Oké, nekem annak idején senki egy megveszekedett szót sem szólt arról, hogy ez ennyire megerőltető lesz - rendben, akkor nem kalkuláltam bele ezt a tíz kiló pluszsúlyt magamba, de ez nem kellene, hogy ilyen motivációhiányt okozzon bennem, amikor itt a nagy igaz ügyről van szó, diplomáciáról meg féktelen hősiességről. Rágyújtok egy pofás kis cigarettára, tüzet kunyerálok Ágastól - akinek gondolom nálam kevesebb elképzelése lehet arról, mit keresünk hajnali négykor Wales elhagyatott tengerpartján, mert ugye ránk azért kevéssé jellemző, hogy mindenféle fékevesztett turisztikai viszketegségtől nekilátunk kirándulni. Főleg ezekben az időkben, vagy mi.
Eredetileg arra esküdtem fel, hogy gát leszek, hogy ne legyenek ilyen idők, de egyelőre vesztésre állunk a halálfalókkal, meg időnként saját magunkkal szemben is. Ebben a történetben nyugodtan kijelenthetem, hogy egy hülye, és most már túlsúlyos kölyök vagyok, aki csak élete szerelmét akarja visszakapni, hogy vadul szeretkezzen vele a konyhaasztalon, a világ meg elmehet a fenébe: a mai reggel után egészen konkrétan Wales elhagyatott tengerpartjára, mert ennél fenébb fenét nem tudnék hirtelen kitalálni.
- Szóval kedves barátom, gondolom, tartozom némi magyarázattal, ha már így, ha már itt, ilyen kis családiasan.. - bár nem mintha ne keresnénk gőzerőkkel hol Evanst, hol Féregfarkot, hol meg a maradék reményünket, Holdsáp pedig elég régen eltűnt hozzá, hogy a permanens kajtatása ne szoruljon magyarázatra. De lehetséges, hogy az utóbbi pár hónapban, az irracionális vekengésem közepette elfelejtettem hajszálpontosan beavatni utolsó megmaradt barátomat a történésekbe, és ezt most mindenképp pótolnom kell. - Kaptam egy fülest Holdsápról, hogy valahol itt bujkál, de itt csak az idegbaj bujkál, meg a búbánat.
Belerúgok egy ártatlan követ a vízbe, aztán hallgatok nagyokat, mintha ezt itt most lehetne tovább húzni, vagy akár elkerülni, de hé, ha hét évig kibírtam, hogy anyám ne hajítson ki a csukott ajtón, még akármi is lehet. Reményvesztetten ránézek Ágasra, és mélyet sóhajtok, majdnem akkorát, hogy még a cigit is elejtsem, de az tényleg nem használ egyikünknek sem, ha végképp nekikeseredünk.
- Csak azért rángattalak el, mert biztos voltam benne, hogy most már tényleg ez lesz az... eddig húsz helyre mentem el, mostanra olyan jól ismerem ezt a francos országot, hogy túrákat tarthatnék. Nem tudom, mi a faszt tehetnék még, már azon kívül, hogy most itt szégyenszemre bőgni kezdek. Igen, a te barátod is, és Evans is köddé vált, csak ez.. hát ez az egész olyan, mint... mint Evans. Nem vörös vagy szeplős, és nem adja kölcsön a háziját, bármilyen szépen nézek is rá. Izé. - azóta nem szóltam ilyen szofisztikáltan hozzá, hogy másodévben répának tituláltam Evanst, mert velem ellentétben megint kiváló eredményeket mutatott fel bájitaltanban. Egy héttel később hozzászoktam, és azóta el is engedtem, de na, taknyos kölyök voltam. Ha jobban meggondolom, most is az vagyok, csak más okból. Nyelek egyet, nem hiperventillálok, nem én. - Egy tízes skálán mennyire fogsz meggyilkolni és elásni a tetememet ebbe a szar homokba, ha elmondom, hogy talán... talán érzek valamit felé?

arra gondoltam,
hogy most meg kellene dögölni
és kiölteni a nyelvemet

​​
​Dühösen karmol a reggeli szél, pont, mint a hajnali cigaretta bűzös füstje a torkom. Az ég dorombol, de ha felnézel rá, akkor szabályosan vicsorog, de hát most inkább nem nézünk rá, most inkább túlságosan reggelre jár, nekem meg összenőttek a karjaim, amiket kereszteztem a mellkasomon, ​homok ment a cipőmbe, hunyorgok, az arcom piros, a kedvem szegett, a világ pedig összeroskadt, vagy legalábbis, ahogy elnézek balra, oda, ahol a víz a partot mossa, meg egy kicsit még tovább, akkor már egészen olyan, mintha minden, ami amögött van, az sohasem lett volna. Ha pedig jobbra nézek, a dolgok csak rosszabbak, mert ott meg inkább eltűnő dolgok vannak. Vagy a ködben vesztek el, vagy a háborúban, vagy éppen csak minden fűszál és száz éve felhúzott világítótorony és frissen mázolt fakerítés meg szétzilált sirályfészek pont annyira feladta - már úgy magát a létet - mint újabban minden más. És kimászott a fűszál, a világítótorony, a kerítás és a sirály a világ ablakán, és aztán eltűnt, pontosan arra helyre, ahol épp Evans vagy Remus jár. Lehet, hogy csak meg kéne állni, és várni kéne, hogy felkapjon a szép és akkor majd, igen, akkor majd aztán --- és PLÁNE ÉS, le kéne, Merlinre, marhára le kéne szoknom az ivásról, másodpercenként tízezer agysejtem pusztul el már olyankor is, ha épp józan vagyok, szóval hát szépen lassan csak-csak elértünk arra pontra, ahol már én magam követhetetlenebb leszek magamnak, mint Sirius (ragyogó utazás volt, köszönöm minden percét), de így legalább karmoló szél ide, doromboló égbolt oda, van okom ráfigyelni.
Fáradt vagyok. És ez nem az a reggeli fáradtság, amit a két kávé és még öt perc helyreráz, meg nem is olyan fáradtság, amit egyáltalán ki lehetne pihenni. Na meg ha most Sirius összeroskadna, megfognám a bokájánál és odébb vonszolnám még tíz mérföldet, vagy mit tudom én, mégis csak ez a... húsz kiló? Tán csak tizenhét? Egyezzünk még öt mérföldben inkább. Jó, na mindegy, amúgy se erről akarok beszélni, hanem arról az elgyengülésről, ami nem is a testet zabálja, hanem a lelket, meg amitől baromi jó ötletnek tűnik minden követ megmozgatni, hátha majd egy alatt pontosan az lesz, amit keresel.
Érted?
Sirius, én, a világ pereme, vashideg, és kínkeserve mosolyokra húzódó ajkak között szorongatott cigaretta. A kínkeserves mosolyok pedig már nem is tudom, hogy kinek szólnak. Talán ennek a tettetősdi játéknak, hogy megpróbálunk úgy csinálni, mintha nem ez lenne hónapok óta, mintha nem lett volna ezer meg tízezer tök ugyanolyan pillanat, mikor azt hiszed, valahova eljutsz, de aztán kiderül, hogy csak a farkadat kergetted.
De érted?
De tényleg nem érted?
Sajnálom, de mondom, hogy tök fáradt vagyok, nem tudom ezt jobban elmagyarázni.
- Érzel valamit Evans felé? - bukott ki az első rossz poén, a kínkeserve mosoly pedig még kínkeservesebbre húzódott, gondolom, ezen a ponton kellene nevetni, vagy még inkább gondolom, hogy ezen a ponton már nem kéne viccelni. Megráztam a fejem. - Dagály van. Egyszerűen a tengerbe dobnálak, és nézném, ahogy visz a víz. Nem tudom. Mit akarsz hallani? - Sóhajjal szál a cigaretta füst. - Azt sem tudom, mit kéne... mondanom. - A szélben pedig a levert hamu, az száll. - Mi a faszt csinálunk?

Nem tudom, Wales kies tengerpartja után volt-e még bármi racionalitás abban, hogy pont Ágastól - ettől a demotivált változatától - várom majd az isteni szikrát meg a buksisimit, de elengedem a gondolatmenetet, fusson csak, mint mindenki elfelé tőlünk. Szellemi síkon bizonyára eszméletlen bűzt áraszthatunk, és még csak meg sem tudjuk magyarázni, miért is vagyunk ennyire szerencsétlenek, mi az iskola egykori sztárjai, akikre aztán soha nem emlékszik majd senki: mi magunkra meg főleg nem.
- Úriember nem emlegeti azt a csúfos bukást, amit jóslástanból produkáltam, Ágas barátom.. - tessék, a rossz humorodat meg is koronázom valami még rosszabbal, mert ez jól megy nekünk, csak most nincs közönség, akinek produkálhatnánk magunkat. - EVANS itt a példa alanya volt, de nem a kiváltója, nota bene.
Fogalmam sincs, ez pontosan mit jelent, de pont olyan jól passzolt az érv végére, mint amilyen svunggal letüdőzöm a folytatás helyett a füstöt, dehogy akarok én itt megnyilatkozni korán reggel, éhgyomorra, mint valami kisiskolás kórista, dehogy érzem megmagyarázhatatlan dolgokat Holdsáp felé. Nem én.
Jó kérdés, de túl sokszor ismételtem már, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs arról, mit lenne helyes, vagy csak mondjuk értelmes csinálnunk azon kívül, amit eddig - mármint már szinte minden átkozott környéket felkutattam utánuk, de értelemszerűen ez a történet nem úgy akar véget érni, hogy egyszer felbukkan Evans valami kis tengerparti könyvesboltban, vagy Féregfark a helyi tesco parkolójában péntek hajnalban tökrészegen a saját vizeletében. Utóbbit egyébként valahogy reálisabbnak érzem, de ettől függetlenül nem történt meg, és továbbra is épp annyira vakok vagyunk, mint amennyire most reményvesztettek.
- Jó... ÉN KIBASZOTTUL SZERETEM REMUST. Tessék. Kimondtam. Csak. Így. Faszom, Potter. Szóval.. szóval asszem megyünk, és megkeressük őt, meg Evanst, meg Petert, és aztán még nem találtam ki, a terv még némi nemesítésre szorul, de mondj jobbat, komolyan, mondj jobbat, nem úgy nézem, hogy te itt annyira elfoglalt lennél, hogy a semmi mellé ne férjen bele napi néhány óra őrült keresgélés.