Dixon Silas Corwin Avery-Lestrange

Az analfabétáknak ugyanúgy ízlik a betűtésztával készült leves?

   Dixi
   
16

   
  Asszem mugli

   
   Hűséges a halál

   
 Tökéletes vagyok, a hangok is megmondták

   
   Mardekár

   
Robert Sheehan

   
   Leginkább keresték
   

A terpeszálló kis figura zöldre váltott és átráncigáltak a zebrán, miközben sok, siető ember ment el mellettünk. Emlékszem a sarki pékség cipóillatára, tornacipőm leváló mesefigurájára, amit sokszor megpróbáltam visszatuszkolni a varrásra és egyszer hirtelen ott maradt. Loholtunk, mert a hétfők késésben voltak, esős napokra estek egy olyan világban, ahol mindenkinek volt kék, piros, vagy legalább sárga esőkabátja, de David megmondta, hogy az örökbefogadott gyerekeknek nem jár, betörtem érte az orrát. Azóta sem kaptam soha esőkabátot. Anyának és apának kellett szólítanom őket, úgyhogy direkt a Mr és Mrs Clarsont használtam, ijesztő szemmel bámultam rájuk állítólag félelmetes szemöldökráncolást vetettem a templomban lógó feszületre és ott mindig kopogtak lépteim, ha erősen odaütöttem a sarkam. Nagyon szórakoztatott, amikor beírattak a gyermekközösségbe, de meglepődtek, hogy a csipkebokor lángba borult, szerettem volna, ha ők is látnak csodákat. Ocsmányságokat mázoltak a szobám falára, még emlékszem a festék bűzére, a sorokban lógó feszületekre, amikor az egyiket fejjel lefelé fordítottam papot hívtak hozzám.

Davsonék mindig hangosan szürcsölték a levest, csámcsogtak tévézés közben és körmük zajosan koppant frissen csináltatott koronáikon, ahogy kipiszkálták a kukorica maradékokat.
Férj üvöltött feleséggel, bőgött akár egy farba lőtt nagyvad, feleség visított férjjel olyan frekvencián, hogy a szomszéd kutyái közben vonítottak. Az ajtót csapták csukás helyett, dübörögve jártak, mert a szomszédoknak hallaniuk kellett, éjszaka órákig kiabálva telefonáltak, a pofont csattanósan osztották és nagyhangú káromkodásokban küldtek vissza anyámba, szidták istent és a politikusokat, hogy mindig odaégetem a pirítóst és halkan beszélek, direkt suttogtam, az első varázsigét is ott tanultam egy könyvből valami nagynénitől, aki később felkeresett és olyasmit állított amiért akkor, ott csúnyán és hangosan kiröhögtem.

Trevrorsék mágusok voltak büdös dauerral, mert a mugli anyós olyan jól csinálta nekik és gyömbéres volt náluk a fogkrém, az egyik húgom folyton teasütemény illatot árasztott, csak akkor nem, amikor szándékosan belehányt az ágyamba, mert utána bűzlött a pofája. A bátyám kutyaszart kent a hajamba, de mindenki elhitte, hogy én fejeltem bele. Minden saját gyereküknek kakaót főztek, de én csak vizet kaptam, engem állítottak párhuzamba almacsutkáktól rohadó kukájukkal, a trágyával, amit virágaikra szórtak, a vér fémes bűzével, ami orromból folyt, ha betörték, Mr Trevors lábszagával, amiről azért tehettem, mert elblicceltem a rám szabott mosást. Nem mehettem iskolába, ezért kitépkedtem a lapokat mostoháim varázskönyveiből, gyűlöltem a Roxfortot és utána mindent gondosan elégettem, próbáltam elfelejteni, de néhány füst szagú ige ott villódzott az agyamba még hosszú évekig.

Edkinsék érdes takarójára alig emlékszem, de rémlik, hogy szúrt a pamutpulóver, ami szerintünk olyan jól állt rajtam, hogy a kilógó köldököm részletkérdés volt. Csipdosva simogattak, simogatva altattak, de Mr Edkins meleg tenyere gyakran a combomon kötött ki, amiért feljelentettem őket, hozzáhazudva még néhány ízes részletet. Kemény, hideg kőpadlóval burkolták a szobát, nyáron se melegedett át, göcsörtös bicikliúton kellett magántanárhoz járnom, akit utáltam, száraz kenyeret szolgált fel ebédre. A fém kemény és hengeres volt, mikor bordáimon éreztem, miután eltörték kaptak egy rivallót azt hiszem, a Minisztériumnak ennyibe fájt  egy hetes Mungobeli kezelésem.

Kerek volt Mrs Madison arca és feneke, ovális tányéron hozta a kockára vágott sajtokat golyókenyérrel, nagy körültekintéssel éheztetett, még véletlenül se vágta szabálytalanra a paradicsomot, de sok kis szívecskét mutogatott  ujjaival, amiket nem gondolt komolyan, főleg miután a férje megvádolta, hogy tetszem neki, ezért meg kell tőlem szabadulniuk és akkor rácsaptam Mrs Madison fenekére, de nem voltam elég gyors és padlizsán alakú hurkák keletkeztek az oldalamon.

Savanyú szőlőszemeket zabáltam nem csak szó szerint Kingsleyék kertjében, aki a legjobb apa volt a világon, csak nem az enyém, hanem a mézízű ikerlányoké, akiket elhizlalt a sok csokival. A hét minden napján nassoltak és néha loptam az édes meggyből, lenyaltam tortájukról a csokoládét csakis fogyókúrás célzattal, amikor ezt közöltem Kingsley mintha citromba harapott volna, arcán keserű mosollyal zavart el „koszos muglik közt a helyem” nem egy vintage Alice szerű rémálomban, ahol dinnyés fogkrémmel mosnak fogat, de megetetik veled a vanília szappant, ha trágyaságokat mondasz két kis pufók, szőke ikerlányra, akik közül az egyik mindig kinevet, míg a másik sír sértéseiden, de senki se ossza meg veled utolsó manduláját és nem kapsz sárga esőkabátot ha zuhog odakint.



   

Ütöttem már arcon pojácákat, vagy csak random pofátlan hazug disznókat, húztam meg ártatlan kislányok haját és én voltam az ügyeletes szoknyafellibbentő seggfej az iskolában. Dixon, Dix, Dixi, ezek közül bármelyiket elfogadom, ha olyan kedvem van, rágózva, hogy ne cigizzek, cigizve, hogy ne rágózzak és ha éppen hozzám pártol a szerencse, nem kutatják át Janis Joplinos pénztárcám marisért, aki mittudom már hol, kinek a hátsó kertjében volt a legjobb barátom. Sok tulajdonom nincsen, próbáltam spórolni gitárra, végül úgy adódott, hogy ló* se kaptam, úgyhogy loptam egyet, ezen pengetem szomorú balladáim, amiket úgyse fog hallani soha senki. Legjobb haver, sosem árult még el, a módot meg megtalálom, hogy felhangoljam, ha leereszt. Énekelni csak akkor szoktam hozzá, ha nagyon egyedül vagyok, sikerül felmásznom valami magas helyre, bebújnom egy mély sarokba és biztosan tudom nem hallja meg senki. Ilyen pillanatokat lesek állandóan, mert agyamra megy az egész rohadt világ, egy krumpliorrú bohóc, amitől rettegek, ezért úgy csinálok, mintha a barátom lenne.
A sulikat különben csipázom, valahogy nem annyira fáj, ha a tanár ver rám és ott rohadtjó arcnak tartanak, amiért budiban mosdatom a gólyákat, vagy kiélem nagyjából minden nyomorom a lúzereken, ráadásul, mivel tudom, hogy több vagyok a mugliknál istenként tiszteltetem magam. Nem, nem akarok a másik oldalhoz tartozni, ahol nincs jó zene, csak kornyikáló csontvázak és lefogadom azt se tudják mi a fű, a Star Wars, vagy az elcsórt gameboy, hanem b*ul felvágnak a rohadék vérükre, mintha számítana, a niggerek a legjobb jazzesek. Hoppá, nem arra a vérre. Tökmindegy, gázak, egyszer elneveztek Silas-nak, biztos valami patak után fene tudja és ehhez én mindig azt kötöm milyen csodálatos égni látni a bokrokat. A faágat, ha korhadt, vagy az aktuális húgod babáinak haját. Különben nekem mindig vannak kislánytesóim, csak mert azok idegesítenek legjobban, miért is ne cseszne ki velem az élet, megteheti. Sok bűvigét nem tudok, aztán annyira hülye sem vagyok, hogy lebukjam mondjuk mugli imádóim előtt, tuti befosna tőlem mindegyik és amilyen hülye, keresztény világot élünk készítenék a máglyát. Jó, ráírom a papírjaimra, hogy Silas is vagyok, ez lesz a Merlin-nevem és majd akkor használom, ha előjönnek azok a rohadtmisztikus hajlamaim, mert az átkok vonzanak, mint cukor a legyet, marha menő lefegyverezni valakit egy darab bottal, vagy eltaszítani a pi*ba. A magántanár is megmondta, már nem tudom melyik, jó vagyok ebben, sötét varázslatok kivédése, vagy tudjafranc hogy hívják abban a g*i képzőben, meg hogy minek kivédeni, azok azért vannak, mert szórni kell, nem? Fene se érti ezeket a tipptopp varázslókat, bár a szüzességem elveszteném egy banyával, az biztos tud olyat, hogy átváltozik nekem akárkivé.
Corwin akkor vagyok, ha rohadtelegem van ebből az egész szarból, mondjuk hideg a kőpadló és azon kell szunyálnom, vagy már megint három napja nem adtak enni, úgy csinálnak, mintha lennének szüleim. Semmi közük hozzám, de beleugatnak a személyiségembe, pedig meg sem jegyzem az arcokat és neveket, minden gyors, átmeneti, elsuhan mellettem felgyorsítva és én közben becsukom a szemem, hogy ne szédüljek el. Állítsa meg valaki! Ezt a nevet rohadt nagy megalázások árán kaptam, de megtartom nehogy elfelejtsem, minden felnőtt kegyetlen, önző rohadék, nehogy megfeledkezzek az arctalan rémekről, vagy őszinte legyek valakivel valaha is. Súlyos hiba lenne bízni az emberekben, hangszerré válni mocskos mancsukban, felébredni az álomból, ami életben tart, kimászni a burokból és megsemmisülni. Ha egy percig se érezném a dühöt, tépném szét a gátlásokat, falnám az emberek lelkét, néznék gúnyosan és felsőbbrendűen valakire, egészen biztos a híd alatt kötnék ki végre, késsel a kezemben, amit a torkomba szúrnék, hogy biztosan ne legyen menekvés. Mikor jön el az a pillanat, amikor minden védelmem összeomlik, térdre kényszerülök és felharsannak az utolsó akkordok? Hiába áltatom magam, hogy valaki megértene, mert az élet a nagy középső ujj, bármikor bemutathat neked, a vágyakat összeszúzza egy harsányan röhögő rémpofa, téged meg elásnak és a föld alatt, ott végre nyugalom van, csak a kezeim bénák hozzá, hogy pengessem a gitár húrjait.



   

 Bizony mondom néktek, megtalált a végzet. Röhejesebb aligha történhetne velem, minthogy befogad két, meleg Roxforti tanár és én csak nézek az ügyeletes ügyintéző banyára Április 1-jén a 16. születésnapomon.
- Ez a legjobb vicc, amit életemben hallottam, komolyan! Megnyerte!
Éktelen vihogásba kezdek, mert a hivatalnokoknak van humorérzékük, meglepetés! Ő nem osztozik féktelen örömömben és érzem, hogy belső szerveim csavarodnak egyet.  Eddig úgy ültem a széken, hogy háromnegyed részem lelógott róla, karom a földet verte, ujjaim porcicákat cirógattak. Most elengedem a koszmacskákat és hirtelen, gyorsan ülök fel, mint akit karóba húztak a seggén keresztül.
- Komoly?
A nő orrhangon szólal meg, odasúgom: fújja ki, aztán megint elfolyok a kényelmetlen fa ülőalkalmatosságon, megemelem, hátrahintázva. Mindegy, két napot adok nekik, annyit se.
- Be kell iratkoznom az iskolába?
Próbálom laza, leszarommód kérdezni, majdnem hátraesem a határozott igenre. Nem akarok, szólnék reflexből, de nekem itt nincs szavam, csak az ádámcsutkám kezd lóhalálában mozogni, ahogy próbálok nem megfulladni a saját nyálamban. Mennyire akartam és gyűlöltem mindig, ráadásul rettegek francbais! A mugli sulikban elvoltam, mindenkitől több, rémesen jó fej, tőlem csokizta össze magát minden alsós és most? Varázsolni se tudok rendesen!
- Nem késtünk már el ezzel egy kicsit? Vagy olyan fene nagy protekciójuk van a proffoknak, hogy mindenképp meg akarnak kínozni?
Csúszik ki, miközben idegesen hátrasimítom szerteálló boglyahajam.
- Felejtse el, jó, tudom is én, csináljanak, amit akarnak.
B*ok az asztalra ököllel és állok fel, hogy kint elszívjak egy cigit. Ez utóbbi adagot kivertem valami segghülye mimóza fruskából, de odabent a zárt osztályon ki a tököm szerez nekem dohányt? Marisról lemondok, az rendben van, ő amúgy is csak végszükség esetén jön, amikor már majdnem bekattanok, éppen a határon, de ilyen luxus dolgok, hogy cigi? Hogy fogom ép ésszel kibírni két meleg tanárral – még ha nem is vagyok előítéletes, de el sem tudom képzelni a kombót, hogy ezek, varázsló verzióban és bónusz, itt jön az évszázad híre: lesz egy húgom, megint!