A rózsa lugasban eltöltött perceket juttatja eszembe, fiatal lányokat, olyan cserfeseket, mint ő maga, olyan vakmerőket, s olyan szélvész fajtákat amitől az anyám, jó ég Isten nyugosztalja! mindig óvva intett, s nekem mégis a magukfajták nyerték el igazán a tetszésemet, s egy egy hazatérés után, hosszú-hosszú idők eltöltése végén amit egyedül a fronton kellett elszenvedni, mindig jól esett a rózsalugasban időt tölteni, hallgatni a meséket, az ábrándokat, amik hajdanán olyanok voltak, mint a szökési terve, s mindet az orromra kötötték, hátha marasztalom őket.
S erre emlékszem most, halványan mosolyogva, itt egészen a szalon foteljébe, mert hát most még sem csalhatom ki a kertbe, úgy illik, hogy itt várom meg, míg a szolgálóleány felszalad az emeleten, hogy értesítse.
Kávéval és süteménnyel kínálnak, s jómagam sohasem vetem meg az efféle bűnöket, a kávét sok cukorral, a süteményt jó édesen szeretem.
Elgondolkozom azon amit a levelében írt, Antonról és a kapcsolatukról, s bátran állíthatom, hogy nem értem. A fiam, már bocsássa meg nekem bárki az elfogultságomat, ideális férj jelölt, ő aztán nem üt, nem emeli meg úgy a hangját, ahogy én tettem fénykoromban, talán nem iszik annyi alkoholt, mint amennyit én ittam az ő korában, nem csapong lányok után, nem csal rózsalugasokba kisasszonyokat a gardedámjuk elől. Igazán jó munkát végeztünk.
- Kisasszony. Köszönöm, hogy rám szánja az idejét, biztosan nagyon elfoglalt lehet. Egy bőröndbe annyi mindent, belesüllyeszteni! -

Lucille olyan piros képpel nyit be kis kopogtatás után, mint egy hatalmas, érett alma, és hebeg, habog, nem jellemző rá, amennyire az itt lakóktól tudom, én pedig percekig faggatom a bőrönd tetején ücsörögve, mire kinyögi, hogy Monsieur Betranche a szalonban vár - engem!
- Hát mondd neki, hogy beteg vagyok, kiütéses, ágynak estem ótvarral, mégis mit nem fogsz fel ezen? - rivallok rá, meg sem mozdulok, csak a tenyeremet szorítom a homlokomra, jóságos ég, ez a lány teljesen idióta? - Találj ki valamit, a francba! Nincs kedvem Antonnal bájcsevegni!
Nincs, most nincs, nem érek rá a régi ügyekkel törődni, bármelyik percben készen kell állnom, miután Edgar megemlítette a vacsoránál, hogy elbocsátotta Eoghant valamiért, amit nem kötött az orrunkra. Az édesapja az, böki ki végül Lucille tétován, én pedig úgy pattanok fel, mintha megállíthatatlan seprűn ülnék, rohanok lefelé a lépcsőn, de az utolsó fordulóban megállok, lassítok, hogy kellemes, szinte unott benyomást kelthessek, mikor leérek a szalonba.
- Meg kell mondjam, nem számítottam látogatóra! - mosolygok, megvárom, míg Lucille utolér. - Elmehetsz, köszönöm, hogy szóltál - biccentek felé, de minden szavamat magamban tartom addig, amíg az ajtó nem csukódik be mögötte. Akkor Roméo felé lépek, és a tökéletesen kikészített mosoly lehervad.
- Hiába jött ide. Csak az idejét pazarolja - és nem mellesleg, az én időmet is. Még van pár neglizsé, aminek helyet kell szorítanom abban a bőröndben. - Fonom össze a karjaimat makacs fintorral.

Felállok, csak illedelmesen, hiszen hölgy lépett be, s ha mást nem is, ezt sikerült a szüleimnek belém nevelni, a nők iránti tisztelet látszólagos jeleit, felállni, előre engedni, beszélni hagyni, mosolyogva bólogatni.
Lenyelem a macaront amit eddig olyan jóízűen rágtam, s mintha nem is ő, inkább én lennék itthon az asztal felé fordulok.
- Kávét vagy inkább teát kér? -
Mintha meg sem hallanám a pimasz élt a hangban, mintha nem érezném a súlyát a szavainak.
- Macaront? Bocsássa meg nekem, de muszáj ennem még egyet. -
S szórakozottan, ki tudja lehet mégis csak meg csapott az a pohár alkohol a reggeli után, visszaereszkedem, s az apró süteményért nyúlok.
- Hát akkor ne haragudjon, hogy zavarom. Az ideje biztosan nagyon értékes. -
Most már igazán rá pillantok.
- Üljön le. Vagy talán megriadt, hogy az ajtóban készül ácsorogni? -

Összefont karokkal állok, őrizgetve a hidegvéremet, mint apró gyertyalángot, de tudom, egyetlen rosszul megkomponált mondat el fogja fújni a józan ész fényét, elfúj mindent belőlem, mindent, ami a valósághoz csatol, hogy nem illendő kiabálnom a vendéggel a szalonban, ami nem is az enyém, ez a ház nem az otthonom, és mégis úgy állok itt, mintha az enyém lenne az egész birtok, az egész világ. Minden kedves tárgy, amivel gyerekkoromban annyit szöszmötöltem, és amiktől hamarosan el kell búcsúznom. Nem láthatja, ha ennek bármelyik része fájdalmat kelt bennem. Egyetlen embert fáj itt hagynom, az pedig a nővérem.
- Engem ne kínáljon hellyel a rokonaim otthonában! - mordulok rá, de azért beljebb lépek, sem a kávéra, sem a teára nem tudok ebben a percben gondolni, az ezernyi színben játszó macaronokra pedig még annyira sem. Nem ülök le, jólesik felülről néznem rá, jeleznem, hogy felette állok, amennyire csak tőlem telik.
- Azért jött, hogy egyen és igyon, vagy mondana is valamit, amit az én fülemnek szánt?

Igazán tüzes, olyan tűzrőlpattant, ha szokás így mondani, pont jól jönne Antonnak, életet lehelne belé, vágyakat keltene, s ha most az én koromban lehetnénk, ha én lehetnék Anton helyében, nem hagynám futni a lehetőséget, nem hagynám elillanni az egyetlen érdekfeszítő dolgot amit hozzám készülnek adni.
Megmasszírozom a halántékom, belefájdul a fejem a gondolatokba a múltról.
- No, csak nem megsértettem? -
Szórakoztat, olyan nagyon szórakoztat, életet lehel az élettelenbe, s még csak nem is tudja. Elmerengve nézem, s sóhajokkal kísérem ki nem mondott szavaimat. Megértem, azt hogy menni akar, a helyében én is mennék. Rá akarok ripakodni a fiamra, hogy ő vigye el, mert ennek így kellene lennie, így kellene történnie!
- Ha maradna, mit kérne cserébe? Üzleteljünk kisasszony. Biztosan van valami, amivel megvásárolhatom.

- Ne tegyen úgy, mintha nem sértene vérig szánt szándékkal, már pusztán azzal, hogy itt van! - Heveskedek, mint egy gyerek, minden bizonnyal az is vagyok még, egy oktondi gyerek, aki nem bírja elviselni, ha az élet nem az általa elfogadott szabályok szerint játszik. És még jobban feldühít, mikor látom, milyen jól szórakozik rajtam, meg sem próbálja tagadni, felesleges is lenne, látom a szemén, ami most hirtelen egészen fiatalnak tűnik egy ilyen sokat látott arcban.
Leülni azonban még mindig nem vagyok hajlandó, járkálni kezdek a szőnyegen, és morfondírozva hümmögök, mikor szóba hozza az üzletet. Hát, hajlandó végre úgy játszani, ahogyan kell? Valamit valamiért, tartja a mondás, és ez erre a családra minden ízében igaz.
- Nem maradok itt kevesebbért, mint amit már a levelemben megírtam! És maga túl gyáva ahhoz, hogy megadja nekem, amit kérek, hát mi a fenéért ajánl üzletet? - felkuncogok, megcsóválva a fejem. - Ha választanom kell, hogy belemegyek egy unalmas házasságba a maga halvérű fiával, vagy szenvedélyes románcba bonyolódom egy ír szocialistával, ezerszer inkább az utóbbit választanám. Még akkor is, ha nem jár mellé babérkoszorú.

- Maga igazán bájos, tudja, hogy ha dühös, akkor megremeg az ajka? -
Mi sem egyszerűbb ennél, dühös embereket még jobban dühíteni, s ezen igazán jól szórakozni. Izgalmat érzek, olyat, mint mikor titokban francia impresszionisták műveit olvastam a takaró alatt, s csak úgy faltam a sorokat, azokat megbotránkoztatóan nyers sorokat amiktől anyám, s valószínűleg Inés arcára is pír szökne, ha idéznék belőlük. Az élet túlontúl unalmas ahhoz, hogy végeláthatatlanságig ugyan azokat a köröket rójuk.
- És mondja csak kisasszony, mert ezt sohasem tisztáztuk le igazán: mit is vagyok gyáva megadni? -
S rögtön föl is állok, fölé magasodva, s én pillantok le rá. Immáron magamat helyezem fölénybe, s közelebb lépve igyekszem minduntalan megszorongatni.
- Hát minden bizonnyal akkor én magam is halvérű vagyok.. -
Jegyzem meg csupán mellékesen, olyan nagyon jól szórakozva, mint már nagyon régen.
- És hát nem is tudhatja milyen vagyok én igazából. Lehet, hogy rosszabb, mint a fiam. Vagy mit várna, végtelen szabadságot? Biztos vagyok benne, hogy Anton megelégedne a társasága nélkül is. Talán nem olyan pótolható, mint ahogy azt gondolja.

Az ajkamba harapok, készen arra, hogy minden árulkodó remegést, minden dühös szisszenést elfojtsak, nem akarom megadni neki az örömöt, hogy rám nézve belém lásson, a gyönggyel kivarrt chiffon alá, hogy igazoljam a vádjait. Nem, én jobb vagyok ennél, jobb vagyok nála, a szemtelen szórakozásánál, jobb vagyok ennél az egész avitt, molyírtószagú rendszernél, mert lám, szemünket forgatjuk a maradi britek fölött, akik valahogy megágyaztak ennek a mértéktelenül anglofón világnak, akik boldogtalan házasságokba adják gyermekeiket, de nem ugyanezt tesszük mi is? Csak elegánsabban, már ha anyámat kérdezik.
- Megmondom! - toppantok egyet dühösen, mégis hátrahőkölök, mikor fölém magasodik, ebben a percben minden érzékszervem éles, akár a szurony, a szájának macaron illata van, miközben beszél. Dacosan nézek rá, és hangosan kifújom a levegőt. - Gyáva beismerni, hogy több van köztünk, mint ami köztem és Anton közt valaha is lehetséges! Gyáva beismerni, hogy nem csak két út áll előttem. És gyáva lebeszélni a fiát a velem való házasságról - inkább végignézné, hogy a menyeként folyamatosan az útjában vagyok, minthogy elengedjen örökre!
Megpróbálom lehalkítani a hangom, de nem tudom, nem tudom, mikor csúszott ilyen magas tartományba. Remélem, Lucille nem hallgatózik az ajtó túlsó oldalán.

Olyan, mint egy liliom ami szépen virágzik a földben, lassan bontja ki a szirmait, de csodás virágot bont, s amit csak le kel szakítani, leszakítani s aztán nézni ahogy lassan elhervad a kezeink között, mert aztán hiába tesszük a virágos vázába, csak ideig-óráig marad életben. És erre készülünk mindannyian, két erős szálú virágot leszakítani, közös vízbe tenni, és nézni ahogy lassan elhervadnak, s egy pillanatra elszomorodom, mert tudom mit éreznek most, a fiam és ő, mennyire kellemetlenül szúrós érzés ott egészen a szív közelébe, árulásnak érződik, becsapásnak, tudom, olyan nagyon jól tudom, hiszen velem is megtörtént, de aztán mégis csak belenyugodtam, beleszoktam az új helyzetbe, s habár előtte én is ilyen csapodár voltam, ilyen nyílt szívű, kalandos lelkű ifjú, az évek folyamán megszelidültem, s mára már egészen jámbor jószág lettem.
- Hát akkor halljuk! -
Félrebiccentem a fejemet, úgy pillantok le a fiatal lányra, aki te jóságos ég! piszkosul fiatal!
- Nagyon jól látja a helyzetet kisasszony! -
Hátrateszem a kezeimet, s a derekamnál kulcsolom össze, aztán mintha csak egy jó portéka lenne, körbejárom, óvatos, lassú léptekkel, ahogy az ember a lóvásárokban teszi.
- Maga csinos és fiatal, kár is lenne tagadni. A csípője elég vékony, a keblei, igazán puhák, a szemében ott van az a bizonyos csillogás, amitől fiatalként megriadtam volna. A nyelvét túlzottan felvágták, a modora elfogadhatatlan. Maga egy igazi csiszolatlan gyémánt. Anton fiatal, egészen helyes, egészen okos és türelmes. Nagyon jól nevelt, persze hiányzik belőle a kalandvágy, de nem rossz fiú. És itt vagyok én, jóval túl a harmincon, körülbelül ennyi év házassággal a nyakamon. Fáj a derekam, az idő régen eljárt felettem, megéltem azt ami magára vár, felneveltem két gyereket, harcoltam háborúkban, szerettem asszonyokat, de kisasszony.. -S a sokadik kör után végre megállok előtte, kezemet finoman a vállára helyezem, persze csak ha hagyja, s mélyen a szemébe nézek.
- Az én időm lejárt, s nem kérhetem öntől, hogy az idejét bolond öregemberekre pazarolja. Én nem nyújthatok magának semmit, hiszen kisasszony! Térjen észhez! Egy jó beszélgetést vár tőlem? A menyemként bármikor megkaphatja! De többet mit adhatnék én magának? Ráncos vagyok, és öreg. -

Egészen zavarba hoz ezzel a notórius járkálással, ahogy végigmér, többször, mint vásárban a lovat méregethetik, és érzem, ahogy az arcomat csúf, sötétvörös pír önti el minden szavára, a karjaimat a mellkasom elé fonom, mert végtelenül zavarba hoz, ki hatalmazta fel arra, hogy ilyeneket mondjon egy házban, ahol ő maga is csak vendég?
Mikor végre hajlandó megállni előttem, felnézek rá, a számat egyre dühösebben harapom, vér ízét érzem, mert bolondot csinál belőlem, és nem tehetek ellene semmit, nem tehetek semmit, amivel kibillentem az egyensúlyából - vagyis, majdnem semmit. Hirtelen ötlettől vezérelve lendülök felé, miután a szavai elapadnak, és ha nem tér ki előlem időben, megcsókolom.
Csóknak lehet nevezni valamit, ami ennyire gyors? Hátrébb lépek, mielőtt kettőt pisloghatna, és dühös elégedettséggel rávigyorgok.
- Én nem beszélgetni akarok magával, kedves apósom - nézek komolykodva, hirtelen ismét nyeregben érzem magam. - Ne tegyen úgy, mintha nem értené. Anton sosem csigázott fel úgy, ahogy maga. Vagy emlegessem fel, mi történt abban a bizonyos rózsalugasban?

Látom rajta, hogy egészen zavarban van, hogy az arca olyan piros lesz, mint a májusi pipacsmező, amit a birtokunk melletti dombról lehet látni, a búzamező közepén, amit az ember ha tudna festeni biztosan lefestene, mert gyönyörű olyankor a táj, jómagam is hosszan időzöm el olyankor a dombon az egyik kutyával, hosszan gondolkozom, merengek. Vénségemre egészen sokat merengek, egészen sokszor hagyom, hogy a gondolataim kapjanak szárnyra, s csak a kandalló foteléből építsek egy új világot.
Nem mondanám, hogy különösképpen meglep, persze meglepni meglep, hiszen mégis csak megcsókol, mégis csak érzem a puha ajkakat a sajátomon, mégis csak nyomot hagy miután hátrább húzódik, s talán az lenne a helyes ha lesütött szemmel, azonnal elsietnék, felbontanám a házasságot közte és a fiam között, de Inés túl érdekes, túl pulzáló benne az élet ahhoz, hogy hagyjam ezt a lehetőséget elúszni.
Feleségül venném, ha lehetne, mert az életbe ez kell, élni akarás, kíváncsiság, vágy, szertelenség.
- Inés. -
Először szólítom így a lugas óta.
- Mégis mit vár tőlem? Váljak el? Adjak magának nem is tudom, egy évet arra, hogy rájöjjön milyen öreg is vagyok én, maga meg milyen fiatal. -
Türelmetlenkedve rázom meg a fejemet.
- Ha szeretném sem tudnám megadni magának azt amire vágyik. -

Mégis mit vár tőlem? Mintha ebben a pillanatban válna csak világossá, mennyire nehéz erre a kérdésre egyenes választ adni, összeráncolt homlokkal hallgatom a lehetőségeket. Magamra venném a terhét egy harminc éve működő házasság felbomlásának? Magamra venném a kötelességét egy nálamnál jóval idősebb férfi pesztrálásának, ha egyszer hanyatlani kezd. Nem tudom, nem tudom, de félek kimondani mindezt, most, hogy már idáig jutottam, csak megaláznám magam előtte, és még mindig kitartana amellett a nevetséges ötlet mellett, hogy Anton meg én valaha is jó ötlet voltunk egymásnak, együtt. Sóhajtok.
- Azt akarom, hogy beszélje le Antont a velem való házasságról! - kezdek bele, meglehetősen követelőző hangon, de azt hiszem, most jött el igazán az ideje az akaratom érvényesítésének. - Sosem találkoztam még senkivel, akinek az intellektusa ennyire elbűvölt volna! Komolyan mondom. És nem vágyom másra, csak arra, hogy beszélgessen velem, hogy csókoljon, hogy öleljen, és felolvasson mindent, amit valaha frenetikusan jónak vagy éppen borzalmasan rossznak tartott. Hogy értsem, ami megnevetteti, és hagyja, hogy együtt nevessek magával. Ez nem sok. - nézek fel rá, éppen úgy, ahogyan pár nappal ezelőtt Eoghanra néztem, a présházban. - Megadja nekem?

Fújtatok egyet, ahogy a lovak szoktak, és a székbe kapaszkodom meg, hogy merően nézhessem a kisasszonyt a csökönyös pillantásába mártva a saját csökönyös pillantásomat.
- Az a legnagyobb probléma velünk, hogy olyan nagyon hasonlítunk egymásra! Maga ezt akarja, én pedig azt, és semelyikünk nem tágít! -
Elmosolyodom, és egy újabb macaronért nyúlok.
- Maga is tudja, hogy nem tehetem. Nem beszélhetem le Antont a házasságról, és nem találkozgathatom magával titokban. Mert mégis mit gondol, hol történne mindez közöttünk? Ha Anton lemond magáról, többé már
nincs oka hozzánk jönni, s nekem sincsen okom idejönni. Semmi okunk nem lesz arra, hogy esetleg találkozzunk. -
Olyan egyszerű is lehetne ez az egész, hagyhatnám, hogy elmenjen vagy hagyhatnám magamat, hogy az övé lehessek.
- Ugyan már, maga olyan telhetetlen! Nem lenne önnek elég semmi sem, mindig egyre többet és többet akarna! Hát most sem elégszik meg azzal amit adhatok, máris sokkal többet vár el. Nem gondolhatja komolyan, hogy a semmiért cserébe a magáé leszek! -
Elégedetten mosolyodom el. Fölényben érzem magamat vele szemben.

Összefont karokkal állok meg előtte, a lábaim kisterpeszben, mintha hatalmas ellenállásra készülnék, amit mindenáron vissza kell szorítanom, és valóban, a tét nem kevesebb, mint a szabadságom és a boldogságom, amiért a szüleim egy pillanatig sem harcoltak. Egyedül Bérénice az, aki valaha is kiállt mellettem, a tágabb rokonságban is szinte mindenki gyereknek, szóra sem érdemes kis csitrinek tart, akit most majd jól eldugnak a Betranche-ok szekrényébe, a többi csontváz mellé, mielőtt túl sok vizet zavarnék.
- Nem, félreértett! Nem akarok a mocskos kis titka lenni - csóválom meg a fejemet, angyali mosollyal közelebb lépek hozzá, és ebben a percben valószínűleg magam sem vagyok tudatában, mire kérem, de minden lelkiismeretes hangot, ami a fejemben sikolt, képes vagyok elhallgattatni, ha arról van szó, amit akarok. - Vegyen feleségül, és nem fogom hagyni, hogy unatkozzon! Mi mást kérhetne még tőlem? Olyan nő vagyok, aki minden kívánságát képes teljesíteni, és higgye el, sosem volt panasz a társaságomra.

Félrecsúszik a macaron a torkomon, s köhécselni kezdek, a kávéért nyúlok nagy kortyokkal öntöm le a torkomon a mostanra már javában kihűlt italt, a székre ereszkedem, és most először érzem azt, hogy a kisasszony talán veszélyesebb, talán vakmerőbb, talán élettel telibb, mint ahogy azt gondoltam. S a legmegbotránkoztatóbb talán nem is ez az egészben, nem az ő szemtelensége, nem a gyermeki játék amit velem űz, nem a buta vágyak, hanem az ami bennem száguld végig, felrántva minden régi ajtót, elővéve minden régi emléket, s mérhetetlen vággyal tör rám a felismerés, hogy a házasságom mégsem volt sohasem tökéletes, hogy egy férfi vagyok egy feleséggel az oldalán, s a feleség sohasem volt az a mindent elsöprő szerelem, szeretet volt lágyan simogató, beleszokott, beletanult ismeret, nem több és soha nem is kevesebb.
- Nem vehetem feleségül. A családja nem engedné, s az enyém sem támogatná. Mint mondtam, biztosra veszem, hogy egy évnyi szórakoztatásnál nem jelenthetek magának többet. Egy év talán kettő, s máris mást fog érdekesnek tartani, az Anton korabeli fiúkat, akik olyan csalfák, mint maga. Hiszen most is szökni készül! Megcsal minden érzést amiről azt hiszi birtokolja. -
És én ezért igazán nem haragudhatom rá, inkább vágyakozom az iránt a szabadság iránt ami az övé.
- Legyen szerencsés útja! -
Sietősen hajolok meg a kisasszony előtt, s mielőtt nagy hirtelenkedve csókot lophatnék tőle, elsietek.