Suttogjátok

Nem érzem magam feszélyezve - ó pedig tudom, hogy kellene, végül is a tékozló bárányka hazatért, egy újabb McGonagall a hivatal hívására a hűvösben. Apám szereti ezeket a tereket, emlékeztetem magam, és mosolygok, mert ugyan semmi okom nincs rá, hogy ne tegyem.
Nagyon tetszik az öltönye - mondom az iktatást intéző fiatalembernek, aki feltolja orrán idejétmúlt pápaszemét, és csak annyival reagál, mintha épp az édesanyját említettem volna kellemetlen kontextusban. London még mindig úgy gondolja, aki keletről érkezik, csak rossz hírt hozhat, esetleg valami újszerűt, de minek nekünk az újszerű, és egyébként is, Wilkins, remélem, nem fogyott el a teasütemény, amit még nagyapáink fogyasztottak. Keresztbe teszem a lábam, és mosolygok tovább, aztán aláírom - íme, ismét megszülettem, mint a pedáns angol állampolgár, a lakcímem frissen virít a pergamenen, jogaim ismét teljesek. Egy egész rövid pillanatra megbánom az egészet, és végiggondolom, mikor megy visszafelé vonat, de aztán kihúzom a derekam, és az utolsót is szignózom. Itt kell megpróbálnom, és igazán nem mondhatom, hogy hálátlanul fogadtak volna: Möszjő cudar arckifejezése ellenére még ide is elengedett munkaidőben, csak morgott valamit a kávéról és arról, reméli, azt nem felejtettem el egészen, hogyan készül.. Szegény Möszjő, ott, abban a mostanra tágasra hízott műteremben még mindig egészen el van hűlve attól, hogy személyemben nem csak a modelljét kapta vissza, de rögtön valami trónbitorlót, aki pofátlanul asszistense kíván lenni. Összevonta a szemöldökét, amivel megint felidézte benne az első látogatásom hűvös emlékét - én elázva, ő mélázva, és mintha egyikünk sem értette volna a másik létezésének magyarázatát. Tudta ugyan, ki vagyok, sőt, egyenesen megrendelt, mint drágább kelméket szokás, de abban nem volt túl sok drágaság, ahogy rám vakkantott, hogy vetkőzzem le, és előbb tippeltem volna egy izgalmas pásztorórát a mahagóniból műremekelt asztala tetején, minthogy eredményes munkát tegyünk le rá...
A többi már történelem, Möszjő, a tejeskávé, amit mindig készséggel szervírozok neki, mert tudom, hogy titokban azt issza, mikor egyikünk sem figyel, azért ő csak rám dörren, hogy megint nem fekete, te kis hülye, aztán nagyokat hallgatunk, és újraalkotjuk magunkat a másik szeme fényében...

De Möszjő megint elfelejtette megszabni - haha, a francia humor, igaz? ő cifrább jelzővel illetné - mikorra kell pontosan visszaérnem, így megengedek magamnak némi nosztalgiát még ezen a folyosón, ahol azért sosem jártam, mert úgy gondoltam, vannak az öngyilkosságnak gyorsabb és elegánsabb módjai is, mint aurornak állni. Szép szakma, de vajon mi készteti őket arra, hogy nyakig zárt köpenyeket viseljenek...? Bekopognék, kételkednék, és mindezt azért, hogy az arcomba csapják a nem túl mahagóni ajtóikat, mondván mit értek én ehhez, és a divat csupa időpocsékolás.. ó kedveseim, a divat maga az ember, a páncél, a fegyver, az áldozat és persze a győztes is. Ismerős név akad a tekintetem elé - Pike, Pike, Pike! - és nem állom meg, hogy bekopogjak. Roman, aki olyan elragadóan márványszobor, csatazaj egy lexikonba zárva: egy mosolygó áruló, és hetedévesként egyszer megígértem neki, hogy táncolni fogok vele. Én el... menekültem? az országból, ő pedig ezek szerint lovag lett.
Ráhelyezem a tenyerem a nevére, és behunyom a szemem - ismerős az illata, ismerős az egész lénye, túlságosan is ismerős. Leginkább egy nagyravágyó kislánynak, aki szerette, ha szerették, és aki csókot lopott egyszer az ajkáról, mikor rászundított a tankönyvére: nem árultam el neki, de talán nagyon is ébren volt. Romannél nem tudhatja az ember. Kopogok, te pedig ráérsz most, Möszjő, ráér minden főnixugrás a jövőbe, és főleg ráér London, a kegyetlen, a cudar. Táncolni fogok Romannel.
- "For many years, I thought a poem was a whisper overheard, not an aria heard. "

Hosszan belekortyolok a langyos kávémba, mielőtt visszatérek az aktához, amin dolgozok. Köztörvényes ügy, betörés egy roxmortsi üzletbe, körülbelül száz galleon értékű lopás, nincs hátrahagyott nyom, a védővarázslatok nem jeleztek- az ügyről üvölt, hogy lezárják majd anélkül, hogy bármiféle eredményt elérnénk. Ha a védővarázslatok ennyire eredménytelen munkát végeznek, a tolvajok szinte mindig megússzák.
Gyerekkoromban azt gondoltam, hogy az aurorok hősök: fehér páncélos lovagok, akik megvédik a varázslótársadalmat azoktól az elemektől, akik inkább erőszakkal és bűnözéssel, mint tisztességes munkával akarnak pénzt keresni. Ők azok, akik visszaküldik azokat a szörnyeket a mélybe, amik időről időre felbukkannak a varázslók között. Ma már tudom, hogy ez az egész korrupt szervezet csak azért létezik, hogy kiszolgálja a Wizengamot szeszélyeit, és az ilyen ügyekben, mint ez a betörés, az aurorok inkább nem piszkálják meg az álló vizet, bármennyire látszik, hogy az iszap rejtekében mozog valami. Csak akkor nyúl ki a kéz, ha a hal elég nagynak tűnik. Ahhoz, hogy egy auror komolyan foglalkozzon az ügyeddel, meg kell halnod.
Befejezem az akta böngészését, azután összeírom az ötleteimet, ahogyan a feletteseim várják. A besúgók kikérdezése. Néhány priuszos bűnöző ellenőrzése. A helyszín újra vizsgálata specialistákkal. A tulajdonos biztosításának ellenőrzése A szokásos. A specialisták túl értékesek, a besúgók szintén, a priuszos bűnözők pedig bizonyára biztosítják egymás alibijét. Marad hát az a megoldás, amit a hasonló betöréseknél az aurorok általában tesznek: elkezdik kutatni, hogy az áldozat megpróbál-e biztosítási csalást elkövetni.
Lehúzom a hideg kávé maradékát, azután kissé fintorogva nyelem le a számba jutott reszeléket a bögre aljáról. Ugyanúgy fáradt, álmos és monoton maradtam, de a kávé íze azért elég pocsék hozzá, hogy ne hagyjon elaludni. A főnököm valószínű nem jön be ma, de nem aludhatok el akkor sem munka közben, ha ezt a napot szinte egészen biztosan egyedül fogom eltölteni az irodámban. Muszáj feljebb lépnem a ranglétrán, hogy több segítséget nyújthassak a varázslóvilágnak. Ha magasabb rangba kerülök, a Nagyúr többet tudhat meg arról, hogy a Minisztérium seregei mennyire tartanak elől. Hiába vannak létszámfölényben, a taktikai előny nálunk van velük szemben, amíg a jelentéseink pontosak.
Belehajtom az arcom a tenyerembe, és sóhajtok egyet- tényleg nem így képzeltem el ezt az életet. Gyerekkoromban kincseket akartam keresni a világ legelrejtettebb vidékein: megtudni, hogy voltak-e varázslók az Antarktiszon, milyen titkokat rejtenek a homokkal fedett egyiptomi épületek, hogyan és miért emelték a Stonehenget őseink. Tinédzserként olyan auror akartam lenni, amilyenek a ponyvaregényekben megjelennek, hogy a mosolyukkal elvarázsoljanak, miközben megingathatatlan magabiztossággal oldják meg az aktuális rejtélyt és győzik le a gonoszt. Azok szerint a mesék szerint én vagyok most a gonosz: egy ősrégi elvre épült szektához tartozom, fekete mágiát használok, és azt az embert követem, aki át akarja formálni a Minisztériumot, hogy megóvhassa a világunkat. Nehezebb útra léptem, mint szerettem volna, ezzel jár, ha az ember nem fogadja el mosolyogva, amit kínál neki az élet, és gondolkozik.
Összerezzenek a kopogásra, de nem kiáltok szabadot: pár másodperc gondolkodás után felállok inkább, és kitárom az ajtót. Egy felettesemet várom, és Jackie McGonagall jön helyette. A lány, aki Romannek hívott ahelyett Arthur helyett- mindig a túró jut eszembe az első keresztnevemről, úgyhogy szerettem Roman lenni valakinek. A lány, akivel társakként jártuk a Roxfort folyosóit, a könyvek betűit és a varázslat rejtett ösvényeit. A lány, aki először megcsókolt- talán álmomban, talán valójában, talán egy valódi álomban. A lány, aki a legjobb barátom volt nappal, és sokszor a szeretőm a takaróm izzadt magányában. Aki nélkül igazából magányossá váltam, és aki nélkül azóta sincsenek igazi barátaim. Sokan köszönnek, néhány emberrel kezet fogok, másokkal ebédelek vagy kávézok is, de nincsenek barátaim. A lány, aki visszajött Párizsból.
- Szia, Jackie! Gyere beljebb, kérlek! Teát? Kávét?- nem vagyok kimért, mosolygok, őszintén örülök, de a furcsa déjà vu, amit a feltűnése okozott, kissé zavarttá teszi a mosolyt. A lány, akinek több művészi, néha félmeztelen képe is megbújik a fiókomban, és aki egyúttal a legjobb barátom is volt a Roxfortban, most itt áll az irodámban. Hogyan lenne illendő kezdeni, hogy ne legyen furcsa, J? Te biztos jobban tudod annál a szerencsétlen fiúnál, akire az első nap félénken találtál rá a vonaton kuporogva magányosan.

Tea és kávé, mert civilizáltak vagyunk, tea és kávé, mert főleg nagyon angolok vagyunk, és eszükbe sem jut afféle deviancia, hogy pezsgőt fogyasszunk egymás viszontlátására, vagy hogy egyáltalán titokban elrejtsük azt a szekrény rejtekében, tea és kávé, mert csak ez a kettő létezik, a polgári élet alfája és ómegája, keret az életünk körül, és valami, ami megvéd bennünket a káros hatásoktól itt, a rend szentélyében.
- Egyiket sem, köszönöm. Mi jón dolgozol? - és elfoglalom a székét, még meleg, bár nem annyira, mintha kényelmesen foglalta volna. Felemelem a csészéjét, belenyomom egy ujjam és kinyalom a kávéja szomorú maradékát, mintegy békejobbként, tessék, látod, most nagyon jól viselkedem, még ha feltűnő is vagyok az élére vasalt paramétereid között, amelyekre annyira vágytál. Csak egy pillantást vetek a papírokra, a jól ismert kézírás régi ismerős - mennyit próbáltam utánozni, de aztán reménytelenül macskakaparás maradtam, férfi pénzügyminiszter apám elmondása alapján - az illatod is. Te nem változtál sokat, csak felöltöttél egy palástot, amíg én.. nem is tudom, megtestesítettem mindazt, ami ennek ellentéte lehet. - Na gyere, adj egy puszit, olyan rég nem láttalak!
Felpattanok, épp csak annyira ütöm meg a térdemet a fiókoddal, amennyire nem szégyellem, és ledobom a csészét, aztán köréd fonom a karjaimat - nem kell változnia semminek ugye? Nem mintha nem tudnám, hogy minden a világon megváltozott, a régi barátokból felelősségteljes felnőttek lettek, akik pontosan tudják, hogyan kell majd rezzenéstelenül mosolyogni a hazatérésemen, nem meghallani a velem kapcsolatos híreszteléseket, és úgy egyébként szemet hunyni a saját közönyük felett. Én voltam az aranylány, a mindig vidám, mindenki kedvence, és mégis úgy tűntem el a ködben, mintha sosem lettem volna.. Én vagyok a lány, akit mindenki ismerni vél, de akit senki sem ismert igazán.
- Mindent mesélj el nekem, Roman! Mit eszel reggelire, kitől kaptad az utolsó csókod, milyen érzés ilyen erényesnek lenni...? Nagyon hiányoztál nekem, el sem tudod képzelni.

Halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy elfoglalod a székem, ahogy az ujjad még most is úgy húzod végig a bögre alján, mint az a kávéval átitatott cukorra éhes elsőéves. Jó látni, hogy néhány dolog soha nem változik, hogy néhány dologban mindenki önmaga marad, akik közel álltak hozzá, talán ezer év elteltével is felismernék. Vajon azok a középkorban élt emberek felismernék most Flamelt egy jellegzetes szófordulatról vagy kézmozdulatról? Szeretném azt hinni, hogy én felismernélek téged bárhol, bármikor.
Egy kis részem mélyen aggódik a visszatérésed miatt, mert ez az ország már nem az a Britannia, amit hátrahagytál. Háború jön, én pedig a forradalom oldalán állok, a forradalmak pedig sok tűzzel járnak, amik sajnos megfojthatják azt is, akiknek nem szánunk lángokat. Ez viszont a távoli jövő, majdnem olyan lényegtelenül messze van, mint az aurori nyugdíj, és most mindent elhomályosít, hogy az egyetlen barátom? itt van. Kedvem lenne kimenni vele a tóhoz, ahogy azt az évvégi vizsgák után rendszeresen tettem mindig.
Felállok, és megpuszilom- a félelmem ellenére sikerül teljesen ártatlanul hozzáérintenem az ajkam a puha bőrhöz, amivel elköszöntem tőle akkor is, amikor Karácsonykor felszálltunk a vonatra. Nem több ez, mint két régi jó barát találkozása, nincs benne több, nem mutatok most többet. Nem tudom, hogy akarok-e többet, minek rontanám el ezt az egészet? Talán soha többé nem lenne többé barátom, ha többet akarnék tőle. Nem is tudom, hogy igazán akarnám-e.
- Betörtek az egyik édességboltba a Roxmortsban. Abba, ahol azokat a ribizlis gumicukorból készült mozgó százlábúkat árulták, amiktől Tarwick annyira félt. Elvittek száztizenegy galleont, négy sarlót és hat knútot, most azt keressük, hogy kik lehetnek. De nem fogjuk megtalálni, a tulajdonos elfelejtett néhány kulcsfontosságú detektor bűbájt elhelyezni, úgyhogy semmink nincs.- furcsa ilyen őszinteséggel beszélni róla, hogy valójában mennyire felesleges a munkám. Azok, akik segítséget várnak az auroroktól, a legritkábban kapják meg azt, hiszen több ezer varázsló lehetett az elkövető, és még ha tudjuk, hogy ez a pitiáner bűncselekmény szinte biztosan egy kis, tíz-tizenöt fős csoportra jellemző, nem hallgathatjuk ki őket azokkal a módszerekkel, amik eredményre vezethetnének.
Bájos minden részed, ahogy mindig is bájos volt: a bevert térded, a mosolyod, a duzzogásod, a hangod, a nevetésed, a szavaid, ahogy beszélsz, az a kisugárzás, amivel beragyogsz mindent és mindenkit a környezetedben. Úgy érzem, mintha a fekete-fehér fénykép a szürke újság hátlapján, amire az életemet gépelték le, hirtelen átalakulna valami színesebbé már attól, hogy itt vagy. Talán ez adta a színt a Roxfortban is mindennek, te vettél rá, hogy próbáljak barátkozni, hogy lazuljak el, hogy ne aggódjak annyit azon a vizsgán, amit anno elszúrtam, és ami miatt annyival kevesebbnek éreztem magam. Ma már látom, hogy mennyire lényegtelen volt mindenhez képest, amit akkor kaptam.
- Várj! Lassíts, nem tudok egyszerre ennyi kérdésre válaszolni! De van kedved meginni egy kávét vagy forró csokit húsz perc múlva? Nemsokára végzek az adminisztrációval, azután mára befejeztem a munkát. Utána szívesen elmesélek mindent.- leülök az asztalhoz, és elkezdem kitölteni a cetlit a dobozhoz. Nem szívesen dolgozok most, hogy itt vagy, és még ha muszáj is, nem akarom, hogy elmenj. Elengedem a félelmem, hogy esetleg elrontok valamit, ami rontaná az esélyeimet a bónuszra, és téged nézlek, miközben írok. Nem is igazán figyelek oda, néhány másodperc múlva újra megszólalok. - Na, akkor a válaszok: tükörtojást ettem baconnel és egy csésze teával, amit magamnak csináltam. Megtanultam egy kicsit főzni és sütni, amíg elvoltál, bár nem hiszem, hogy meg mernék próbálni neked ennivalót csinálni. Az utolsó csókom... a Roxfort óta nem kaptam senkitől csókot. És ez a munka egyáltalán nem olyan izgalmas, mint ahogyan azt elképzeltem a regények alapján, amiket mindig összevásároltam az Abszolon. De mesélj te is! Szeretted Párizst? Olyan volt, amilyennek vártad?- milyen erényesnek lenni? Nem ismerek senkit, akitől választ kaphatnék erre a kérdésre.