A pultoslány kenetes pillantásaival ostromolja a jobbról második asztalnál üldögélő harmincas férfit, ám az ügyet sem vet rá. Mindig ugyanazt csinálja, az ebédszünetében beül ebbe a kis kávézóba melegszendvicset rendel és kávét. szigorúan feketén és ignorálja a figyelmére szinte már nevetséges mód epekedő lányt. A lányt egyébiránt Denise-nek hívták és őszintén csodálkoztam, amiért a taláros úr sosem kereste a társaságát. Denise-en még női szemmel is megakad az ember pillantása, sudár termet, dús keblek, hosszú, hullámos szőke haj és nagy zöld szemek, egészen olyan volt jobb napjain, mintha egy újság címlapjáról nézne le rám, egészen olyan, amilyen én sosem lehetek. Nyaram nagy részét azzal töltöttem, hogy ebben az Abszol úti kávézóban ültem és az embereket figyeltem. Ez így jobban átgondolva a dolgot rettenetesen hangzik, de fel kell hoznom mentségemre, hogy ezen módon próbáltam kicsit jobban megismerni az emberek viselkedésmintáit. A kávézó vendégeit elnézve gyakran arra ggndoltam milyen is lehet már bőrébe bújni, aztán meg azon merengtem, hogy vajon valaki elgondolkodott-e azon, hogy milyen lehet Lenore-nak lenni. Nos nem túl izgalmas. Gondoljunk bele milyen fárasztóan unalmas életet kell, hogy éljek ahhoz, hogy kizárólag azért forduljak meg bizonyos kávézókban és teázókban járjak megfigyelve a különböző típusú vendégeket. Valahol azért ez fájdalmas számomra, ámuldozom itt azon, hogy bizonyos emberek sorsa összefonódik, míg mások meggyűlölik egymást, amit határozottan érdekesnek tartok, mivel velem ilyenek nem történnek. Kevésem barátom van, ezen emberek viszont többnyire állandóak és hozzám hasonlatosak, többnyire az ő életük sem túl eseményteljes. Most épp az ablakon bámulok ki walkmennel a fejemen, Oasisr hallgatok és magamban narrálom az odakint egymást ölelgető párt, amikor mintha ismerős arcot látnék elgondolkodva megállni a kinti asztalok előtt. Ez minden bizonnyal Hunter Tuttle lesz, megismerem a mozgását, sokat láttam már perifériából, de természetesen még sosem beszéltem vele. Vele sem. Komolyan el kell gondolkodnom, mikor olyan embereket keresek, akikkel tényleg váltottam valaha akár pár szót is. Továbbindul én pedig úgy döntök, utánamegyek, miért is ne tehetném? Hajamat gyorsan kellemetlen alakú füleimre simítom és kilépek a kávézóból. Ha meglátna sem hiszem, hogy fölismerne, annyira jellegtelen vagyok a szögegyenes fekete hajammal és az egyszerű kékcsíkos pólóruhámmal. Kisléptekkel követem az utcán ügyelved arra, hogy mindig maradjon köztünk legalább négy-öt méter távolság. Egyszer talán kishíján lebukom, de úgy csinálok, mintha leejtettem volna a könyvem és csak az abból kiszabadult jegyzetekkel teli papírlap után hajladoznék oly lelkesen.