'Ebéd előtt még várom a kész jelentééést.' - dobok le asztalomra egy halom kitöltésre váró hivatalos formanyomtatványt arról, hogy pontosan hol voltam terep gyakorlaton, miért voltam ott, mit csináltam ott, milyen varázslényt fogtam be, ha sikerült, akkor hogyan sikerült, ha nem sikerült, akkor miért nem sikerült és különben is hogyan lehettél olyan agyalágyult, hogy egy besorolása szerint egyetlen darab X-el rendelkező darab követ nem tudsz befogni, de az sem érdekel senkit, ha akromantuláról  van szó, mert szükség van a mérgére, amit kutatási célokra fognak felhasználni és amúgy sem húzzam a szám, örüljek neki, hogy velem kivételeznek, mert vérfarkas vagyok és nem kell telihold előtt egy nappal és másnap bejönnöm, más ilyeneket nem tehet meg.
'Most pedig irány vissza dolgozni!' - hogyha nem lenne tiltott, hogy vudu babát csináljak Cygnus Lestrangeből, akkor már rég koponyák és gyertyák fölött ücsörögnék egy szál lepedőben és tűpárnának használnám, de mivel igencsak súlyos büntetést lehet kapni érte, így inkább magamban, félig - meddig csöndben gyűlölöm. Mint egy élettelen báb, úgy zuhanok be kényelmetlen fából készült székembe, de még az sem érdekel, hogy a hirtelen találkozás a kemény fával megfájdítja deréktól lefelé az összes csontot a testemben, csak hátradőlök, fejemet a kényelmetlen támlára hajtom és nézem a fejem fölött köröző papírmadarat, ami remélhetőleg nem még egy rengeteg kérdéssorból álló papírmunka, hanem csak valakit keres, vagy valamelyik jó kedélyű kolléga próbál kicsit jobb kedvre deríteni. Szőke fürtjeim közé túrva kezdem vakargatni sebes fejbőrömet, miközben visszafordulok az iratokkal, aktákkal és egyéb munkához kapcsolódó időpocsékolásnak szánt papírmunkához, amire drága apám biztatóul annyit mondott, hogy a fölösleges rossz. Na igen, a fölösleges rossz, ami Cygnus mellett még rosszabb. És mi lenne ha felfalnám teliholdkor? Naaa! Azért ennyire nem drasztikus a helyzet! Vagy mégis? Ide jelentkeztem tovább tanulni, itt képzelem el a további életemet és hogyha idő közben nem történik egy hirtelen főnökváltás, akkor bizony ez a pojáca marad a felettesem, amíg nyugdíjba nem vonul vagy tökéletes hirtelenséggel dolga akad a hét hátralevő részére és szabadságot vesz ki, érdekes mód pont akkor, amikor a világon bárhol halálfaló támadás történik. Vajon Carrow még közöttük van...? Ééés itt meg is állhat ez a vonat szerintem. Köhintve rántom ki a borzas tincsek közül ujjaimat, mint akit rajtakaptak, hogy valami pont nem a munkájához kapcsolódó dolgot csinál és inkább magam elé veszem bosszúm egyik legnagyobb okát: A terep gyakorlati naplót, amit hivatalosan akkor is kéne vezetni, hogyha kint vagy és pillangókat nézel, de mindig akkor töltöm ki, hogyha már visszaérkeztem, ezzel legalább pont elmegy fél nap, a másik felében pedig pepecselhetek a többi fölösleges dologgal. Nem utolsó sorban, hogyha gyakorlat közben leharapja valami a kezemet, akkor legalább a dokumentum nem lesz véres, mert azt a főnök uraság biztosan kifogásolná.
'De Mr. Lestrange, leharapta a kezemet egy sárkány!'
'Pfff, ilyen gyenge kifogással akar nekem előállni, hogy miért áztatta el vér a gyakorlati naplóját, Greewy? Jobbat nem tudna mondani?'
'Hiányzik a fél karom, nézze meg!'
'Magának a feje is hiányzik mindig, az sem tűnik fel soha senkinek.' - nos, valahogy így nézne ki az egész párbeszéd, ha megpróbálnám magam menteni Cygnus előtt. Na lássuk akkor azt a fránya naplót!
'Pöpöpö, melyik kérdés tetszik most éppen? Áh meg is van! Milyen lényt választott megfigyelése alanyául? Kaaappa, így ni. Írja le részletesen a választott lényt (külseje, fajtájának jellegzetessége, viselkedési formái, milyen átokkal lehet elkábítani, hogyan tudta megszelídíteni - ha lehet! - , stb, stb...)! - a kérdést viszont egész hamar el is felejtem, ahogyan egy kiválasztott tincset tekergetve nézem az asztalomon szereplő egyetlen fényképet, amin boldogan ácsorgok egy Walesi Zöldsárkány mellett, pont olyan távolságban, hogy akár ketté is haraphatott volna, de helyette csak ásított egy hatalmasat a kép kedvéért. Akarva akaratlanul is arra tudok gondolni, hogy lehettünk volna jobban is, lehettünk volna másként is, de az élet úgy gondolta, hogy mindenkinek jobb lesz így és mondhatjuk azt, hogy tényleg jobb is lett. Mondjuk. Pennámat ledobva az asztalra dőlök megint hátra a székben és kucorodom össze a kis sarokbéli birodalmamban megannyi poros könyv és irat között, melyek lassan már roskadásig teli, fakó barna polcokon pihennek és nyilván én vagyok az, akit az a megtiszteltetés ért, hogy egyedül üljön, elszigetelve a többiektől, akik széles, tágas asztalaikon már nem tudnak mit kezdeni a temérdek hellyel - bár ha végre hajlandó lennék időben leadni minden papírmunkát és nem felhalmozni őket az asztalon, akkor lehet nekem is annyi helyem lenne, amivel nem tudnék mit kezdeni, de teljesen jól érzem magam ebben a zsúfolt várban -. De plusz pont, hogy itt teljesen nyugodtan tudok a találmányaim szerelésével foglalkozni anélkül, hogy bárki csak egy rossz szót is szólna - igen, néhányan tartanak attól, hogyha valami rosszat mernek szólni hozzám, akkor teliholdkor megkeresem és megeszem őket - és tökéletesen rálátok az egész szobára, úgyhogy hogyha Cygnus király erre téved, minden gond nélkül elpakolok és töröm tovább azon a fejem, hogy hová mehetnék legközelebb egy hónapra, hogy ettől a kellemetlen alaktól minél távolabb lehessek. Cygnus király... még illik is rá, ahogy peckesen, magasba emelt fejjel, nagy orrát az égnek emelve, jogarra a kezében, koronával a fején, bíbor palásttal sétálna végig fontoskodóan a területén és egy percre sem eresztené lejjebb a fejét, úgy nézne le mindenkire, hogy már lassan fáj a szemtengelyferdüléstől a feje és a szemei is, de nem érdekli, mert ez így uralkodóhoz méltó. És! A szemüvege legalább sosem esne le az orráról. Nagy levegőt véve és lassan kifújva próbálok relaxálni, még mielőtt felettesem képzeletbeli látványa még inkább felzaklat, s ismét kezembe veszem a pennát, hogy tovább bíbelődjek a papírmunkával, amikor az eddigi pezsgő élet, legalábbis az a minimális, ami itt szokott lenni, hirtelen kezd egyre csendesebbé és némábbá válni, míg már csak a pennák sercegését és az írógépek halk kattogását lehet hallani. Tényleg! Kérvényezni fogok egy írógépet magamnak és akkor maradéktalanul, egyetlen nap leforgása alatt bepótolom az összes papírmunkámat. De most jobb nem írógépekről és elmaradott munkák bepótlásáról ábrándozni fejben, mert bizony akkor kapok érte. Iratokból álló váram mögül kilesve tekintek az osztály bejárata felé, amikor nem kisebb személyt, mint magát Mr. Lestranget pillantom meg, csak szerencsére nem palástban, jogarral és koronával a fején, mert menten elnevetném magam, az pedig egyenlő lenne az azonnali kirúgásommal. A túlbuzgó Anderson mindig feltartja a piszlicsáré kérdéseivel, így jut nekem némi idő arra, hogy felkészüljek az idétlen mosolygásra, szótlan bólogatásra, fejbéli átkozódásra és arra, hogy ne harapjam le a fejét azonnal, de minimum a fél karját, viszont attól a ténytől még Anderson sem tud megmenteni, hogy Cygnus az asztalom felé pillantson a kelleténél is sűrűbben, ami annyit fog tenni röviden, hogy hamarosan már itt fog előttem állni és szánalomtól fröcsögő tekintettel lenézni rám, mintha csak egy kis idegesítő doxy lennék. Nagy levegő, Agatha, menni fog! Egyre közeledő léptek ütik meg a fülemet, Anderson csüggedt hangja, hogy megint a kaptafánál maradt, orromat csavarja a már jól megszokott parfümének szaga és rövidesen egy árnyék magasodik fölém, amitől még úgy is kiráz a hideg, hogy nem nézek a tulajdonosára. Nem eheted meg mindenki szeme láttára, hiába szeretnéd!

'Magának is jó napot ismét Mr. Lestrange...' - körmölök lázasan mindenfélét a gyakorlati napló első kitöltendő oldalára, de értelmes mondatok helyett jobbára kisatírozott, áthúzott szavak maradnak a bőséges és izgalmasnak szánt beszámoló helyén, így nagyon hamar egyetlen nagy massza tölti ki az üres helyet, én pedig átkozom szőke fejem, hogy miért pont ezzel kellett elkezdenem pepecselni, miért nem egy sokkalta izgalmasabb, úgy nevezett Bestia Nyilvántartót vettem magam elé és firkáltam a másolat margójára minden olyan dolgot, ami a Cygnus iránti ellenszenvemet fejezi ki. No de semmi probléma, hogyha nem nézett le eddig eléggé, most aztán lesz oka epés megjegyzéseket tenni mindenre, ami a kezem ügye alól kerül ki;  De meglepő, ezt sikerült vége nem összefirkálni? Bámulatos! Miért hozom mindig a bajt a saját fejemre? Miért?
Jól begyakorolt módon, jegyzeteimből föl sem nézve hümmögök és bólogatok Cygnus minden egyes szavát hallgatva, iskolai példája lehetnék az egyik fülön be, másikon ki kifejezésnek, agyam viszont úgy gondolta, hogy ezeket a szavakat érdemes beforgatnia, jól megrágnia és lenyelnie, hogy a lényeges információk mind célba érjenek.
Görögország, mantikór, ketten, páratlan társaság...
Homlokom egyetlen nagy ránccá gyűrődik össze, szemeim résnyire szűkülnek, arcom többi része pedig fintorba torzul, ahogy belegondolok, hogy az életemet kockáztatva birokra kelek egy mantikórral, ami híresen veszélyes minden emberi - és állati lényre, ami a közvetlen közelébe kerül, vagy amelyiket esetleg levadássza, befogása ugyanolyan lehetetlen feladat, mint egy kiméráé, sőt még talán embert próbálóbb feladat is, de ugyan ki vagyok én, hogy elítéljem a főnökömet a lehetetlen elképzelései miatt. Pennámat az ujjaim között forgatva nézek fel Cygnusra változatlan arckifejezésre, mialatt minden bátorságomat összeszedem, hogy eddigi munkám során először - és valószínűleg utoljára is - végre valahára megmondjam neki, hogy ilyen idióta ötlettel is csak ő állhat elő és keressen más csalétket erre a munkára, ne engem lökjön oda a szörnyeteg elé, abban viszont nagyon szívesen segítek, hogyha esetleg magát szeretné odavetni a mantikór elé.
'Eeehm...' - köszörülöm meg torkomat, de a nyelvem hegyén lévő szavak csak nem akarnak kikívánkozni, sőt egyenesen visszavonulót fújnak, agyam racionálisabb része pedig arra kér, hogy egy röpke fél másodpercben gondoljam át, hogy megéri - e elveszíteni az állásomat és a jövőmet azért, mert egyszerűen ki nem állhatom ezt az embert. Megéri - e megmondani a főnökömnek, hogy inkább töltenék el pár kellemes napot egy quintaped társaságában, ami elől ugyanúgy menekülnöm és bujkálnom kéne, mint előle, cserébe a quintaped nem kiált utánam mennydörgő hangon, amitől még az utolsó szál hajam is égnek áll, hogy: Greewy! ? Megéri - e elkezdeni személyeskedni, miszerint teljes tudatában vagyok annak, hogy Cygnus mondhatni jóindulatának köszönhetően ülök itt, mint megtűrt személy és mint vérfarkas, vagy csak sóhajtsak egy nagyot és nézzek rá teljesen érdektelen tekintettek, amitől legalább úgy érezheti, hogy a markában tart és bármikor kipenderíthet innen, hogyha neki kedve tartja? Mert sajnos ez az igazság. A vérfarkasok sehol sem kívánatos személyek, veszélyesek, kiszámíthatatlanok és őrültek, nem utolsó sorban még fertőzőek is. Na de nem eszik azt olyan forrón! Bárkit választhatott volna a brigádból, hogy elkísérje erre az útra, a választás mégis rám esett, ami kettő dologra enged következtetést: vagy tényleg meg akar ölni és én leszek a csali a szörnyetegnek, hogyha eljön az idő, vagy ezzel szem forgatva és undortól, iróniától fröcsögve ugyan, de elismeri, hogy értek a dolgomhoz és szüksége van rám a befogáshoz. Sosem voltam elszállva magamtól, most viszont reménykedem benne, hogy tényleg a tudásom miatt lesz hasznom és nem azért, mert a mantikórnak jobban ízlik a vérfarkashús. Az ujjak türelmetlenül dobolnak az irathegyen, amire nemrégiben Cygnus rátehénkedett, én pedig még párat hümmögve és elgondolkozva révedek a tintapacára, ami mint egy hatalmas tó, tölti ki a gyakorlati napló tekintélyes mennyiségű helyét, ahol elméletben a kifejtésnek lenne a helye, nem pedig egy megfejtésre szánt műalkotásnak, mely szerint Mire gondolhatott a művész?.
'Tekintettel arra, hogy gondolom a nemleges válasz, mint opció egyáltalán nem merült fel be... khm... Önben, így azt hiszem némi fenntartással ugyan, de részt veszek a túrán. A pipere eszközöket szeretné összepakolni még mielőtt indulunk?' - hogyha már úgyis az a szándéka - ötven százalékos bizonyossággal -, hogy odavet a szörny elé, akkor legalább hadd legyen annyi örömöm, hogy a csipkelődő, csípős megjegyzéseket szabadon címezem neki. Egyértelműen vissza fog vágni, hisz nincs olyan, hogy nem az övé lenne az utolsó szó, de már ki bánja? Én fogom, hogyha visszatérünk a zsákmányszerzésről és aláíratja velem a felmondó pergament, utána pedig sírhatok.
'Egyébként hogy megyünk? Hopponálunk vagy körbeutazzuk a világot? És még lenne egy utolsó keresztkérdésem is: mivel fogjuk rábírni a mantikórt, hogy megnyugodjon és ne tépjen minket egy szempillantás alatt? Kipróbálhatunk rajta egy vagy két főzetet, de az is lehet, hogy menet közben összelöttyintek valamit, amitől még egy troll is elalszik. Na jó, de hogy adjuk oda neki? A legegyszerűbb megoldás, hogyha odadobunk neki valami húst, ami ezzel lesz átitatva, azt megeszi és le van tudva a baj, de mi lesz akkor, hogyha megérzi és csak még idegesebb lesz? Egyáltalán mekkora adag kell neki? Jó, menet közben megoldandó kérdések...' - morfondírozok magamban, oda sem figyelve arra, hogy Cygnus mit reagál, helyette útra - és tettre készen kelek föl kényelmetlen székemből, hogy az eddig a támlán pihenő kabátomat magamra kanyarítsam, aminek hála a megbűvölt zsebekben az összes eddig elkészített és elraktározott bájital, üres üveg, fiola, adagolópohár, egy - két lombik, nem túl legális összetevők, alapanyagok, valamint a már elkészült, félig elkészített találmányok összekoccanjanak, de a kisebb csörömpöléssel mit sem törődve illesztem fejem tetejére a mindent látó szemüvegemet, majd veszem magamhoz egy halom irat aljáról a jegyzetfüzetemet, s pennámat magamhoz ragadva kezdek el körmölni villámsebesen, hogy amíg odaérünk a szörny orra elé  - ami lehet majd nagyjából fél perc, hogyha Cygnus még nem megy haza előtte összepakolni egy halom ruhát és szépészeti eszközt -, kitaláljam a csodafőzetet, ami mély álomba ringatja a szörnyet és elég szagtalan ahhoz, hogy a mantikór ne tolja odébb undorodva. Kellett nekem egy ilyen hóbortos főnök a nyakamba?