A Greewy család. Nem mondhatni, hogy a terjedelmes családfa ellenére hagytak volna bármi maradandót a történelem jelentősebb részeiben, inkább csak a zeg-zugokat töltik ki forradalmi újításaikkal és az időről időre feltalált újdonságokkal. Igen, így kell mondani és ez jellemző leginkább a családra: találékonyak, kreatívak, mindig hasznos újításokon törik a fejüket, amelyek megkönnyítik a mindennapi életet a varázslásban, feltalálók. Ez az újítás lehet bájital vagy eszköz is akár, jó és rossz célra használható, a tulajdonosa kedvére formálhatja és használhatja. Sokan úgy gondolják, hogyha valaki a Griffendél házból való, akkor törvényszerű az, hogy a felmenői is ugyanabban a házban töltötték el iskolai éveiket és a família minden tagja ugyanazon személyiség jegyeket hordozza magában, épp csak az arc, a nem és a korszak más, melyben született, viszont kivételes esetekben előfordul, hogy a gyermeken nem ütköznek ki az elődökre jellemző személyiség jegyek, agya kerekeinek forgása lassabb, ádázabb, ravaszabb, gyorsabb vagy találékonyabb, mint a többieké. A Greewy család is ebbe a skatulyába sorolható, ugyanis a család különböző tagjai egyre másra megjárták a különböző házakat a Roxfort épületében korszakról korszakra, családtagról családtagra. Nem is lehetne igazán megmondani, hogy melyik házban fordultak meg Greewyk a legmagasabb arányban, ugyanis személyiségük mindig is igen változatos volt, sosem hasonlított a szülők és a gyerekek habitusa és gondolkodásmódja, mondhatni senki nem örökölt semmilyen személyiség jegyet a szüleitől vagy nagyszüleitől, esetleg korábbi felmenőktől, de a kreativitás és kíváncsiság minden családtagban ott rejlik, mégis előfordul, hogy egyesek igyekeznek ezt elnyomni és fintorogva tekintenek más családtagokra, akik erre még csak kísérletet sem tettek és vállalják a kísérletek okozta veszélyeket, de alkossanak valamit a közösség számára.
Akadnak, akiktől nem áll távol az sem, hogy állást foglaljanak az éppen aktuális feltörekvő, vagy már hatalmon lévő személy mellett, legyen az jó vagy rossz, bár a család többsége ha teheti nem húzódik egyik oldalhoz sem, nem pártol senkit és semmit, ezért sokan a varázslók világából a Greewykre kimondva, kimondatlanul is árulókként tekintenek, akik nem hajlandóak kiállni a nagyhatalmak mellett, hogy ezzel esetlegesen saját családjuknak, népüknek kedvezzenek, akik pedig mégis megteszik, vagy már korábban megtették, a gyanakodás követi őket mindenfelé és némi megvetés a felmenők és akkori családtagok miatt.
Egykor a család szégyenteljes jelzőt kapott a varázslóvilágtól, amely tovább öröklődik a generációk között és a Greewy családhoz tartozó minden egyes tag házában fellelhető valamilyen formában: "Greewy család, a feltalálók büszkeségei, vérük árulói."
Sokan komoly sértésnek veszik, mások jókat derülnek rajta és egyenesen büszkévé teszi őket, hogy tehetségüket ha nyilvánosan nem is, de ilyen formában elismerik.

Csend honol mindenütt. Az örökzöldek hősiesen, kitartóan állják a tél minden támadását, melyeket ellenük intéz, de most csak mozdulatlanul, büszkén a magasba nyúlva viselik el a rájuk rakódott tekintélyes mennyiségű jeges réteget. Félelmetes a némaság és a kietlenség, a szél sem tombol, nem süvít a fülembe, nem hallom ágak vagy fatörzsek reccsenését, ahogy megadva magukat a hó súlyának roppannának ketté, vagy föladnák a harcot a szél erejével szemben és hagynák, hogy törzsüket úgy csavarja ki a földből, gyökereikkel együtt, mint kicsi gyerek a csigát a házából. A fák között nem szaladnak állatok, senki nem kutat táplálék után a fagyott talajban és csak egyetlen vad üldözi kitartóan áldozatát. Időnként annak morgása és vonyítása visszhangzik a fák között, hogy az éjszaka csöndjében hangja elhaljon, de áldozatát egyszer és mindenkorra rettegésben tartsa. Az áldozat szerepét ma én töltöm be. Zihálva, botladozva török magamnak utat a fák sűrűjében, de erőm egyre jobban elhagy. Lábaim fájdalmát, melyet izmaim fáradtsága és a fagy okoz, már nem értem egy ideje, az élni akarás és a remény, hogy kijutok az erdőből hajt előre minden egyes lépésnél, amelyet megteszek. Ziháló légvételem már koránt sem hasonlítható az emberéhez, inkább hasonlít állati az állati morgás és fuldoklás keverékéhez, mely teljes erővel tör fel fájó tüdőmből, amit mintha jeges kezek markolnának már órák óta. Ajkaim cserepesek, szám belülről olyan száraz, mint a régi pergamen papírok, amelyeken már a tinta is kezd halványulni, nyelvem pedig döglött állatként csüng a számból és igyekszik minden csepp vizet összegyűjteni az ajkaim körül, még ha az a víz izzadtság formájában is jelentkezik. Az izzadtság elönti a testem, annak ellenére, hogy a hőmérséklet nagyon régen nem járt már közel a nulla fokhoz, de hiába a patakzó sós víz minden testtájamon és a felhevült hőmérséklet, a külső környezet miatt mégsem érzem ennek pozitív hatását. Lecsurgó könnyeimet igyekszem mihamarabb letörölni arcomról a metsző hidegben, folytonos libabőröm miatt pedig úgy érzem, mintha valaki a lehető leglassabban tépkedné le a bőrömet. Kiüresedett agyamban egyetlen szó villog vészesen sebesen:
"Élni, élni, élni..."
Nem jutnak már eszembe tervek, ötletek, hogy hogyan tudnám a vadat kicselezni és gyorsabban menekülni előle, az efféle harcokról már szó sincs, csak az élni akarás ösztöne hajt, hogy lábaim ne álljanak meg, ne forduljak balra, ne forduljak jobbra, ne lassítsak le, ne nézzek le a földre, hanem csak egyenesen előre, mintha nem tudnám mozgatni a nyakamat, pislogni képtelen lennék és csak előre tudok nézni.
Az állat morgása és lépteinek ropogása a hóban egyre közelebb és közelebb érnek hozzám, könnyeim pedig csak záporoznak, nyelvem pedig mohón issza föl az arcomon végiggördülő cseppeket. Nem zokogok, nem hüppögök, csak zihálok, hörgök, már nem érdekel, hogy hallja-e vagy sem, tudom, hogy úgyis megtalál. Tudom, hogy vége mindennek és valójában futásom értelmetlen, de testem mégis küzd az életben maradásért minden erejével.
"Élni, élni, élni..."
De mi ez? Lábaim egyre nehezebbek és rövid időn belül már mind két karom segítségét bevetve tudok csak haladni a mély hóban; eleinte csak kapálózom velük, mintha segítene bármit is, hogy magam előtt próbálom ketté szelni a levegőt, de csak miután lenézek jövök rá, hogy bárhogy is szeretném, ez nem fog kihúzni a csávából. A döbbenettől elakadó lélegzettel meredek lábfejeimre, melyeken a lábujjak formájukat teljesen megváltoztatva kezdik el új alakjukat fölvenni, melyek gyökérre emlékeztetnek. Az átváltozást nem kíséri torz felhólyagzás, sem pedig vér kiserkenése, lábfejeim pedig fokozatosan kezdik elveszíteni addigi formájukat. Lábujjaim helyét már meg sem tudnám mutatni s csak figyelem, hogy végeik sebesen eltűnnek a hó alatti fagyos föld kéregben. Kezdem elveszíteni a tudatom teljesen, homályosodik a táj, érzékszerveim rohamosan kezdenek tompulni, füleimben pedig szívem minden egyes dobbanását hallom, ahogy pumpálja a vért az ereimben. Forog velem a világ és remegő lábaim szolgálatuk teljesítését feladva hagyják, hogy a földre zuhanjak. Bőröm nem érzékeli a hideget, pedig öltözékem nem egy helyen szakadt el az életemért való menekülés alatt, mégis olyan, mintha a semmin feküdnék. Nem érzem, hogy hideg lenne, kemény vagy puha. Egyedül a lábfejeimben érzem a húzást, amint gyökereim egyre mélyebbre ássák magukat a talajban.

Meleg csöpög az arcomra. Csipp-csepp, csipp-csepp. Mintha csöpögne a csap, csak a koppanását nem hallom. Testem összerezzen bár mozdulni nem tud. Végtagjaimat nem érzem, mintha zsibbadásban lennének, már azt sem tudom megmondani, hogy újdonsült gyökereim kutatják-e a megfelelő helyet letelepedés után, de nincs sok időm ezen mélázni. Rothadó hús bűzös szaga csapja meg az orromat és a csöpögés csak folytatódik egyre szaporábban, míg végül már valóságos folyammá erősödik. Érzékszerveim kezdenek új életre kelni és kétségbeesetten fülelek a külvilág zajai után. Nem hallom a morgást vagy a vonyítást, a szél továbbra is csendes és a tél nem indít újabb rohamot az erdő hatalmassága ellen. Egész testemben reszketni kezdek, érzem ahogy a rettegés és a fagy elönti minden porcikámat, zsigereim görcsbe rándulnak és gyomrom tartalma lassan szökik föl a torkom felé. Mi folyik rám? Mi történik? Agyam épkézláb utolsó figyelmeztető gondolatával kérlel, hogy ne nyissam ki a szemeimet, de mind hiába. Ez lett a vesztem; sosem hallgatok a szép szóra. Egy vicsorgó, éles fogakkal teli szájjal találom szemben magam, gazdája borostyán sárga szemekkel mered rám, hatalmas teste fölöttem görnyed. Szám azonnal sikolyra nyílik, szemeim kikerekednek, de mielőtt bármi hang elhagyhatná ajkaimat belezuhanok a sötétségbe...

Reszketve, izzadtságban úszva ülök az ágyamban és nézem a piros függönyön átszűrődő fényeket. Ajkaim remegnek, fogaimat pedig összeszorítva tartom vissza a levegőt, hogy még véletlenül se sikítsak. Hálóruhám átázva tapad hozzám, én pedig a fényekre koncentrálok csak, miközben vállamat markolom a tőlem telhető legnagyobb erővel. Ébren vagyok, élek és csak ez számít. Ébren vagyok, élek és csak ez számít. Évek teltek el, mióta ezt az egy mondatot mantrázom magamnak és sokszor azt kívánom, bár ne így lenne. Bárcsak máshol lettem volna azon az estén, bárcsak mást talált volna meg és maradt volna az a személy életben.
Az álom befejezése újra és újra megváltozik, végeláthatatlan ötlettárral rendelkezik a tudatom, hogy ezt mélyre eltemesse és megpróbálja az emlékeimet megváltoztatni, de sosem sikerül. Pontosan emlékszem a befejezésre. Emlékszem a kiugró sziklára, ami alá elbújtam, emlékszem, hogy úgy kocogtak a fogaim, hogy attól féltem elharapom a végén a nyelvemet, vagy meghallja. Emlékszem, hogy hosszú óráknak tűnő percekig ültem egy helyben a hóban, már kezdtek elfagyni a végtagjaim, de csak hallgatóztam minden idegszálammal megfeszülve, szemeim pedig majd kiugrottak a helyükről, ahogy koncentráltam, hogy ne tegyek fölösleges mozdulatokat. Emlékszem, hogy a végén mégis megtalált és én torkom szakadtából sikítottam, ordítottam és próbáltam odébb húzódni tőle, de lábaim már nem akartak semmit csinálni. Emlékszem a karmokra, melyek megragadták a bokámat és az orrfacsaró, halálszagú bűzre, amit árasztott magából és emlékszem arra, ahogyan az éles fogak feltépték a bőrömet és a húst.
Összeszorítom a szemeimet és megrázom a fejemet, hátha ettől eltűnnek a rémképek, de csak elkezdik ismételni magukat, mellkasom pedig feszül és remeg a bent tartott ordítástól. Nem tudom mennyi lehet az idő, nem tudom ki van a szobában és ki nincs, ki őrzi a folyosókat ma éjjel és milyen büntetést kapok, hogyha kiosonok vagy csak megkísérelem, de egyet tudok: ki kell menekülnöm innen, különben félő, hogy én leszek az első boszorkány, aki önmagától robbant fel a történelem során.
A képek kezdenek elmaradozni, helyét egy női alak fintorgó arca veszi át, ajkait penge vékonyra préseli össze, tekintetéből ezernyi érzelem kiolvasható és balja reszket, ahogyan az ajtó fáját markolja és próbálja mérgében a körmeit belemélyeszteni.
"Nekem nincs lányom, meghalt már nagyon nagyon régen..." - hallom a suttogását, amit sikerült kipréselni az ajkai közül. Szemeim kipattannak, remegésem kezd alább hagyni. A félelem helyét a csüggedtség veszi át, ahogy agyamban újra és újra meghallom anyám utolsó hozzám intézett mondatát, mellyel kitagadott a családból egyszer és mindenkorra. Halkan mocorogva fekszem vissza az átázott lepedőre és próbálom a kényelmes pozíciót megtalálni, ami valljuk be, igen nehéz akkor, hogyha olyan, mintha egy tócsában feküdnél. Azt hiszem az éjszaka hátra lévő részét ébren töltöm, mint már oly sokszor.