A kviddicspálya sarka már diákként is az egyik kedvenc helyem volt. A Roxfort elég nagy ahhoz, hogy mindenki megtalálj a számára megfelelő búvóhelyet és elsős idiótaként nekem sem kellett több, érkezésünk másnapján felkerekedtünk az akkoriban csak hűséges követőimnek címkézett állítólagos barátaimmal, hogy megtaláljuk az ideális bunkert. A pálya felső bal sarkának lelátó alatti része tökéletesnek bizonyult. A sűrűn egymásba fonódó gerendák elrejtettek minket, még pizsipartit is tarthattunk, ha úgy volt kedvünk és elég ügyesek voltunk ahhoz, hogy meglépjünk a prefektusok elől. Egyszerre voltak megmosolyogtatóak és elszomorítóak az emlékek, amelyek eszembe jutottak: jellegtelen dolgokról való csacsogás, az órákon tanult érdekesebb varázslatok gyakorlása, csínytevések kitervelése, a diáktársaink életének megkeserítésére irányuló tervek szövögetése, tiltott esti találkák a fiúkkal... gondtalan, boldog mindennapok, amelyek réginek tűntek. Sőt, mintha nem is az enyéim lettek volna. Kevés maradt meg bennem abból a lánybók, aki akkor voltam, pedig nagyon szerettem őt. Szerettem a kitartását, a magabiztosságát, a szemtelenségét, a sötét lelkét, a makacsságát és a fondorlatosságát. Hiányoznak ezek a tulajdonságaim, de főképp az, hogy tudom, hiába kapálóznék a keze után, hatalmas erőfeszítésbe kerülne, hogy egyáltalán a lehetősége meglegyen a megkaparintásának, pedig most rá lenne a legnagyobb szükségem.
A magammal hozott pokrócot a földre terítettem és a táskámból elővettem a gyertyáimat. Nem kellett volna cipelnem őket, apró tűzgömbökkel is megvilágíthattam volna a kicsinyke területet, de az egyedül eltöltött pillanataimat igyekeztem hangulatossá tenni; emellett a nagyanyám ódon, vaskos, nagy becsben tartott és még a halála előtt rám hagyott varázskönyve szinte megkövetelte az autentikus vetületet. Bájitaltant tanítottam és tényleg a méregkeverés állt a legközelebb a szívemhez, ám a sötét varázslatok csábításának képtelen voltam ellenállni: családi vonás, a vérembe ivódott a sötétség iránti szeretet és a hódolatának igénye. Levetkőzni olyan lenne, mintha a bőrt akarnám lekaparni magamról. Az elharapottan, halkan felolvasott szavak gyümölcscsízűnek tetszettek a számon és alig vártam, hogy élesben is alkalmazzam őket, éppen ezért nem tetszett, hogy némi zavaró tényezővel kellett számolnom.
- Törpe, neked nem kellene itt kóvályognod. - Lassan emeltem a tekintetemet az ismerős lépteket szállító sziluettre. A gyertyák kellő világosságot varázsoltak ahhoz, hogy megvilágítsák az öcsém alakját és arcát. Próbáltam leplezni a meglepődöttségemet, de minek? Talán megszokás, ám az tény, hogy Owen-nek semmi keresnivalója nem volt az iskola területén belül... legalábbis hivatalosan. Akárhogy is, nehezen fogom elhinni, ha azt fogja mondani, miattam jött.