Bodzafehéren, bodzafehéren

Úgy állok az alagsorban, mintha célom lenne vele - mintha elhatároztam volna magam, mintha a létezés átvetette volna magát a közönyömön, és most itt buzogna az üres helyiségben, mintha lökne előre, menj, szaladj, nézd meg, kik és hogyan lakták be, míg te azzal voltál elfoglalva, hogy ne érts egyet velük..
De erről szó sincs. Nincs minek feltámadnia bennem, Cailin aludni tért, engem pedig valami bizarr kíváncsiság vonszolt le a lépcsőn - ha már ott ég Nina aláírása azon a Mungós aktán, valami bűnös izgalommal oltogatom magamban a lángot arra, hogy megtudjam, milyen volt a lány, aki itt halt meg. Cailin is itt halt meg, de az ő teste mozog, beszél, lehozott ide, és ha kelletlenül is, de lélegzik bennem, helyettem - koncentrálhatok hát arra, milyen ingóságok maradtak itt, mi zúzta össze a szerelem idézőjeles, önző öklével a családunk maradék békéjét. Vagy az Cailin volt? Számított ő annyit, mint Marius egyetlen nyűgös, nyegle szemrántása?
Kezembe veszek egy régi újságot, lapjai ropognak, az arcomhoz simítom, mert valaki erre öntötte ki a lelkét, valaki ezen merengett azon, vajon illő volt-e kezüket éppen a lányuk szerelméébe tenni, és vajon ez megőrzi-e az emberi mivoltuk itt, a pincénkben. Mintha titkos mesém szereplői lennének, akiket gyógyírként találtam ki arra, mikor el kellett ismernem, hogy a szüleimnek nem számítok úgy, mint szeretném. Nem találom őket úgy az emlékeim között, mint ezeket itt, a játék-szüleimet. Elképzelem, hogy apám termetes, a kávét három cukorral issza, és pajzán viccekkel mulat a félénkségemen, és anyám szerelemből ment hozzá.. nincsenek testvéreim. Ez a délibáb az enyém, nem osztom meg senkivel, de úgysincs itt senki Cailin kísértetén és a már nem nyújtózó vágyamon kívül, hogy apám és anyám annak szeressenek, akinek születtem. Nina vagyok, és Nina most lejött ide, hogy bogozgassa kicsit a gyökereit, amelyek összegabalyodtak valakiével, akit sosem látott másnak, csak akadálynak az élete előtt...
Nina hallja a lépéseket is, ő jön rá arra is, hogy egyetlen bejárat áll közte és a betolakodó között - vajon rajtakapnak, vajon érdekli őket, hol vagyok, míg nem bajt keverek? Szinte vágyom rá, hogy megrángassanak, észrevegyenek, hogy elismerjék, hogy hiába tettem meg mindent, az nem volt elég.. nem azért, mert helyette, mellette rosszal töltöttem fel a közös elvárások apró keretét, hanem mert elkövettem azt a hibát, hogy jelentéktelen vagyok két igazi karakter mögött, és halvány elődje vagyok egy bájos jövőnek. Pedig én csak.. én csak azt akartam, hogy apám.. hogy apám úgy szeressen, ahogyan én őt. Cailin, psszt.. ezek a lépések valakit közelebb hoznak hozzánk, várd meg, hátha megforgatja valaki a hátadban azt a kényelmes kést, és visszamehetünk mindketten az ágyadba feküdni, depressziósnak lenni, és elcsitulni.
Psszt.. hallgass Ninára.
Hallgass rám.

Oldalra nézek a mellettem álló férfira, aki ugyanolyan fekete köpenyben, fényes acél maszkban lépett a be ebbe a házba, mint én. A mai napon eljöttünk, hogy megmutassuk egy aranyvérű családnak az árulás árát- az ügyünk nem olyasmi, amit el lehet hagyni akkor, amikor nehézzé válik követni azt. Tudom, hogy nincs más megoldás: ha most nem büntetnénk meg a Flinteket, senki nem harcolna igazán hűségesen mellettünk. Senki nem akar olyan kereszteshadjáratban részt venni, amiből úgy szállhatsz ki, ahogyan csak akarsz.
Szétrajzunk. Gyors léptekkel kutatjuk át a házat, ahol az egyik legősibb dinasztia tagjai éltek a mai napig, és ami a sírjuk lesz. Tiszta a parancs: megöljük a család tagjait, azután elhelyezzük a Jegyet a ház felett. Könnyű ez a feladat, de mégis nagyon nehéz végigsétálni az alagsorban, ahogy szétválunk. Nem attól tartok, hogy ne tudnám legyőzni a család bármelyik tagját. Inkább az a gondolat furcsa, hogy megölök talán megölök ma valakit, aki talán nem is felelős személy szerint az árulásért.
Értem a logikát a parancs mögött: a Halálfalók biztosítják egymás rokonságát, tehát azzal, hogy belépsz, belép a rokonságod is a harcba. A családok erős összetartó kapcsok, a családfő felelőssége vigyázni a család tagjaira és helyes útra terelni őket; ha a családfő elkövetett egy súlyos hibát, bizonyára a rokonai is vele tartottak a hibás úton. Ez üzenet is: többet kockáztatsz, jóval többet vesztegetsz el, mint a saját életedet, és nem számít, hogy milyen ősi és nagy a neved, nem mentesülsz a következmények alól. Még hízeleghetne is nekem, hogy az aranyvér nem jelent ilyen szintű felsőbbrendűséget.
- Megnézem a pincét.- nem tudom, hogy kik a társaim, akik velem tartottak, ahogyan nem igazán ismerek senkit közelről. Talán látásból meg tudnám mondani, hogy kik ők, de a hangjuk nem elég. Csak annyit tudok, hogy ők sokkal lelkesebbek voltak eziránt az este iránt, mint én, úgyhogy ahogyan vártam, nem igazán bánják azt sem, hogy én megyek arra a helyre, ahol a legkisebb eséllyel találunk valakit. Fényt gyújtok a pálcám hegyén, és elindulok lefelé.
Veszek egy mély levegőt, ahogy reccsenést hallok fentről- talán fa, talán csont repedt szét. Tudom, hogy nincs más megoldás rá, hogy egyben tartsuk a varázslótársadalmat, mégis undorral gondolok bele abba, hogy egyetlen ember bűneiért egy egész családnak kell fizetnie. Én sem élnék már, ha a Nagyúr úgy dönt, hogy felelősek vagyunk Alastor Moody tetteiért- talán apám ezért is változtatott nevet. Ez a helyzet természetesen más, mégis úgy érzem, hogy a büntetésünk talán túl kemény, még akkor is, ha tudom, hogy logikai szempontból nincs más megoldás.
Betolom a pinceajtót, bevilágítom a helyiséget, és egy pillanatra ledermedek, elsápadok, amikor egy emberi alakot pillantok meg bent. Egy nő, talán egy lány áll a sötétben, a fényem árnyékot vet a falra, ő pedig mintha nem is észlelné egy másodpercig, hogy itt vagyok. Tudom, hogy ha most küldeném rá a halálos átkot, nem lenne ideje mozdulni, mégis habozok egy pillanatot, mielőtt magamban halkan elsuttogom az átkot.
Több száz alkalommal gyakoroltam az átkot, mind aurorként, mind halálfalóként, és öltem is már vele. Számtalan alkalommal láttam kireppenni a zöld fénycsóvát, ami szétrepesztett tárgyakat, elpusztított kisebb állatokat, elsorvasztotta a füvet. Most azonban nem történik semmi- úgy tűnik, hogy nem akarom ezt az egészet eléggé. Veszek egy mély levegőt, miközben a lányra nézek, és végiggondolom, hogy milyen más módokon végezhetnék vele, de egyelőre visszatartja valami a kezem és a szám attól, hogy eltépjem az élete fonalát. Szóban annyiszor feláldoztam már életek millióit azért, hogy a varázsvilág fennmaradjon, de most küzdök vele, hogy feláldozzak egyet.

Nem apám az - alacsonyabb alak. Az eszembe sem jut, hogy esetleg megkérdőjelezzem, miért viselne ilyesmit a házban, miért tesz bármit is még: egyszerűen nem tartozik rám, főleg azután, hogy anyám is elengedte a kezem.
Nina léptei elindulnak felé, az én ujjaim tapintják a pálcám - Cailin pálcáját, és mindhárman tudjuk, hogy mit jelent a látogatása, a fekete köpeny, az ártó szándék illata, ami betölti a rendelkezésére álló teret. Mintha víz alól bukkannék a zöld fény árnyékában, eszmélek rá, hogy azért jött, hogy elvegyen valamit, amire eredetileg talán senki nem tartott igényt. Az életemet.
Talán már halottak.. talán odafent fekszenek mindketten, és én annyit sem mondtam nekik, viszlát, édesapa, viszlát, édesanya - csak a véletlen, hogy nem vagyok velük és mellettük, alattuk, mert ha átlépték a birtok határát, nem állhatunk ellent nekik. Míg én aludtam, elpusztult körülöttem minden, amiből sarjadtam, és most én következem. Egy szerető család utolsó gyermeke, négy testvér között az utolsó: a Flint vértanúk koszorúját utolsóként a fejére illesztő. De én mártírnak kemény vagyok, ahogy leánynak is engedetlen, valaki leányának pedig kőszívű voltam: önző vagyok, önzőn szerteszét szikrázom, és mielőtt meghalok, mielőtt követném őket.. még fel kell támadnom a poraikból. Még meg kell bocsájtanom magamnak azért, hogy nem az voltam, aki szerettem volna.
- CONFRINGO! - az arca felé lendítem a pálcám, és feldöntöm magam mellett az asztalt, a kávépecsétes asztalt, mielőtt bevetődnék mögé. Frusztrált égőnarancs vagyok, dühös égőnarancsban szikrázik a pince szűk teste, és én várok, számolok.. tizenkét lépcsőfok lefelé még, onnan nyolc egész lépés, még egy talán, ha rossz szögből közelít.. ennyi időm van, mielőtt meghalok. Meg fogok halni. Meg fogok halni. Meg fogok halni. Úgy fogok meghalni, hogy el sem köszöntem senkitől. Feszülten suttogni kezdek, kezem az asztalnak tapad, semmit nem hallok a saját szívdobogásomtól. - Geminio...! Flagrante..!

Reflex-szerűen hozom létre magam elé a pajzsot, amibe a másodperc apró töredéke alatt csapódik bele a lány átka, hogy lepattanva a varázslat maradéka fekete foltot hagyjon a falon. Felkészülök rá, hogy újabb pajzsot húzzak fel, miközben lesietek a lépcsőn: a pánikba esett varázslók és boszorkányok, ha nem képzett harcosok, gyakran elkezdenek vaktában átkokat szórni az üldözőjükre. A lány azonban nem így tesz- hallom, hogy milyen varázsigéket suttog el, de nem tudom megmondani, hogy milyen hatást próbál meg elérni velük.
Elásom mélyre a kétségeimet, amit a lány halála korbácsolna fel, átadom magam annak a megszokott taktikai gondolkodásnak, amit aurorként is alkalmazni szoktam. Nincsenek ilyenkor emberek, áldozatok, nemek és korok, bűnök és életutak, csak ellenséges, legyőzendő varázslók és boszorkányok vannak. Pontosan így tekintek most a lányra, nem foglalkozom vele, hogy mi fog történni, miután a bevetés véget ért.
- Avada...- nem fejezem be a varázsigét- nem tudom, hogy mikor volt szükségem utoljára varázsigékre hozzá, hogy varázsoljak, úgyhogy nem több ez elterelésnél. Biztos vagyok benne, hogy ennyire számít egy átlagos halálfalótól, aki sietteti a győzelmét, lenézi az ellenfelét. Sok társam esik ebbe a hibába, amikor harcolnia kell, de én nem tartozom közéjük. Lefelé fordítom az arcom, lehunyom a szemem, miközben magamban elsuttogom a Lumos Maxima varázsigét, és fényárt zúdítok arra, amerre a lány állt. Ha felnézett akár egy pillanatra is, akkor a párbajunk gyakorlatilag eldőlt. Nagyon kevesen vannak, akiknek lenne esélyük ellenem a látásuk nélkül.
Felemelem a pálcám, és megcélzom az asztalt, eredetileg azzal a céllal, hogy apró darabokra robbantsam, vélhetőleg mindennel együtt, ami a közelében van. Az utolsó pillanatban gondolom meg magam és döntök egy erős vízsugár mögött, ami remélhetőleg hátralöki az asztalt és felborítja a mögötte bújó lányt. Nem lenne szerencsés zárt térben robbantani, a repeszek könnyen megsebezhetnének engem is- legalábbis megpróbálom meggyőzni magam, hogy ezért nem akartam máris befejezni ezt az összecsapást. Majdnem biztos vagyok persze benne, hogy meg tudtam volna magam védeni a saját átkom következményeitől.
Bokáig gázolok a vízben, ahogy felemelt pálcával elindulok az asztal felé, közben végig készen rá, hogy hárítsam, amivel a lány rám támad. Valószínűleg vakon, úgyhogy legfeljebb a víz mozgása és a lépteim zaja árulhatja el neki, hogy hol vagyok. Talán eszméletlen már, akkor már nem maradt más dolgom, csak befejezni ezt az egészet. Nem kell hozzá más, csak akarnom kell, igazán akarnom kell, és meghal. Kétségeim vannak azzal kapcsolatban, hogy tényleg akarom-e, de mindent megteszek annak érdekében, hogy elhitessem magammal: akarom.