Kognitív disszonancia

Fiona & Levin

- Ezt teljesen komolyan gondoltad? - fordítottam elgyötörten a kismacskákkal és virágokkal telerajzolt pergament Fiona felé. Alphard tömör és lényegretörő levele volt, nyilvánvalóan nem ő dekorálta ki. Sok mindent feltételeztem az öregről, de ez nem tartozott közéjük, ellenben Fionával, aki életcéljának tekintette a lelki békém szétzilálását. Ha nagyon igyekezett, akkor is mindig belerondított az én rendezett világomba, amit mostanság már elég jól toleráltam, ezúttal is csak a szemöldököm szaladt fel a kövér macskák láttán.
Sóhajtva visszatettem a levelet a többi válaszra váró üzenet közé, majd hátradőltem az íróasztalhoz tartozó széken. Reggel óta vagy az irodámban ültem a papírmunka felett vagy az előző nap érkezett orosz delegációval tárgyaltam, és úgy tűnt, mintha ez a péntek nem is huszonnégy órából állna, hanem legalább a kétszereséből. Fiona nem véletlenül nevezett sztahanovistának és munkamániásnak - az amerikai akcentusával valahogy sokkal csípősebbnek hatott az a workaholic -, de olykor megesett, hogy én is szabadulni akartam a Minisztériumból. Fiona meglepetés címszóval szerzett két színházjegyet estére, aminek egyrészt örültem, értékeltem a gesztust, másrészt viszont nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mostanság egyre többször nyilallt éles fájdalom a bal alkaromba és a legkevésbé sem vágytam rá, hogy a terveink füstbe menjenek. A hátam közepére sem kívántam egy halaszthatatlan gyűlést, sem pedig egy magát halálfalónak nevező taknyos kölyök pesztrálását egy tökéletesen értelmetlen küldetésen. A legkevésbé pedig arra vágytam, hogy magyarázkodhassak Fionának - pontosabban nem magyarázkodtam, csak vállat vontam és eltereltem a témát, aminek nyilván nem örült. És köszönöm szépen, enélkül is elég stresszforrás vett körül ebben a néhány napban, nem szorultam rá újabbra.
- Jut eszembe, ha már ilyen mókás kedvedben vagy, akkor kijavíthatnád annak a nyomorult gyakornoknak a beszámolóját, mert én ezt biztosan nem továbbítom így a főosztályvezetőnek. Hemzseg a helyesírási hibáktól, a feléig jutottam és kifolyt tőle a szemem. - Mindketten tudtuk, hogy az a gyakornok nem sokáig lesz gyakornok és nem azért, mert elő akartam léptetni.

Levin & Fiona

Ha képes lettem volna olyasmire, akkor most egy nagyon ártatlan mosollyal néztem volna Levinre, mintha nem tudnám, miről beszél. Az ártatlanság azonban sosem volt kenyerem, úgyhogy úgy döntöttem, csak elégedetten vigyorgok rá, mielőtt nevettem is volna az arckifejezésén. Én nagyon viccesnek találtam a kis rajzaimat, habár előre tudtam, hogy ő nem fogja annak találni őket. Olyan fanyar volt mint egy vödörnyi citrom. Nem tudom, hol hagyta el a humorérzékét, de kellően messze volt ahhoz, hogy ne is reménykedjek benne, hogy valaha is visszaszerzi.
- Nem értem a problémádat. Most nézd meg azt a pergament, milyen pazarlás! -Tényleg az volt, egy jó nagy papírdarabra írt rá Black alig három sort, a maradék pedig üresen állt. Tálcán kínálkozó lehetőség volt, hogy telefirkáljam, egyébként sem látta viszont az írója. Sőt, rajtunk kívül senki sem látta. -Úgy tudtam, nem szeretsz pazarolni, édesem, én csak segítettem, hogy jobban érezd magad. -Nyilvánvalóan nem érezte magát jobban tőle, de ez hol érdekelt engem? Én nagyon jól szórakoztam.
Felálltam a kényelmes kanapéról, amin eddig ücsörögtem, lecsúszva, a lábaimat keresztbe téve és végre egy kicsit relaxálva. Mert Levinnel ellentétben én megtehettem, nem rendelkeztem még teljes jogkörrel a munkámban, Levin szerint "még nem álltam készen". Persze ez csak az ő standardjával mérve volt így, valamint ejtett el néhány megjegyzést, hogy mivel szeretné, ha majd foglalkoznék mellette, úgyhogy nem is bántam annyira. Ha nagy tervekről volt szó, hajlandó voltam tovább türelmetlenkedni még néhány hónapot. Mindenesetre sikerült megsajnálnom, amiért ő ilyen fáradt volt, én pedig nyugodtan pihentethettem a lábaimat. Mellette voltam és dolgoztam egész nap, de közel sem annyit, amennyit ő. Úgyhogy odaléptem mögé és egy kicsit masszírozni kezdtem a vállait. Olyan feszült volt, hogy csodálkoztam rajta, hogy még nem fájt a feje tőle.
- Ugye tudod, hogy néha pihenned is kéne? -jegyeztem meg, noha elég egyértelmű volt, hogy ez soha nem fog megtörténni. Az egész életét képes lett volna itt az irodában eltölteni, ha magával hozhatta volna Normant és a kanapé helyett egy olyan kényelmes ágy fogadta volna, amilyen otthon is volt. -Senki sem fog karóba húzni, ha nem dolgozod ki a beled minden egyes nap. Az viszont senkinek sem jó, ha több napra kiesel a melóból, mert túlhajszoltad magad. -Nem mintha ez eddig előfordult volna, de jobb nem kísérteni a sorsot.
A megjegyzésére egészen véletlenül kicsit erősebben szorítottam meg a vállát mint kellett volna. Most én vagyok olyan helyzetben, hogy nagyon rossz legyen neki, mert tud ám fájni az, ha valakit a kelleténél erősebben masszíroznak.
- Annyira azért nem vagyok mókás kedvemben, hogy azzal a szerencsétlennel foglalkozzak. Nem is értem, miért nem vágtad ki már hónapokkal ezelőtt... -Biztosan rettenetesen élvezte, amikor látta a gyötrődést az arcomon, miközben a sokadik rám sózott levelet javítottam ki. Szeretném tudni, hogy jutott el ez a kedves illető a gyakornoki pozícióig...

Fiona & Levin

Fiona néha olyan volt, mint egy szűnni nem akaró, másnapos fejfájás. Örülsz neki, hogy előző éjszaka megtetted, de közben majd' szétreped a halántékod és legszívesebben megfogadnád, hogy többet nem iszol - de úgysem bírnád ki, mert túl jó volt. Fiona is olykor felért egy migrénnel, de közben mégsem tudtam lemondani róla, amióta először betette a lábát a Minisztérium ötödik emeletére, képtelen voltam szabadulni a gondolatától. Kognitív disszonancia.
- Annyira szerencsésnek érzem magam, hogy te itt vagy nekem. Mégis mihez kezdenék az életemben uralkodó káosszal a te rendszereteted nélkül? - forgattam a szemem.
A pihenés említésére kis híján felhorkantam. Vasárnaponként nem jártam be dolgozni, köszönöm, az nekem tökéletesen elég pihenés volt. Igaz, otthon is állandóan kopogtak a kúria ablakán a baglyok halaszthatatlanul fontos üzenetekkel, máskor Alphard ugrott be egy "kávéra" - azaz sürgősen megbeszélni valamit, bár közben valóban megitta az aznapi sokadik kávéját, esetenként felöntve whiskyvel. De a szó hagyományos értelmében nem dolgoztam, hiszen otthon maradtam és még nyakkendőt sem kötöttem.
- Nem hajszolom túl magam, még csak különösebben fáradt sem vagyok. - Bár remekül hazudtam, az elernyedő vállaim biztosan nem ezt sugallták. Tény, kissé feszült voltam a napokban.
Összerándultam, ahogy az ujjai a vállamra szorultak, természetesen egy nagyon kellemetlen pontban. Nem számított, nekem ez kevésbé fájt, mint neki a helyesírási és nyelvtani hibákat javítgatni egy funkcionális analfabéta írásos beszámolóiban.
- Mert valakinek a valakije, csak azért lett belőle gyakornok. Pedig még egy iható minőségű kávét sem képes főzni, de az apja fontos ember. Hidd el, szívesen kirúgtam volna már rég, de legalább a gyakornoki programon át kell esnie. Utána megszabadulok tőle, úgyis elkövet majd valami baklövést. - Alig vártam a napot, mikor kihajíthattam innen azt a nyomorult kölyköt. Felidegesített, akárhányszor megláttam, ahogyan fontoskodva kacsázik a folyosón az ízléstelen öltönyében és a pár szál, szánalmas bajuszával. - Arra még nem gondoltál, hogy téged csak azért nem rúgtalak ki, mert próbálom elkerülni a párkapcsolati vitákat?
Erről természetesen szó sem volt, de nagyon jól szórakoztam Fiona felháborodott arcán, akárhányszor ezzel ugrattam. Ellenben ha valaki más a legenyhébb szexista véleményének is hangot adott volna Fionát illetően, azt úgy hajítottam volna ki innen, hogy a lába nem éri a földet.

Levin & Fiona

Vérig sértett volna, ha ezt így kijelenti nekem, még akkor is, ha tudtam, hogy valahol igaza van. Az egyik legnagyobb ellentét kettőnk között a temperamentumunk volt. Levin könnyedén megtartotta a hidegvérét, nyugodt maradt minden helyzetben és jobban érezte magát itt az irodájában vagy otthon, mint bárhol máshol. Ezzel szemben én lobbanékony voltam, egy apró szikra elég volt ahhoz, hogy iszonyatos haragra gerjedjek, ahogy azt is nagyon élvezhettem, ha mehettem, mindegy merre. Sőt, nem is nagyon tudtam megülni a hátsómon, ha nem munkáról volt szó, sokkal jobban tetszett nekem, ha mondjuk körbesétáltam hatszor a Trafalgar teret. Azt hiszem, emiatt lehettem olyan Levinnek mint egy fejfájás, ami tényleg érthető volt valamilyen szinten, de akkor is bosszantott volna vele, ha ezt a fejemhez vágja.
- Nem tudom, de biztosan nem lennél olyan boldog mint az én társaságomban. -Ezt olyan határozottan és magabiztosan mondtam ki, hogy az átlagos szemlélő azt hihetné, hogy ennyire elégedett vagyok magammal, pedig nem ez az igazság. Valójában még mindig eszembe jut sokszor, hogy mi van akkor, ha Levin már nem tartja olyan szórakoztatónak a kapcsolatunkat, sem pedig jó ötletnek az eljegyzést és hirtelen ellök magától. Amennyire nem akartam régebben megházasodni, most éppen olyan elveszett lennék, ha egyszer csak kikerülne az életemből. Azt hiszem, túlságosan is ragaszkodom már hozzá.
Nekem egyáltalán nem tűnt az elég pihenésnek, de sosem tudtam rávenni, hogy menjünk el valamerre egy hétre, vagy csak néhány napra legalább, ahol csak ketten vagyunk, én megígérem, hogy nem szekálom annyit, nem rontják el a napot a baglyok és végre teljesen kipihenheti magát. Nem, neki valami mindig fontosabb volt, mindig akadt valami halaszthatatlan, amit nem bízhatott másra, ezt pedig el sem akartam hinni, hogy komoly lehet. Mégsem szóltam semmit, ha Levin azt mondta, hogy nem, akkor tótágast is állhattam neki, az sem változtatta meg a véleményét.
- Hát persze, te sosem vagy az -forgattam a szemem. -Akkor ezt megelőzendő mehetnénk el pár napra, vagy maradhatnánk otthon addig. Véletlenül sem akarnám, hogy túlterheljen a munka, az nekem sem jó, ha babusgatnom kell téged, mert beteg vagy. -Igazából nem lett volna bajom vele, ezt pedig bizonyára ő is tudta.
Elhúztam a számat, hát persze, nyilván valakinek a valakije. Nem tudtam utálni ezt a helyzetet, hiszen én is sokat köszönhettem annak, hogy Levin a vőlegényem, de ez a srác akkor is idegesített. Szívesen megtéptem volna, hogy miért ilyen ostoba, de hát nem tehettem meg. Sajnos...
- Eddig csak baklövéseket követett el, nem lesz nehéz még egyet összehoznia... -A következő megjegyzésére rácsaptam a vállára, vagyis csak meglegyintettem, alig érezhette meg, de fájni biztosan nem fájt neki. -Egy aljas kis mocsok vagy, Dolohov, remélem, tudod. Egyébként is, nekünk nincs szükség semmi okra ahhoz, hogy párkapcsolati vita legyen belőle. Bár igaz is, egy ilyenért biztosan kitekerném a nyakadat. -Úgysem tettem volna meg. Ezt alátámasztva öleltem át hátulról a nyakát, az arcomat az övéhez nyomva.

Fiona & Levin

Válaszul egy fintort kapott, noha a lelkem mélyén - nem is annyira mélyen - igazat adtam neki. Nem akartam kimondani, talán nem is tudtam volna, de boldog voltam mellette, boldogabb, mint hosszú ideje bárki mellett. Nem voltam az az ember, aki késztetést érzett rá, hogy mindezt szavakba öntse vagy egyáltalán bármilyen módon kifejezze, ennek ellenére reméltem, tisztában van ezzel. Némileg bosszantottak is ezek a tőlem oly idegen, logikátlan érzések, sőt, még inkább aggasztottak. Hiába készültem feleségül venni őt, a komoly és hosszútávú szándékaim bizonyítékaképpen, attól még maradtak félresöpörhetetlen aggályaim. Egy meglehetősen sikertelen házassággal a hátam mögött és körülöttem aranyhal módjára vergődő házaspárokkal, érthető módon a bizalmam egy megingathatatlan párkapcsolat iránt valahol akkor elveszett, mikor az előző Mrs. Dolohov elküldte a válóperes papírokat. Még a borítékot hozó bagoly is idegen volt, bizonyára ahhoz tartozott, aki nálam sokkal jobban meg tudott felelni a feleségem elvárásainak. A nevét sem voltam hajlandó kiejteni. Utána azt gondoltam, többet hallani sem akarok a házasságról és az efféle intézményesített hazugságokról, aztán jött Fiona a nevetséges amerikai akcentusával és az idegesítő szokásaival. És most itt tartottunk.
- Honnan veszed, hogy boldog vagyok a társaságodban? Talán csak ki akartam próbálni ezt a "fiatal, szőke nő" klisét és most már késő menekülni. Úriember vagyok, ennyi idő után csak nem hagyhatlak faképnél egyik napról a másikra. - Tudtam, mit gondolnak az emberek, milyen kettős mércével szemlélnek minket. Én megütöttem a főnyereményt, ő érdekből, pióca módjára rászívódott a legjobb prédára. Eleinte bosszantottak a kollégák megjegyzései, a cinkos vigyor a férfiak arcán és ahogy disznó módon végigfuttatták a tekintetüket Fionán, mostanra viszont már nem érdekelt. Megeshet, hogy kevesebbszer is történt meg, hiszen minden csoda három napig tart és valószínűleg találtak mást, akinek a magánélete lekötötte a középszerű gondolataikat.
- Babusgatni? Engem? Még a szót is alig ismerem. Megnyugodhatsz, nem kell majd babusgatnod, ha beteg lennék, arra vágynék a legkevésbé. - Sosem betegedtem le, egyszerűen nem tudtam ilyen ostobaságokra időt szakítani. Ha a fél minisztériumot ledöntötte a lábáról valamiféle járvány, én akkor is talpon voltam. És ha esetleg engem is utolért a kórság, egyszerűen bevettem a reggeli kávém mellé egy lórúgásnyi gyógyszert és ignoráltam minden tünetet. Csak az esik ágynak, aki túlságosan ráér. - A sztahanovistákat inkább rólam kellett volna elnevezni. Úgyhogy ne félts...
A minisztériumi ranglétra így működött, már megszokhatta volna. Mindenki eljuthatott egy ideig a saját tehetségére és szorgalmára támaszkodva, azonban egy idő után áttörhetetlen üvegplafonba ütköztek, amelyen csak jó kapcsolati tőkével lehetett keresztüljutni. És ez a tőke legtöbbször többet ért a kiemelkedő teljesítménynél, mostanában különösképpen. Viszont voltak olyan kivételesen csapnivaló munkaerők, mint ez a nyomorult, akinél nem számított kinek a fia-borja, mert házimanónak is alkalmatlan lett volna. Ennek a kölyöknek azt sem engedtem volna meg, hogy megetesse a kutyámat, mert ahhoz is túl ostoba volt.
- Ebben biztos vagyok. Alig várom a szomorú beszélgetést, ahol kénytelen leszek szembesíteni a tragikus ténnyel. Kíváncsi vagyok, hogy megfenyeget-e majd az apja kapcsolataival vagy sírva könyörög, hogy maradhasson. Mert nyilvánvalóan nem a méltóságteljesen távozók táborát fogja erősíteni. - Ebben biztosak lehettünk. - Ezt jobb, ha észben tartom. Nem szeretném erősíteni a családon belüli erőszak statisztikákat. Azért figyelmeztetlek, hogy nagyon jó ügyvédem van.
Ahogy hátulról átölelt, beláttam, hogy ma már esélytelen lesz a munkára koncentrálnom. Ezúttal bűntudat nélkül elfogadtam ezt a tényt, talán a fáradtság miatt, talán Fiona volt rám rossz hatással.

Levin & Fiona

Sosem vártam el tőle, hogy állandóan a nyakamba lihegje, hogy így meg úgy szeret engem, hogy mennyire odáig van értem, az teljesen idegen lett volna tőle és tőlem is, hogy egy ilyenért rajongjak. Az igazság az, hogy a legkevésbé sem szerettem, ha egy férfi állandóan nyálas szövegekkel bombázott és megpróbált túl gyengéd lenni, túl kedves és túl óvatos, mintha porcelánból lennék. Nem akartam gyengének érezni magam, az ilyen viselkedés viszont mindig ezt éreztette velem, nem véletlen, hogy ennyire gyűlöltem. Levin ellenben megtestesítette azt, amit én egy férfiben kerestem, plusz még annál is többet. Lehet, hogy nem tökéletes volt, de olyan amúgy sem létezett, meg egyébként is... fehér lova nem volt, de Norman nagyon hasonlított egyre, ő pedig gond nélkül elmehet egy szőke hercegnek, úgyhogy ennél jobbat kívánni sem lehet. A házasság gondolata pedig hozzá hasonlóan engem is frusztrált, én azzal jöttem ide, Angliába, hogy megszabaduljak a szüleimtől és az aranyvérűek házassági kötelezettségeitől, nem azzal, hogy önként mondjak igent egy eljegyzésre. De hát Levin Dolohovról volt szó, aki úgy csavart az ujja köré, hogy szinte időm sem volt felfogni, mi is történik velem. Féltem a jövőtől, ugyanakkor örömmel néztem elébe. Bízni akartam abban, hogy a szeretetem iránta nem fog megváltozni, és egyelőre erre nem is láttam esélyt.
- Sosem számítottam rá, hogy egy ilyen úriember lesz a férjem, el sem tudom hinni, hogy ennyire szerencsés vagyok. Így akkor sem fogsz megszabadulni tőlem, ha már egy vén hárpia leszek. -Már most is egy hárpia voltam, ha éppen megjött vagy csak egyszerűen bal lábbal keltem fel, úgyhogy az valószínűleg nem jelent majd neki újdonságot. Ami egyébként meglepő, hogy már megtalálta a módszert arra, hogy lenyugtasson, ami csupán annyi volt, hogy elvitt magával futni a moszkvai kúria körüli erdőkbe. Szerettem futni, az nem volt olyan döbbenetes, ellenben az igen, hogy mennyire lenyugtatott az, hogy az erdő csendjében tehettem ezt meg, Levin és Norman társaságában.
- Levinista vagy dolohovista? Csak mert egyik sem hangzik túl jól és olyan, mintha egy sátánista szektához tartozó személyekről beszélnénk. Inkább maradjon sztahanovista és legyél te is az, felőlem. Csak ne terheld túl magad, nagyon rád fér már a pihenés. És hidd el, addig foglak ezzek zaklatni, amíg be nem adod a derekad. -Én is szívesen mentem volna már el nyaralni, hiányzott néhány nyugodt nap az életemből, de Levinre még inkább ráfért volna. Túl sokat gürcölt a Minisztériumban, nem akartam, hogy a végén a teste mondja fel a szolgálatot.
- Ugye ott lehetek és végignézhetem, ahogy kirúgod? Olyan boldog leszek, az ilyet egy élmény látni. Pláne ennél az anyaszomorítónál. -Szenvedélyesen gyűlöltem azt a szerencsétlent és alig vártam, hogy utoljára menjen ki innen és ne is lássam soha többet az életben. -Prewett a legfurább lény a világon. Ő nem ember.
Éreztem, ahogy lassan ellazul a karjaim között, mire nyomtam egy puszit az arcára.
- Menjünk haza, jó? Majd holnap folytathatod, mára éppen elég volt. Pihenned kell, szívem.

Fiona & Levin

A véntől meglehetősen távol állt, de a hárpiától már kevésbé. Valószínűleg nem sokan feltételezték rólam, hogy otthon engem is ugyanúgy lehordott egy nő, mint bármelyik másik férfit a Minisztériumból. Itt, az irodában sosem engedtem ki a kezemből az irányítást, nem tűrtem meg semmiféle ellentmondást és kifogást, de családi körben... az már egy egészen más kérdés. Fiona nem ugráltatott házimanó módjára, anélkül is a kedvében jártam. Ha pedig nem tetszett neki valami, akkor egy magyar mennydörgő minden dühével tudott nekem esni, bár lehet, egy sárkánnyal is szívesebben megvívtam volna, mint vele. Azt legalább megtanították a Durmstrangban, a párkapcsolati problémák kezeléséről már kevesebb fogalmam volt.
- Eddig sem szabadultam meg tőled. A kor talán majd előnyödre válik...
És íme, itt is volt a vitáink fő tárgya: a munka. Fiona rendszeresen szóvá tette, hogy talán az íróasztalomat kéne feleségül vennem, mert vele töltöm el a legtöbb időt és látszólag erős érzelmi kötelék alakult ki köztem és a mániásan rendezett fiókok között. Tudtam, hogy egyrészt nagyra tartja az ambícióimat, amik belőle sem hiányoztak, másrészt viszont nem örült neki, hogy a karrierem minden mást háttérbe szorított. Ez már tönkretette egy házasságomat - noha nem önmagában, mert talán az a kapcsolat mindig is halálra volt ítélve -, de változtatni nem tudtam rajta és nem is akartam. Csak reménykedhettem, hogy Fiona együtt tud ezzel élni.
- Inkább egyik se. Ha nem tudnám, hogy apámnak nem volt humora, azt feltételezném, csak vicces kedvében volt a születésemkor. De attól tartok, teljesen komolyan gondolta ezt a nevet, én pedig kénytelen vagyok méltósággal viselni. - Szerencsére kevesen akadtak fenn a nevemen, pusztán tudatlanságból. Jobban lekötötte őket, hogyan kell helyesen kiejteni és leírni, mint hogy az eredetén törjék a fejüket. Merlinnek hála, mert ekkora klisét is csak az én büszke orosz apám találhatott ki.
- Persze, de ígérd meg, hogy nem fogod kinevetni. Az nem lenne túl... szakszerű. - Ezúttal nem Fiona lesz az egyetlen, aki örülni fog egy kedves kolléga távozásának. Azt a szerencsétlent mindenki tiszta szívéből gyűlölte. - Néha bennem is felmerül, hogy Prewett anyja egy kopogószellemnek szült gyereket, más logikus magyarázatot nem találok Gideon viselkedésére. De amíg nem jön egy nála jobb ügyvéd, aki hasonlóan sajátosan értelmezi az etikai kódexet, addig kénytelen leszek elviselni.
Kelletlenül, de végül bólintottam egyet. Egyszer talán én is megengedhettem magamnak, hogy ne utolsóként távozzak az irodából.

Levin & Fiona

Minden teljesen más volt otthon mint idebent, amit én egyáltalán nem bántam. Sosem főnökösködtem Levin felett még otthon sem, egyszerűen képtelen voltam megtenni, mert hiába voltam már a menyasszonya, még mindig ott éreztem a maradékát a köztünk lévő szakmai kapcsolatnak is. Persze, alkalmanként én is tudtam hisztériás rohamot kapni - jó, viszonylag sokszor megtörtént - és könnyebben tudtam megkérni bármire, amire csak akartam, de mégsem tettem semmi rosszat sosem. Én nem éreztem úgy, hogy teljesen a feje tetejére állt volna a kapcsolatunk, amikor kiértünk a Mágiaügyi Minisztériumon kívülre, egyszerűen csak még Levin nyakkendője is meglazult egy kicsit. (Sosem fogom megérteni, hogy nem fojtja meg vele saját magát.)
- Amennyiben a ráncok előnyösek -grimaszoltam. Sosem foglalkoztatott különösebben a kinézetem, olyan volt, amilyen, viszont kihasználni nagyon szerettem. Ugyan most már nem volt annyira szükség rá, hiszen hamarosan férjes asszony leszek, de azért nem szerettem volna elveszíteni. Még most is sokra mehettem volna vele - természetesen sokkal ártatlanabb formában mint azelőtt tettem.
Együtt tudtam élni vele, ez nem is volt kérdéses. Én is szerettem dolgozni és előbb tudtam elképzelni magam idebent az irodában, Levin mellett, munka közben, mint otthon egy-két gyerekkel a karomon. Nem akartam szülni, Levin lányai is éppen elég nagy terhet akasztottak a nyakamba, mert Merlinre, hogy nem tudtam magam megkedveltetni velük. Nem akartam még egy csecsemő miatt is aggódni. Nekem teljesen ideális volt ez az élet, szerettem és élveztem, így sok problémát nem okozhatott. Egyszerűen csak Levin egészségéért aggódtam, nem szerettem, hogy néha a végkimerülésig dolgoztatta magát, sokszor feleslegesen, mert szükségtelen volt a túlbuzgósága. Nem akartam, hogy teljesen az egészsége rovására menjen.
- Nincsen semmi baj a neveddel. Lehetne sokkal rosszabb is, amiket inkább nem sorolok fel, mert nagyon rosszul lennél tőle. Meg én is. A Levin szép név, a Dolohovval meg nem nagyon lehet mit kezdeni, az nem éppen a szüleid hibája. -Igazság szerint tényleg örülhetett, hogy nem Vladimir vagy Pjotr volt a neve, amiknél kevés undorítóbb orosz név létezett. Jól járt ő ezzel, csak nem akarta elismerni.
- Ugyan, én sosem lennék képes ilyet tenni. -Egy túlontúl barátságos, kedves és ártatlan mosoly ült ki az arcomra, amiről Levin már most tudhatta, hogy könnyesre fogom nevetni magam a srácon. De biztosan nem várt el tőlem semmi mást.
- Bőven jó Prewett is, ügyvédnek kiváló, csak emberként nagyon különös. Amíg kirángat minden bajból, addig megoldjuk, hogy el tudjuk viselni. -Egy kis nyugtató bájital bőven elég volt hozzá, bár szerencsére legtöbbször nem töltött nálunk annyi időt, hogy szükség legyen rá. Én azért mindig kéznél tartottam egy keveset, mert hát ki tudja... Nem szerettem volna este migrénnel ágyba bújni.
És végre valahára elhagytuk az irodát, én pedig leoltottam magunk után a lámpát, sötétbe burkolva ezzel a szobát. Igen, mára éppen elég volt ebből is.