Fogaim össze-összekoccannak, térdeim remegnek, kezemre még egy réteg ruhát kellene húznom. Hideg van... Kinézek az ablakon, és csak a hófehér tájat látom. Mindent hó borít, mindent, mit a szem láthat, én pedig megfagyok. Szorongatom a kulacsomat, hátha valamelyest kompenzálja a kint látható természetben uralkodó körülményeket, ám sokat nem tesz kényelmemért. Ahogyan a lovakéért sem. A kocsi lassan döcög az úton, bizonyára az állatok is fáznak, nem hibáztatom őket. Odakint hidegebb van, a szél is fúj. Sörénybe és hajba kap a fagyos szél, s megdermed a leglágyabb szív is, mi létezhet ezen a földön. A csatatéren ritkán volt fagy, igazán nem fáztam soha, az adrenalin és a mozgás melegen tartott, a sátorban pedig... Hulltak az emberek, mindig volt elég takaró.

Egy utolsó döccenés, majd megállunk. Ismét kipillantok, s Guildford főutcáját pillantom meg, hát nem habozok, már nyitom is a kocsi ajtaját. Beh rég jártam itthon... Egészen pontosan hat éve voltam itt igazán, teljes valómban. Néha ugyan hazajártam, az nem volt olyan, mint a mostani alkalom. Többé már nem megyek vissza, ebben biztos vagyok. Fekete tintával, cikornyás betűkkel lettem alkalmatlanná nyilvánítva, s nem bánom. Az életemmel is fizethettem volna ez alatt a hat év alatt, ehhez képest csak a bal lábamra sántultam le. Köszönöm, Uram!

Nyílik az ajtó, én pedig csomagomba és az ajtóba kapaszkodva lépek le a kocsiról. Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz még a hajtó is segít ebben a jelen pillanatban is borzalmasan kellemetlen és nehéz feladatban. Remélem, megszokom a rokkantságomat idővel. A történteket el nem felejthetem, de talán megszokhatom… Addig azonban szeretném elterelni erről a figyelmem, ezért is jöttem ide, a Moore-házhoz, nem pedig a saját birtokomra. Kedvelem Gregory Moore-t, és úgy gondolom, ez kölcsönösnek mondható. Őszintén remélem, hogy nem haragszik meg, amiért akkor érkeztem, mikor ő már elment. Írta, hogy télen el kell utaznia, de a hazajutásomat nem én szerveztem, nem tudhattam tehát, hogy mostanra érek ide.

Nagy levegőt veszek, lehunyom szemeimet és igyekszem elfelejteni mindent, amit a háborúban átéltem.     Nem szeretném, ha az alkalmazottak túl sokat kérdezzenek erről, Anna pedig… Sosem találkoztunk, nem ismerem a természetét. A gondolatmenet végét leli, amint ismét fényt látok. Végignézek a hóval borított házon - megakad a szemem az emeleti ablakok egyikén, ahol egy eddig még sosem látott hölgyemény leselkedik; bizonyára Anna, vagy esetleg egy új szobalány -, majd elindulok az ajtó felé, és bekopogok. Egyre inkább fúrja az oldalam a kíváncsiság, vajon ki lehet a lány?

Atyám messze jár, üzleti ügyekben. Jóanyám kötöget, a tűz ropogása a háttérben szinte mesévé varázsolja ezt a hófedte éjszakát. Még érintetlen, olyan tiszta, mint még talán soha s békés. Az emeleti szoba ablakához ültem, remélve, hogy még pár hópelyhet én is elkaphatok. Szélesre tártam hát, kezemet az éjszakába nyújtva, de a lovak türelmetlen dobogása riasztott vissza védelmetnyújtó falaink mögé. Hamar kattant a zár, az ajtóban gyertyát gyújtottak, és hallottam, ahogy anyám hívat. Senki nem szólt, hogy vendéget várunk, senki nem készített fel, így a szobámba rohantam serényen, hogy legalább egy kis púdert hintsek az orromra, míg egy szolgálóleány septében átfésülte a hajamat, majd hátul rögzítette. A kék helyett a vörös gyöngy fülbevalómat választottam, a kinti fehér elég hideg lehetett a jó ember számára, így az öltözetem rózsaszínes árnyalatával és egy szelíd mosollyal az arcomon próbálom felmelengetni a fáradt utazó szívét.
- Szép estét kívánok, Mr. Blynberch! - lassan, kifinomultan lépdelek mellé, hogy könnyedén, tisztelettudóan hajolhassak meg. - A nevem Anna Moore, hallottam önről jóapámtól. Kérem fogadja szíves elnézésemet, amiért ő nem lehet jelen. - Felemelem a fejem, talán pimasz dolog tőlem, de a tekintetét keresem. Regéket mesélt róla apám, nem hőstettekről, csak szívességekről, nevetésről, vidámságról. Ennél több pedig nem kellett, hogy örömmel fogadjam házunkban az úriembert.
- Édesanyám lebetegedett, a hideg tél ágynak döntötte, orvosi utasításra nem kelhet fel, így kérem, érje be egyelőre az én társaságommal. Mondja csak, jól utazott? Szeretne vacsorázni, vagy esetleg előbb szeretné elfoglalni a szobáját? - könnyedén csevegek, próbálok nem túl vidámnak hatni. Tudom, anyám megdorgálna, ha most nem viselkednék kellően. Még szerencse, hogy a szolgák rendesek, fürgék, az úr engedélyével már viszik is fel a csomagjait a vendégszobába, míg én türelmesen, de talán kissé túl kíváncsian pillantok fel rá a válaszért.

Fájdalom. Minden lépés eredménye, s tehetetlen vagyok ellene. Járnom kell, mert tudok járni, így hát el kell felednem a fájdalmat. Minő kellemes gondolat: elfeledni... Mintha valaha képes lettem volna erre. Nem, ezzel együtt kell élnem örökké, amíg csak élek. Egészen halálom napjáig. Nos, azt hiszem, ez egy kedvező helyzet, elvégre a halálban már bizonyára nem fog érdekelni, hogy fájt-e régen bármi is. Már nem fogok panaszkodni a múlt ködbe veszett eseményei miatt, nem fogok keseregni a jövő kilátástalanságán, és nem fogok szólni... Egy halott nem beszél, nem mozog, nem tesz semmit. Így én sem fogok.

- Jó estét, kisasszony! - minél kevésbé illetlen módon végigfuttatom szemeimet az ajtó mögött feltűnő hölgyeményen, és minél lágyabban, kedvesebben nyúlok keze felé, hogy azt szám elé emelve, tisztelettudóan megcsókolhassam kézfejét. Elvégre, ez a legkevesebb, amit egy találkozáskor tehet az ember. Főként úgy, hogy a másik tudja a nevét, talán ismeri is történetekből. Óh, Moore és az ő neves történetei. Előre félek, vajon mit mesélhetett rólam elragadóan gyönyörű lányának. - Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, ms. Moore! - remélem, semmit sem hitt el abból, amit hallott... Tenném hozzá, ám nem érdekem apjával tréfálkodni. Kedvelem őt, nem ártott nekem soha, és most is a házában vagyok. Nem lenne bölcs és illendő visszaélni ezzel.

Feltekintek az arcára, és pillantásunk egy röpke másodpercre összeakad, mire kedvesen elmosolyodok, és tekintetem továbbsiklik az előszoba falaira, képeire, a szőnyegre, bútorokra. Legutóbbi itt tartózkodásom óta szinte semmi sem változott, csakis az ajtónyitó személye. Kellemesebb vonások, lágyabb hang, finomabb öltözék. Kétségtelenül nem édesapjától örökölte ezen tulajdonságokat a lány.
-Igazán sajnálom... Kívánok neki mielőbbi jobbulást! - egy szolga meghajlást követően a kezemben lévő bőrönd felé nyúl, én pedig egy kedves mosollyal és egy elhadart köszönömmel át is adom neki. Nincs sok holmim, háborúba az ember nem viszi el az egész ruhatárat, mégis örülök, hogy megszabadulhatok a csomagomtól. Így már csak a rajtam lévő egyenruha emlékeztet a háború véres pillanataira...

- Az utak minőségétől eltekintve pazarul, köszönöm. - és természetesen az út miatt a lábam sincs legjobb állapotában, de ettől jelen pillanatban el tudok tekinteni. Kérdését követően becsukom magam mögött az ajtót. A kocsi már nincs a ház előtt, emiatt nem kell a továbbiakban aggódnom.
- Ha nem bánja, előbb ennék egy keveset. - remélem, velem tart, és jobban is megismerhetem a híreknél. Egy beszélgetés számtalan erényt és jellemhibát felfedhet, legyen szó baráti csevejről, vagy alá-fölé rendelt viszonyról. Én legalábbis úgy hiszem.
- Édesapja mikorra várható haza? Úgy értesültem, hogy tél végéig nem tér vissza,, de talán történetek változások, melyekről én nem tudok...