Elég rémes itt lenni. Betegre unom magam - mintha amúgy nem lenne épp elég bajom. Persze apa ötlete volt, hogy tartsanak benn, amíg el nem jön az a bizonyos első... pedig az orvosok azt mondják, nem túl valószínű, hogy fertőzött lettem, de még nem értik igazán, hogyan terjed pontosan a kór, mert néha egészen váratlan eseteknél is felüti a fejét. Pont erre vágyik mindenki, nem? Szóval csak betegre unom magam, a nővérek és medimágusok idegeire megyek, halovány kísértetként cikázok a folyosókon, és egyébként jól vagyok. Mármint... nem, dehogy vagyok jól. De fizikailag jól vagyok. Vagy legalábbis elég jól.
Napokig pólyázták a sebet a nyakamon, bal oldalt, a fülcimpám alól majdnem a kulcscsontomig, olyan volt, mintha meg akarnának fojtani, beletekerni a saját hibáimba és egyre szorosobbra és szorosabbra húznák a csomót. Már nem engedem nekik. Állítólag javarészt meg fog gyógyulni. Vagy magától, vagy bűbájjal, nem tudom, hogy önsanyargatásból nem hagyom-e nekik, hogy teljesen felgyorsítsák a folyamatot, de ha nyoma sem lenne rajtam a támadásnak, akkor mintha súlyát veszítené az egész, akkor mintha meg sem történt volna.
De megtörtént. És hiába mondom, hogy jól vagyok, azért annyira nem vagyok jól, ha nem figyelek oda, még ébren is folyton eszembe jut, megint ott vagyok, a szagokkal, a sötéttel, a fájdalommal, az ideges, majd pánikoló görccsel a gyomromban, és olyankor igazán elviselhetetlen minden, legalább annyira, mint amennyire elviselhetetlen dolog éjszaka rémálmok között ébredni, még akkor is, amikor pontosan tudod, hogy biztonságban vagy.
Próbálom hát hosszúra nyújtani a nappalokat, bolondozni, és legalább úgy csinálni, mintha jól lennék, hátha ettől hamarabb jól leszek tényleg, de a telihold éjszakája egyre csak közeledik, és míg eddig igyekeztem félvállról venni a kérdést, minden egyes múló nappal egyre idegesebb vagyok, egyre jobban félek, egyre kevésbé tudom eldönteni, mennyire lenne rossz, ha én esetleg mégis... de sehogysem tudok jól kijönni ezekből a gondolatokból.
Elkapok egy szökni készülő csokibékát, amikor kopognak az ajtón - ez mondjuk elég fura, mert itt nagyon ritkán kopog bárki, a Mungó személyzete úgy jön-megy, mintha egy csukott ajtó semmit sem jelentene, és többnyire a szüleim sem tisztelnek meg azzal, hogy legalább egy fél perc erejéig felkészülhessek az érkezésürkre. A mutató és hüvelyk ujjam közé csippentett izgága csokoládéval kiabálok végül ki, némi meglepett éllel a napi tompaságomból - Igeeen?
És aztán, amikor az ajtó kinyílik, akkor egy kicsit azt kívánom, bárcsak mégis hagytam volna vagy beköttetni a sebem, vagy hagytam volna nekik, hogy próbálják meg eltüntetni, vagy hát legalábbis az nem lett volna rossz, ha megkísérlek megfésülködni ma reggel, de amúgy kit érdekel ez itt benn igazából...? Felbámulok Brysenre az ágy szélén ülve, a csokibéka lába szét fog olvadni az ujjbegyeimen, ha sokáig így tartom, de a meglepetés ereje élesen, figyelmeztetően süvít át rajtam. Idén hamar jött a tanév vége, valami furcsa befejezetlenség érzésével engedett útjára, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy Sylvester Brysen nem okozott nekem azokban a napokban pár álmatlan éjszakát - Ööö... szia?

Talán inkább nem is az álmatlan éjszakák a legfontosabbak. Inkább az a terror-szerű valami a fontos, ami szögesdrótként tekeredett a nyakamra, egyik végét bűntudatból, a másikat tehetetlenségből sodorták, a szegeket meg furcsa-fájdalomból és szánakozásból erősítették rá, afféle fájdalomból, ami tudom, hogy valamiféle szeretetből fakad, legalábbis pont így éreztem, amikor elindultam aznap éjjel anya miatt, mert anyát féltettem, épp csak azzal a különbséggel, hogy nem hiszem, hogy Sylvestert szeretném. Vagy csak még nem jöttem rá, milyen-féle szeretet lehet ez, vagy valami más, ami hasonlíthat a szeretetre.
Eddig egyszer sem gondoltam arra, hogy a két esetnek köze lehetne egymáshoz - anyáénak, meg Brysenének, de most, hogy itt áll előttem, átcikázik rajtam valami morbid felismerés, hogy talán mégis benne volt a pakliban ez is. Slyvesternek nem tudtam segíteni, legalábbis, nem hiszem, hogy meghallgatni őt elég lett volna, ami pedig anyát illeti... hülyeség, irtózatos nagy hülyeség volt azt hinni, hogy segíthetek neki, pont neki, amikor ő annyival több nálam, és hát mondjuk ki, felnőtt, és a felnőttek állítólag tudnak vigyázni magukra, de én ebben már nem hiszek. Senki sem tud vigyázni magára. És talán senki sem tud segíteni senkinek...
- Erre jártál - ismétlem utána valami idegenül tárgyilagos, valahogy mégis gyanakvóra sikerülő éllel, pedig hát pont nem hiszem, hogy hazudna, ahogy azt sem, hogy szándékosan jött hozzám. Nem mondtam senkinek, hogy itt vagyok, miért reklámoznék ilyesmit, miért tenném ki magam a kérdéseknek? Nem tudja senki a családomon kívül, de persze, ez naiv gondolat, a falnak is füle van itt és biztos vagyok benne, hogy pletykák már szöktek szárba, hát Sylvesternek is vajon úgy mégis ki mondta? De persze, ez nem fontos. A családomnak mindig szembe kellett néznie a hírével, és csak azért, mert mindig én voltam a "legkisebb", nem maradtam teljesen tiszta soha én sem. Visszaejtem a csokibékát a papírjára. Zsebkendőt húzok ki a zsebemből, és beletörlöm az ujjaim, mert valahogy furán érezném magam, ha inkább lenyalnám az ujjbegyeimre olvadt csokoládét.
Tudom, csak azért tudok ránézni, mert ő nem néz rám, így hitetlenül figyelhetem, hogy milyen könnyen sasszézik be, milyen látszólagos gondtalansággal - de engem nem versz át...! -, bámulhatok, hogy biztos átveri az egész világot, de én tudom, hogy nem lehet ilyen jól lenni, nem lehet ilyen átlagosan "sasszézgatni", egyszerűen csak nem, mert sem a világ, sem az ember nem így működik.
- Áh, nem olyan érdekes az egész. Csak félresikerült a randim egy vérfarkassal - én sem tudok úgy tenni, mintha igazán semmiség lenne, hogy itt vagyok. Azért persze én is inkább megpróbálom elviccelni a dolgot, ha anyám most itt lenne, lehet pofán is vágna, hogy mi bajom van, de azért egyáltalán nem találom viccesnek az egészet, azért viccelek, mert képtelen vagyok szembenézni azzal, mit tettem, azzal, hogy lehettem ilyen felelőtlen, ilyen eszetlen, mégis mit gondoltam, és nem tudok szembenézni azza sem, ami történt, mert félek, még mindig félek, egyszerűen csak belém költözött ez a reszketés, valahányszor eszembe jut, be kell csuknom a szemem, mélyeket kell lélegeznem, és azt mondogatnom, hogy biztonságban vagyok.
Be kell kicsit hunynom a szemem.

- Hm - mondom valami féloldalas biccentéssel, nem nagyon rágódok azon, mégis hogyan, vagy miképp, sosem tudtam, mi a helyzet pontosan Brysennel, nem is kérdeztem, ő feltételezem sosem mondta senkinek (igazán nem az a fajta), de azt azért észreveszi az ember, ha valakivel már nem jár közös órákra, úgyhogy a gondolatfoszlányt csak hagyom kisiklani az ujjaim közül. Tulajdonképpen rá kell jönnöm, hogy igazán nem olyan érdekes, miért van itt, az érdekesebb, hogy itt van, de még nem sikerült eldöntenem, hogy ez jó, vagy rossz dolog-e, ahogy azt sem, hogy magam sem tudom eldönteni, vágyok-e most bárki társaságára, vagy inkább nem - Értem - szólalok meg újra csak azért, hogy egy "hm"-nél többel nyugtázzam a válaszát, de nem fűzök hozzá kérdéseket, csak elfogadom az információt, ezúttal úgy, ahogy ő adni akarja, nem pedig úgy, mintha én hallanék ebbe bármi mást is.
Aztán Sylvester úgy néz rám, mintha valami rémesen bántót mondtam volna, én meg úgy nézek rá, mint aki csak nem érti - mármint, úgy kérdez vissza, mintha konkrétan elhinné, amit mondtam, mintha szó szerint vette volna ezt a hülye viccet, egy pillanatra eszembe jut, hogy nagyon szánalmasnak kellene lennem ahhoz, hogy valaki elhiggye rólam, hogy egy félresikerült randi miatt vagyok itt, összeráncolom a homlokomat, kis fintorral rázom meg a fejem, de nem feleletként, inkább csak afféle "mi van?" módon - De tudtam, de nem... - nem is tudom, hogyan fejezzem be, most már egészen nonszensznek, sőt, egyenesen morbidnak tűnik a korábbi viccem, ha eszembe jut az aznap este, és azt összehasonlítom még egy igazán, nagyon rosszul sikerült randival is, még akkor sem hasonlítható össze a kettő igazán.
- ... de nem randiztam egy vérfarkassal. Csak vicceltem - fejezem aztán be valami elviselhetetlen szégyenérzettel, csak a mihez tartás végett, én nem leszek olyan lány, akinek mérhetetlenül szar az emberismerete, és fogalma sincs, mikor akarja bántani egy férfi, rólam aztán ne higgye azt senki, hogy ártatlanul és bután kicsíptem magam egy szép nyári este csak azért, hogy aztán tálcán kínáljam fel magam valami szocipatának.
Persze azzal kapcsolatban nem lehet azt mondani, "csak vicceltem", hogy tényleg megharapott egy vérfarkas. A bizonyíték ott feszül a bőrömbe marva, és csak utálom, utálom, utálom, hogy bár lehet, hogy nem vagyok egy idióta randi áldozata, de azért a saját hülyeségemé mégis csak. Ez az egész... ez az egész igenis az én hibám, a következő kérdés pedig belém vág, tisztán, egyenesen, kiszámíthatóan és tiszteletre méltó őszinteséggel, de azért túlságosan is mélyen ahhoz, hogy fájjon. A tekintetemet a saját térdemre szegezem. Mert majd pont most fogom elsírni magam. Csak azért sem - Nem tudom. Nem tudják. Majd kiderül.

Jaaa. A baszki tulajdonképpen elég jól leírja nem csak a jelenlegi helyzetet, nem csak azt, hogy Sylvester komolyan vette az én hülyeségemet, de úgy összességében azt is, hogy mit érzek. Egy kis részem szerintem még mindig nem fogta fel a történteket, a másik felem igen, de az meg még nem tudta megemészteni a történteket, és mindenféle orvosok egyébként is azzal riogatnak, hogy ez nem megy egyről a kettőre, az ilyesmi nem csak egy látható seb formájában hagy nyomot az emberen, hanem másképp, láthatatlanul is. Nem vagyok persze hülye, ezt én is pontosan tudom, tudnám anélkül is, hogy bárki bármilyen okból kifolyólag szavakba öntené, egyébként is, a szavaktól, a kimondott szavaktól mindig csak rosszabb lesz minden.
Talán azt kellene megtanulnom ebből, hogy néha tényleg csak be kellene fognom a számat és nem megpróbálni a legokosabbnak lenni mindig, mindenhol. Meg azt, hogy nem is nekem kell folyton megmentenem mindenkit, de főleg nem azokat, akik egyébként nincsenek is bajban. De nem tudom, hogy ezek nekem való leckék-e.
Belby neve valami unott visszhangot ver csak a fejemben - persze, nyilván tudom, ki az, azt is tudom, micsoda nagy változás ez a világunkban, tulajdonképpen egész korrektül felvilágosítottak a lehetőségeimről, de azért még így is, mégis ki vágyna erre az életre? Korábban mindig valamiféle tudatlan nagyképűséggel azt gondoltam, nem olyan nagy ügy ez, főleg manapság, lehet ezt kordában tartani, ki lehet bírni, de mióta láttam, mióta éreztem, elviselhetetlen annak gondolata, hogy lehetnék ilyen én is... nem akarom. Csak most már késő, most már nincs mit tenni, minden egy szerencsés véletlenen múlik, vagy talán ez a szerencsés véletlen már eldőlt a születésem pillanatában - olyan génekkel születtem, amilyenekkel. Ha jókkal, talán megúszom. Ha pedig nem...
- Aha. Izgi - mondom nem kimondottan érdeklődve, mármint nem tudom, ez biztos valami félszeg felajánlás akart lenni, de igazság szerint most (még) nem tudok mit kezdeni vele, mert nem akarok erre gondolni. Nem akarok felkészült lenni egy olyan eshetőségre, amit talán még elkerülhetek, nem akarok úgy gondolkodni, mintha ez az egész már eldöntetett tény lenne. Még nem az. Még van egy hetem. Rémes és vigasztaló is egyszerre.
- Merlinre, ha maradsz, kérlek ülj már le, rémes nézni, ahogy itt téblábolsz - mondom aztán egészen hirtelen váltással, de valahogy tényleg nem tudom elviselni, ahogy áll előttem, mint egy darab szerencsétlenség, lógó orral, a saját cipőjét bámulva, ettől nekem is a cipőjét kell bámulnom, pedig biztos mindketten rájöttünk már, hogy nincs ott semmi érdekes.