Valószínűleg sokkal több időt töltök Doe idegeire menve a gyengélkedőn, mint amennyi javallott a tanulmányaimat illetőleg, vagy nem aludtam volna el a klubhelyiségben ezen a héten már harmadjára. Egyébként, aki nem tudta volna, annak most elmondom, hogy a hatodéves átváltoztatástan-könyv középen felcsapva egészen decens módon helyettesít egy párnát. Persze… annyira azért nem komfortos, meg úgy egyáltalán, a klubhelyiségben az egyik szétült szófán szenderegni úgy összességében nem komfortos annyira, hogy ne ébredj fel az első motozó hangokra körülötted, nem úgy, mint a hálókban, ahol néha még arra sem ébredek fel, ha valaki álmában felsikít.
Igaz mondjuk az is, hogy mostanában nem alszom jól annyira, mint általában. De mostanában a körülmények sem általánosak, egyáltalán nem, valahányszor kezembe veszem a Prófétát gyomorgörcsöm lesz, és gyomorgörcsöm lesz akkor is, ha esetleg meglátom valahol nyomtatásban a Shacklebolt nevet, még akkor is, ha a cikk címe alapján nem újabb rejtélyes, vagy mostanság már kevésbé rejtélyes halálesetekről szól. Aggódom mindenért és mindenkiért, de azért persze legjobban a családomért aggódom, aztán közvetlenül utánuk jön csekély számú barátom, mint, teszem azt, Meadowes.
Akárhogy is, felébredek a halk neszezésre, főleg, ahogy közeledik hozzám, de még javában az álmot törölgetem a szemeimből ahhoz, hogy lássam is, mi történik. Csak a léptek hangja koccan a padlón, csak a halk levegővétel, nem csak az enyém, de valakié, és a mozgás elmosódott, sötét foltja jut el hozzám abban a különös álom és ébrenlét közötti határmezsgyén, ahol azelőtt időzik az ember, hogy teljesen éberré válna.
Ha előbb mozdulnék, ha előbb felfognám, mi történik, talán megakadályozhatnám azt a kissé kínos történést, ami eztán következik, és ami kétségtelenül megér egy ásításba torkolló kérdést - Megtennéd kérlek, hogy nem ülsz rám? – jut eszembe egyszerre szólni, és mozdulni, amikor testmeleget érzek, egy kevéske súlyt, nem mintha fájna, vagy bármi, de azért nem bánnám, ha tényleg nem ülnének rám, és akkor még fel sem fogom, hogy Sylvester az, csak akkor, amikor kétségtelenül az ő arcába hunyorgok a magas ablakokon beszűrődő sápadt fényben, ahogy félig-meddig ülésbe tornászom magam, és kisöprök néhány hajtincset az arcomból. De… valahogy meg sem lepődöm.

- Ennyire azért nem vagyok ijesztő – valami ilyesmit mormogok az orrom alatt, de nincs bennem igazi indulat, nincs bennem semmi, csak még egy ásítás, legalábbis addig, amíg aztán nem akar a fejemen megtámaszkodni, ami azért nem épp jó ötlet, húzza a hajam, nyilván, meg amúgy is, a fejem nem kapaszkodásra alkalmas hely, elvégre nem bírhatom el, szóval akaratlanul is megmozdulok, feljebb csúszok, őt pedig kapaszkodó nélkül hagyom. Legalábbis, ami engem illet, mint kapaszkodót, a kanapén még épp fennakad félúton, mielőtt eltaknyolna de olyan igazán teátrálisan, de mindezt egyébként is csak kicsit távolról érzékelem.
Még semmi sem egészen tudatos, amit mondok, vagy teszek, a sötétben egyébként is annyira más minden, mint nappali világosságban, éjszaka minden egy kicsit eltorzul, egy kicsit elmosódik, minden egy kicsit más. Hangosabb minden kimondott szó, mert nagyobb a csend, szinte csak suttogni merünk benne, de suttogva és sötétben sokszor könnyebb kimondani dolgokat, és ahogy Sylvester leül a földre, a karjaival valahol a lábam mellett támaszkodva, ahogy én félig feltolom magam, de elnyúlva maradok a szófán, a fejemet visszaejtve a karomra, eszembe jut, hogy adósa vagyok neki egy beszélgetéssel.
Vicces, mi? Éppen most jut eszembe, ezernyi ennél biztos alkalmasabb alkalom helyett, és bár fogalmam sincs, mi fog következni, nem feltétlenül most fogjuk megejteni azt a beszélgetést, de mégis csak eszembe jut – Semmi baj – mondom aztán sóhajszerűen, igazából sokkal fáradtabb vagyok, és sokkal később van ahhoz, amikor felkészültnek érezném magam valami epés megjegyzésre, vagy tudnék ugrani még egy olyan támadásra is, ami voltaképpen nem is volt szándékos. Máskor biztos tudnék. A legkisebb erőfeszítésbe sem kerülne. De ez most nem az a nap és nem az a napszak.
- Nem zavarsz – próbálom kifejezni valami suta módon azt, hogy nem kell rögtön úgy menekülnie, mintha vasvillával üldöznék, nem fogom leharapnia fejét, meg semmi ilyesmi, de közben már feláll, vagy legalábbis, kísérletet tesz rá, és ahogy felemelem a fejemet, elég furcsának élem meg, ahogy ez nem sikerül neki teljesen. Sápadtnak és nyúzottnak néz ki, ahogy jobban megnézem magamnak, nem olyan átlagos „felkeltem az éjszaka közepén”, vagy „alvajáró vagyok, fogd be” módon, hanem egyszerűen csak zsigerileg szarul. És ezt most nem is sértésként állapítom meg magamnak – Hé, jól vagy…? Szerintem inkább ülj le – mondom és ezúttal tényleg fel is ülök, felhúzom a térdeimet a mellkasomhoz, hogy helyet csináljak neki, és ha nem mozdul, még meg is ragadom a felém eső karját, ahol érem, hogy óvatosan lerántsam a szófára.

Nem sok értelme van bárminek, amit mond – némi elborzadással gondolok erre, mert kicsit olyan, mintha valami széthullana benne a szemem láttára, mert nem olyan, mint szokott, és foghatjuk ezt az éjszakára, foghatjuk arra, hogy ilyenkor minden más, foghatnám arra is, hogy talán máskor nem figyelek rá oda eléggé, az is lehet, hogy mindig ilyen. De igaz volna ez? Próbálok rájönni, de nincs kézzelfogható válaszom, csak Slyvester kézzel fogható, mert hát fizikai valójában nagyon is itt van, de ahogy felszisszen, úgy engedem el, mintha égetne, noha egyáltalán nem voltam tudatában, hogy esetleg tudnék neki fájdalmat okozni egy ilyen egyszerű, zsigeri mozdulattal, ami nem is igazán szorít, inkább csak húz.
Rossz érzésem támad – túl hirtelen fészkeli magát belém az emléke annak, amit Franklin karján láttunk azon az éjjelen, baljós valósága féregként rág, és nem tudok nem arra gondolni, hogy… lehetnék bátrabb, és rákérdezhetnék. Mit számítana? Talán kellene is, mert bár akkor és ott úgy gondoltam, Slyvester sosem tenné, de valójában nem igazán tudom, hol áll ő ebben az egészben. Nem mindenki olyan, mint én, aki hangos szavakkal és keresetlenül elmondja a véleményét mindenkinek, plecsniként kitűzve a mellkasára nem csak a házszíneit, de saját hűségét is, és nem mindenki olyan, mint Franklin, aki – biztos vagyok benne -, ha valaki rákérdez, talán még be is vallaná, ha pedig előnye származik belőle, vagy az erejét fitogtathatja, talán még önként is felrántaná a talárja ujját pont úgy, ahogy azon az estén tette.
Nem kérdezek hát rá, csak aggodalmasan méregetem, ujjaimat összefűzve tördelem a saját kezem, mint valami idióta, hirtelen idegessé válok, és nem tudom, mit mondjak, mert mindig zárt ajtókon dörömbölni olyan fájdalmas, és én gyakran kapom magam azon, hogy mégis csökönyösen próbálok betörni valahova, ahova senkinek sem áll szándékában beengedni engem…
Egy „nincs mit” ostobán hangzik, még akkor is, ha igaz, én nem csináltam semmit, csak egy apró gesztust tettem, valamit, amire nem is tudom, szüksége van-e egyáltalán, vagy csak én gondolom így önkényesen – Semmi értelme nincs semminek, amit mondasz, ugye tudod? – kérdezem halkan, tétován, most már a térdeimet szorongatom, kicsinek érzem magam, kicsinek és láthatatlannak, és még mindig a saját magát szorító karját nézem, nem a szemét.

Legalább tudja. Nem tudom, ez mennyire számíthat jónak, vigasztalónak, akárminek, valaminek, de ha tudja… hát, akkor talán nem épp most őrül meg teljesen. Nem hiszem, hogy abban tudnék segíteni. Nem csak neki, bárkinek. Azt hiszem, ha valaki szakítani akar a józan eszével, minden áron, minden erejével, azon aztán csakis ő segíthet igazán, senki más, még akkor is, ha mások mindent megtesznek érte.
Utólag veszem csak észre, hogy pár pillanatig levegőt sem vettem – amíg felrántja a talárja ujját, egy pár pillanatig, amíg épp csak felfogom a mozdulatot, épp csak rettegek, találgatok, mit fogok látni, majd végül eljut az agyamig is a látvány, még levegőt is elfelejtek venni, és aztán magam sem tudom, hogy csak az oxigén hiánya fojtogat, vagy valami teljesen más. Először megijedek, hogy a Jegyet próbálta talán így eltüntetni, pár jeges rémületbe mártózó pillanatig tényleg megijedek, hogy a lehető legrosszabb forgatókönyvvel kell most szembenéznem, valamivel, amivel igazán illene tudnom megbirkózni, ha már úgy teszek mindig, mintha legyőzhetetlen lennék, és természetesen a legokosabb, de nem tudom, mit csinálnék igazán, ha most az következne, hogy egy háztársamon kell megtalálnom a Sötét Jegyet. De nem kell – és valahol legördül rólam egy sziklányi teher, csak hogy más kövek gördüljenek a helyére, más irányból érkező kövek.
Mert… azért ez így mégsem jó. Lehetne rosszabb, de azért ez sem jó. Mégis megkönnyebbülök egy kicsit. Megkönnyebbülök, és hangosan fújom ki a levegőt, míg tétován, majd egyre hevesebben rázom a fejem.
- Minden felnőttnek, mindig van választása. Én nem hiszem, hogy ne lenne – mondom csendes dacba burkolózva, mert persze, a gyerekek mások, vannak olyanok, akik egyszerűen csak sosem kaptak eleget a megfelelő dolgokból ahhoz, hogy fair esélyekkel induljanak, de Franklin nem ilyen, vagy legalábbis, nem ilyennek tűnik. Talán igaza van, hamar ítélkezem, hamar vontam le a magam következtetéseit, de nem tudok másképp tekinteni rá, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy mi is lehetnénk Franklin. És ekkor jövök rá, hogy amit mondtam, az nem igaz. Nem arról van szó, hogy nem hiszek benne. Annál ez sokkal rosszabb – Nem hihetek ebben – javítom ki magam valamiféle újszerű keserűséggel – Olyan nem lehet, hogy valakinek ne legyen választása. Egyszerűen csak nem – mert ha van ilyen, nem számít semmi, amit teszünk, egyszer csak találhatjuk magunkat egy végzetes zsákutcában, és én ebben tényleg nem tudok hinni. Mindig van választásunk – csak van, hogy a lehetőségeink közül csak egy van, amit túl tudunk élni, az ember pedig igazán borzalmas, ahogy a túlélés ösztöne olyan erősen hajtja előre, hogy néha más nem számít.
Igazából nem tudom, mit kell megköszönnie nekem. Bármikor máskor biztos megkérdezném, talán kicsit fennkölt is lennék, kicsit gunyoros, de én csak bámulom a karját, és Merlinre, nem értem. Egyszerűen csak nem értem, és ettől összeszorul a gyomrom, és idegesen dörgölöm meg az arcomat, mielőtt hagynám magamnak, hogy inkább felnézzek az arcára – De… de Merlinre, miért csináltad ezt, Sylvester? Nem volt rajtad, nincs rajtad, nem lesz rajtad...! Mármint... hacsak nem akarod - a mondat valami tőlem idegen motyogásba fullad, egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy a Jegynek tényleg van bármi köze ahhoz, amit a saját karjával tett, ahogy nem lehetek biztos semmiben sem, a jelek szerint.
Utálom ezt az érzést.

És még csak nem is a halálra gondoltam, mert vannak dolgok, melyek rosszabbak, mint a halál. Ha pedig olyan döntést hozol, mellyel nem élhet együtt senki, akinek van szíve, van esze, lát, hall, mozog, akkor még meghalni is jobb, mint együtt élni a döntéseinkkel. Talán mégis csak előbb halnék meg, semhogy bizonyos döntéseket meghozzak. De könnyű ezt úgy mondani, hogy sosem múlott az életem semmilyen választáson. Épp csak egy suhanásnyi fintor ráncolódik az orrom tövébe – álmos vagyok, vagy talán rosszabb, fáradt, fáradt a valóságunktól, és ettől a rengeteg szartól, ami egyszerre több irányból ömlik ránk, és én még csak nem is teszek olyan sokat, hogy direkt még oda is álljak az útjába…
Ezt tudom, valahogy még sincs bennem kellő szimpátia azok felé, akik azt mondják „nincs választásom”. Nincs bennem kellő szimpátia Franklin felé, mert nem tudom sajnálni azokat, akik ostobák, és azokat, akik felelőtlenül nem használják a fejüket, nem kérdőjeleznek meg dolgokat, vagy nincs bennük olyan erős erkölcsi iránytű, hogy nem látják maguktól is, ha valami egyszerűen csak rossz, annyira rossz, hogy velejéig romlott, annyira rossz, hogy képes legyen lángba borítani a világot, és felgyújtani az egészet.
Ki akarna hamun és poron uralkodni…?
De mindez rögtön perspektívába kerül, ha olyasvalakit érint, akit ismerünk, és akinek tényleg ismerjük a történetét. Más helyzetben talán megérteném Franklint is, más helyzetben talán azt mondanám, helyesen döntött a maga saját szemszögéből, de nem ismerem Franklint, és egyre inkább az az érzésem, hogy Sylvestert sem. Ezzel valamelyest tisztában voltam eddig is, biztos voltam abban is, ha akarna, ha nagyon akarna, biztos meg tudna lepni, biztos tudna mondani dolgokat, melyektől az égnek állna minden hajszálam, mert egyszerűen látni a tekintetében, hogy valami nincs rendben, és most még a szokásosnál is egyértelműbben látom, hallom, tapasztalom, mintha az ujjbegyeimen keresztül egyetlen érintéstől magamba szívtam volna valamit a sötétkéken gomolygó káoszból, aminek kívülről nézve a feje tűnik.
Ahogy kaotikus a világunk is, mert igaza van, annyi borzalmat hallunk, egyre többet és többet, miért ez lenne a leglehetetlenebb? Nehéz erre gondolni, mert ha igazán felfognám a súlyát, olyan paranoiában élném az életem, amitől nem is lehetne élni, csak megőrülni – Szerintem nem furcsa – mondom aztán csendesen, mintha minden hangosabb lenne a sötétben, mert nem tudom teljesen követni, úgyhogy csak azon a logikai íven tudok haladni, melyet egyáltalán felfedezek – Ha én akarnék hatalomra törni, nem akarnék folyton azzal bajlódni, hogy fenntartsam az Imperius átkot az összes emberemen. Egy vezetőnek hívekre van szüksége, és egy átok még mindig megtörhető, míg az önként felajánlott hűség sokkal nehezebben. És nem számít, hogy ez a hűség őszinte-e – vagy kizsarolt, vagy sarokba szorított, ha azt akarnám, hogy olyanok kövessenek, akik maguktól nem teszik, akkor azt akarnám elérni, hogy mégis akarjanak, de saját akaratukból. Ez azonban nem visz sokkal közelebb ahhoz, hogy akár egyet is megfejtsek a Sylvestert sújtó rejtélyek közül, noha elég nehéz ezt nem úgy érteni, hogy tényleg „át akarják téríteni”, amitől már önmagában ódzkodik minden porcikám, és ami azért igenis megmagyarázná a jelenlegi állapotát – szerintem én sem festenék sokkal jobban, vagy már nem is festenék sehogyan, ahogy nagyon hamar efféle konklúzióra jut ő is, nekem pedig egyre biztosabban meg fog fájdulni a fejem.
- Nem? Hanem? – kérdezem hát hunyorogva, mert megint csak, ez a kapaszkodó, erről beszéltem, még ha ő nem is egészen, de bármi mást kérdezni lehetetlenségnek tűnik, és valószínűleg eleve csak butaságot kérdezhetnék.

Elengedem a térdeimet, és magam alá húzom mindkét lábam, hogy a sarkamra ülhessek, leengedve kettőnk között valami nem is ténylegesen létező falat, amit eddig a magamhoz szorított két térdem képezett. Talán inkább volt kapaszkodó nekem egyébként is, mint fal, ami bármit is megakadályozhatna, vagy bárminek határt szabna.
- Ha nem lennél valódi, egyszerűen átsiklanál rajtam, mint egy kísértet.
Kitartom elé a karom, tenyérrel felfele, és annak teljes tudatában, hogy ezt játszhatnánk másképp is, épp csak az a valami, amit mások empátiának, vagy inkább mások megértésének csúfolnak, most a szokásosnál kicsit szelídebben dolgozik bennem. Mert egyszerűen megfoghatnám, ahelyett, hogy azt ajánlom neki, próbálja meg, mennyire igazi, nem tud átnyúlni rajtam, de úgy belém égett az a pillanat, amikor úgy rántotta el tőlem magát, mintha tényleg égetném, vagy bántanám, hogy nem tudom rávenni magam. Nem tudok belepofátlankodni csak úgy olyasvalaki aurájába, aki most olyan furcsán védtelennek tűnik. És nem azért mert ki lenne nekem szolgáltatva, hiszen én tudom, hogy nem élek vissza a helyzetével, nem élek vissza semmivel, amit most mond, semmivel, amit most tesz, de ő ezt nem tudja. És ami rosszabb, tudatosan talán nem is gondol rá, a saját gondolatait és érzéseit próbálja kitépni magából rétegről rétegre, és az esetek nagy részében nem is tudom követni, mit csinál pontosan, csak arra gondolok, hogy bizonyára borzasztóan érzi magát.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem ráz ki egy kicsit a hideg mindentől, amit mond. Ennyit jelent valakivel egy házba járni, ennyit jelent látszólag tudni valakinek a létezéséről hat éven át, hogy aztán rá kelljen eszmélni, hogy semmit sem tudtál, de még fontosabb, hogy semmit sem értettél, vagy éppenséggel mindent rosszul értettél. Indokolatlanul hibásnak érzem magam, holott tudom, hogy ez nem az én hibám, vagy ha az is, nem csak az én hibám, mert ez az egész nagyon úgy hangzik, mintha soha senki nem vette volna a fáradtságot, hogy ilyesmikről beszélgessen Sylvesterrel. Vagy ugye… ő nem vette a fáradtságot (vagy inkább bátorságot a gyengeséghez?), hogy beszélgessen ilyesmikről bárkivel, és bármilyen szemétség is ez, némi felelősség valóban terheli őt is, ahogy az ember mindig vétkes a saját hibáiban. De hát kinek nincsenek hibái? Ki nem tesz tönkre dolgokat? Én biztos nem menthetném fel magam semmilyen vád alól. Több hülyeséget csináltam már életemben, mint ami normális lenne egy az enyémhez hasonló családban, de azért persze… Sylvester szavai mellett elég aprónak tűnik minden stiklim.
- Azért érdemes élni, mert nem kezdheted újra. Nem fogsz újra élni, nem lesz másik életed, nincsenek ilyen második esélyek. Egy lehetőségünk van, hogy kihozzunk valamit magunkból, egy lehetőségünk arra, hogy várat építsünk, ha kell, a szarból. Mindenki követ el hibákat és nem lehetsz mindig a legokosabb. Főleg nem akkor, ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged, csak cseszel rá, hogy esetleg kérj is valakitől – igazából egy kicsit lehet ez úgy hangzik, mintha dühös lennék rá, de nem így van. Dühös vagyok, csak nem rá, a világra vagyok dühös, a rossz emberekre vagyok dühös, a kibaszott Sötét Nagyúrra vagyok dühös, meg mindenkire, aki azt hiszi, jogosan dönthet mások életéről, vagy haláláról.
- Én például szívesen segítenék neked – ha megkérnél. Ha akarnád. De mivel ennek igazán nem az én önérzetemről kéne szólnia, inkább nem teszek hozzá semmit, na de… ki ne tudná, hogy az igazi fortém az orrom beleütése mások dolgába? Mondjuk ezen a ponton talán inkább leengedem a kezem mégis, ha nincs rá szüksége. Mielőtt még… nos, mielőtt még kínosabb lenne minden, mint amennyire egy kicsit annak tűnhet egy ártatlan gesztus.

- Persze, hogy éreztem.
Mondom halkan, de valami megmásíthatatlan tényszerűséggel, mintha soha nem is tartottam volna lehetségesnek más forgatókönyvet. (Mondjuk nem is, ha Sylvester kísértet lenne, akkor valószínűleg egy fél iskola valódinak gondolta, és mi mind bolondok vagyunk. A közhiedelem megvéd minket.)  Igaz, olyan volt, mintha ő maga sem hinné el, hogy szilárd teste van, és az képes fennakadni egy másik szilárd testen, mint egy kölyök kutya, akiből valahogy hiányzik az egészséges ösztön arra, hogy tényleg felfedezze a dolgokat a saját környezetében, és van ebben valami borzasztó kegyetlen, valami borzasztóan szomorú, valami, amitől egy egész kicsit összetörik a szívem, és valami, ami miatt el kell gondolkodnom azon, vajon mi ez bennem, ami folyton rávesz arra, hogy a szívemre vegyem mások szerencsétlenségét.
Nem arról van szó, hogy Slyvester eddig egy fikarcnyit sem érdekelt volna. Valamennyire, azt hiszem, érdekel minden háztársam, figyelek rájuk akkor is, amikor azt hiszik, hogy nem, számon tartom őket, és figyelek, néha sajnos bele is ugatok, amiért nem sokan hálásak, de ez még valahogy semleges. Aztán történik valami, vagy megtudok valamit, és két pillanat alatt azon kapom magam, hogy már nem figyelek, most már _érdekel_, most már törődök, most már benne vagyok, nyakig. Ugyanúgy, mint Dorcasszal, aki joggal hiheti azt, hogy valamit akarok tőle, nem egészen tisztességesen, mert annyit lógok a nyakán, hogy bizonyára nem lehet más okom rá, minthogy kihasználjam, pedig egyszerűen csak bekúszott valahogy a bőröm alá, egy kicsit a szívembe, és beköltözött oda, hogy aggódjak, és az agyára menjek.
És most itt ülök Slyvesterrel és úgy érzem, pontosan ugyanez történik. Pár mondat, két alig-érintés, és mintha kötelező lenne mindent a vállamra és a szívemre vennem, hogy bár a kezemet visszahúzom magamhoz, valamit végérvényesen ott hagyjak, felé kinyújtva, hátha szüksége lesz rá. Valamikor. És ez zavarba hoz. Nem tudnám pontosan megmondani, miért, de valószínűleg miatta, mert ha továbbra is Dorcashoz hasonlítom, Dorcas nem igazán hozott még zavarba egyszer sem, Sylvester meg úgy néz rám, mintha valami hatalmas dolgot tettem volna érte az imént, pedig tulajdonképpen semmit sem csináltam, és segítséget felajánlani sem egy túl nehéz dolog, hiszen ezek szavak, csak ki kell mondani őket, én pedig mindig is alapvetőnek éltem meg, hogy vannak azok az emberek, akik megérdemlik a segítségemet. Tenni is valamit, az sokkal nehezebb, ha varázsütésre megoldottam volna két szóval az összes problémáját akkor nézhetne rám így, de addig nem, addig egyáltalán nem, ettől csak még jobban aggódok, és egy kicsit olyan, mintha a tükörképévé válnék, kicsit mintha párás lenne a tekintetem, amíg fel nem adom, és vissza nem bújok az okoskodás gondosan felépített észérvei mögé, ölembe ejtett kezeimet tanulmányozva, mintha bizony ott rejtőzne minden válasz a tenyerembe szorítva.
- Először el kell döntened, mit szeretnél. És abba kell hagynod ezt – ezt, mint hogy levakarja az összes létező bőrt a saját karjáról, félszeg mozdulattal, csak állal biccentek felé, mert ez fontos, nem a legfontosabb, de egy fontos indulás, hogy ne magából akarjon kikaparni valamit, ami nincs ott – Ha tudod, mit szeretnél, akkor már ki lehet találni, hogyan érheted el.

- Például. Az elég jó kezdet lenne.
Hányszor látom ezt mások szemében, de hányszor! Mindig kiráz tőle a hideg, és arra gondolok, hogy nem értem, lelkem rajta, én próbálom, de egyszerűen nem értem. Ami az én hibám, vagy ha nem is teljes egészében az én hibám, a családom hibája, annak a hibája, hogy milyennek neveltek, nálunk nem szokás behódolni vakon, nálunk nem szokás magunkat teljes egészében feláldozni semmilyen ügyért – csak a sajátunkért. Nem hajtunk fejet, nem fogadunk el eszméket, nem segítünk – talán csak akkor, ha kérik. Ezért nem Halálfaló egy családtagom sem, de ugyanezért nem állt be senki még Dumbledore mögé sem, noha úgy sejtem, a bátyám… nos, talán Kingsley meg akarná törni ezt a tanult sémát, túl közel van ő a tűzhöz, mindkét tűzhöz az aurorok között, és most hogy eszembe jut a báyám, görcsbe rándul a gyomrom, és szokás szerint ideges meg dühös leszek, amiért nekem itt kell ülnöm, még mindig itt kell rohadnom ebben az istenverte iskolában, ahelyett hogy én is közel mehetnék a tűzhöz, ahelyett hogy igenis kelljen választanom.
Ez marad nekem – megpróbálni megmutatni a választási lehetőségeit azoknak, akiknek nem csak lehetőség a választás, hanem talán élet-halál kérdése. És ez nem sok. Valójában tehetetlen vagyok, nincsen más fegyverem, mint szavakból szőtt észérvek, és a szívem, és mire elég ez? Hogy egy szép napon valaki jöjjön, és darabokra tiporja mindet.
- Ha az, akkor csakis magadat bünteted – világítok rá ezúttal valami szenvtelen éleslátással, és talán kicsit kegyetlenül folytatom, noha nem afféle kegyetlenséggel, amivel bántani akarnék, sokkal inkább segíteni – Így pedig nem lehet élni, ennyi erővel akár halott is lehetnél. Hagyd abba. Köttesd be, olvass rá valamit, nem tudom, kezdj inkább valami kevésbé kártékony hobbiba vagy pótcselekvésbe – mármint, tudom, ez most úgy hangzik, mintha ez a kérdés nagyon egyszerű lenne, és nem lennék hajlandó elfogadni, hogy egyáltalán nem így van. Nem így gondolom egyébként. De segítene, ha hatalmas feneket kerítenék jelenleg bárminek? Szerintem nem – Vagy én foglak folyamatosan lerángatni saját magadról. Az aztán jó móka lenne – mondom nem minden ironiától mentesen, sőt, valamiért úgy teszek, és úgy állítom be a dolgot, hogy „ezt aztán te sem akarhatod”, de persze, én már tudom, hogy egyébként simán képes lennék rá, mert ezzel ellentétben arra kicsit sem vagyok képes, hogy szemet hunyjak valós problémák felett.
- Csak arra akartam kilyukadni, hogyha tudod, hol szeretnél állni… akkor máris lesznek emberek, akik segíthetnek neked – és miért lenne szégyen segítséget kérni? Mi mind hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy kölykök vagyunk. Én is. Olyan komolyan veszem magam, mintha nem lenne még mindig egy kis tojáshéj a seggemen, pedig van, és hiába akarom rettentően, én sem tudom minden gondomat egyedül megoldani. Miért várná el ezt bárki Slyvestertől? Tőle is egyedül ő maga várja el. De ez így nincs rendben.

Kicsit olyan, mintha hirtelen viszketni kezdene az én alkarom is - hülyeség, még csak nem is igazi fantom fájdalom, hiszen eddig sem volt semmi bajom, és most sincs semmi bajom, igazából csak arról van szó, hogy nem tudom, nem bírom nézni ezt sokáig. Mégsem tudok elfordulni, mégsem tudok elfutni, mint katasztrófa esetén, ahogy a föld ereje megbabonázza az embereket, és ott maradnak, földbe gyökerezett lábbal, míg el nem temeti őket is a földrengés, vagy nem csapja őket arcon egy tíz emelet magas hullám. A Hollóhát klubhelyisége hirtelen katasztrófa sújtotta területté változik, én pedig ott trónolok a közepén, mintha nem érezném a veszélyt, talán inkább élvezném, és mintha muszáj lenne, holott nem kötelez rá igazából senki.
- Akkor mégis mi a kérdés? Miért nem egyértelmű ez? - a hangom nem csak ideges, de tőlem olyan nagyon idegenül szinte esdeklő, mert nem, tényleg nem értem, egyszerűen csak nem értem, hiszen kimondja, hogy gyűlöli, és ennek jónak kellene lennie, felszabadítónak, rá kellene jönnie, hogy komolyan gondolja, és akkor máris csak egyetlen út lenne előtte, ráadásul egy olyan, ami előre visz, nem pedig hátra, hát akkor miért nem tud rálépni? Miért? Egy kis részem szeretné pofon csapni, szeretné jó alaposan megrángatni, hátha attól rájönne ő is, és rájönne arra is, hogy talán tényleg nem érthetem meg teljesen, mert az én életem olyan nagyon más, de attól még igazam van. Nagyon is igazam van. Igazam van, és segíthetek, és annyira kibaszottul elegem van belőle, hogy mások ezt nem veszik észre...! - Nem muszáj felcsapnod közéjük, én nem erre gondoltam... de annyi mindenkinek segítenek, kimenekítenek innen embereket, és elfedik a nyomaikat, és akkor azt csinálhatnál, amit csak szeretnél, miért kell mindig végletekben gondolkodni? - kicsit olyan, mintha valójában nem is vele beszélgetnék, és erre csak most jövök rá. Álomból riadva talán csak sodródik egyik érzelmi hullámból a másikba, én pedig legjobb esetben is csak asszisztálok hozzá, ahelyett, hogy ténylegesen ki tudnám robbantani a gondolatai közül. De a mai napig nem jöttem rá, lehetséges-e egyáltalán kirántani bárki a saját fejéből anélkül, hogy ne tegyünk bennük visszafordíthatatlan károkat...
- Nem, te nem érted! - ezúttal tényleg felcsattanok, még számomra is váratlanul, noha nem meglepően. Azt hiszem, büszkének kellene lennem magamra, sokkal tovább sikerült csomót kötnöm saját magamra, mint az várható volt, türelemmé sodortam a dühömet, a haragomat, a csalódottságomat, ami persze nem Sylvesternek szól, ennek a kurva világnak szól, csomót kötöttem rá, mert attól féltem, félreérti, és azt hiszi, rá vagyok dühös - büszkének kellene lennem, hogy eddig nem mondtam semmi rosszat, de most mégis olyan, mintha elbuknék itt és most, ebben a szent percben, mert a csomó kiszalad az ujjaim közül és kibomlik, mielőtt utána kaphatnék - A kurva életbe is tizenhét éves vagy! Tiéd még a világ összes ideje, és azt teheted vele, amit csak tenni akarsz, mert senkinek sincs előre megírva az élete csak azoknak, akik hagyják. Oda tartozol, ahova tartozni akarsz. Ha nem akarsz tartozni sehova, akkor magadhoz tartozol, de nem leszel ez, vagy az, attól, hogyan nőttél fel - mondom én, akinek minden öntudata, minden ereje a nevéből származik, de azért nem mindenki él így, nem? Nem határozhat meg mindenkit rögtön a születése pillanata. Én ezt nem fogadom el...!
- Hagyd abba - szinte erőszakosnak érződik, ahogy direkt megpróbálom újra halkra venni a hangomat, és minden észérv ellenére - hogy láttam, mennyire nem esett jól neki, amikor lerántottam a kanapéra, hogy milyen félszegen, alig nyúlt hozzám, hogy most már úgy gondolom, soha, soha, soha nem merne tényleg megkérni, hogy állítsam meg ebben - elkapom a kezét, azt, amelyiket szétmarni készül épp, felpattanok, mert így életünkben először olyan, mintha magasabb lennék nála, és felhúzom a magasba a karját is, szemmagasságba neki, és szemben állok vele én is - Nincs rajta! Hát nem látod?? - és bár én is alig látom, de érzem, ahogy meleg nedvesség csurog az ujjaimra, gyengén, alig, de ott van, és ha valaminek, hát ennek igazán el kéne tántorítania, és valami meg is rendül, egy kicsikét talán össze is törik bennem, és csak most veszem észre, mennyire félek, mennyire iszonyatosan marja a torkom a félelem, nem tőle, csak úgy egyáltalán, ettől az egésztől, ahogy a kelléténél talán erősebben szorítom a karját, és úgy tartom fel, mintha legalábbis győzelmet arattunk volna valami felett.
Pedig nem nyertünk semmit. Egyikünk sem. Én pedig mégsem tántorodok el.

- Merlinre, de hát nem vagy! Te - elharapom a mondatot, mert nem tudom hirtelen, hogyan fejezzem be, hogyan fejezhetném ki kellő meggyőzőerővel, amit ki kell mondani. Ha Sylvester nem lenne valaki, ha az lenne a valóság, amit ő gondol, hogy a valóság, akkor hazugság lenne az is, amit én valóságnak hiszek, amit, akit én látok magam előtt, akkor tulajdonképpen ez a beszélgetés tényleg nem lenne több, mint két mélyálom között éber álmodás, délibáb. De nem az. Én tudom, hogy ébren vagyok és tudom, hogy ez a valóság, mert az álmok sosem ilyen tiszták, és még ha fájnak is, nem fájnak ennyire - Lélegző, élő ember vagy. Hogy milyen, vagy milyen nem... az egy egészen más kérdés, de mindegy, mi történt a múltban, a jövőd felett csakis te rendelkezhetsz - szinte van bennem valami elkeseredett, mert kevésnek érzem magam, kevésnek ahhoz, hogy bármit is megértessek, vagy elhitessek vele, kezdem szélmalomharcnak érezni ezt az egészet, ami egyértelműen dühít, jobban, mint mostanában bármi, pedig elég fontos dolog számomra mindig dühösnek lenni valami miatt.
De ez valami egészen új szintre emeli általános frusztrációimat.
Így sem tudok mást, többet mondani, a szavainak fele csak átsüvít rajtam, mint a huzat, mert ha nem is tudom megérteni, miért gondolja így, azt már értem, mit gondol, látom a mocsarat, amiben csak áll, veszteg áll, és azt hiszi, vesztes csatában van, ahol minek is harcolni?, pedig csak akkor fog veszíteni, ha meg sem próbál nyerni, de talán ezt nem itt és nem most fogja megtanulni. És talán nem is én vagyok a legjobb ember, aki ezt megtaníthatná neki. Mert én csak erre vagyok elég, hangot adni a dolgoknak, amiknek más lusta, vagy túl ostoba, de ha a szavak nem kapnak termőtalajt, akkor akár beszélhetnék egy falnak is, az sem lenne sokkal feleslegesebb dolog.
- Akkor szükséged lenne egy jó szemüvegre - mondom sóhajtva, harmatgyenge próbálkozás ez valami viccre, mindketten ugyanazt a kart, ugyanazt a szétkarmolt bőrfelületet nézzük, mégis teljesen mást látunk, és nincsen semmi, aminek a hatalmával helyet cserélhetnénk, hogy Slyvester is pontosan azt lássa, mint én.
Amikor pedig azt hiszem, nem lehet már hidegebb, valami gyenge fuvallat mégis utat talál a pólom alá, megborzongat, és értetlenül nézek rá, még mindig, már megint, szinte valami indokolatlan gombóc, sírás kezd el kaparni a torkomban, mert nem tudom, én már komolyan nem tudom, hogyan lehetne ez az egész még rosszabb, de ahogy Sylvester kiejti a szavakat, szinte biztos vagyok benne, hogy ez már csakis rosszabb lehet. Ez nem az a történet, eddig legalábbis, ami jó véget akarna érni, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan is keveredtem bele ebbe ilyen mélyen, ilyen hirtelen...
- Mit csináltál...? - kérdezem halkan, mintha máris elpárolgott volna belőlem a korábbi dühöm, most tényleg kicsit ijedt vagyok, és már csak azért fogom a kezét, mert nem tudom, mi mást tehetnék, vagy mi másba kapaszkodhatnék.

Fordul egyet az egész kibaszott klubhelyiség. Száznyolcvan fokot az óramutató járásával megegyező irányban, rándulva megáll, tovább ránt egyet megint, aztán visszafele rohan, hogy ugyanoda érkezzünk meg, ahonnan elindultunk.
És ez még mindig kevés, még mindig finom leírása annak, hogyan lehet beleszédülni, hányingerig beleszédülni két szóba, két olyan szóba, aminek mi adunk borzasztó jelentést, pedig valójában nagyon sok mindent jelenthet a szabványformán túl. Még mindig kevés annak leírására, hogyan markol rá valami testetlen hatalom a szívemre, csak hogy erősen rászorítson és mindent elkövessen annak érdekében, hogy összetörje. Hátha most sikerül. Hátha most sikerül valakinek feltörnie, és kivenni belőle valami fontosat, valamit, ami a létezésem magja, ami én vagyok, és ami nélkül már sosem lehetnék ugyanolyan. Nem akarom. Nem akarom, nem akarom, nem akarom odaadni, nem fogom odaadni, mert szükségem van rá, szükségem van önmagamra, szükségem van mindenre, amiben valaha hittem, és nem csak azért, hogy ezt a beszélgetést, ezt az estét túléljem, hanem azért, hogy túléljek mindent, amit most a jövőnk tartogatni látszik.
De közben tudom, hogy nekem legalább van valamim. Valamim, amibe tényleg kapaszkodhatok, valamim, amire támaszkodhatok, miközben Sylvester most olyan üresnek és egyedülinek tűnik előttem, mint talán még soha. A gombóc a torkomban viszont egyre nagyobb, és már nem tudom győzelmet játszva, a magasba nyúlva tartani a kezünket, kénytelen vagyok leengedni, bár nem engedem el, mintha ezzel kötelezhetném arra, hogy maradjon, mintha ezzel kötelezhetném arra, hogy folytassa, mintha egyedül ez tartaná itt a közös valóságunkban, amitől bízhatok benne, hogy ennek a történetnek lesz valami igazi vége is, és ne csak valami hirtelen félbevágott lidércnyomás legyen, ami után biztosan nem fogok már újra elaludni.
- A kurva életbe is, Sylvester. Ennél minimum többet kell mondanod, ha nem akarod, hogy a lehető legrosszabbra gondoljanak az emberek - olyan mű most rajtam ez az erőltetett nyugalom, olyan reszketeg, nyilván nem akarom ezt hallani, tudjátok, igazából tökre nem is akarok én erről tudni, van itt valahol, vagy inkább, volt itt valahol egy láthatatlan határvonal, amin tudom, nem volt okos átlépni, de megfogtam a karját, és hagytam, hogy mégse én húzzam ki őt valamiből, hanem ő rántson bele valamibe engem, és most már nincs visszaút.
De ha egyszer már nincs visszaút, akkor végig kell mennem az úton, ameddig csak vezetni akar, vagy tudom, menthetetlenül hiányozni fognak a kirakós bizonyos darabkái, és én végképp képtelen leszek megérteni bármit is. Pedig tényleg szeretnék. Most szeretnék. Még akkor is, ha közben már én magam sem tudom, mit gondolok, vagy mit érzek.

Olyan ez, mint felhők mögül elővilágló holdfény az éjszaka legsötétebb órájában. Ijesztő árnyakat fest minden mögé, baljós és fenyegető, mégis az egyetlen segítség, ami odafenntről jönni fog, és az egyetlen fény, amit követhetünk. Hát csak követem őt, követem a szavakat, a gombóc a torkomban már félúton feladja, valami törik, csattan, pattan, nem tudom melyik, de valamelyik biztosan, ahogy két pillanat alatt, némán elsírom magam.
Persze, persze, mindenkinek megvannak a maga határai, ezt még én is tudom, nagyjából tisztában vagyok a sajátjaimmal, de... DE. De azért azt hittem, értem én a világ sötétségét, ismerek párat a mocskos titkaiból, megtanultam már, hogy semmi sem szent, és néha megtörténnek a legrosszabb dolgok is. Épp csak más ezt egy biztonságos, otthonosan meleg távolból szemlélni, mint karjnyújtásnyira lenni a rideg valóságtól.
Elengedem Sylvestert, de csak mert le kell ülnöm. Visszarogyok mellé a szófára, mereven, esetlenül súrolja a vállam az övét, az ajkaimat összepréselem, olyan szorosan, hogy az már szinte fáj, de örökké tagadni fogom annak tényét, hogy sírok, nem viccelek, le fogom tagadni!, de talán észre sem veszi, hiszen úgysem rám néz.
Hallgatom, aztán csak hallgatok, nem tudok mit mondani, mert hirtelen összemosódik a fekete meg a fehér. Önvédelem, önbíráskodás, halálbüntetés? Egyszerűnek hangzik, de nem az, emlékszem, anya mesélte sokszor, hogy az ő otthonában, ott még létezik halálbüntetés, nem hogy a varázslóknál, de még a mugliknál is, emberek döntenek más emberek életéről, olyan emberek életéről, akik maguk is életet loptak, és olyan természetes azt mondani, hogy ez nem helyes, sehol sem helyes, mert egyformán embert öl mindegyik érintett fél. De hogyan ítélhetnénk ugyanúgy mondjuk Voldemort és Sylvester felett? Hát nem látja senki, milyen nagy a különbség...? Egyáltalán, muszáj ítélkezi, vagy döntést hozni? És én... én most mit csináljak?
- Hát. Legalább már többé nem bánthat - olyan vagyok, mint egy kísértet, halovány kísértet, remeg a hangom és nem tudok erőt venni rajta, mert nem akarom azt mondani, hogy "sajnálom". Persze, persze, persze, hogy sajnálom, de milyen elcseszett dolog sajnálkozni, attól neki hogyan lesz jobb? Nekem hogyan lesz jobb? Sajnálkozni nem segítség, de az a baj, hogy attól félek, segíteni sem tudok, hiába volt nagy a szám.
Egyébként is nehéz arra gondolni, hogy Sylvester megölt valakit. Helyette muszáj arra gondolni, hogy "évek óta kínzott, évek óta zaklatott", az egész gondolatától egy merő görcs leszek, mintha a sírástól hányingerem támadna, és szeretnék megütni valakit, tényleg csak úgy megütni valakit, újra, meg újra, meg újra, mert a világ szar hely, az emberek szarok benne, és egyik rossz tett indukálja a másikat, aminek sosincs vége. De ezt pont neki nyilván nem kell mondanom. Neki csak nem tudok mit mondani. Ritka dolog, hogy elfogynak a szavaim, de most elfogytak - helyette szívesen megfognám a kezét, összefonnám az ujjaink, csak hogy tudja, itt vagyok, itt leszek ha kellek, mert ennyit tudok csak adni.
De most már nem merem, csak a levegőben tévednek el felfelé a térdemre ejtett tenyeremről az ujjak.