Rigel Serpents Avery

A halhatatlanság illúziója fittyet hány a történelem minden tanulságának.

Adok egy tippet: ne

   
30

   
   Aranyvér

   
   PosztVoldemort

   
 Titkos

   
   Mágiahasználó

   
 Chace Crawford

   
  Az összes

   

Egyike az utolsó fényképeknek, egy gondosan rejtegetett változat.

Eleanor Avery talán megtartotta volna, hogy még emlékezzen legidősebb fia 17 éves ábrázatára, szakáll nélküli kamaszarcára, csillogó barna szemeire, jellegzetesen finom mosolyára. Az utolsó fénykép, amiről Richard még nem sétált ki, mert nem hagytam neki. Az én emlékeimben is csak ennyi maradt.

Luther Avery persze úgy feszít a képen, mintha mindenki mást ki akarna szorítani. A tér kilencven százalékát mérhetetlen egója tölti ki. Komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne ráncolja homlokát, szemöldöke közt mégis megelevenedik a rosszallás. Apám helytelenítés, sznobizmus, makulátlan, szürke zakók, fogfehér ingek, precíz nyakkendő állások. A felszegett áll, törzs mellett mereven tartott kar, minden mellébeszélés nélkül a minden kétséget kizárólag. Az erősek álarca, rideg példamutatás. Apám az összes rezignált szabály, egy sosem tapasztalt mosoly. Az ember, akit szórakoztató tönkretenni, élvezet idegein táncolni, szembeköpni az összes elvárását. Szórakoztató mennyire megfeleltem minden kritériumának, de a katarzist kapcsolatunk akkor érte el, amikor szembementem az összes szabályával. Mert látnia kell, hogy az éremnek mindig két oldala van, egy rossz és egy még rosszabb. Richard kitagadása óta terveztem, hogy amikor a legbüszkébb, amint rangot kapok, karrierem csúcsán fedjek fel néhány bizarr kis titkot. Sokkal jobban összetörtem, mint a bátyám valaha is, róla azt hitte, gyenge, minden bizodalmát belém vetette, kikiáltott elsőszülöttnek és éppen trónra lépésem előtt tártam szét köpenyem, feddve fel ki volt a legrosszabb gyerek. Nem védekeztem, hagytam, hogy megalázza magát és véremet vegye, csak aztán sétáltam le az összes fotóról, minden festményről, felé nyújtott középső ujjal, ajkamon kegyetlen és elégedett mosollyal.

Anyám igyekszik mellette nem túl jelentéktelennek tűnni, művileg kihúzza magát, feszít a képen, mint egy dáma, aki jól házasodott. Ujjai görcsbe merevednek, mintha keresné borospoharát és egyenesen áll, mintha egyébként nem szédelegne a mámortól. Te vagy a legnagyobb csalódás, hazug tartás, kicsinyes színlelés. Egy klisé, elhanyagolt feleség, gerinctelen semmi, menekülő pózőr. Boldogtalan, gyáva háziasszony, aki belefáradt sosem kamatoztatott ellenvéleményeibe. Bár ha engem kérdenél, volt-e valaha tartásod, bármiféle egyéni nézőpontod, cáfolnám. Kevesebbre becsüllek apámnál, mintha nem is léteztél volna, míg Luthert legalább módomban állt tönkretenni, rád fikarcnyi energiát se pazaroltam soha. Vegyél nagy levegőt, hagyd, hogy megcsinálják a képet, aztán roskadj vissza a sarokba és ne törődj velünk. Charlottet úgyis én pelenkázom.

Richard szerényen mosolyog mellettem, kisebbnek látszik, mert alacsonyabb, fiatalabbnak, mert félénkebb. Mintha megtiltották volna, hogy kihúzza magát a képen. Richard, aki titkos példaképem, az igazi gerinc, valódi ellenállás, a fiú, aki mert önmaga lenni, a férfi, akit nem ismerek. Kisétált minden ajtón, az összes képből ezt az egyet kivéve és én voltam az, aki ambícióból és mert joggal hittem nem jött el az ideje, hátat fordítottam neki. Az idő azóta megállt közöttünk és nem tudom milyenné öregedett a fényképen ajkaival mosolyt mímelő, kissé lehajtott fejű kamasz. Sosem tudta és nem akarta meghazudtolni önmagát, amiért részben felnéztem rá, másrészt ostobaságnak könyveltem el. Kicsi voltál, mégis rám vigyáztál, te mondtál mesét, próbáltad meglátni minden rejtegetett valóm te óriási kisegér.

Charlotte még csak egy éves ezen a képen, éppen én fogom. Hátranéz és a babák boldog tudatlanságával mosolyog. 14 év nagy különbség, nem lehettem ott, amikor a Mardekárba került, nem ismerhettem. Charlotte nagy kérdőjel, régi, rekedt gyereknevetés, babaillat, pihe fürtök, növő fogazat, első ingó lépések, pici kezek, lábak, totyogások, teli pelenkák, kislánysikoltás.

Temérdek megbotránkoztató fotó készült rólam. Vad buli orgiákon, a Minisztérium várótermében, fülledt mugli randevúkon, folyton feltűnt valaki, aki szinte könyörgött, hogy lencsevégre kapjon. Szelíd megértéssel, vad ragadozómosollyal hajoltam az illetőhöz illetlen közel, fülébe leheltem, de ha ez sem tántorította el, hagytam, hogy végigfusson testén a remegés, sokak arcára kiüljön a rettegő megbotránkozás, mély döbbenet, miért nem hajolnak el. Aztán kreáljon egy izgő-mozgó másodlatot erről a tökéletes testről. A képeken úgysem látszódnak a titkok.
Hosszasan, szerelmesen szoktam vizslatni magam a tükörben, számtalan olyan filozófia atyja vagyok, amit még nem alkottak meg, pedig a világnak nagy szüksége lenne rá. Első ilyen, hogy az ember elsősorban, valamennyire kizárólagosan önmagát szeresse. Nem óhajtom eljátszani a betörhetetlen jégúr szerepét, követni apám, hogy arroganciám beteges és saját magam felsőbbrendű lénynek tartom. Igaz, hozzá kell tennem, valóban felsőbbrendű vagyok, mégsem azzal a visszás, kicsinyes lenézéssel, mint a kiválasztottak nagy többsége. A legfontosabb tehát az önbecsülés, önmagunkra irányuló szeretet, rajongás egészséges mértékben, például ahogy én csinálom. Kíváncsi vagyok a többi emberre, mint egy éhes pszichológus, szeretek mások lelkébe bújni, mindenkiben megkaparintani az érdekest, kicsit megvillantani, hogy léteznek még érdekesebbek (én) bizonyos esetekben elszédíteni őket, hogy mint függők vágyjanak a veszélyes titokra, rám. A kötődés nem megy, ha az ember önmagába szerelmes, ezért is tökéletes stratégia. A jó kép elengedhetetlen feltétele a mindig makulátlan kinézett, méltóságteljes tartás, a mozdulatok kecsessége és ereje, akár a legapróbb pillantás hercegi volta.
Apám sokáig azt hitte, hogy tökéletes vagyok, de nem ismerte fel, hogy ezt a tökélyt nem korlátozhatom az ostoba elképzeléseire. Ambiciózus voltam, simulékony, messzemenőkig udvarias, ellenállhatatlan. Elbűvöltem mindenkit, amit akartam megkaptam, többszörösen, ahogy az életet habzsoló, mohó magatartásom nem tűnt el. Okos, ígéretes tehetség voltam, általában keresték a kegyeimet, apám minden elképzelését kielégítettem, minden olyat, amiben Richard kapcsán csalódott. Az emberek sokszor csak a felszínt látják meg, a jéghegy csúcsát, miközben a hatalmas, a lényeg odalenn várakozik.
Miért lennék pusztán unalmasan elbűvölő, látszólag tökéletes és veszélyesen intelligens? Sírfeliratom a carpe diem, mindennek megtapasztalása a velejéig. Ahol apám tartása megtörik, ami szégyenérzetet pumpál tagjaiba, ott kezdek el élni. Azt látják, amit láttatni akarok, egyik legfőbb fegyverem, jellemem alappillére, a titok. Ezért tudtam apámat húsz esztendeig becsapni, Richarddal elhitetni, hogy ellene fordultam, mindig van valami, lényemnek olyan része, ami nem hagyja nyugodni az embereket. Titokzatos pillantás, egy sokat sejtető és semmit el nem áruló mosoly. Meg kell várni a megfelelő pillanatot. Amikor a Minisztériumban bekerülök a legjobbak közé, megkapom a „halhatatlan” rangot, mint rejtélyügyis, megmutatom apámnak világom egy kicsiny szegletét, valamit, amit nem látott még belőle. Megmutatok egy fényképet.
- Attól tartok, nem lesz unoka. Látod azt a lányt? Szőke, háta kecses ívben hajlik, átéli a legvadabb gyönyört, de ha jelentéktelen volt és nincs rá szükségem többé, elfelejt úgy, hogy megmarad belőlem egy érzés, függő vágy, valami kiolthatatlan. Egyesek szerelemnek nevezik, de ez fogalom régi, újra kell alkotni. Ha teherbe ejtem, különös gyermeke fogja rám emlékeztetni haloványan, lassan felemészti majd a sóvárgás. Tudatosan tanultam meg hogyan bánjak a testtel, miközben a testetleneket kutatom, de hiába keresel ellentmondásaimban logikát apám, nem ismersz. Nekem mindenki kell. Látod ezt a másik fotót? Itt egy férfival vagyok. Buzinak nevezted Richardot, de nem tudtad, hogy minden emberi lény táplál szexuálisan érdeklődést saját neme iránt is. A gyávák félnek felfedni, kíváncsiságuk után menni, mindent megtapasztalni, mindenbe belekóstolni, kiszívni az élet velejét, igazán átadni magukat az utat törő, elviselhetetlen élvezetnek. Nem tudhatod, amíg nem próbáltál végigsimítani egy hátizmon, amíg csak anyám löttyedt valagát markolásztad és nem érezted egy férfi izgalmát, vagy nem szívtad ki más nők nedvét.
Méltósággal, győztesként sétáltam ki a fényképekről, nem mert kitagadtak, hanem mert felmondtam, a megfelelő pillanatban éppen a legnagyobbat döftem apámba, szétrombolva dédelgetett, ostoba illúzióit és mert nem tudta kezelni az igazságot, feldagadt arccal, véres szájjal hagytam el a tróntermet.
Nem vagyok tökéletes, neki legalábbis, de úgy élek, hogy az legyek magamnak, rangilag, névileg halhatatlan.


   

 

Tanító mesterem vagy, de jobban függsz tőlem bárki másnál. Mielőtt felháborodottan összetéped ezt a levelet, vegyél mély lélegzetet, légy őszinte magadhoz és nézz bele a tükörbe. A levelezés ugyanis a Te ötleted volt és hogy mit művelsz majd vele miután elolvastad Halál termi lakos, tudni sem akarom. Mi „halhatatlanok” őrizzük csak saját kis titkainkat. Mintha úgy egyébként nem trécselnénk napjában a Minisztériumban.
De ha már így kéred, selymes leszek és bókolok kicsit. Szinte látom az arckifejezésed erre mit sem változik.
Huszonegy múltam, amikor a kiképzés után bemutattak neked. Olyan voltál, mint aki citromba harapott, de hamar rájöttem nálad ez alap fanyarság. Alig vártam, hogy együtt kutassuk a halhatatlanság titkát, másik világokat, szellemek eredetét a lefüggönyözött boltív mögött.
Panaszod nem lehet, kivételes tanítványod voltam, kevés szabályt szegtem és annál több rejtély felfedéséhez segítettelek. Talán tiltakoznál, látom, ahogy ráng a szemöldököd te Omegák Omegája, hallgasd most kicsit mit súg az Alfád.
Megkértél, hogy fejtsem ki legújabb modern filozófiám, ezúttal nem szakmailag, halottakra vonatkozó elképzeléseim mélyébe akarsz hatolni, de a jelenlegi társadalmi meggyőződésekkel kapcsolatos állásfoglalásom firtatod. Holt lángokban fog állni ez az iromány, ebben nem csak bízom, de meg is kérlek rá.
Úgy gondolom a Varázslótársadalom hosszú elnyomásából fakad a harag, ami most kezd kicsúcsosodni és mindketten osszuk abbéli aggodalmaink, az ellentétek végül vérontásba torkollnak. A felháborodás jogos ugyan, ha csak a Mágiatörténetet tanulmányozzuk és alantasnak alantas, mert be kell látnod kevesebbek a muglik, üldözésük okán kerültünk a kihalás szélére. A mi tudományunk igazi, bár a muglik között is sok érdekes ember és főleg remek művész van. A minden ember egyenlő elve elavult baromság, mugli lehet több a muglinál erős küzdés árán, például egy remek színész, tudod mennyire szeretem a színházat és mozit, a muglik egyszerűen fenomenálisak. Ezért nem gondolom, hogy ki kellene irtani őket, mindazonáltal jogos a felháborodás, hogy miattuk kényszerülünk és kényszerültünk, főleg a múltban rosszabb sorsra. Minden kisebbség lázad, főleg ha esetünkben ez egy különlegesebb kisebbség. Az aranyvérűek fensőbbsége hagyomány, amit kiirtani nem tudunk. A Nevén nem nevezett egyén radikális nézetei persze túlzóak, hisz a mugliivadékok ugyanúgy rendelkeznek varázserővel, mint a tiszta vérűek, így megfosztani őket rangjuktól hiba. Főleg, mert a kiterjedésre és a hatalomátvételre kellene összpontosítani. Miért vívunk Varázslóháborúkat, ha a jövőben folytathatnánk Mugli-Mágus csatákat? Ha elegen lennénk nem kellene félnünk többé a bármikor bekövetkezhető elnyomástól, rejtőzködéstől, vagy a kínos kérdéstől, mennyien vagyunk egyáltalán? A harcot csak létszámhátrány miatt veszítenénk el, de minden varázzsal rendelkező mágus és boszorkány a mi oldalunkon állna egy békés és igazibb világ érdekében. Nem kellene vérre menő csatározást folytatni, de jogot és érvényt szerezni, Egyezményt aláírni, a muglik mellett és muglikkal élni. Lennének, akik hatalomra történek felettük, de nem vagyunk vámpírok, hogy vérüket vegyük, mire lennének jók? Létezik mugli szadizmus, nem tagadom, ám ha létrejönne egyfajta Mugli Védelmi Alkotmány hiszem, hogy az ő fajuk se feltétlen halna ki a miénk mellett. Kevéssé érdekel persze, mert célom nekem is az, hogy mi fennmaradjunk és ne nyomja rá bélyegét mindennapjainkra a lelepleződés stressze. Csoda hát, hogy lázadnak? Óriási stressz faktor a Titokvédelmi Alaptörvény, így nem csoda, ha a Varázstalanokat hibáztatják, túlzásokba esve, belevonva a sárvérűeket. Szervezett ellenállás, ám a fejetlenség, ami most megy és a békétlenség köztünk a vesztünket okozza majd. Összefogás, egyetértés, kongresszusok és kompromisszumok kellenének, de Omega sajnos te is tudsz a jóslatokról.
Beszélhetünk róla, levelezhetünk, holnap úgyis találkozunk. Gamma és Béta elsütik hülye poénjaikat, Omen a szemöldökét ráncolja, mi pedig tovább haladunk a boltív mögött. Leadom a kért kutatási kivonatot a Kopogó szellemekről és igen, számíthatsz rám a hétfői vizsgálaton.
Legyenek rémálmaid, pá:

Alfa