I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Cole Sprouse
| » » Szer. 13 Jún. - 23:02 | | Nem tudom biztosan, hogy hol vagyok néhány másodperccel azután, hogy felkelek. Nem teljesen tiszták az emlékeim arról, hogy hogyan kerültem az ágyamba, miért érzem magam úgy, mintha Izlandig eveztem volna egy hosszúhajóban, de még abban sem vagyok biztos, hogy hol vagyok, mi történt. Egy rövid másodpercig azt hiszem, hogy a Roxfortba járok még, mielőtt összeállnak lassan a dolgok. Apám meghalt. Anyám meghalt. Én vagyok a családfő. Halálfaló vagyok, a Roxfortnak vége. Vagyis... már nem vagyok halálfaló, és megházasodtam. Ahogy összeáll, hogy mi történt, elmúlik a fáradtság, teljesen elfelejtem, hogy mi mindenem fáj, kipattanok az ágyból, és futva indulok a másik szoba felé. Abba a szobába, ahol Aurora volt, ahol utoljára láttam, mielőtt elájultam. Minden lépéssel egyre idegesebb leszek: jól van? Jól van a gyerekünk? Nem bántotta senki? Mennyi idő telt le? Biztosan legalább néhány óra, már késő este vagy éjszaka van. Az utolsó pillanatban állok meg, a kezem már a kilincsen van, amit azután úgy döntök, hogy nem tépek fel. Ha jól van, pihennie kell, ha nem, akkor is. Ha valami történt volna, az egyik házimanóm biztosan szólt volna, parancsot adtam nekik rá, hogy semmi ilyesmit ne hallgassanak el előlem soha. Biztosan alszik. Lenyomom a kilincset, halkan belépek a szobába, ahol tiszta lepedőkön alszik a falfehér Aurora, akit éppen megvilágít a kis üvegbúra alá rakott gyertya. A gyermeknek- a lányunknak- csak a körvonalát látom, de ahogy kinyújtom az elmémet, megérzem a kis, alvó, szunnyadó tudatot, ami máris annyival aktívabb, mint tegnap volt. Halkan odasétálok, leülök ugyanarra a székre, amiről leájultam, mielőtt vélhetőleg megérkezett a gyógyító. Nem is találkoztam vele, de ha távozott, biztos, hogy minden rendben. Tudom, hogy nem merne csak így elmenni, ha történne valami bármelyikükkel. Megérintem Aurora takaróját, de nem fogom meg sem őt, sem a gyereket. Csak az elmémmel érintem meg őt, simogatom meg a tudatát, nyugtatom meg Aurorát és a babát, de nem akarom felkelteni egyiküket sem. Csak tudatni akarom, hogy itt vagyok velük és vigyázok rájuk, amíg pihennek. Nem alszom el, nem érzem magam fáradtnak a remegő tűz fényében, ahogy nézem az arcukat, ami most nem engedi el a tekintetem. Egy éve még nem ismertem egyikőtöket sem, ma pedig mindent jelentetek nekem- többet az elveknél, többet magamnál, többet ennél az egész családnál. Tudom, hogy nem érdekelne, hogy esetleg én lennék az a Rowle, aki elfut és hagyja, hogy leégessenek mindent, aki a világ végéig menekülne veletek, nem próbálna meg harcolni. Ti vagytok az igazi családom.
Megérintem a tudatodat, lehetőleg annyira finoman, hogy ne kelj fel. Elmondom a lányunknak, hogy ki vagyok, hogy én fogok vigyázni rá, én fogom megtenni vele azokat az álmatlan éjszakai köröket, én leszek az, akinek a nyakába ülhet, akitől cukrot vagy fagyit kérhet majd, aki esténként meséket fog olvasni neki, aki mindig a legjobbat akarja majd neki. Anya és én mindig melletted leszünk. Megérintem lágyan az elméd, azt a képet mutatom neked, amit te mutattál az esőben: azt a végtelen nyarat, amikor fekszünk a fűben, a lányunk pedig nevetve játszik kicsit távolabb. Valóra fog válni. Nem fogom hagyni, hogy bármi megváltoztassa ezt, nem fogom hagyni, hogy bárki tönkretegye ezt a jövőt. Mindig veled maradok, Lady Rowle, mindig fogni fogom a kezed, mindig vigyázni fogok rád. Soha nem foglak egyedül hagyni. |
|