Mindenem fáj. Mintha egy sárkány falt volna fel, de nem teljesen, csak darabokban kezdett volna elcsócsálgatni – ilyen érzés az, amikor az álom világából a valóság felé evickélve, félig még nem teljesen éberen érzékeled, mennyire fáj mindened. Főképp a nyakad, a karjaid zsibbadnak a derekad valami abszolút nem kényelmesen keménynek nyomódik, meg még valaki félig-meddig fekszik is rajtad, csak hogy tökéletes legyen az idill.
Az én idillem egészen pontosan három percig és negyvennégy másodpercig tart – ennyi idő kell ahhoz, hogy felébredjek, ezzel együtt pedig ráébredjek, hogy nem is a kényelmetlenség, vagy az elgémberedett fájdalom a legrosszabb ebben az egészben, még csak nem is az, hogy Dung Fletcherrel gabalyodtak egymásba a lábaim, hogy ne tudjak innen felkelni, amíg nem akar felkelni ő is. A legrosszabb az, hogy kimaradtam az éjszakára. Eme kellemetlen felismerés ahhoz vezet, hogy cseppnyi kifinomultságról se legyek képes tanúbizonyságot tenni, és amint kipattannak a szemeim, amint rájövök, hogy még mindig a boltban vagyok, amint rájövök, hogy időközben reggel lett, noha eszembe jut a tegnap este, Dung, a patkányok, az az ótvar alkohol, amiből alig ittam, a jelek szerint mégis megártott… nos, amint visszatérek ebbe az ocsmány valóságba, csakis a következő nem hölgyekhez  illő dolog hagyhatja el a számat: - A kurva életbe, Dung!!
Sokkal kevésbé vagyok egyébként indulatos, mint amennyi indulatot a helyzet megkívánna. Csak hát… igazából én nem Dungra haragszom. Én magamra haragszom. A butaságomra haragszom. És szégyellem is magam Dung miatt, például azért, mert ilyesmi még sosem fordult elő velem, de ha már előfordult, akkor igazán nem Dung miatt kellett volna előfordulnia. Még Teddel sem maradtam ki soha egész éjszaka. Még soha nem maradtam éjszakára sehol, ahol egyébként semmi keresnivalóm sem lenne. Mindig hazaérek, mindig időben, hogy a gyanúnak árnyéka se vetülhessen rám, erre itt vagyok, reggel, valahol, ahol nem szabadna lennem, valakivel, aki nem igazán segít a helyzetemen. Mégsem állok neki idegesen lerugdalni magamról, még csak meg sem moccanok igazán, mert míg tegnap este a meghökkenésem (sok ízben) felülírt mindent, addig most ráébredek arra, hogy ez mégis csak arcpirító, így, ebben a formában, szóval engedelmesen elpirulok, és csak némán pánikolok, és csak annyira, amennyire kell.
Ez mondjuk ordas nagy hazugság.

Nagyon kellemetlen villanásokban szivárog vissza az éjszaka a tudatomba. A munka még rendben van. A beszélgetés még oké. A patkányok már bizarrak, de meg kell tenni, amit meg kell tenni, és nincs mit szégyellni az alkoholban sem, ittam én már életemben. De ennyit azért mégsem. Azt hinnétek, az éneklés volt a legrosszabb része az egésznek, de egyáltalán nem olyan rossz a hangom, Fletcherhez képest meg operaénekesi babérokra törhetnék, és az a sok butaság, jaj, az a sok-sok-sok butaság, az is elég rossz, de még mindig nem a legrosszabb. A legrosszabb az a kis sötét folt, ahol a villanások csak szivárványszínbe robbannak, elérik a jelenkori fejfájásom sajgó pontját, és semmivé lesznek.
Vajon miről beszéltem én olyan nagyon lelkesen, hogy egészen belesajdul a torkom még most is, és attól félek, igen pont attól, hogy mondjuk Ted neve akadt meg a torkomon, mielőtt kidőltem volna, mert hát már csak az kéne, hogy éljek együtt egy olyan Dung Fletcherrel, akinek részletekbe menően ecsetelem, milyen katasztrofális butaságokba fulladt bele életem első szerelme, és milyen nyamvadt érzés nekem lenni, mintha legalábbis az önsajnálat nem olyasmi lenne, amit egy Black lány vér és veríték erejével tart távol magától. Nyilvánosan legalábbis mindenképp.
Egy kicsit szeretnék sírni, ha másért nem, hát azért, mert biztosan a másnaposság az a szó, ami kellőképp leírja az állapotomat, meg amúgy is fáj mindenem, félig Dunghoz, félig a kanapé nem épp bőséges helyéhez szorulva. Ám még ez sem fáj annyira, mint az, amit kapni fogok, ha nem húzok el innen mihamarabb és nem találok ki valami nagyon jó alibit. Vagy nem jutok vissza a saját szobámba és a saját ágyamba, mielőtt valaki benyitna hozzám odahaza, hogy miért nem keltem még fel. Napsugárnyi, vékony napsugárnyi a reménység ebben a gondolatban, de aztán Dung hangja beférkőzik a fejembe és ripityára tör odabenn minden szép reményt.
- Hülye - szisszenem gyűrödten és nyűgösen, minél éberebb vagyok és minél inkább rájövök, hogy az alkohol mindenféle jótékony hatása elmúlt, már nem fogok ilyen szabados indulatossággal beszélni vele, még akkor is, ha az ember azt hinné, hogy egy Dung Fletcher nevű dörzsölt figurának több esze van, semhogy elfelejt szólni nekem, hogy húzzak már el innen, vagy dolgok történhetnek itt is, melyeket szeretnénk elkerülni.
Azt már talán mondani sem kell, hogy sem puhának, sem üdének, egy csokor kibaszott bazsarózsának meg végképp nem érzem most magam - Dung, ne csináld már - nyögöm nagyjából tehetetlenül, mert bár megpróbálom elhessegetni a kezét az arcom közvetlen közeléből (mondjuk lehet inkább a teljes Dung Fletchert kéne megpróbálnom elhessentenem az én teljes testem közeléből), sokkal lassabb vagyok nála, ami nem valami jó. Egy idő után csak feladom, épp csak annyira van nyitva a szemem, hogy kicsit hunyorogjak rá, és inkább megvárom, amíg magától is abbahagyja a gyötrésemet.
- Nincsenek inkább jó tippjeid arra, hogyan jussak vissza a szobámba, mintha végig ott lettem volna? És hány óra van egyáltalán? - és akkor még mindig nagyon erősen próbálok nem tudomást venni a nem túl szalonképes helyzetünkről.

- Miért nem vagy te házas? - kérdezek vissza úgy, mitha egészen jogtalan dolog lenne tőlem ilyesmit kérdezni, vagy úgy, mintha ugyanolyan okokból kifolyólag megkaphatná ezt a kérdést Dung is, ha már hozzám hozzám vágja. A napnál is világosabb pedig, miért kérdeznek ilyeneket mások az olyan lányoktól, mint én, és miért nem kérdeznek ilyeneket mások az olyan fiúktól, mint Dung. Ez a különbség teszi rémessé ezt a reggelt, meg úgy egyébként ez a különbség tehetné éppenséggel viccessé is, csak nekem mégsincs kedvem röhögni, amikor ennek az egésznek tényleg lehet nagyon rossz vége is. Attól még, hogy Dung Fletcher nem izgatja magát ezen túlságosan, ez ugyanúgy igaz marad.
Megválaszolhatnám azért a kérdést, elmagyarázhatnám neki, hogy ez nem így működik, attól még, hogy elvégeztem az iskolát nem kell rögtön férjhez mennem (bár persze, bizonyos vélemények szerint, aki nincs még eljegyezve tizenhat éves korára, azzal valami baj van, Dung Fletcher meg pont tudhatná, velem mi a baj, hiszen itt fetrengek egy felettébb kényelmetlen fotelban egy illegális tevékenységeket üző boltban, szóval önmagában nem is értem a kérdést), azelőtt meg pláne nem kell férjhez mennem, hogy a nővéremet férjhez adnák valakihez. Akihez tudják. Addig mérsékelt békében ellehetek, főleg, ha látszólag nem zavarok sok vizet. Ha kimaradok éjszakára és esetleg keresnének, az mondjuk pont nem a "nem zavarok sok vizet"-kategória. Főleg nem tőlem, aki rendszerint még annyit sem vét odahaza, hogy egy fél szót is rosszul választ meg. Nálunk Belláé a lázadó lány szerepköre, Narcissa meg én még egy fejfájást sem érünk meg többnyire.
Dungnak viszont bizonyára feltűnik, hogy én bizony nem fogom megválaszolni ezt a kérdést, csak nagyon örülök, amikor végül lekászálódik mellőlem (rólam), úgyhogy fel tudom tornászni magam valami ülés-féleségbe én is, habár a térdeimet inkább felhúzom a mellkasomhoz, kapaszkodó gyanánt, hátha akkor hamarabb rá tudom venni magam, hogy megpróbáljak felállni és elindulni is. De azért ezt nem ártana még végiggondolnom... és vész esetére kitalálnom, hogy hol voltam, ha nem itt, mert nyilvánvaló, hogy itt nem lehettem.
A fél nyolc kétes ítéletnek tűnik, kétesélyesen arra vonatkozólag, hogy keresett-e már engem valaki odahaza, na meg keresett-e vajon engem valaki odahaz tegnap este? Szédületes belegondolni a rosszabbnál rosszabb eshetőségekbe, erősen megdörgölöm az arcom, próbálom rendbe tenni picit a hajam - Legjobb esetben senkinek sem tűnt fel a távollétem sem tegnap, sem ma, de ennek nem sok esélyét látom. Legrosszabb esetben már tegnap óta keresnek, találtak valakit, aki látott engem erre kódorogni és bármelyik percben ránk törhetik az ajtót - hát, Dung akarta a legrosszabbat hallani és mind közül ez a legrosszabb és véletlenül sem azért, mert a magam jó hírét féltem, inkább azért, mert ha valaki ide besétál, meglát és megtalál egy csomó mindent, akkor ennek a boltnak meglehet, hogy lőttek, úgy ahogy van.
Eme elgondolástól minimum csipkednie kellene magát mindkettőnknek, nekem különösen, de azt hiszem, túlságosan szükségem van erre a kávéra, természetesen a cukron kívül semmilyen más kiegészítővel, amit egy kissé lesújtó pillantással el is utasítok. Két apró korty után szólalok meg újra: - Szerinted el tudjuk érni Rabastant ilyen hajnalok hajnalán?

Pont ugyanolyan lesújtóan nézek Dung Fletcherre, mint ő rám. Remélem, ha évekkel később visszenézek erre a pillanatra - és ez a gondolat abbéli remények parázsát táplálgatja, hogy megélek még pár évet és ezekben az években lesznek még önálló gondolataim és nem csak keserűséggel fogok gondolni azokra a napokra, amikor ez a bolt adott nekem egy darabka szabadságot az egyébként kis híján rabigában töltött életemben -, azt fogom gondolni, hogy minden kellemetlensége ellenére csak megérte néha együtt lógni Dung Fletcherrel. Kétségtelenül vastagabb lett mellette a bőr az arcomon és szerintem még a pókerarcom is fejlődött.
- Hogyne, mert olyan világban élünk, ahol az emberek csak szerelemből házasodnak, azzal, akivel akarnak. Neked is jó reggelt - dobom vissza neki a labdát majdnemhogy afféle szemrehányással, hogy te nyomorult, neked legalább sikerült férfinak születned, egy olyan családba ahol nem várják el tőled, hogy előnyös, de rideg házasságot köss - És nem kellene így beszélned magadról - teszem aztán hozzá, olyan nyugalommal kevergetve a kávémat, hogy talán ezt is Fletchertől tanultam el, de ezt egyébként lehet, hogy inkább anyámtól, a "kellemetlen dolgok meg sem történnek" nagymesterétől - De amint lehetőségem támad olyan vérlázító frigyre lépni, hogy kitagadjanak, feltétlenül rád bízom a násznagy szerepét - legyünk őszinték? Nem vagyok benne biztos, hogy bármikor lesz erre lehetőségem. Nagyjából pont annyira, mint Dungnak férjül menni valakihez. Vitatkozhatunk, kinek a rosszabb, de valójában nem hiszem, hogy kettőnk esete összemérhető lenne.
Felhörpintem a kávé maradékát, ezzel a lendülettel kétségtelenül fel is kellene állnom és mennem utamra, de inkább idegesen babrálok a csészébe lógó kiskanállal és próbálom kitalálni, hogyan lehetne ezt a továbbiakban a legokosabban intézni. Ám a szokásosnál lassabban tekeregnek a fejemben a hasznos gondolatok, leginkább egyet sem tudok nyakon csípni. Behunyom egy pillanatra a szemem és ez különösen rossz ötletnek bizonyul - egy szemvillanás alatt vissza tudnék aludni, úgyhogy egy nem kimondottan boldog sóhajjal inkább tényleg felállok. Nyújtózkodom egy kicsit - Hiszed vagy sem, egy Lestrange nevű meleg férfi még mindig hasznosabb, mint egy Fletcher - igen, pusztán azért, mert ez előbbi Lestrange, sőt, még azért is, mert bár senki sem mondja ki, de azért mindenki tudja, vagyis ha nem egy Fletcherrel, hanem ezzel a bizonyos Lestrange-dzsel kódorogtam én kitudjahol, az még mindig kevesebb aggodalomra ad okot, mintha bárki mással.
- Patrónust küldeni hozzá lenne a leggyorsabb, de Merlinre... - inkább nem fejezem be a mondatot. Csak olyasmivel lehetne, hogy "egy Invitót sem tudnék kivitelezni most", "egy boldog gondolatom sincs", és hasonló roppant derűs, piszkos raktárokhoz és borongós angol reggelekhez, meg másnapokhoz illő gondolatok.