A rakodópart alsó kövén

L&F

Humorban nem ismerek tréfát.

Még várat magára a forróság, de tele van virágillattal a levegő. Az éppen jó áramlat néha még megcibálja a fiatal lányok szoknyájának szegélyét, beleborzol hajamba, kikapja az újságot néhány part mentén kóválygó, olvasó mugli kezéből.
Érdeklődve nyújtogatom nyakam és ha belebotlok egy-egy elsodort újságba, hozzáértést tettetve mélyülök el benne. Szinte semmit sem fogok fel és annál jobban csodálkozom mennyire komolyan veszik az életet.
Nálunk Voldemort köti le gondolataink politikai száz százalékát, najó kilencvenet, foglalkozunk vele ki lesz a Miniszter, de minden figyelem mégis arra az egy sötét mágusra orientálódik. Ezek pártokat állítanak fel, ellenzékeket, szövevényes módon szavaznak és korruptálnak, politikától bűzlik az egész hírfolyam, mintha nem lenne fontos, hogy érzik magukat a patomimek a metrómegállók aljában.
Nálam csak a szél fütyül, vele kicsit jómagam, dallamosakat ígér a természet, minden fenyegető háború ellenére örülök, hogy tavasz van. Elcsámborgó katona, szabadnapján most beéri ennyivel. A Temze partján sétálva úgy tesz, mintha mindig ráérne.
Folyton tavasznak kellene lennie. Mélyeket szippantok az enyhe levegőből, főleg víz illatát érzem, igazán elhoppanálhattam volna valami tóhoz, de kevés szórakoztató mugli kóvályog azok közelében, ahol unalmasak a halászok. Hisz azok csak ülnek, botokat hajigálnak be, aztán ha fognak valamit visszadobják, erre az értelmetlen körforgásra ráfogják, hobbi.
Lustán taposom a part menti köveket, verset kellene írni és mind olyan pocsék, hogy egy kisgyerek is el tudja recitálni rossz hangsúllyal.
Egészen leereszkedem, ahol keskeny a part, közelebb a víz, első sorból röhögjek, ha beleesik valaki. Magam nem számítva, egyensúlyból sosem voltam K, billegek, mégis szárazon érek a végére, nem pedig szaltózom a mélybe. Sok kacsázható kő van errefelé, bágyadt hangulat, mondhatni tökéletes, még ha a friss vízillatba keveredik is némi csatorna.
A rakodópart alsó kövén ültem, néztem mint úszik el a hinnye épp!
Firkantom papírra, nagy szemeket meresztve a hinnye szóra. Sóhajtva előhúzok hosszú, szellős kabátom oldalából egy barna papírzacskóba csavart flaskát. Ilyet igazán nem csinálok máskor, csak a szabadnapomon, ha minden ihlet elhagy és már csak a hinnye szavak maradnak. Kissé bódultam egy ilyen csucsutól, nem olyan meleg se nem borzasztó hidegben időben talán jobb szavak szállnak pennám hegyére.
Nyammogva konstatálom milyen pocsék és efeletti derűmben keresek valami…vöröset? Szépen csillannak a tavaszi napsugarak minden vörösön, tűzzé világítja a tincseket. Talán nem a folyóról kellene írnom, lehetnék plátói szerelmes megint, néhány tincsbe, hogy a Prófétában majd senki se bírja azonosítani az új kiszemelt személyiségét. Még én se. Ha felém néz, megemelem flaskám, mintha koccintanék és miért ne alapon lustán odasétálok, miközben átfirkált Temzés sorom helyére azt írom:
Ó, te vörös!

Újabb szabadnap. De ez már a második volt egyhuzamban. Bevallom, merőben jól esik pihenni végre. Bár úgy is mondhatnám, el vagyok gyengülve a 3 év kambodzsai „nyaralástól”... Hiszen amióta Londonba jöttem néhány hete, alig volt egy-egy olyan nap, amikor este nem kellett a bárba mennem. De ezeken a napokon sosem ültem a lakásomban. Mit csinálhattam volna az üres lakásban, semmi sem volt benne az alapvető bútorokon kívül. Még az ágykeret is hiányzott, csak egy matracon aludtam. Nem volt szükségem többre, és valójában pénzem sem...
Na de visszatérve a mai napra, kint voltam a Temze partján. Otthon csak felkaptam egy szűk, koptatott farmert, egy vászoncipőt és a szokásos nagyméretű pulcsim, ami megjárta Vietnámot és Kambodzsát. Aztán vettem két doboz sört egy közeli kisboltban, és mivel nem volt több 10 percnél kiérnem a folyópartra, ezért ott kötöttem ki. Viszonylag csendes környék volt. Munka előtt itt szoktam futni szinte minden nap. A lemenőben lévő nap gyönyörűen ragyogott a habokon. Felsejlettek bennem emlékképek, foszlányok, illúziók, vágyak, amelyeket szinte kivetítve láttam a víztükrön. Voltak köztük szebb és kevésbé kellemes képek, de attól sosem féltem, hogy a legrosszabbak ilyen helyzetben jönnek fel. Nem, az ő idejük akkor kezdődik, amikor lehunyom a szemem és akkor fejeződik be, amikor felébredek. Már ha egyáltalán tudok aludni tőlük. És ez jól van így.
A partmenti lépcsősoron ültem és az egyik sört kortyolgattam, amikor észrevettem egy fazont, aki tollal és papírt tartott a kezében, na meg feltűnően bámult engem. Kissé elmosolyodva húztam fel a szemöldökeimet, mire ő megemelte a flaskáját. Mosolyom kiszélesedett és viszonoztam a plátói koccintást. Ez bejöhetett neki, mert írogatva elkezdett felém jönni.
- Én a lábam elé néznék a papír helyett egy folyóparton – szóltam hozzá kissé pimaszkodva, majd amikor leült mellém, folytattam. – Író vagy költő az uraság, vagy esetleg rajzoló, festő? – érdeklődtem, majd mikor ráláttam a papírjára, leesett, hogy mi történt az elmúlt néhány másodpercben. – Netalán múzsát keres? – vigyorogtam, majd újra a habok felé fordultam.

L&F

Humorban nem ismerek tréfát.

Lehet, hogy ez a tavasz a vörösé lesz. Kár, hogy nem találok rímet a hajára.
Vörös, rögös, sörös, röfög.
Próbálom olvasni fejjel lefelé, aztán vissza: söröv, sögör, göför és jé sörös. Éppen stimmel, szurikáta mód ágaskodom mi van nála és roppant széles lesz a vigyorom, ahogy kiszúrom a flaskát.
Sörös vörös
El kell ismernem, zseniális. Itt megáll a tudomány, regélhetnék róla milyen haján a csillanás, halovány szeplői íve, hogyan kacérkodik vele a szellő, milyen formájú a feje felett átsuhanó felleg. De kellene egy név, valódi kacaj, megfogható impresszió, talán egy történet, hogy elbeszélő költőként vonuljak a prófétai köztudatba.
Veszi a lapot, pedig errefelé kódorogva nem feltételezném valakiről, hogy boszorkány. A muglik mindig konzervatívnak tűntek és én örülök sörös vörös nyílt viszont mosolyának.
Koccintanunk kéne erre az iszogató életmódra, napra, rímre. Lépteim imbolygóak, pedig sok fér még belém, de mozognak a kövek és sosem vizsgáztam jól egyenes járásból.
- Úgy túl egyszerű lenne.
Imbolygok mellé, örülök, hogy odaérek és újra letehetem a hátsóm. Levegőt fújok ki, milyen komoly harc volt idejönni.
- Hobbi firkantó. A rajzaim botrányosak, sosem nőttem ki a pálcika korszakból.
Füzetem fejjel lefelé fordítom. lerakom magam mellé, mert lehet hogy rímkeresésnél a röfög szóval nem a legjobb első benyomást tenném. Így, hogy elszakadt tőlem a papír, jobban tudok koncentrálni napfényben fürdő, égő tincseire.
- Megtaláltam. Festőként biztosan jobban vissza tudnám adni ezt a bájt, de a szavak sajnos nem mindig engedelmeskednek nekem. Gondoltam ez majd megoldja a nyelvem és tényleg elég rossz ahhoz, hogy a fejembe szálljon.
Nyammogok, várom a hatásokat, a világ mintha még ingoványosabb lenne, a nő szebb, mint Afrodité, de lila vízilovakat még nem látok. Azt hiszem ilyen szintre nem is süllyedhetek, hacsak nem kevertek bele valamit.
- Frank Longbottom vagyok. Kellene egy jó rím a nevedre
Vallom be sármos vigyorral, pedig tulajdonképpen el is felejtem a versírást.

- Lehet, hogy egyszerű lenne, de túlélnéd – húzom fel a szemöldökömet a válaszára. Amit úgy adott, hogy rám sem nézettm csak arra koncentrált, hogy be ne pottyanjon a Temzébe. Fura fickó, már most nyilvánvaló. De hát miért ne érdemelne meg egy esélyt. Ha olyan elitista pöcsökkel szóbaállok, akikkel a bár megtelik minden este, egy egyszerűnek és meglehetősen különleges pasinak miért ne intézhetnék néhány kedves szót és mosolyt.
Amikor odaért, megpróbltam belesni a füzetébe, de ne jártam túl angy sikerrel, ugyanis takargatta előlem. De ne aggódj, haver, nem fog ki rajtam egy ilyen kis egyszerű manőver. A túlélési ösztön és a katonaélet sok mindenre megtanít. Amíg ecsetelte, hogy múzsára talált bennem, úgy nyúltam le a kis füzetét, hogy egy mozdulatomat sem vette észre. Ami azt illeti, képes volt elfordulni is a víz felé egy pillanatra. Így irigyelnivaló kényelemmel olvasgattam el, amit az elmúlt néhány percben írt le.
- A röfög nem elég jó, Mr Longbottom? – néztem rá vigyorogva, a füzetével a kezemben. Mintha kicsit megingott volna a vigyora a kérdésemtől. Becsuktam a füzetet és a kezébe adtam. – A világ veszélyes hely, Frank. Nem vesszük le csak úgy a kezónket a dolgainkról – okítottam még mindig mosolyogva. Majdnem kimondtam a nevem, amikor egy pillanat töredéke erejéig megtorpantam. Ő ebből valószínűleg semmit sem vett észre, de bennem nagyon is sok minden lejátszódott. A nevem Lola Roubens. Volt. Néhány héttel ezelőttig. – Joanna – bököm ki végül azt a nevet, aki most vagyok. Amióta Londonba költöztem és megpróbáltm új életet kezdeni. És hogy kicsoda Joanna? Azt hiszem, megtaláltuk az évszázad kérdését, ugyanis halvány fogalmam sincs, hogy a jelenben én ki vagyok. Ez a múlt és a jövő sejtelmes duettje, aminek nem szívesen állok elébe...

L&F

Humorban nem ismerek tréfát.

Nem tudja a kisasszony micsoda túlélő vagyok, ha épp nincs veszély a közelben, vakondmód túrok elő egyet, nehogy elteljen egy nap anélkül, hogy kockára tenném rongy életem.
-De mekkora érdem volna, ha bonyolult lenne, mégis túlélném.
Kacsintok rá, persze ez egyszerű dolog, ilyesmibe belehalni egy varázsló akkor tudna, ha harakirit követne el. Egyelőre nem tervezek ilyesmit, bár mondják az aurorkodásba egy idő után belezanzul az ember.
Kevésszer tudom rendszerezni, hideg logikával tételesen (a hidegség és logika egyaránt messze állt tőlem) miket beszélek épp, össze tudok hablatyolni minden marhaságot. Talán éppen ez történik, amikor vörös Vénuszunk kilopja kezemből a jegyzetfüzetet, ezzel egyidőben talán arra is rájön, magaménak tudhatom a világ egyik legrosszabb költője címet.
-Hoppá
Nyílnak tágra szemeim, vágok olyan képet, mintha ajkam beszippantotta volna egy műanyagflakon. Zavart heherészés bukik ki belőlem aztán, tanácstalan lesz ábrázatom
-Azt hiszem, a röfög tökéletes indok lenne, hogy végre kirúgjanak a Prófétától. Bár hivatalosan fel sem vettek
Túrok hajamba zavartan, csak némi fáziskéséssel jut eszembe, a hölgy valószínűleg mugli, elvégre nincs homlokunkra tetoválva kifélék, mifélék vagyunk és sosem voltam jó számmisztikából, hogy megmondjam annak valószínűségét mennyi az esélye rakodópartokon boszorkányokkal találkozni.
-Az egy magazin
Bizonytalanul nézzek rá, mert hogy mennyire feltűnő egy muglinak a „próféta” szó nem tudom.
Magamban csak somolygom, ezt a hozzáállást egy aurorparancsnok is megirigyelhetné, volt is pár figyelmetlenségemre vonatkozó figyelmeztetésem.
-Hála Merlinnek, különben nagyon unalmas volna.
Meggyűröm a füzetet, amint visszakapom, amolyan reflex-féle. Mielőtt eltenném, s már úgyis látta, széles lesz vigyorom nevének hallatán.
-Tökéletesen szép. Rímel rá a manna, kanna, szavanna, szalonna, nem az nem jó, szalonka
Helyesbítek, de valahogy úgy érzem túl rossz költő vagyok ilyen szépség megénekléséhez, avagy túl józan. Innom kell még, gyorsan meghúzom hát a csucsut, ahogy lepukkant muglik hívják a minőségtelen piát.
-Joanna, téged mi szél hozott a Temze partjára?
Azt már talán tudja, hogy engem az általában fennálló alkotói válság és egy kivételes pillanat: szabadnap.