Olyan érzés, mintha valaki láncfűrésszel esett volna neki a koponyámnak, hogy szelíden és feltűnés mentesen lobotómiát hajtson végre rajtam. A szemem előtt a fények úgy vibrálnak, mintha egész éjjel nyakra-főre ittam volna a vodkát tisztán. Mindig is gyűlöltem a másnapokat, de annál már csak az szarabb, ha nem is iszok egy kortyot sem, és mégis ilyen pocsék állapotba kerülök másnap. A javasasszonytól kapott altatók jók voltak egy darabig, látomások nélküli mély álmot ígértek, de persze pár nap alatt betermeltem az egészet és most egy élőhalott zombihoz hasonlítok leginkább. Képtelen voltam feküdni Brutus mellett, szóval már hajnali három óta a konyhában ücsörgök, és annyiszor de annyiszor átvillant a fejemen, hogy talán mégis jobb lenne visszahozni azokat az átkozott látomásokat. Persze így haza sem mehettem, a szüleim nem nagy bajnokai az együttérzésnek és valószínűleg csak basztattak volna, persze most már rájöttem, hogy nem csak ők lelik ebben örömüket, hanem mondjuk Philip is, aki mindig talál valami kis szarságot, amibe beleköthet és az orrom alá dörgölheti, hogy Vesta mennyivel jobb is. Komolyan, mit tud az a csaj? Mert én nem látom. Mégis úgy jár-kel a házban, mintha minimum ő volna az ismert univerzum császárnője, és ráadásul ezek a két marha még észre sem veszi, hogy mennyire az ujjuk köré csavarta őket. Még hogy kan uralom. Röhögnöm kell. De az egész csak valami száraz nyikorgásban nyilvánul meg és nekem az erőltetéstől muszáj előre dőlnöm és a tenyerembe támasztanom a fejem, mielőtt elgurulna. Fel sem emelem a fejem, csak szemmagasságban bámulok előre, Philip hastájékára, aminek határozottan javára vált a fél éves aurorképzés. Ki gondolta volna, hogy meglesznek ennek a pozitív oldalai is? De válaszolni már nem nagyon tudok. Mert mégis mit mondjak, hol alszom, amikor gyakorlatilag nem is alszom? És csak arra tudok gondolni, hogy valahonnan nagyon sürgősen kellene szereznem pár pirulát. Mondjuk elhopponálhatnék a Mungóba, vagy megkereshetném a kellemetlenebbik Fletchert. De Philip beszél hozzám, pontosabban inkább morog és zsörtölődik és ettől csak még inkább enerválttá válok, hogy végül elszakítom a tekintetemet a hasfaláról és a szemébe nézek, de ekkor már úgyis ott ül velem szemben, szóval ez sem volt túlzottan nagy erőfeszítés.
- Hagyjál már lógva, Philip. Honnan szeded egyáltalán, hogy az enyém? Más is lakik itt, aki hordhat tangát. Mármint rajtad kívül.
Úgy meredek rá, szúrós tekintettel, mintha meg akarnám alázni és földbe döngölni pusztán szemmel veréssel. Hát tessék, már megint itt tartunk. Véget értek a nagy és érzelmes összeborulások, a mézesheteink és újra a régi Philip és Doe vagyunk.