Nem jöhet elég gyorsan, csak kapar az agyam hátuljában, a friss fű illatát már sehol nem érzem, se a ruháimon, se a hajamban, csak a csattanás, ahogy a földre lökött, csak az jelez még mindig, a sajgó térdeimben, a kattogó csuklómban. A manó jön, a tálca csörren, ma sem fogok hozzáérni, és megvárom, amíg elkocog, susognak a fülei, és minden zaj, minden kibaszott zaj olyan hangos, mintha a csontjaimban üvöltene - nem telhet már sok időbe, amíg meghalok. Nem voltam soha jó erőben, csak várok, számolva a padló repedéseit, a hideg kőhöz nyomva a fejem, hogy minden belevesszen a napok egyhangúságába, süllyed és emelkedik, a mellkasom így jár, megpróbálom visszatartani a levegőt, hátha, de az életösztön még mindig túl erős. Odafent lábak dobognak, hangokat hallok, de már az se érdekel, ha valaki lejön, és meglát. Néhány hete még kiabálni próbáltam, de Ő túljárt az eszemen, és elszigetelte a cellámat valami okos kis bűbájjal. Székek csikorognak, az arcomat a földhöz szorítom, a hajam beterít, az az egy mosás sem segített rajta, most úgy ömlik rám, mint valami lepedő, és elképzelem, hogy belegabalyodva eltűnök - el, végleg, végleg, el. A manó megint csoszog a lépcsőn, de ezúttal furcsa, mintha nem csak ő csoszogna, és felnyögök, kérlek, kérlek, ne, most ne, már megint ne. Nem akarlak látni! Nem, nem és nem. A homlokomat a padlóhoz szögezem, és nem mozdulok. Baszd meg magad.

Mindig irigyeltem a jólfésültségnek csak számomra ható sármját, a direkt ziláltságot, ami a leggazdagabbak ismérve, úgy tenni, mintha igazán nem érdekelne, de a talár márkája nem a turkáló felé mutat, mint az enyém, aki itt állok mellette, mint az árnyéka, okos, intelligens árnyéka, de azért semmi több. Kifelé, mondjuk. Lucius és köztem megmagyarázhatatlan összetartás volt kialakulóban egészen azóta, hogy bebizonyosodott, hasonlóan gondolkozunk - mindketten különlegesek vagyunk, és persze igazán egyikünk sem volt az, de mikor rájöttem, valahol a bizarr barátságunk derekán, arra jutottam, vele nem osztom meg, legyen ez a hallgatólagos paktuma későbbi illegalitásunknak. Míg ő akarva-akaratlanul lehámozta magáról az apját, és épp emiatt hasonlított rá anélkül, hogy az idősebb Malfoy ábrázatát valaha is láttam volna személyesen, én csak toltam mögötte a biciklit, bólintottam néha, és ráhagytam. Az évek alatt az ülést nyúzva arra is rájöttem, hogy vannak érzései, de ettől mindig elkap a kényszer, hogy elhúzódjam tőle, hogy ne legyen már ilyen bántóan, önmagamat bosszantóan jó megfigyelő, besüppedtem hát a megszokásba, kérsz cigit, Lucius, tudod, ez olyan deviáns dolog, végül is, halálfalók vagyunk.
Úgy sétálok le az alagsorába, mintha megkért volna rá, de a manó gyanús viselkedése bőven elég jó magyarázat egy ifjú öngyilkosjelölteknek fenntartott gyűlés közepén, gondolom, nem hullatnak könnyeket, ha tíz egész percig nem eregetem nekik a cigarettám füstjét, meg az ízetlen sötét garbómból kifelé a megjegyzéseimet. Cellák, hát persze, csak egyszer akarok annyira hülye lenni, hogy meglepjen még az ilyesmi, hogy őszintén rácsodálkozzak, hogy nahát, ez a Malfoy milyen kiművelt könyvtárat őrizget itt - de a cellák nyilván a manó lelkivilágának szerves részét képezik, emiatt felesleges lett volna kihűlni hagyni a székemet odafent. Rettenetesen fáj a fejem, a dehidratáltság teheti, már majdnem engedek is a hívásának, nyomozzon az, akinek nincs sürgős önsajnálnivalója kalákában, mikor..
Talán ez a Lucius fiú mégis meg tud még lepni. Ki hitte volna, hogy ilyen rejtett rajongója a szexrabszolgáknak? Mert nyilván nem sakkozni szoktak idelent. Én sem sakkoznék valakivel, ha már vettem a fáradtságot, hogy akaratán kívül elrakjam befőttnek, rákóstolnék.. és gyűlölném magam a helyzet olcsóságáért. Talán arra izgul, hogy hatalma van felette? Csak magamból tudok kiindulni, én pedig nem tudnék senkivel dugni, aki legalább tisztességesen nem tudja eljátszani, hogy akarja. Talán mégis én vagyok a nagyobb hülye kettőnk közül, barátom.
- Hát te mit követtél el, hogy tartósítottak? Szerető az alagsorban az asszony mellé.. Malfoy egészen szentimentális lett férjségére.

Egy idegen. Minden tagom megmerevedik fektemben, leküldött volna valakit maga helyett? Már nem csak a maga szórakoztatására tart fent, hanem idehozza a haverjait is, hogy azok is kapjanak a jóból? Idelent nincs idő, vagy legalábbis számomra nincs, egyszerűen nem létezik, de most hosszú napok, vagy inkább hetek porát érzem az agyamban, amit gyors mozdulatokkal megpróbálok letisztítani, mert küzdenem kell, ezúttal tovább kell küzdenem - pedig néhány perccel ezelőtt még boldog lettem volna, ha valaki letéved ide, és véget vet ennek az egésznek, véget vet mindannak, amit én, idelent, ismerek. A hátamat fordítom az idegen felé, magzatpózba gömbölyödve fekszem, és nem válaszolok, ó, nem, én nem vagyok hajlandó beszállni a mocskos kis játékaitokba! Ha kell valami, gyere be érte, én ugyan nem fogok a kezed alá simulni, és dorombolni, mint valami házimacska, akit pórázra fogtak - és a póráz vége mindig az Ő kezében van.
De valahova, a semmibe, a múlt szagú sötétségbe csorog a hangja, és érzem, érzem, hogy nem lehet egészen idegen, valami peng, valami zörög bennem, mert tudom, hogy nem lehet egészen idegen, hogy már hallottam őt - felbugyborékol egy masszányi kép, csupa, csupa hülyeség, ami ehhez a hanghoz tartozhat, mozsártörők és kémcsövek és cigifüst és szipogás és mindig valami szarkasztikus, mindig valami, ami nem enged közelebb kerülni.
- Te vagy az? - a hangom inkább csak erőtlen nyöszörgés, miközben felé fordulok. Bizonytalanul még abban is, hogy ki lehet ez a te, hogy kit fogok a túloldalon látni, de amint a pince derengésében észreveszem, valahogy bekattan mindaz, ami után eddig hiába tapogatóztam. - Sev? - És jön, már itt is van, a menekülés reménye, olyan erősen lángol, hogy szinte belefulladok.

Unottan belesek a rácsok között - legalábbis ezt a benyomást kelthetem, anyám szerint én már úgy nézek ki évek óta, mint aki a megváltó teherautóra vár, ami majd elüti, én hír akarok lenni nyolckor a híradóban, meg egyébként is ezt érdemlem, ha már veszem a fáradtságot, hogy ennyire nemtörődöm legyek. Lucius játékszere azonban tényleg érdekel, meg az is, mivel érdemelte ki, hogy idezárják, miért nem egy fenti szobában üldögél selyemben, bársonyban, gyöngyöskoszorúban, ha már a ház asszonyát messzire űzte a... kötelességtudat? Jobb nem belegondolni az aranyvérűek vérmérsékletébe, nem sokkal rózsásabb az sem, mint az én kurvázásom. Semmivel sem jobb, csak drágább alkoholt isznak rá - azt is csak azért, hogy ne legyenek kis színes nyolckor a híradóban.
De a hang túlságosan ismerős ahhoz, hogy ne térdeljek le kétségbeesetten a földre, ne nyúljak át a rácson felé, és felzabál a hidegrázás, mert nem lehet az, nem lehet igaz, amit látok.
- Lily...?! Hogy kerülsz ide?! Mit műveltek veled?! - és bontanám szét őrjöngve a rácsokat, magamhoz akarom ölelni és zokogni helyette, hogy mit tettek a világ legtisztább emberével, mit tettek vele.. tehetetlenül megdörzsölöm az arcom, nem kell, hogy lássa, könnyes a szemem. Szégyenszemre én fogok sírni, mikor ő fekszik itt meggyötörve.. - Várj.. majd később elmondod.. most.. most kiviszlek innen, oké? Itt vagyok, Lily, ne félj, itt vagyok.. itt vagyok veled, oké? Minden rendben lesz, oké?
Úgy ismételgetem, mint valami fogyatékos gyerek a haldokló hörcsöge felett, épp úgy, ahogy sosem tettem senki előtt, anyám előtt utoljára, és ő is egy pofonnal honorálta, miért nem vagy férfi, miért nem szeded össze magad. Hol van Potter..? Hogy történhetett meg ez?! Az nem lehet, hogy még életben vagy, Potter, és nem holtan fekszel valami dicsőséges sírhalom alatt a barátaiddal te, a tökéletes, a népszerű, az nem lehet, hogy te élj és létezz úgy, hogy Lily Evans itt szenvedjen.. nem lehet, Potter.

Minden, ami történt, most mintha keresztülhajtana rajtam, és nem elég ez, nem elég, hogy az arcomat eltorzítja a felbugyborékolni készülő sírás, még az övét is látom, a derengő félhomályban, mást már nem is ismer a szemem, látom, ahogy belé mar a fájdalom, és hallom a hangját, ahogy elcsuklik, felé kúszok, ez talán még mászásnak is nehezen nevezhető, de fürgébben mozgok, mint bármikor, mióta majdnem az erdőig rohantam, a sarkamban Luciusszal.
De most itt van, itt van Sev, és amikor sikerül négykézlábra állnom, elmásznom a rácsokig, szinte követelődzve kapom el a kezét, szorítom az arcomhoz, és nem tudom, melyikünk zokogása hangosabb. Félek, mert itt van, és félek, hogy mi lesz vele, ha ő rájön, hogy találkozott velem, hogy mi lesz velem, hogy mi lesz, mi lesz, mi lesz.
- Ha rájön, hogy itt vagy... - végig se bírom mondani, mert fogalmam sincs, mit tenne, talán törölné az emlékeit, talán kinyírna mindkettőnket, talán, talán, talán még ma vége lesz mindennek, mégsem bírok másra gondolni, csak arra, hogy vigyél ki, vigyél ki, vigyél ki.

Ha azon gondolkozom, vajon tényleg kedvelem-e Luciust, mindig ad valami remek okot arra, hogy maga a gondolatmenet is nevetségessé silányuljon. Jelen pillanatban fogalmam sincs például, miért nem tépem ki a szívét és etetem meg vele, de ő is hasonló véleményre juthatott - hideg, kőmerev közönyt erőltetek magamra, nyelnem is természetellenesnek tetszik, ahogy kiegyenesedem. Lucius a nyomorom nagyszerű kispajtása, és a drámai felhang, mikor az életem éppen egy proli tragédiába akarna átcsúszni, a maga megcsömörlött életuntságával mindig ott volt, hogy éteri szférát kölcsönözzön az én nagyon is hétköznapi problémáimnak - hogy most megint ezt fogjuk játszani, természetes, csiklandós. Evans nem az.
- Különben megátkozol, ugye? És mit fogsz mondani a Nagyúrnak, Lucius? Sajnálom, véletlenül megöltem a legjobb bájitalnokát a pincémben, amíg önre vártam? - a hanghordozása alapján tényleg meg van ijedve, ami egészen nonszensz. Vártam a magyarázatot, esetleg a kárörvendést - mert ugye Lucius barátom nem lehet olyan vak, hogy nem kötötte össze Evans nevét a vágyakozó tekintetemmel? - vagy esetleg az átkokat, aztán lassan a mivanmivanmivan kocsmai szintjét fogjuk megütni. Alulról. Lucius meg az ő drámaisága képlékeny, hajlékony, körbefon, ha pislognék: de nem pislogok.
- Szerintem most hagyod, hogy elmenjünk, senki nem átkoz meg senkit, barátom.

A rácshoz tapadva figyelem az eseményeket, sebesen jár a tekintetem Severus és Lucius alakján, az egyik annyira nem idevaló, hatalmas, cigarettával égetett lyuk a magány szövetén, az őrület szövetén, a remény kulcsa a kezemben, és tudom, egy pillanatra biztosan tudom, hogy ő nem fog itt hagyni, nem tenné meg bosszúból. Többé nem az iskolában vagyunk.
De félek. Ha párbajozni fognak, könnyen elveszíthetem Severust. Ki tudja, talán a házigazda kierőszakol magának egy tisztességtelen előnyt, vagy elmenekül és magával visz, elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy csípjek, karmoljak, harapjak, hogy a könyökömet az arcába vágjam, de itt  nem ilyen harc dönt a sorsomról. Nem fog elengedni, visszhangzik ez a néhány szó a fejemben, a csontjaimban, hiszen ha eddig magánál tartott, miért engedne el most? Túl sokat láttam, túl sokat tudok, és ezt ő is tudja.
- Nem, soha nem mondom el senkinek! - kétségbeesetten kinyúlok, a rácsok között, az ujjaim céltalanul tapogatóznak a félhomályban, talán elérem Severus talárját, de ha Luciust érem el, a szívem a torkomban dobog, még én is tudom, hogy hazudok. - Kérlek, Lucius! Kérlek! - Kérlek, engedd el, kérlek, ne bántsd ő, kérlek, kérlek, kérlek.

Tudom, hogy nem fogsz hagyni, tudom, hogy belém kapaszkodsz majd, tudom, hogy ez mindannyiunknak az életébe fog kerülni, de még mindig remélek, még mindig, mint a kétségbeesett fuldokló. Fogalmam sincs, mennyi ideje már, de most először érzem élőnek magam hosszú, hosszú ideje.
- Nem hazudok! - felsikítok, egészen döbbenetes érzés, mintha születésem óta most először kiáltanék fel, fejhangon, hisztérikusan. - Tudod, hogy nem hazudok, Lucius! Sosem hazudtam neked, te is tudod, tudod, hiszen ismersz! - ököllel verem a rácsot, nyújtózok utánad, bármire hajlandó lennék, hogy elhidd, hogy elengedj, vagy legalább ne párbajozz Severusszal. Izzadtság és vér szaga terjeng a levegőben, kétségbeesetten kapkodok utánad. - Nézz rám! Nézz rám, Lucius, tudod, hogy nem hazudok, sosem hazudtam neked! Hinned kell nekem!

El akarom hitetni magam, hogy érdekel a tettei következménye, hogy fel akarom fogni tényleg, miről beszél, mintha lenne valami titkos értelme a dolognak azon túl, ami nyilvánvaló. Lilyre nézek, és tudom, hogy akaratlanul is, de teljesen tönkretette minden lehetőségemet arra, hogy egyszer majd érdemlegesen is halálfaló legyek. Ő maga rombolja le azt, amit neki, illetve inkább miatta, a hiánya miatt építettem: még azt is elveszed tőlem, amivel unalmas éjszakáimon, magamhoz nyúlva elhittem, hogy egészen közel járok már ahhoz a magabiztossághoz és öntudatossághoz, amivel megkérhettelek volna, gyere el velem a kibaszott Mézesfalásba egyszer.
Te leszel a magyarázat, ha megkérdezem majd évek múlva magamtól: miért basztam el mindent? Mindig te vagy az ok, és az okozat is.
- Elviszem, Lucius. Jobb legilimentor vagyok nálad - helyrehozom a hibádat, mert ugye nem kell kifejtenem, mi történne, ha ez kiderülne? A Nagyúr véletlenül sem olyan hülye, hogy elhiggye, nem szimpla perverzióból tartogattad itt. - és nem érzem gyomortájékon a zsibbadást, hogy Lily téged szólít meg, és ti ismeritek egymást. Ha nem lennék ilyen mérhetetlen nagy idióta, nem szólnék bele, mert nem vagyok páncélos lovag, nem azért lettem halálfaló, mert olyan sok felesleges empátiám lenne mások sorsa iránt. Abszolút hülyeséget csinálok, és tisztában is vagyok vele. - Elviszem, és nem beszélünk erről többet.
Főleg azért nem, mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy itt volt veled. Mintha nekem kellene megbocsájtanom, pedig képtelen vagyok - soha, senkinek nem tudtam odatartani a másik orcámat, pedig próbáltam. Elviszem Lilyt, aztán.. aztán fogalmam sincs, mi történik majd. Ha Luciusnak időközben elgurulna minden maradék gyógyszere, bizonyára előbb-utóbb talál módot rá, hogy kellő lökést adjon a reputációmnak egy lefelé tartó zuhanáshoz, aztán elfelejt: ironikus, de lehet, hogy azért valahol hiányozni fog ezután a nyolc év után, ahogy az is, hogy azért itt mégis voltam valaki. Lily hazamegy, mert én nyilván aludni sem tudnék azzal a gondolattal, hogy nem akar mellettem lenni, Potter megjelenik, Potter mindent leszar, ezek szerint saját magát és vélt érzéseit is, de nem baj, a történet pozitív véget ér majd.
Ha nem tesz felém hirtelen mozdulatot, ki fogom nyitni ezt az ajtót, és öntudatom teljes birtokában, de azt fogom csinálni, amihez a legjobban értek: faszságot.

Nyilván érezhetnék bűntudatot most, az önsorsrontás magasiskolájában oklevéllel végzünk végül mindketten: én kitüntetéssel, mert sikerrel cserélem le épp a kiugrásom lehetőségét mindenkori nyomorúságom tárgyára, de így működik a függőség - mondanám, ha mondanék bármit régi barátom egészen hisztérikus kirohanására, de ez tőlem sem áll távol, megtörlöm az arcom a kinyúlt garbóm ujjával, nézem Lucius vonásain hogy torzul el a tudat, hogy aki a biciklit tolta mögötte, most majdnem elgázolta. Meg vagyok ijedve, viszket a nyakam a rettegéstől, mégis mi az úristent művelek pontosan, de még mindig képes lennék valóban megátkozni, ellene fordítani mindazt, amit fent tanultam, beletömni a szájába drága talárjait, szétverni a fején a még drágább porcelánt, megfojtani a családi kárpitból sodort kötéllel, és ahogy remegő térdekkel Evanshoz lépek és felemelem, vigyázva, még egy pillanatra se érezze magát lebegve, biztonságból kivetve, még azért a börtönőr szemébe nézek.
- Jól van. Megértettem, Malfoy.
Vajon a kisember legyőzte azt, aki a születésekor kapott ezüstkanalat másokkal akarta lenyeletni, és most komolyan, mit csinálunk itt, a pincében, az egész felfoghatatlan őrület alatt ennyi idő után. Mintha minden tervünk ebben a pillanatban csúcsosodna ki, de én nem azt látom, amit regényekben jófiúk és rosszak egymáson, hogy kurvára elárultál te geci, hanem csak a kölyköt, aki volt, aki a barátom, és akit én árulok el. Ketten vagyunk a geci, vagy ha épp kangörcsünkben vádaskodni akarnánk, Evans lenne az, aki belerántott minket ebbe, amiből már nem lehet kihátrálni, már nem lehet jóvá tenni, valami olyasmi zajlott le köztünk, amit gyerekek művelnek játékból, és aztán egész életükben bánni fogják.
Ölelem a testét, ahogy kisétálok az épületből, és le arról az útról, amiről azt hittem, ha a boldogsághoz nem is, de valami francos kielégüléshez vezet: még évtizedeink lesznek rá, hogy eldöntsük, pontosan melyikünk is a nyomorult, drága barátom.