A legkisebb

Már megint Nina. Mindig történt vele valami, mindig. Két percre nem figyeltem oda és az alig három-négy éves kis Nina már le is zuhant a játékseprűjéről, végighorzsolva az oldalát. Később rászóltam, hogy öltözzön fel rendesen, de persze nem kötött sálat a nyakába és arcüreggyulladása lett. Ha megtiltottam neki, hogy fára másszon, csak azért is felcsimpaszkodott a kúria kertjében álló öreg szilfára. Tudtam, hogy nem akart rosszat, talán még ellenszegülni sem szeretett volna igazán, de mégis megtette és mindig rossz vége lett, akkor is, ha ő semmi pénzért sem akart igazat adni nekem.
Kora délelőtt érkezett a bagoly, hogy Nina a gyengélkedőn fekszik - ismét. Nem tudtam eldönteni, hogy az iskola vezetősége valóban a lányom állapotáért aggódott ennyire vagy tőlem tartottak túlságosan ahhoz, hogy  értesítettek minden rosszullétéről. Valójában nem is számítottak a miértek, csupán az, hogy rendben megérkezzen a bagoly, akárhányszor Nina ágynak esett.
A házvezető tanára kísért el a gyengélkedőre, egyedül nem igazodtam ki a Roxfort végtelen számú folyosóján egykori durmstrangosként. Bimba professzor asszony mindvégig nyugtatni próbált, bizonygatta, hogy Nina seperc alatt felépül. Én is nagyon jól tudtam, de ettől még nem lettem kevésbé feszült. A gyengélkedő kétszárnyú ajtaja előtt végül diszkréten magamra hagyott és a figyelme inkább a folyosón lábatlankodó diákokra terelődött. Hallottam, miről beszéltek a kölykök, természetesen a kisebbik lányomról. Az egyikük fojtott hangon bizonygatta, hogy Nina csak színlel, a másik azt mondta, hogy "biztos nincs rendben valami a fejével". Az ujjaim szorosabban zárultak a doboz édességre, amit magammal hoztam. Valójában Fiona vette, nekem nem volt időm elszaladni érte. Tudtam, hogy bűntudatnak kellett volna mardosnia, amiért még erre sem tudtam fél órát szakítani, de elnyomtam az érzést. Elvégre itt voltam, eljöttem hozzá, mi más számított még?
Határozottan léptem be az ágyakkal teli szobába, ahol egyedül Nina és egy medimágus tartózkodtak. Illőn köszöntem a nőnek, de csak ennyire méltattam, a figyelmemet utána teljes mértékben Ninának szenteltem.
- Jobban vagy már? Mi történt pontosan? A házvezető tanárod nem tudta megmondani, ami elég aggasztó annak fényében, hogy elméletileg ő felelős a biztonságodért.

A legkisebb

Gyerekkoromban megingathatatlan meggyőződéssel hittem, hogy az apákat nem szeretni, csak tisztelni kell. A sajátomat nem tudtam szeretni, de ez természetesnek tűnt, mintha ő túl fontos lenne ahhoz, hogy bárki is ilyen érzéseket tápláljon iránta. Jobban tiszteltem bárkinél, hozzá mértem minden felnőtt férfit és szinte mindenki elbukott a próbán. Aztán meghalt, eltemettük és a rokonok addig dörzsölték a szemüket, amíg képesek voltak sírni a koporsója felett. Nagyszerű ember volt, páratlan, nem lesz még egy ilyen - szipogták. Talán akkor döbbentem rá először, hogy valójában egyszerűen csak féltem tőle. Féltem az elvárásaitól, a haragjától, a csalódottságától, az öltönybe bújtatott magas alakjától és minden leckétől, amit nekem tanított. Soha, de soha nem akartam ilyen apa lenni. Nina közelében viszont számtalanszor azt éreztem, hogy elbuktam ezt a fogadalmat. Szerettem, csak nem hagyta és ezért nem okolhattam őt.
Én sem értettem, mit keresek itt. Nem segíthettem rajta és nyilvánvalóan nem lelt megnyugvást a jelenlétemben. Mégsem sétálhattam ki innen, de itt ülni is épp annyira kínos volt, mint magára hagyni Ninát és visszatérni a munkámhoz.
Elsős korában megírta nekem, hogy a Hugrabugba került - tudod, apa, a kedvesek és jólelkűek háza. Ilyenkor azonban semmi kedvesség nem rejlett a szavai mögött, tudtam, hogy szánt szándékkal bánt és minden bizonnyal meg is érdemeltem. De még ez is jobb volt, mintha az arcomba tolta volna az igazságot, hogy miért gyűlöl ennyire.
- Nem, tényleg nem én vettem. Fiona volt, mindenképp küldeni akart neked valamit. Aggódik érted ő is. - Nem értettem, miért utálja ennyire Fionát. Még csak azzal sem vádolhatott, hogy én cseréltem le az anyjukat egy fiatalabb, csinosabb nőre. Nem én akartam azt a válást, nem én kerestem először a boldogságot a családunkon kívül. A feleségem hagyta el őket, mégis úgy éreztem, hogy Nina esetében rajtam csattan az, ami kivételesen nem az én hibám volt.
- De ha ennyire nem tetszik, akkor add oda a nővérednek, nekem teljesen mindegy.

A legkisebb

Mindig csak az anyja... Úgy használta fel az anyja hűtlenségét minden alkalommal, fegyverként nekem szegezve, mintha én tehettem volna róla. Bármivel megvádolhatott volna, a nyakamba zúdíthatta volna azt a számtalan alkalmat, mikor elbuktam apaként, szembesíthetett volna akármivel, de nem, ő folyton az anyját hánytorgatta fel. Ilyenkor még inkább gyűlöltem azt a nőt, akit egykor a feleségemnek neveztem és akit őszintén szerettem. Összetörte két gyerek szívét és itthagyott velük, még annyit sem mondott, hogy "nesze, oldd meg te", mert ennyire sem érdekelték a lányai. Még annyira sem, hogy kimondja, nem óhajt fáradni velük. Nina ki másnak róhatta volna fel az anyja hibáit, mint nekem, ha az az önző kurva még születésnapi lapot sem küldött ennek a szegény gyereknek? És minden higgadt "most már elég legyen a hisztiból, Nina" ellenére rosszul esett és belül nem is voltam annyira higgadt.
- Attól még aggódhat érted, hogy nem az anyád. - Az anyád nem is aggódik érted, szívem szerint ezt mondtam volna, mert mindketten tudtuk, hogy ez az igazság, de ezt nem közölhettem vele. Még akkor sem, ha megérdemelte. - Egyszerűen nem értem, miért kell ennyire ellenségesnek lenned Fionával.
És már megint kezdi. És én már megint csak tehetetlenül néztem, ahogy dühös könnyekkel földhöz vágja a bonbont, ahogy legutóbb már ki tudja mit hajított el és milyen számomra érthetetlen hibámmal akart szembesíteni. Ha törődni próbáltam vele, akkor az volt a baj, ha nem figyeltem rá eléggé, akkor azért kapott sértődött hisztirohamot. Nem tudtam kiigazodni rajta, talán nem is próbálkoztam igazán, elfogadtam a kudarcot, ami máskülönben oly idegen volt tőlem.
Persze éppen itt kellett jelenetet rendeznie, ahol bárki láthatta és hallhatta. Megeshet, őt nem zavarta a kéretlen figyelem és a kritikus tekintetek, engem viszont igen. Melegnek éreztem a szobát, szűknek az öltönyömet, de megembereltem magam és nem néztem körül, keresve, ki bámul minket éppen.
- Már megint teljesen értelmetlen ostobaságokat beszélsz. Persze, hogy érdekel, ha megsérülsz. Nem tudom, hogyan gondolhatod, hogy nem érdekel. Kezd szörnyen elegem lenni az állandó hisztijeidből és fogalmam sincs, miért próbálsz ennyire gyűlölni, de gondolom nem méltóztatsz elmondani mi a probléma, mert "nem vagyok az anyád". De emlékeztetlek rá, hogy ő hagyott itt titeket, nem én, úgyhogy kénytelen leszel beérni velem. - Ingerült, félúton rendezett mozdulattal felvettem a csokoládé dobozát a földről és visszatettem az ágy melletti éjjeliszekrényre. Igazítottam a nyakkendőmön, mintha az segítene - vagy mintha elmozdult volna akár csak fél centimétert is azóta, hogy Fiona reggel megkötötte. Tehetetlennek éreztem magam és ennél az érzésnél semmit sem toleráltam kevésbé.

A legkisebb

Olyan gyűlölettel tudott rám bámulni, mint senki más ezen a világon. Sokan utáltak, összeszűkült szemmel méregettek a Mágiaügyi Minisztérium folyosóján, de senki, tényleg senki nem meredt rám ennyi utálattal a tekintetében. És én őszintén nem tudtam, milyen hibát vétettem azon kívül, hogy képtelen voltam egyben tartani a családunkat, amit Ninának is be kellett látnia, hogy nem én zúztam darabokra. Amikor így nézett rám, mindig átfutott az agyamon, hogy Nina az egyetlen, aki átlátott rajtam. Minden alkalommal elhessegettem ezt a kellemetlen gondolatot, de attól még így volt. Az emberek nem láttak tovább a begyakorolt műmosolynál, a gondosan megválogatot szavaknál, a drága öltönynél. Nina viszont... ő sosem dőlt be ennek. Mégis mi lehet kiábrándítóbb annál, ha csak a tulajdon a lányod lát annak, ami valóban vagy? Hidegnek, üresnek, akit csak az anyatejjel magába szívott ambíció hajt és próbál kizárni mindent az életéből, ami kicsit is valóságos, akár csak egy cseppnyi őszinte érzést is megkíván. Persze én is tudtam, hogy ez a valóság, úgy kerültem minden intenzív érzést és mély kapcsolatot, mint a pestist. Ebből a szempontból biztonsági játék volt az egész életem, ami Nina esetében egyértelműen bebizonyosodott, hogy nem összeegyeztethető az apasággal. Próbáltam felmenteni magam, a saját apámmal takarózni magam előtt, de mégis mindig maradt egy kis bűntudat. Nina mesterien tudta, mivel tud beletiporni a lelkembe.
- Ez most hogy jön ide? Mégis mi köze van ennek Fiona korához? - Épp ahogy mondtam: megtalálta a szavakat, amivel a legnagyobb sebet ejthette. Hazugság lenne azt állítani, hogy bennem nem ébredtek kételyek a klisébe hajló kapcsolatunk miatt. Fiona számára logikus lépés lett volna éppen mellettem kikötni. Tőlem még inkább. Fiatal, csinos, aranyvérű nő, aki kellően független volt ahhoz, hogy sose érezzem kényszernek a társaságát - minden férfi álma. Néha eltűnődtem azon, hogy amit én őszinte érzésnek véltem, vajon az tényleg az volt-e vagy csak akartam, hogy az legyen.
- Egyáltalán nem vagy semleges, fejezd már be ezt a... ezt a... nem is tudom mit művelsz most, de egyszerűen nevetséges - fakadtam ki. - Szerinted anyád többet törődött veled, csak azért, mert ostobaságokról beszélt veled, ha éppen úgy tartotta kedve? Soha nem törődött magán kívül senkivel. De igazad van, tényleg neked van a legszörnyűbb apád a világon, mert próbálok egy biztos jövőt biztosítani nektek. Panaszold el mindenkinek, biztosan komolyan vesznek majd.
Vettem egy mély levegőt, majd lassan kifújtam. Nem akartam ideges lenni, de az voltam. Egyszerűen nevetséges, hogy Nina képes azt hinni, én vagyok a legrosszabb dolog, ami történhet vele. Nevetséges. Gyerekes. Gondolkodjon már el...

A legkisebb

Mikor Fiona először közölte velem, hogy soha az életben nem akar gyereket, Merlinre esküszöm, hogy mindennél jobban megkönnyebbültem. Nina szilárd meggyőződése ellenére nagyon is szerettem a két lányomat, de nem ringattam magam abban a tévhitben, hogy jó apjuk voltam. Alkalmatlannak éreztem magam a szerepre az első perctől fogva és a számomra kényelmes, biztonságos határokon kívül nem is próbáltam változtatni ezen. Úgy gondoltam, hogy ez mindenkinek a javát szolgálja, és különben is, ezelőtt ott volt nekik az anyjuk a maga tökéletlen, de legalább mindig elérhető módján. Azt hiszem, a probléma az ő távozásával öltött ilyen méreteket, pontosabban inkább akkor derült rá fény. Mégis mit kellett volna tennem, hirtelen olyan apuka skilleket fejleszteni, amik valószínűleg genetikailag hiányoztak belőlem? Könnyebb volt egyszerűen elmenekülni a feladat elől, amibe úgyis belebuktam volna. Nem szerettem a kudarcot.
- Hagyd már abba, nem pár évvel idősebb és különben is, mit számít ez? - Biztosan az anyjától örökölte a képességet, hogy tudta, mivel okozhatja nekem a legnagyobb fájdalmat vagy éppen idegességet. Komolyan értett hozzá, még az anyjánál is jobban, pedig az nagy szó. - Most éppen rád "pazarlom" az időmet és mit ne mondjak, borzasztóan megbecsülöd és látom, nagyon örülsz neki.
Szándékosan csinálta. Élvezte, hogy gyötörhet. És egyre nehezebb volt azzal győzködni magam, hogy jogtalanul, hogy mindezt nem érdemlem meg.
- Nyilván szeretlek. Utálhatsz, amennyire szeretnél, de legalább ezt ne vond kétségbe.
Próbáltam nem komolyan venni, mert egyszerűen nem gondolhatta komolyan. Tudnia kellett, hogy minden hiányosságom, minden távolságtartásom ellenére szerettem őt is és a nővérét is. Nem mondtam ki, sosem értettem, hogyan lehet súlya az ilyen szavaknak, én magam sem hallottam még senkitől, így nem is dobálóztam vele. Nevetségesnek éreztem, hogy bárkit, különösen Ninát győzködnöm kell erről. De ha mégis őszintén hiányolta... akkor talán mégsem olyan nevetséges.
Egyre kínosabban éreztem magam. Ezt akarta elérni, egészen biztos.
- Igen, lehetne sokkal rosszabb is és fogalmad sincs róla, mennyire. Elegem van belőle, hogy minden frusztrációdat rajtam vezeted le, mintha mindenről én tehetnék. Próbálkozom, érted? Nem megy jobban, fogalmam sincs, mit akarsz és egyáltalán nem segítesz ezzel. Tudom, hogy nem vagyok jó apátok, igyekszem, de te semmit nem értékelsz - fakadtam ki.
Mire kimondtam, már vissza akartam szívni - pedig nem túl gyakran történt velem ilyesmi. A saját anyámra emlékeztettem magam, ő várta el a legkisebb, szánalmas próbálkozásáért is a hálás térdre borulást. Emlékezett a születésnapomra? Díjat neki. Óvatosan megjegyezte apámnak, hogy talán mégsem kéne megütnie? Aranyérmet az anyai ösztöneiért. Elborzasztott még a gondolat is, hogy ahhoz a nőhöz hasonlítsak, akit kénytelen voltam az anyámnak nevezni.

A legkisebb

Lanával mindig, minden könnyebb volt. A lányos apák mindig arról számolnak be, hogy mennyire aggódnak az ő kis hercegnőjükért, de arról senki sem beszél, ha a tulajdon lányod gyűlöl. Talán egyedi esetek voltunk mi ketten Ninával, talán mindenki elhallgatta a szülőség árnyoldalait. Ninával olykor úgy tűnt, hogy más oldala nincs is.
- Ha én vettem volna, akkor az lenne a bajod. Állandóan azt keresed, miért gyűlölhetsz éppen. - Utáltam, amikor provokált. Engem megvert az apám, nem egyszer és nem kétszer, nem is kicsit, fogalma sem volt róla, miről beszél. Nina csak a rossz tulajdonságokat örökölte tőlem és az anyjától. Egyszerre volt meggondolatlan és forrófejű, mint Phoebe, és konok, mint én. Akár büszke is lehettem volna, hogy láttam valamit visszaköszönni saját magamból Ninában, de ennek nem lehetett örülni. - Örülnél neki, ha adnék okot az utálatodra, igaz?
Mégis mit kellett volna még tennem? Kimondtam, hogy szeretem, eljöttem ide és neki ez sem elég. Nyilván az én hibám is volt, sosem foglalkoztam eleget vele, de Phoebe rosszindulatát láttam Nina viselkedése mögött. Teletömte mindenféle ostobasággal a fejét az évek alatt, ugyanazt szajkózta, mint az anyja. Érzéketlen vagy, munkamániás, sosem vagy itthon, neked senki sem számít... Ugyanezeket vágta ő is a fejemhez, persze, hogy Ninát is erre tanította. Egy utolsó csepp bosszú miért is? Mert Phoebe megunta az anyaszerepet és szívesebben kefélt fiatal fiúkkal? Hát persze, hogy én vagyok a szemét, ki más is lenne...
- Pont úgy viselkedsz, mint az anyád. - Idegesen megráztam a fejem és felálltam az ágy mellé húzott székről. - Azt akarod, hogy elmenjek innen? Jó, véletlenül sem akarlak zavarni. Ismét jót beszélgettünk, Nina, rengeteget megtudtam rólad, igazad van, tényleg az én hibám, hogy nem ismerlek. Szörnyű sorsod van, bizonyára sorba állnak a folyosón, akik szánnak téged a borzasztó életedért.
El akartam tűnni innen. Dolgozni, lefuttatni a kutyát, meginni egy pohárral, akármit, csak Ninát ne kelljen látnom. És én még azt hittem, hogy az anyám a legelviselhetetlenebb nő az életemben...