Just another crappy latino movie

Richard y Javier

Hasonló volt a reggelem a legtöbbhöz. Reggel felkeltem, lezuhanyoztam, reggeliztem, felöltöztem, aztán még mielőtt elindultam volna munkába, leellenőriztem a halakat az akváriumban. Ma nem etettem meg őket, de annyira rutinszerűvé vált már a cselekvés, hogy most is önkéntelenül megtettem. Semmi nem változott előző este óta - milyen meglepő -, a halak ugyanolyanok voltak, a növények is és a víz is tiszta volt. Arra azonban felhívta a figyelmemet, hogy este mielőtt hazajövök, be kell mennem a kisállatboltba egy üveglazacért, mert az egyik a napokban elpusztult. Igen, ezt mindenképpen megteszem. Ekkor még azt hittem, hogy lesz időm hasonlókon gondolkodni munka közben. Vagy hogy egyáltalán beérek az irodámba.
Miközben vizet adtam néhány kicsike pozsgás növényemnek, elgondolkodtam rajta, hogy vajon ezért nincsen-e jelenleg senkim. Mert az időmet itthon kaktuszokkal, pozsgásokkal és édesvízi halakkal töltöm. Nem okozna nagy meglepetést, ha így lenne, mindenesetre nem kezdtem önmarcangolásba emiatt. Majd megoldódik ez a helyzet is, tudok élni nő nélkül is. Egy ideig. A magány sosem jó, én pedig különösen nem szerettem, már megszoktam, hogy mindig mellettem van a terebélyes családom.
Beértem a Minisztériumba, ma később kezdtem mint alapvetően szoktam, így a lifthez lépve sem tolongtak az emberek, sőt, egyetlen férfi állt ott rajtam kívül a következő liftre várva. Milyen szép is, amikor nem kell olyan sok embernek bepréselődnie abba a kis lyukba. Egy percen belül megérkezett a lift, kinyílt az ajtó, kiszálltak hárman és kirepült két üzenet, mi pedig mindketten beszálltunk az egyetlen megmaradt utastársunk mellé. Megálltam a kabin fala mellett, nekidőltem és vártam, hogy elinduljunk. Két emelet után kiszállt a már bent lévő illető, mi pedig mentünk tovább, néma csendben. Csak egy pillantást vetettem a férfire, akivel egyszerre szálltunk be a liftbe. Alacsonyabb volt nálam egy fejjel, a kezében egy vastag dossziét szorongatott és elég idegesnek tűnt. Még nem láttam erre, így szinte biztos voltam benne, hogy nem itt dolgozik, hacsak nem most került ide, bár ezt nehezen képzeltem el. Lényegtelen, annyira nem foglalkoztatott a dolog, amint kiszállunk innen, úgyis mindketten más irányba megyünk. Sajnos nem szálltunk ki.
Hirtelen ugrott egyet a lift, én rögtön felegyenesedtem a fal mellől, addigra pedig meg is állt. A fények kialudtak, a kabin mozdulatlan maradt, én pedig a lassan telő másodpercek során rádöbbentem, hogy mindketten beszorultunk egy vertikális koporsóba, mert így már csak annak lehetett nevezni, felvonónak nem éppen.
Egy kérdésem lenne: hogy tud egy mágikus lift, nos, elromlani?

Javier & Richard

Flora okmányai - pipa. Az iskolai vezetőség által aláírt papír - pipa. Nyakkendő, inggallér - rendben van, Rody is megnézte. Idő - kivételesen tökéletes.
Fél órával hamarabb a Minisztériumba értem, hogy elrendezzem a szokásos köröket a gyámügyeseknél. Eddig mindent rendben találtak, még ha nem is szívesen tették, de semmibe sem tudtak belekötni. Flora tökéletes körülmények között nevelkedett, végre felszabadult volt, megadtunk neki mindent és a Roxfort tanári kara is megerősítetette mindezt. Tudtam, hogy nem lesz baj, mégis nagyon ideges voltam. Rody ezúttal nem jött velem, az iskolában maradt megnézni a kviddicsmeccset, ami engem tökéletesen hidegen hagyott. Megnyugtattam, hogy ugyan, felesleges velem jönnie, csak aláírok néhány papírt és még talán a mérkőzés végére vissza is érek. Ennek ellenére nagyon izgultam, utáltam betenni ide a lábam. Tudtam, hogy nem akarták Flora gyámságát ránk bízni és csak néhány régi, hasznos kapcsolatnak köszönhetően került hozzánk a lányunk. Minden alkalommal rettegtem tőle, hogy talán mégis találnak utólag valamilyen ürügyet, amely miatt elvehetik őt tőlünk. És ha ez nem lett volna önmagában elég, amúgy is gyűlöltem a Minisztérium épületét. Akárhányszor idejöttem, féltem, hogy belebotlok egy ismerősbe, akivel nagyon nem szeretnék találkozni.
Beszálltam a liftbe, idegesen szorongatva a lila mappába préselt papírokat. Magamban újra és újra átvettem, mit kell majd mondanom az asztal túlsó végén ülő, cseppet sem szimpatikus nőnek. Csak végtelenül kedvesnek és közvetlennek kell lennem, nem lesz baj, biztosan menni fog. Nyugalom, Richard, nyugalom. Merlinre, utoljára a vizsgáim előtt izgultam ennyire. Mostanában túl sok minden összejött, én pedig sosem viseltem túl jól a stresszt. Ez az egész dolog Rody öccsével, a baljós hírek a Prófétában, a beszélgetésem a szegény Brysen fiúval... nem hiányzott még ez a mai is.
Már csak egy emelet volt hátra, amikor a lift zökkent egyet, majd megállt. Hirtelen sötét lett és az első, ami eszembe jutott, az nyilván a lehető legrosszabb volt: dementortámadás. Persze életemben egyetlen dementort sem láttam még, legfeljebb tankönyvi ábrán, de Rody mesélt róluk és miért is ne, Merlinkém, lehet dementorok jöttek és én itt rekedtem velük egy liftben, ami egy dolog, de hogyan fogok így odaérni rendezni Flora papírjait?
Előrángattam a zsebemből a varázspálcámat, hogy fényt gyújthassak vele. Most néztem fel először a papírjaimból és találtam magam szemtől szemben az útitársammal. Nos... nem dementor volt. Vagy ha igen, akkor nagyon jó dolguk lehet az azkabani raboknak.
- Ilyen gyakran történik, ugye? - pillantottam fel reménykedve az ismeretlen férfire. Csak mondja azt, hogy ez mindennapos és pár percen belül elindul a lift. Könyörgöm, mondja ezt...

Richard y Javier

Azt hiszem, mindketten annyira bizarrnak találtuk a helyzetet, hogy a felvonó csak úgy megáll, hogy hosszú másodpercekre volt szükségünk ahhoz, hogy igazán felfogjuk, mi történt most. Velem sem történt még ilyesmi, pedig évek óta nap mint nap ide jártam dolgozni, képzelhettem, őt mennyire váratlanul érte a helyzet. Talán ezért teltek el hosszú másodpercek, mire legalább egyikünknek eszébe jutott pálcát húzni, hogy ne a sötétben ácsorogjunk, én pedig észbe kapva követtem a példáját. A kettőnk varázspálcájából áradó fény már éppen elég volt ahhoz, hogy lássuk, amit látnunk kell - nem mintha olyan érdekes lett volna ez a lift.
- Az elmúlt öt évben nem tapasztaltam hasonlót. -Nem volt megnyugtató válasz, de legalább őszintének nevezhettem. Valóban nem történt eddig ilyesmi, egyszer sem, amíg én itt voltam. Abban pedig kételkedtem, hogy éppen az én szabadnapjaimon állt volna meg a felvonó, túl abszurdnak hangzott ahhoz.
Dementorok... Azok eszembe sem jutottak. Sokat hallottam róluk már itt, a Castelobruxon pedig teljes órákat szántak nekik az egyik varázslényekre specializálódott tanórán. Az a tanár lenyűgözőnek tartotta őket és sokat emlegette, hogy igazán lehetnének ilyenek a brazil varázslóbörtönben is, mert sokkal hasznosabbak lennének mint az erre képzett mágusok. Nem sokan értettünk vele egyet, hogy azokat, akik valamilyen bűnt - elméletben - elkövettek, azokat ilyen kárhozatra ítéljék, de a véleménye nem igen változott miattunk. Mindenesetre én szerencsés embernek mondhattam magam, hogy nem találkoztam még eggyel sem és messziről sem láttam őket élőben. Nem is szerettem volna ezt megtörni.
- Pár perc és biztosan tovább fog menni -jelentettem ki. Persze semmiben sem voltam biztos. Aztán amikor letelt az a pár perc, talán még több is, egyre biztosabb voltam benne, hogy tényleg nem indulunk el egyhamar. Nem tett túl boldoggá a tudat, de nem volt mit tenni ellene. Legalább hallottam volna kintről embereket, akik dolgoznak éppen az ügyön, de még az sem...

Javier & Richard

A válasza nem nyugtatott meg. Fogalmazzunk úgy, hogy egyszerre akartam agyvérzést, pánikrohamot és sírógörcsöt kapni. Nem ragadhattam be éppen most egy liftbe - egyáltalán hogy történhet meg ilyesmi? -, nekem kevesebb mint fél órán belül a gyámügyeseknél kellett lennem. Mély levegő, Richard, nem lesz gond...
- Igen, biztosan csak pár perc - nyeltem egy nagyot.
Elkeseredetten szorongattam a magammal hozott mappát, szinte számolva a másodperceket. Eltelt két perc, majd öt, aztán tíz, de a lift nem mozdult. Éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, minden relaxációs kísérletem sikertelen maradt. Határozottan kezdtem pánikba esni.
- Nekem negyed óra múlva van időpontom. Muszáj kijutnom innen, nem ragadhatok be egy liftbe. Merlinkém, mi lesz, ha nem érek oda időben? - Hirtelen ijesztően szűknek tűnt a lift, a levegő pedig kevésnek. Menekülni akartam innen, csak éppen nem tudtam. Kétségbeesetten megnyomtam néhány gombot, de nem történt semmi. Nyöszörögve nekidőltem a zárt ajtónak, majd inkább a falnak, mert mi van, ha kinyílik és kizuhanok és apró darabokra töröm magam egy végeláthatatlan liftaknában? - De én nem maradhatok itt... Muszáj kijutnom... Mit fognak gondolni, ha nem érek oda?
Most bármit megadtam volna azért, hogy itt legyen velem Rody. Ő biztosan kitalált volna valamit, amivel meg tud nyugtatni. Rody mindig ráérzett, mi lenne hatásos, amikor túlzottan rágörcsöltem valamire. De ő éppen egy roxforti kviddicsmeccsen ült, én pedig itt maradtam egy (jóképű) idegennel, bezárva egy mágikus liftbe, a sírás határán. És ha nem éreztem volna magam így is elég rosszul, még olyan kéretlen gondolataim is támadtak, hogy biztosan teljesen őrültnek néz a másik férfi. És hogy a kellemetlen szituáció ellenére is igazán kellemes a spanyol akcentusa.
Kognitív disszonancia. Igen, ez lesz a tökéletes jelző a helyzetemre.

Richard y Javier

Láttam, ahogy végigfutott az arcán a pánik a szavaimra. Eszembe sem jutott, hogy így is reagálhat rá, most pedig már mindegy volt. Igazság szerint érthető, hogy nem olyan nyugodtan tűri mint én, sőt, azt hiszem, ez lenne az elvárt. Mármint én is ideges voltam, de legalább jól lepleztem. Miért magyarázom én most ezt magamnak? Ideges, ennyi, nekem pedig nyugton kell tartanom mindkettőnket, vagy elszabadul a pokol. Ki tudja, meddig leszünk még itt, ha nincsen jó szerencsénk.
Márpedig nem volt jó szerencsénk. Teltek a percek, egy idő után már le is vettem az órámat a karomról és a zsebembe süllyesztettem, hogy ne kelljen látnom, mennyi az idő. Nem akartam tudni, mennyi ideje rohadunk már bent ebben a dobozban. Kezdett melegem lenni, egy-egy izzadságcseppet már le kellett törölnöm a homlokomról. Milyen remek, hogy nincs rendes szellőzés... Mindenképpen indítványozni fogom ennek a felülvizsgálatát, nehogy még a végén más is így járjon.
- Nem hiszem, hogy ebből probléma lesz. Ha elmondja, mi történt, el kell fogadniuk, hogy késett. -Persze elég abszurd volt, hogy beragadtunk egy liftbe, ráadásul egy mágikus liftbe. Nevetségesen hangzott, főleg miután lejátszottam magamban a jelenetet, ahogy előadja a történteket egy idős, mogorva öregasszonynak, aki boldogan kicseszne vele. Kínos.
Kezdett eluralkodni rajta a pánik, és itt én voltam az egyetlen, aki segíthetett rajta, amit akkor is meg kellett tennem, ha nem akartam olyan nagyon nekiállni egy másik, felnőtt férfit csitítgatni. Még az is lehet, hogy idősebb nálam. Tudtam én, hogy nem lett volna szabad ma kikelnem az ágyból. Hogy lesz így időm halat venni?
- Milyen ügyben jött? Lehet, hogy segíthetek elfelejtetni ezt a kellemetlenséget. -Fogalmam sem volt, mivel nyugtathatnám le, mindenesetre nem jutottam el még odáig, hogy odamenjek hozzá és a hátát simogassam, hátha az megnyugtatja. Ez az egész percről percre bizarrabb, ahogy a gondolataim is azok.
Levettem a zakómat, már nem bírtam tovább ezt a meleget, majd rádobtam a lift oldalán lévő korlátra. Azért a földre nem, nehogy már koszos legyen... A nyakkendőmet is kilazítottam, nem mintha segített volna, de egy próbát megért.

Javier & Richard

Bizonyára megnyugtatónak szánta a szavait, de nem járt sikerrel. Vele ellentétben én nem hittem, hogy szó nélkül elnézik nekem a késést, így is annyiszor, olyan ellenségesek voltak velem és Rodyval. És most még csak Rody sem volt itt, hogy fogja a kezem, megnyugtasson és a maga határozottságával kezelje mind a lift problémáját, mind a bunkó gyámügyeseket. Nem, mert ő mit sem sejtve szurkolt a kviddicsmeccsen, gondolom éppen a griffendéleseknek, mert mégiscsak Rodyról beszélünk. Hiába javasoltam neki éppen én, hogy maradjon csak nyugodtan az iskolában, attól még nehezteltem rá egy kicsit a lelkem mélyén, amiért nem erősködött jobban. Akkor most itt lett volna velem...
- Általában nem túl kedvesek - ingattam a fejem lemondóan.
Idegesen gyűrögettem a mappát a kezemben, hol a sarkait, hol pedig a lapokat összeofogó kapcsot piszkáltam. Ha kevésbé masszív anyagból készült volna, már valószínűleg sikerült volna darabokra szednem Flora okmányaival és a többi papírral együtt.
- A gyámügyesekhez jöttem. Csak a szokásos ellenőrzés a kislányom miatt, de nem késhetek el. Így is folyton problémáznak valamin. - Számát sem tudtam, hányszor végighallgattuk már Rodyval, hogy két férfi mellett Flora mégis hogyan lát majd megfelelő anyamodellt és női példaképet. Máskor a munkánkat rótták fel nekünk vagy éppen a családi segítség minden hiányát. A legrosszabb mind közül egy fiatal pasi volt, gondolom pályakezdő lehetett, és roppant kedvesen megjegyezte, hogy "legalább nem kisfiút fogadtunk örökbe". Nem kellett sokat gondolkodnia egyikünknek sem, hogy megértsük a célzást, azt hiszem, Rody kis híján a nyakkendőjénél fogva rántotta át az asztalon. Egyedül Flora miatt viselkedett, dühösen összeszorította a száját és mindketten csendben tűrtük a félórányi megaláztatást. Már megtanultuk kezelni.
Azért értékeltem, hogy próbált megnyugtatni ez az ismeretlen férfi, legalábbis úgy sejtettem, a kérdés ezt a célt szolgálta. És valamelyest sikerrel is járt, mert amíg Florára és Rodyra gondoltam, addig is jobban éreztem magam. A leghalványabb emlékkép is, amiben ők szerepeltek, boldoggá tett.
- Gondolom, ön itt dolgozik. - Az akcentusa alapján úgy tippeltem, a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályára tarthatott éppen. Persze megeshet, hogy tévedtem és nem valamelyik nagykövetségen dolgozott.
Elkaptam róla a tekintetem és kitartóan szuggerálni kezdtem a színes mappát. Ha Rody itt lett volna, neki is biztosan borzasztóan melege lett volna. Éppen csak nem feszült volna rajta így az ing, mert amióta kilépett az auroroktól, hozzám hasonlóan a tankönyvek és a kétliteres fagyisdoboz emelgetését tekintette testedzésnek.

Richard y Javier

Nem igazán tudtam, mi mást mondhatnék, amivel megnyugtathatnám. Szemmel láthatóan nem igazán hitt a szavaimnak, vagy azért, mert többet tudott a dolgokról mint én, vagy pedig azért, mert nem voltam túl szavahihető. Az elsőre több esélyt láttam, a második pedig nagyon rosszul esett volna, még akkor is, ha egyébként teljesen érthető reakció lenne tőle. Elvégre egyáltalán nem ismertük egymást, most találkoztunk először, és mégis ki bízik meg egy idegenben? Pláne ha az az idegen éppen politikával foglalkozik.
Meglepett, hogy éppen a gyámügyet említette, nem gondoltam volna, hogy ebből a célból van itt. Mármint... igazából nem kellett volna megdöbbennem rajta, hiszen itt foglalkoztak ezzel elég sokan, csak mégis, nem találkoztam túl sok férfival, aki a gyámügyre ment volna, hogy a fia vagy lánya miatti ellenőrzésekkel foglalkozzon. Vagy bárhogyan is működik ez a dolog, ez az, amihez talán a legkevésbé értek, sosem volt dolgom velük.
- Nos, azon sajnos nem feltétlenül tudok segíteni. De ha bármilyen probléma akad, meg tudom mozgatni a szálakat. Majd meglátjuk. -Ennél biztatóbbat nem tudtam mondani. Gondolatban komolyan próbáltam végigpörgetni a munkatársaim listáját, akikkel jóban is voltam és lehetett kapcsolatuk a gyámügyi osztályon. Talán tényleg tudok segíteni ezen a stresszes apán. Ez a legkevesebb, ha már beszorult a liftbe, ahol lennie sem igazán kellett volna, hiszen nem is itt dolgozik.
A kérdésére bólinottam egyet.
- A Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozom néhány éve, habár nem tűnik annyi időnek, elég gyorsan eltelt. De úgy hiszem, hamar rájött, hogy nem vagyok idevalósi. Mindenki nagyon gyorsan észreveszi, elég feltűnő jelenség lehetek. -Az voltam. A napbarnított bőrömmel, az arcvonásaimmal, hát még az akcentusom és a néha nem túl tökéletes angol kiejtésemmel. Hiába, a spanyol anyanyelv nem éppen nagy segítség abban, hogy idővel tökéletes angolt fejlesszen ki az ember. Ellehetetleníti a rendes hangképzést. Mostanában már nem foglalkoztam vele annyit, mint régebben, talán idővel jobb lesz, talán nem. Mindig az nyugtatott meg, hogy az enyémnél rosszabb akcentusokkal is találkoztam a kollégáknál, Dolohov például egy az egyben úgy hangzott mint egy terrorista.

Javier & Richard

Sejtettem, hogy tényleg csak jót akart, de a hideg rázott ettől a kifejezéstől. Megmozgatni a szálakat... Apám is állandóan ezt mondta, persze nemcsak üres szavakkal dobálózott, hanem valóban addig rángatta azokat a szálakat, amíg el nem érte, amit akart. Jó volt a kapcsolati tőkéje kamatoztatásában, amit a fiaként sosem értettem. Mégis ki képes elviselni azt a borzasztó embert, akit én tizennyolc éven át kénytelen voltam apának szólítani? Tudtam, hogy sokan. Kifelé egészen más arcot mutatott magáról.
- A párom több mint tíz évig itt dolgozott, sajnos attól sem lettek kedvesebbek velünk. Azt hiszem, ezen a mágiaügyi miniszter sem változtathatna. - Hiába volt Rody elismert auror, attól még úgy bántak velünk, mint a kutyákkal. A többség nem nézte jó szemmel, hogy mi, akiket valami deviáns evolúciós zsákutcának tartottak, gyereket akarunk nevelni. Pedig nálunk jobban senki sem tanúsíthatta, mennyire nem ér semmit, ha van egy anyád és egy apád, akik egzisztenciális biztonságban - vagy még annál is többen - nevelnek. Hülyeség. Hiába vettek Rodynak méregdrága versenyseprűt, mikor bekerült a háza kviddicscsapatába, az apja attól még egy utolsó szemét volt. Az enyém meg... róla inkább ne is beszéljünk.
Megeshet, ő sem lett volna ennyire kedves, ha a párom kifejezés helyett sokkal világosabbá teszem, hogy nem a feleségemről vagy barátnőmről beszélek. Már hozzászoktam, hogy így emlegettem Rodyt. Lényegében nagyon is találó volt a páromnak hívni, gyakran tényleg úgy éreztem, mintha csak együtt alkotnánk egy egészet. Egy mugli pszichológus talán ezt beteges függőségnek nevezte volna, bár ez szerintem megbocsátható két olyan ember esetében, akik szinte gyerekkoruktól csakis egymásra voltak utalva.
- Igen, tényleg nem nehéz észrevenni. Ne vegye sértésnek, nem úgy értettem - tettem hozzá hadarva, mielőtt azt hitte volna, hogy bármi problémám volt a külföldiekkel.
Idegesen igazgattam az ingem gallérját, mintha túl szűk lett volna, pedig tökéletesen rám szabták. Szinte másodpercenként pislogtam a liftajtó irányába, majd az ezernyi gombra a falon. A lift ettől nyilván nem indult el, a pulzusom viszont kezdett hasonlítani arra az egyetlen alkalomra, mikor Rody elrángatott magával kocogni. Két utca után produkáltam egy hattyú halálát és ezzel véget is ért a közös sportolásunk. Csakhogy innen most nem sétálhattam haza megszégyenülve.
- Honnan jött? Spanyolország, Dél-Amerika? - tippeltem. Muszáj volt kérdezgetnem, mert amíg beszélt, addig is kisebb volt rá az esély, hogy itt kapok idegösszeroppanást nyomorult ember szeme láttára. Próbáltam valami mosolyfélét is erőltetni az arcomra, de fájdalmas fintor lett belőle, mintha az előbb tökön rúgott volna. Lehet, ennél a helyzetnél még azt is könnyebben fogadtam volna. - A Roxfortban tanítok, az egyik osztályommal éppen a Castelobruxo történetét vesszük. Talán ha öntől hallanák, nem aludnának annyian a leghátsó padban.
Idétlenül nevettem a saját megjegyzésemen, ami nem is volt vicces, sokkal inkább siralmas. Legszívesebben a liftaknába vetettem volna magam, ami talán nem is létezett és egészen más módon közlekedett ez a lift. Nem mintha számítana, mindenhogyan gyűlöltem, az egész Mágiaügyi Minisztériummal együtt. Bárcsak én is inkább a kviddicsmeccsen maradtam volna szurkolni a Hollóhátnak...

Richard y Javier

Nekem is fűződtek rossz emlékeim a szálak megmozgatásához. Odahaza többször is hallottam ezt a kifejezést, olyan félelmet keltően, ahogy azt csak lehetett. Számát sem tudom, hányszor fenyegettek meg ellenzéki politikusként, aki nem akart abban a rendszerben élni, amiben bárki, aki olyan sokat tudott és tett, mint én, meghalhatott. És akkor én még szerencsésnek mondhattam magam, amiért nem végeztek ki úgy mint sokakat, hanem csupán eltávolítottak az otthonomból, azt is csupán azért, mert az ellenzék körében nagy nevem volt, sokan olvasták és hallották, hogy Javier Montes, ezért nehéz lett volna eltitkolni és leplezni a halálomat. Talán egyáltalán nem lett volna rá lehetőségük.
- Idővel talán megoldódik a helyzet. Ha felismerik, hogy a gyerekének jó helye van önöknél, nem lesz ebből probléma, kénytelenek lesznek elfogadni, hogy ez a legjobb, amit tehetnek. Még akkor is, ha közben teszik a megjegyzéseket és vágják a pofákat. Higgye el, azt én is sokat látom. -Nem szerettek annyira a kollégáim, legalábbis nem azok, akik az enyémtől teljesen ellentétes ideológiát vallottak, nem szerették a latinókat vagy bármilyen más egyéb problémájuk volt velem. Mindig akadtak ilyenek, néha több, néha kevesebb, az embernek egyszerűen meg kellett tanulnia kezelni a helyzeteket. Én láttam már ennél rosszabbat is, mint ami itt volt, nem tudtam félni.
A legkevésbé sem érdekelt, hogy kivel él együtt és kivel neveli a lányát. Meglepődtem volna, persze, és valószínűleg fogalmam sem volt, hogyan kellene viselkednem mellette, de megpróbáltam volna mindenképpen. Nem voltam előítéletes, távol álljon tőlem, de Dél-Amerikában az "ilyeneket" még mindig máglyára vetették és a pokolra kívánták, mint erősen keresztény területeken szokás. Úgyhogy fogalmam sem volt, mit kell tenni egy ilyen helyzetben, hogyan viselkedjek normálisan, és rettegtem volna, hogy olyat mondok, ami sértő.
- Az lepett volna meg, ha nem veszi észre, elég erős az akcentusom. -Kár lett volna tagadni. -Chile, igazság szerint. De egyszer szeretném megnézni Spanyolországot is, sajnos eddig nem volt hozzá szerencsém. -A megjegyzésén egy percre elgondolkodtam, pedig nem is igazán volt mit agyalni rajta. Egyértelmű volt, hogy lecsapok a lehetőségre, szerettem átadni másoknak a tudásomat, még akkor is, ha olyan jelentéktelen, mint egy nagyon messzi varázslóiskola története. Lehet, hogy nem is fogja érdekelni a gyerekeket, én viszont szívesen beszéltem róla. Legalább ezzel is közel érezhettem magam az otthonomhoz, ahová valószínűleg sosem fogok már visszatérni. Nem láttam rá sok esélyt, hogy ez megtörténhet. -Nagyon szívesen mesélek nekik a Castelobruxoról. Talán még érdekesnek is fogják találni, elvégre nagyon más hely mint a Roxfort, már amennyire én a Roxfortot ismerem. -Csak hallásból tudtam róla dolgokat, nyilván nem jártam még ott soha, elvégre nem volt tizenegy év feletti gyerekem, de még kisebb sem, én pedig nem ott tanultam.

Javier & Richard

Bizonytalanul bólintottam. Akármennyire is pánikba estem a lift hirtelen leállásától, attól még nem akartam a problémáimmal terhelni egy idegent. Biztosan neki is lett volna ennél jobb dolga és nem igazán érdekelte, hogy én odaérek-e időben a sajátomra. Ahogy arra sem vehettem mérget, hogy túl sok együttérzést tanúsítana két meleg férfi gyerekvállalását illetően. A legtöbben hevesen ellenezték, különösen a férfiak tartották megbocsáthatatlan bűnnek, talán ő is osztotta volna a többség véleményét. Az évek alatt már megtanultam, hogy mindegy milyen kínos és mennyire zavar, jobb, ha bölcsen hallgatok az életem ezen részleteiről.
- Igen, azt hiszem igaza van - hagytam rá.
Ahogy kimondta, honnan érkezett, máris megértettem mit keresett éppen a brit Mágiaügyi Minisztériumban. Mint történész, értelemszerűen érdeklődtem az aktuálpolitika iránt is, próbáltam naprakész lenni és a chilei helyzetről pont eleget írtak ahhoz, hogy még az érdektelenek se tudjanak átsiklani felette. Én pedig a legkevésbé sem voltam érdektelen, tekintve, hogy a kutatásaim nagy része éppen a diktatórikus berendezkedéseket vizsgálta. Ha most nem egy elromlott, sötét liftben lettünk volna összezárva, attól rettegve, hogy lezuhanunk a liftaknába és kitörjük a nyakunkat, minden bizonnyal elöntött volna a semmihez sem fogható lelkesedés. Sajnáltam persze, hogy így alakult az élete, de bármit megadtam volna érte, hogy valakit kifaggathassak a személyes tapasztalatairól. Rody édesnek találta az elhivatottságomat, Dumbledore pedig örömmel segített a Grindelwaldot érintő kérdésekben, de rajtuk kívül a legtöbben teljesen bolondnak néztek, mikor elkapott a hév.
- Ó, Chile... Ott most elég kaotikus a helyzet - pillantottam fel rá. - Nem mintha itt sokkal jobb lenne.
Attól, hogy még nem történt nyílt hatalomátvétel és nem iktatták törvénybe Tudjukki mugliellenes eszméit, volt mitől tartanunk. Aki ezt nem látta, az vagy homokba dugta a fejét vagy hihetetlenül ostoba volt.
Az ajánlatára már nem tudtam tovább leplezni a lelkesedésemet. Zavartan, de rendkívül hálásan vigyorogtam rá. Milyen kedves férfi! Kedves és jóképű, bár ennek még a gondolata is bűntudatot ébresztett bennem. Mert természetesen Rodynál sem kedvesebb, sem jóképűbb nem lehetett.
- Az nagyszerű lenne! Tudja, elég nehéz interaktívvá tenni egy történelemórát, én nagyon igyekszem, de hát a száraz tananyagot is le kell adnom. De ha mesélne a saját élményeiről, az csodálatos lenne, biztos a gyerekek is örülnének egy vendégelőadónak. Biztos vagyok benne, hogy az ön előadása alatt nem aludnának, Mr... - Végül nem kérdeztem meg a nevét, csak kezet nyújtottam és bemutatkoztam. - Richard Avery.
A lift ekkor hirtelen rándult egyet, majd zuhant néhány métert és újból megállt. Valami nyüszítésszerű hangot hallatva csimpaszkodtam bele a férfi karjába, mielőtt orra buktam volna. Mikor újból mozdulatlan volt alattunk a padló, akkor sem mertem elereszteni, rémülettől hatalmasra tágult szemekkel meredtem magam elé. Az egész szituáció kezdett azokra az úgynevezett szappanoperákra emlékeztetni, amikről Flora mesélt. A muglik, különösen a nyugdíjas korosztály állítólag odáig volt ezekért az irreális és bugyuta történetekért. Nem értettem az okát, mert én semmi szórakoztatót nem találtam ebben a helyzetben. Miért éppen ma kellett idejönnöm?

Richard y Javier

Egyedül voltunk bezárva ebbe a négyzetméternél alig nagyobb területű vasládába. Nem mehettünk ki, fel, le, már az is csoda, hogy egyáltalán kényelmesen elfértünk egymás mellett anélkül, hogy kellemetlenül közel lettünk volna egymáshoz. Bármilyen kommunikáció megkönnyítette a helyzetet, még akkor is, ha irdatlanul kínos volt, a néma csendnél rosszabb úgysem létezhet. Legalábbis reméltem, hogy tényleg nem létezik olyan, ami annyira borzasztóan kínos, hogy még az arcom is befelé fordul tőle. Jobb nem belegondolni, hogy ez előfordulhat.
Ahogy kimondtam, honnan származom, szinte láttam, hogy felcsillan a tekintete, már amennyire ebben a helyzetben az megtörténhetett a sápadt arc és a rettegő szemek mellett. Igazság szerint nem is értettem, mitől ijedt meg ennyire, nem volt olyan vészes a helyzet, ha az ember túltette magát a kezdeti pánikon. Én is megrémültem először, természetesen, de egyáltalán nem éreztem nehéznek, hogy rendezzem a vonásaimat. Úgy fest, neki ez sokkal nehezebben ment, nehezebben mint kellett volna, ez pedig kissé aggasztott. Sosem voltam túl jó mások megnyugtatásában, márpedig most biztosan rám hárul. Talán másra is jó lesz ez a beszélgetés.
- Nos, igen, nevezhetjük kaotikusnak is, de azt hiszem, még annál is rosszabb a helyzet mostanra. Nem tudom, évek óta nem jártam otthon, gondolom, ön is sejti, miért van ez. Nem igazán szeretik odahaza azokat, akik ellenzik a jelenlegi rendszert. -Még csak nem is zavart, hogy el kellett mennem otthonról, már a tehetetlenségből fakadó bosszúságon is túltettem magam régen. Az egyetlen, ami hiányzott, az édesanyám volt. Nem is igazán tudtam, mi a helyzet vele, hónapok teltek el az utolsó levele óta. Megértettem, biztosan nem sok mindent engedtek ki az országból, még baglyokat sem.
- Ugyan, mindig van olyan gyerek, aki minden előadáson alszik. Ahogy egy távoli varázslóiskola története sem érdekelhet feltétlenül mindenkit, sőt, valószínű, hogy elég keveseket érdekel. De ennek ellenére is szívesen tartok egy előadást, ha már egy olyan embert találok, akit komolyan foglalkoztat a Castelobruxo, akkor meg is érte. -Kezet fogtam vele, a kézfogása sokkal határozottabbnak tűnt mint amire számítottam. -Javier Montes. Örülök a találkozásnak, még ha ilyen... kellemetlen körülmények között is történt mindez.
A lift megindulásakor éreztem, ahogy a talpam néhány másodpercre elhagyja a talajt, majd a következő rándulásnál megint földet értem. Addigra a karomat már egy másik kar szorongatta, az én arcom is sápadtabb lett utána, és egyre inkább azt éreztem, hogy az ő idegessége sokkal indokoltabb és jogosabb mint az én nyugalmam. Ennek ellenére igyekeztem megtartani a lélekjelenlétemet és leültettem Mr. Averyt a sarokba, ülve mindenki nagyobb biztonságban érzi magát... azt hiszem.
- Ez így nagyon nem lesz jó. Éppen ideje lenne, hogy valaki megoldást találjon erre a helyzetre. Bár nem is tudom, mit másra számítottam... -Oké, talán mégis kezdtem elveszíteni a fejemet.
És még a meleg is egyre rosszabb lett. Kioldoztam a nyakkendőmet, a ingem legfelső gombjait is kipattintottam, majd az ujjait is feltűrtem. Elviselhetetlen a meleg, a bezártság, hogy nincs levegő, és még Mr. Avery is a sarokban nyöszörög, nekem meg fogalmam sincsen, mit kezdjek vele. Haza akarok menni.