shadows &
REGRETS

Egy hét. Legfeljebb.
Ezt mondtam pár hónappal ezelőtt.
Aztán meg, mindig mondom, az idő valahogy máshogy telik, mint ahogy elvárható tőle. Másfél hetesekre dagadnak a pillanatok, és hiába nem csinál az ember semmit, ezek ugyanúgy telnek, és végül lehet nézni, ahogy telnek és teltek, lehet aggodalmaskodni fölötte, hogy minek telnek és teltek, vagy valami mámoros homályba belefeledkezve ki lehet feküdni egy bolhás ágyban, plafont bámulva és füstöt fújva – az állandóan meleg vaskályhától amúgy is füstszagú szobában - hogy aztán a végén ne törődjön az ember semmivel.
Reggelire sör és jazz lemezek. Utána favágás. A madaraknak négy különböző magféleséget a csőre elé szórni napjában háromszor. Pezsgőzés a kerti tűzhely körül, közben az őszről maradt faleveleket és gallyakat el lehet szépen égetni. Egy ponton túl már nem is zavar a füst, sőt, már majdhogynem otthonossá válik, meg amúgy is hiába mosod a hajad, meg vakarod a bőröd, a füstszag már rég beleette magát a vérkeringésedbe. És hacsak nem akarsz ennek az egésznek véget vetni valami tompa pengével, hogy aztán minden-minden füstös vér szétfolyjon a padlón, le a padlóréseken, és aztán…

Egy hét. Legfeljebb.
Ezt mondtam pár hónappal ezelőtt.
Aztán meg az idő tényleg valahogy telni kezdett. Előbb úgy tűnt, mintha nekem itt tényleg dolgom lenne. Aztán tovább telt az idő és később már elkezdtek zavarni a bokámon lévő bolhacsípések. A hajam is kissé lenőtt, ami azt illeti, de Mrs. Dalton addig erősködött, míg végül belekönyörgött egy konyhaszékbe, hogy mentse, ami még menthető, aztán kiküldött a házból, hogy ott szórjam szét a levágott hajszálaim, véletlenül se a konyhájában. Szóval borzoltam a fejemet, valami tyúkól féleségnek támaszkodva, valamivel azután, hogy előadtam Dung-nak, hogy mennyire viszket a bokám, és hogy azt hiszem, ideje lenne lelépnem innen.
- Szerinted haragudnának?

A csirkeszar lapátolás felszabadít. Kivéve, akkor, ha az embert közben megzavarják, mint most Mari, aki valamiért úgy gondolta, fasza az én térfelemen szétszórni a levágott testszőrzetét. Megáll a kezemben a lapát, elgondolkozva támaszkodok rá, várom, hátha gyorsan bekotródik és folytathatom zavartalanul, de aztán eszébe jut, hogy csípik a bolhák, és félek, hogy ez valami rossz előjel, és ha hagyom, hogy a fejemre nőjjön, következőkor majd azt hallgathatom, hogy melyik testrészén telepedtek meg végleg, és nem, az nem a bokája lesz, és nem, az sem fog ennél jobban érdekelni. De tulajdonképpen meglep, mert végül teljesen a semmiből áll elő azzal, hogy le akar lépni, és ettől már én is úgy érzem, hogy valamit csak szólnom kéne. Mert a fenébe is, én hoztam ide, ahol nyugodtan kiheverheti a halott excsajok, gyújtogató pszichopata vérfarkasok ejtette sebeket az életében. Meg talán azt is kiheverheti, hogy Ciprian kibaszott Flint az apja. De talán két év teljes önpusztítás a Dalton farm biztonságos relytekeiben sem lenne elég ahhoz. Én sem tudtam elfelejteni, ki a picsa az a Szofi meg Fefe vagy éppen Ogdean vagy Gil. Elég szar ügy.
Szóval elkezd szúrni a szemem. A kibaszott szél ugyebár, ami a pofámba vág, és attól úgy tűnik, mintha éppen küzdenék a könnyimmel. Nevetséges. Azért biztonság esetére végigtörlök az öklömmel a képemen, és visszahúzom a taknyot az orromba, aztán elindulok a kerítés széléhez, egyetlen mozdulattal levakarom a szart a túlméretezett gumicsizmám aljáról a lapáton végighúzva, mintha egész életemben ezt csináltam volna, aztán felpattanok a kerítésre.
- Valószínű, hogy kikészülnek. Beck mindenkivel fogadásokat kötne, hogy vajon meddig maradsz életeben odakint. Carrow meg elnevezne egy tyúkot a tiszteletedre. Mrs Dalton meg... öö... faszt tudja hogy reagálna, de felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Nem mintha érdekelne, hogyan nyiratod ki magad rekordidő alatt. Nem mintha nem boldogulnék egyedül, főleg, hogy most az az ostoba Rend utánam szaglászik, és nem mintha nem vetné fel a fejét a konkurencia, de tudod mit, pont tökéletes időzités, Mari. Ne is legyél kibaszottul hálás, csak lépj le, hagyj mindent magad mögött – megköszörülöm a torkomat a cseppet sem hisztérikusnak tervezett hosszú monológ után, és aztán mégegyszer vágigtörlök a biztonság kedvéért az arcomon.
- Tudhattam volna, hogy készülsz valamire. Hirtelen ledobod a hanyag elenganciával ötvözött neandervölgyit és elkezdenek különösképpen érdekelni azok a kibaszott bolhák – hangom keserű, de igazából lehet, hogy csak irigy vagyok, mert azt hittem, ha rendszeresen vágom a hajam, attól majd többé-kevésbé ápoltnak tűnök, de Mari még úgy is mindig lekörözött, amikor nem is próbálkozott, hát még most. És bazdmeg, elárulhat és itthagyhat magamra, de közben ne nézzen ki már jobban, mint én, mert ezzel még a hiúságomat is trágyába tiporja és ez már a geciségnek is a legalja.

shadows &
REGRETS

Ha igazán érdekel, hát elmondom, kurvára nem tesz jót senkinek, ha pontosan tudja, hogy hogyan és mivel baszta el az életét. Lehetséges, hogy egy ponton túl nem fog tudni aludni többé az ember, mert amint egy pillanatra lehunyja a szemét, rögtön pörögnek előtte azok az arcok és nevek, akiken volt szerencséje keresztül gyalogolni az elmúlt hónapokban. Igazából nem is az alvás hiányzik, csak... nem tudom. Lehet, hogy jó dolgot tettem azzal, hogy leléptem, tudod? Simán lehet. Az is lehet, hogy tényleg semmi dolgom már a Flint család egyetlen tagjával sem (végül is így-úgy, de kristálytisztán egymás értésére adtuk, hogy hányadán állunk a másikkal). Az is lehet, hogy az is jó lépés volt, hogy Lowell-éket végül kijuttattuk az országból, szóval igen, miért ne lehetne, hogy a saját kis párhuzamos univerzumomban - amiben élek meg minden - VALÓBAN minden lépésem helyes volt. Csak hát azt mondd meg nekem, hogy akkor miért érzem magam még mindig ennyire nyomorultul?
Jó, mikor azt mondom, nyomorultul vagyok, az megint csak baromság, mert talán soha nem voltam még annyira jól, mint az elmúlt másfél hónapban (és ahhoz képest, hogy négy hónapja vagyok itt, ez azért egész jó arány). Igaz, hogy félek a csirkéktől (én sem hittem volna, de mit tegyünk, visszavonhatatlanul kiderült, mikor rákényszerítettek, hogy egyet a kezembe vegyek), és pláne félek Beck Dalton-tól, de azzal együtt... hát, le lehetne élni itt egy életet, én mondom. A szar lapátolás se annyira vészes, főleg, ha ehelyett ülhetnék a Flint kúriában, és pláne főleg, ha Dung csinálja.
Ellöktem magam a csirke óltól, és követtem őt a kerítésig.
Jó, mikor azt mondom, hogy baromság, hogy nyomorultul vagyok, az megint baromság. Azt hiszem, csak éppen jó passzban vagyok, mármint itt, ebben az adott pillanatban, biztos valami olyat álmodhattam (nem tudom, nem emlékszem), vagy a csillagok állása teszi, vagy most üt ki az elmúlt hónapokban elszívott fű és benyakalt pia végső hatása, hogy az amúgy is buggyant elmémmel végül aztán ösztönösen a vesztembe rohanok, mert fiacskám, ha igazán, ha igazán érdekel, hát én tényleg elmondom, hogyha pontosan tudod, hogy hogyan és mivel basztad el az életed, az már csak azért lesz szar, mert akkor még tudod, hogyha elindulsz visszafelé azon az úton, amin jöttél, akár még helyre is hozhatod.
Mert hát nem ezt akarjuk mind?
Valami kis apró hülyeséget, ami majd a világot jelenti, meg amibe belekapaszkodhatunk, hogy akkor a végén ne érezzük olyan szarul magunkat. Csak hát előtte megint szarul kell lenned, hogy aztán ne legyél szarul. Én se tudom, miért, de így megy ez.
A kerítésnek támaszkodtam szemből, szóval hát pont a másik irányba néztem, mint Dung, a franc se tudja, hogy a szemébe tudtam-e volna nézni.
- Hát, épp ez a baj, hogy azt már megtettem. - Igen, mikor kitaláltam, hogy mindent a hátam mögött hagyok, pontosan itt kötöttem ki. - És hát... nem akarom még egyszer eljátszani. De őszintén megvallva nem akarok életem végéig Carrow tyúkjaival partizni, nem tudom, hogy te hogy vagy vele. Meg amúgy sem az érdekel, hogy ők - mármint izé, Mrs. Dalton és barátai ők - haragudnának-e, hanem... hát... szóval érdekel, hogy van-e még hová visszamennem egyáltalán. Az nem jelenti, hogy lógva hagylak.

Mekkora egy kibaszott nagy idióta voltam, amikor azt gondoltam, hogy Mari és én valami úton-módon mégis csak hasonlítunk egymáshoz, hogy ugyanazon a sorson és végzeten osztozunk és ilyen szakrális baromságok. Mert az ember, ha vele van, egy fokkal kevésbé érzi magát nyomorultnak, mert ő valahogy minidg tudott tromfolni. És ha lett volna valami tisztességes szülő példa előttem, azt mondta volna, fiacskám, elég gáz, hogy mások nyomorán próbálsz feljebb kapaszkodni. Ezzel a gondolattal egyenesen a trágyában találod magad nyakig, ha nem vigyázol. De nyilván a szülői példa bármilyen formája hiányzott az életemből, így továbbra is azt hiszem, hogy ez valami különösen jó dolog, és próbálom Marit olyan közel tartan magamhoz, mint egy ijedt kis tyúkot, aki menten összefossa magát a vihartól és hosszan simogatni kell a nyakát, hogy ellazuljon. Mari is ilyen ijedt kis tyúk, csak ő mindentől kibaszottul fél.  
És most itt van mellettem, ha kinyújtom a karomat, könnyűszerrel elkezdhetném babusgatni, nem törődve azzal, hogy ez lenne a Dalton farm leggayebb jelente, ami már csak azért is nagy teljesítmény lenne, mert Beck Daltonnal és Wolfgang Burdával élünk, többé-kevésbé egy fedél alatt. Érted. Szóval végül a kezemet kinyújtom, de csak mintha nyújtózkodnék, aztán megragadom a kerítést, hogy stabilabban tartsam magam, és ha valami faszságot készülne mondani (mármint nagyobbat, mint az eddigiek), ne taknyoljak arccal a trágyába. Csakhogy erre nem igazán lehet felkészülni. Olyan érzés, mintha gyomorszájon vágott volna, aztán addig bántalmazott volna a szaros lapáttal, amíg ki nem nyúvadok. De aztán mégis túlélem és ez a legrosszabb.
- Mi a fasz van? – ennyit vagyok képes első körben kibökni. Hangom rekedtes, azokba a hetvenes évekbeli német pornókba illik, ahol az aláfestő zene túlharsogja nyögéseket és csak a bajszos, rekedthangú faszi beszólásait lehet hallani néha. De az is annyira kontextusát vesztette, mint az a nyögés itt, amiről már azt sem tudom, pontosan mire is reagáltam. Talán csak úgy az egész lényére, ki a fasz tudja. – Szóval most azt akarod mondani, hogy egy kibaszott hiba volt, hogy idejöttél?
Próbálok ránézni, kényszeríteni a tekintetemmel, hogy ő is rámnézzen, de kibaszottul makacs, ezzel a makcssággal szegezte a horizontra a tekintetét és közli velem, hogy kapjam be. Nem tehetek mást, minthogy várom az alkalmat, mikor csípem el, addig meg szuggerálom, mintha bármi lényege is lenne az egésznek. Mert ha utálja itt, akkor én most mit mondhatnék? Vagy gyűlölöd ezt a farmot és mindent, amit képvisel, vagy beleszeretsz az utolsó tyúkszarig és bolháig és nincs kikúrt középút. Mégis olyan ez, mint egy alattomos, geci támadás a személyem ellen, nem veszem a fáradságot, hogy jópofát vágjak hozzá. És mégis kit érdekelnek a többiek? Itt rólam van szó. – És honnan fogod tudni, hogy van hova visszamenned? Pitiző leveleket írsz Ciprinek? Visszaédesgeted magad? Szerzel egy nőt, és megpróbálod életben tartani az esküvőig? Hibátlan terv, baszod. De ha kiteszik megint a szűrödet, hozzám aztán hiába jösz. – olyan arcot vágok, mint aki már rég belefejelt a trágyába és most próbálja hozzászoktatni az orrát a konstans bűzhöz. - Hát persze, nem hagysz lógva, ezt már hallottam párszor.    

shadows &
REGRETS

A kerítésnek támaszkodtam, és pár pillanatig valahogy semmi más gondolat nem ragadt meg a fejemben, csakhogy vajon hol lehetnek a kerítés túlfeléről a lovak.
Vagy… ez nem is kerítés, hanem karám, ugye? (E ponton tán nem fogunk hangosan is rákérdezni.)
Tulajdonképpen mindegy, ez amúgy is, azt hiszem, valami tudattalan önvédelmi reakció lehet, általános, de mindenre kiterjedő figyelemhiány, amivel próbálom megvédeni magam a világon voltaképpen mindentől, csak hogy most…
…most még ha nem is tudom pontosan, hogy mit kéne tennem (most sem tudom pontosan, hogy mit kéne tennem), legalább megpróbálhatnék --- MERLIN BASSZUS.
Megráztam a fejem.

Mi a fasz van?

Kiváló kérdés, tizenkilenc éve folyamatosan ezt feszegetem, mondjuk nem pont ezzel a szavakkal, és hát baromi jó lenne csak egyszer, egyetlen egyszer megválaszolni, de…
…de most komolyan, hol vannak a lovak?
– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy hiba lett volna! – jó, ez nem igazi felcsattanás volt, szerintem nem is értek az igazi felcsattanásokhoz, de gondolom, valami ilyesmi lehet, mikor éppen csak kezd belejönni az ember.
Azzal együtt… tényleg nem volt hiba?
Megvakartam a homlokom. (Na ez például kétségkívül hiba volt, ha hazudni akarok, mindig önkéntelenül neki állok vakarózni.)
Jó, hát… nem feltétlenül hiba. Éppen csak az, hogy itt vagyok, szembe megy mindennel, amit az elmúlt tizenkilenc évben kínkeserves, kemény munkával belém plántáltak. Van ez a dolog a kötelezettség vállalással, be kéne járni órákra, bizonyos időközönként a közeli vérrokonoknak tudomására kéne hozni, hogy helló, élek, és… és… és valahogy be kéne nyelniük nekik is, hogy nem olyan nagy baj, hogy én még helló, élek, még ha én se hiszem el olyan nagyon el ezt, meg akkor el kéne magyarázni nekik azt, hogy
meg esetleg még azt is, hogy---
arról nem is beszélve, hogy---
És akkor ott vannak még a kibaszott óráim is.
De nem, nem hiba itt lenni. Nem hiba, csak egyhelyben toporgok. Egyhelyben toporogni pedig nem lehet rossz, ha mindig van egy falat kenyér meg egy hely, amin elfekhetsz, csak… meddig érdemes ezt csinálni?

Oké, jó, most belül amúgy igazán vakarózok, még jó, hogy a gondolat, mint olyan, egyébként egy egészen absztrakt hely, szóval így nem látszik, ha--- jó, ezt a képet talán most nem bontjuk ki.
Valójában az örvényszerű gondolatmeneteknél közelebb állt a valósághoz, hogy az első felcsattanásszerű hülyeségemnél rámeredtem, aztán meg le sem vettem róla a szemem, csak hagytam, hogy a semmiből jött dühe kis, apró tűszúrásokkal lassanként felnyársaljon.
Nem tudom, tudod-e, milyen az, ha valaki egy szempillantás alatt meggyűlöl.
Nem tudom, tudod-e, milyen az, ha valaki, akit épp a világon a legjobban szeretsz, egy szempillantás alatt meggyűlöl.
Szóval, ha amúgy ha nem tudnád, ez az a pillanat, mikor inkább legyinteni kell, hogy, á, nyugi, nem is úgy volt, csak viccből kérdeztem, na, ne hari, na, lécci – vagy mi.
- Hát… - ez maga a védőbeszéd, de mikor értettem én a védőbeszédekhez? Ajkat nyálaz, torkot köszörül. Nem is úgy gondoltam, hagyjuk a francba, na már, ne csináld ezt. Nem olyan nehéz mondat, nem? – Cyprian írt. Mármint… ő nekem. Gondolom, nem azért, hogy jó pofát vágjon, de… nem tudom, egy potya teánál tovább… nem terveztem. Csak... – Oké, el tudod képzelni, hogy hogyan hangzott volna ez a három mondat, ha nem finomítom a végtelenségig Dung jó indulatáért? Dehogy tudod elképzelni. - nem tudom.
De komolyan, ilyenkor mindig kint szoktak lenni a lovak.

Emlékszem Mariusra, amikor még taknyos kölykök voltunk és ő ott nyomorgott a méregdrága talárjában, ugyanezzel a bamba ábrázattal és kereste a kiutat. Valahova, ahol Cipri keze nem éri el, valaki mellett, aki mindig tudott füvet szerezni és aki nem baszogatta, legfeljebb csak akkor, ha felzabálta az utolsó túrós lepényt a Hugrabug asztalról. És bassza meg, az a kölyök ugyanúgy festett, mint most Marius, semmiben sem különböztek, kivéve a méregdrága cuccokat, mert egy idő után sikerült rávenni, hogy Beck meg az én levetett gönceimet felvegye (Carrow inkább beadta volna  a turkálóba a cuccait, mintsem hogy Marin lássa viszont, amit én igazából nem tudtam megérteni, mert azért mégis csak ők ketten álltak valamennyire közel, ha azt vesszük szempontnak, hogy mindketten kiköpték az aranyvillát a szájukból és idejöttek. Persze valójában sohasem köpték ki, csak megpróbáltak belesimulni a környezetükbe, de valljuk be, nagyon szarul ment nekik).
- Persze, nem mondtad, de nyilván gondoltad – sose szerettem, ha valaki rinyál, pláne, ha az a valaki történetesen én voltam és játszottam a megsértett hisztikirálynőt, de Mari kurvára kihozta belőlem ezt is, és nem értem, hogy mi a faszért ragaszkodunk valakihez, aki kihozza belőlünk a legrosszabbat. És mégis görcsösen kapaszkodok a kerítésbe, hogy visszafogjam magam és ne húzzak be neki. Pedig talán az lenne a legjobb mindkettőnknek, ha megtenném. De legutóbb, mikor nem tudtam parancsolni az öklömnek, nos, az a sztori meglehetősen csúnyán ért véget, és nem mintha azt akarnám ezzel mondani, hogy bármilyen párhuzamot akarnék vonni Ogdean és Marius között. Vagy hogy bármilyen kurva párhuzamot vonnék bárki között, akik valaha is úgy döntöttek, hogy otthagynak a picsába. Csak közben meg azt érzem, hogy rohadtul nem teszek semmit, csak hagyom, hogy kisétáljanak az életemből. És ettől egy szaralaknak érzem magam. Minimum.
Tudom, hogy csak azért adagolja az egészet ilyen kibaszottul lassan, hogy közben puhítson, de hiába minden jóakarat, éppen az ellenkezőjét éri el, szóval nem engedem el a kerítést, de már olyan fehérek az ujjaim,  és annyira feszül rajtuk a bőr, hogy érzem, mindjárt lepattogzik róla két hámréteg.
- Jaj, hát ha Ciprian írt neked, akkor persze egészen más minden. Meg van neki bocsátva, hogy mekkora seggfej és csapnivaló apa egyszerre – most rajtam a sor, hogy kerüljem a tekintetét, mert ha belenéznék a szemébe, egyből levágná, hogy mekkora egy idióta, de vajon az én feladatom-e, hogy szembesítsem ezzel? Mert szerintem kurvára nem. - Elmész hozzá, teázgattok, aztán, aztán meg mi lesz? Ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled. Dolgom van – lopva nézek a lapátra és szinte bocsánatkérően simogatom végig a tekintetemmel. Nem hiszem el, hogy EZÉRT hagytam ott. Nyelek egy szárazat, de a gombóc nem akar eltűnni. - És feltételezem, nem fogsz segíteni nekem szart lapátolni, szóval igazából, miért is vagy itt még?

shadows &
REGRETS

Soha egyetlen büdös szóval sem mondtam, hogy ne akarnám többé látni a rohadt képüket. Nem mondom, hogy közös megegyezés alapján váltunk el, de azok a téli napok annyira távolinak, megfoghatatlannak tűnnek, hogy… miért ne? Akár az is belefér. Jöttek a reggelek, aztán egy szempillantás múlva a naplementék, pizsamában hevertem az ágyban, vagy olykor-olykor egyszerre két-három pulóverben és hét-nyolc takaróval magamon, mert bármit csináltam, csak reszkettem, mert ha megjelentek a házimanók, hogy a görcsös kis kezeik serény munkájával tüzet csiholjanak a kandallóban, csak elhessegettem őket, de amúgy meg, ha próbálok visszaemlékezni rá, hogy milyen volt otthon Nina halála után, igazából nem jut eszembe semmi, csak hogy heverek, vacogok és azt hiszem, az idő nagyrészében aludni próbáltam, legalábbis csak ennyi van meg, és hogy taknyos orral a párnába szuszogok. Megfáztam vagy bőgtem? Nem tudom, valamire fel csak ott volt a takony is.
Soha egyetlen büdös szóval sem mondtam, hogy ne akarnám többé látni a rohadt képüket. De azért csak-csak muszáj volt lelépnem. Minél messzebbre és minél gyorsabban. A Dalton farm pedig első nekifutásra sem nem elég messzi, sem nem elég gyors megoldásnak nem tűnt.Mikor Dung felajánlotta, azt hittem, hogy majd úgy leszek itt, mint egy ugródeszka peremén, egy medence fölött. Sosem hittem, hogy a szívemhez nőhet a hely, és ez tudom, hogy nyálasan hangzik, de nem érdekel. Ha tíz négyzetméternyi bolhafészekben lehetek csak boldog, akkor ott leszek boldog. Vagy hát… ez nem is igazi boldogság, nem is tudom, hogy mi ez az érzés pontosan, az is lehet, hogy erre az érzésre nincs is külön szó, de mondjuk képzeld el, hogy ott vagy a Mrs. Dalton felemás ágyneműhuzatjaival felhúzott párnák és takarók között, és életedben először úgy érzed, hogy innen már nem kell sehova sem elszaladj. Nem az, hogy jó helyen vagy, nem az, hogy biztonságban vagy, nem az, hogy nem kéne máshol lenned, de ott heversz és valahogy el tudod hitetni magaddal, hogy többé senki sem bánt, hogy lehet még minden rendben, hogy a világ nem ért véget és hogy nem egy rossz hely.
Soha egyetlen büdös szóval sem mondtam, hogy ne akarnám többé látni a rohadt képüket. Csakhogy a Flint kúria egy saját méretre szabott pokol volt. Mindig is az volt. Nina halála előtt is, utána épp csak a falak kezdtek fojtogatni, mérgező lett a por, átok minden szó, ami felém szállt – és átok minden szó, amit én mondtam ki. És nem mondom, hogy ez jóvá tehető, nem mondom, hogy én törném magamat azért, hogy jóvá tegyem, de… valahol el tudom képzelni. Előbb, minthogy a Dalton farmon öregedjek meg. És ha azt kérdeznéd, melyikre vágyok jobban, hát… nem tudom, szerintem ezen a ponton már ösztönös, hogy tárt karokkal rohanjak abba, ami biztosan ki fog nyírni, ami Dungot talán nem győzi meg, meg hát nem tudom, nekem miért tűnik jó érvnek bármire is, hogy komplett idióta vagyok. Cyprian ér annyit, mint Dung? És Cailin? És Aurelia? És Anya? És a négyen együtt? És mondjuk Agatha?
Megráztam a fejem.
Cyprian, ha százezer évet élhetne – ha Merlin kegyes, ez persze nem fog megtörténni – se érhet annyit, mint Dung.
A többiek meg… a többiek meg…
- Gyere velem! - oké, engem jobban meglepett, hogy ezt mondtam. - Mármint... miért ne?