Tudod... Mikor a családod elég nagy múltú aranyvérű család, akkor elvárnak tőled bizonyos dolgokat, amiket nem feltétlen tudsz teljesíteni. Ha középső gyerek vagy, mint én, akkor valamilyen szinten megúszod, hiszen a legnagyobb és a legkisebb kapja mindig a legtöbb elvárást, de azért mintaközépsőnek lenni nagy kihívás.  Apám, Jonathan Zabini már kicsit kopaszodó, – én mondtam neki, hogy csinálok olyan bájitalt, amitől megint nőni kezd a haja, de valamiért nem meri rám bízni... pedig csak egyszer fordult elő, hogy dús szakálla nőtt tőle, nem is értem. -  kimért, csöppet talán régimódi férfi, igazi könyvbolond, és nem  mellesleg a Mágiaügyi Minisztériumi államtitkár, ami ugyan fogalmam sincs mit csinál, de hogy piszok magas beosztás, az egyszer tuti! Minden második héten nálunk vacsizik a Miniszter, amit nem felvágásként mondok, csak na... a Miniszter... khm.
Anyám, Julia Carter-Zabini igazi nő, anya és háziasszony egy személyben. Úgy én még embert nem láttam manókat irányítani, mint ahogy ő teszi, pedig sok házban megfordultam már. Részletkérdés, hogy negyedében se voltak manók... naaaa de vissza az eredeti témára, anyu egy külön jelenség, imádnivaló, kedves ragyogó napsütés, kivéve ha bal lábbal kel ki az ágyból, mert akkor egy hárpia, és az ég mentsen meg tőle. Ő nevelt fel engem és a nővéremet, az öcsémmel pedig most küzd, nehezebben mint velünk együtt véve.
A nővérem és az öcsém két külön mese, külön világ, az egyik lázadó makacs öszvér a másik akaratos erős független auror, férjjel, várandósan. Mindig is szorosabb volt a kapcsolatom az öcsémmel, de a nővérem az, akihez bármilyen problémával fordulhatok, mert tudom, hogy másnapra nem fogja tudn az egész mardekár, hét végére pedig az egész iskola.
Ebből talán egy családi idill jöhet le, pedig nem teljesen így van ez ám. Apám is és anyám is hívei ennek az őrült, magát Voldemortnak nevező fickónak, a nővérem harcol ellene, az öcsém meg hülye, azt se tudja eszik-e vagy isszák. Én pedig... nos még ingázok, vannak akikért ellene fordulnék, de olyan is, aki miatt boldogan állnék mögé, ha ezzel őt védeném. Szar dolog nagykorúvá válni a varázsvilágban... ez van.

- Hogy az a jó édes tökös pite álljon a fejedre és járjon kán-kánt, te pihetollú, tojáshéjseggű vadbarom, mi a jó Merlin görbe kalitkájáért kellett belebújnod a szekrényembe, felforgatva benne mindent, mikor pontosan tudod, hogy nem teszem olyan helyre a naplóm, ahol eléred, te alacsony tök? – A hangomtól zeng az egész kúria, de az első emelet mindenképp, ebben biztos vagyok. Szegény Daisy el is ejtette a tálcát, amivel épp akkor pukkant be a szobámba, mikor rákezdtem mondanivalómra, szóval most sűrű bocsánatkérések közepette szedegeti össze a törött csészedarabokat.
- Daisy, nem akarlak megszidni, vagy valami, de tudsz varázsolni, a hipogriff egyen meg, házimanó vagy. Ne vágd el feleslegesen a kezed, varázsold össze, aztán kész is van. – Sóhajtozom közben, mint valami hiperventilláló tini lány, élete szerelme láttán, és inkább kiandalgok a szobából. Helyesbítek, csörtetek, csak lenne már vége a nyárnak, kellett nekem hazajönni, mehettem volna Cissáékhoz is, bár, ott hidegebb van, és komorabbak a folyosók. Itt legalább van egy-két növény, virág, valami, nem csak sötét képek, akik rondán néznek rád, ha elvigyorodsz. Vagy... nem, határozottan nem mehettem volna Lucas-ékhoz, azok után, ami a záró parti alatt történt, semmiképp. Nem is értem, miért kellett ragaszkodnia a én szőkeségemnek, hogy menjünk egy egyet bulizni a végzős mardekárosokkal a kiavatásukra, miért nem maradhattunk volna a meleg szobában, egy könyvvel, betakarózva állig, forró csokit kortyolgatva. De neeeeeeem, az egyetlen buli kerülő barátosném kitalálja, hogy menjünk buliba. Ebből alapból nem sülhet ki jó, abból meg pláne nem, ha én, aki a vajsör illatától is enyhén illuminált állapotba kerül, megiszik kettő, azaz kettő pohár lángnyelv whisky-t. És akkor csodálkozik bárki azon, hogy a legrgebbi, gyerekkori fiúbarát nyelve a szám belsejében landol, megpróbálva az én tüdőmből lélegezni, galád mód borzongató módon? Ugyehogynem!!! Szóval... jah... félek a szeptembertől, - ami nem mellesleg kettő hét múlva megérkezik – mint újszülött róka a hangyáktól, és elég bajlósnak is érzem, de erősek vagyunk, mint a bivaly, és bátrak, mint az antilop, nekimegyünk, felökleljük, majd elszökellünk és legelünk. Jó terv, nem?

Ne aggódj, már én se tudom, miről zagyválok...