Szürkületkor jön mindig rám a sárkányhatnék, kaland-kedv, ha jönnek a gondolatok terelni kell és milyen jó, ha az ember dolgozott rezervátumban, illetve negyed és fél állásban még mindig tevékenykedik errefelé.
Most a fekete jön elő, hosszabb hajzat és peckes léptek, csábos mosoly helyett olyan tekintet, amit minden megbánás és szégyen nélkül tudnék menőnek nevezni.
Habár bizonyos határok elmosódnak szőke és fekete között, kedv és kalandvágy megvan mindkét állapotban és visszafogott mosoly így a kalandosabb alakomban, a rossz metamorfság lelkiség függő.
Kisóhajtok oldalra, csak vallásos ne legyek, mint Yves, odabiccentek a gondozóknak, sokan visszavigyorognak köszöntéssel, milyen rég jártam már köztük, nem is emlékeznek, pedig én pontosan tudom, Draven óta egyszer sem, mintha taccsra vágott volna egy baleset. Ugyan…csak a halál volt.
Különféle sárkányok elkerítve, etetve és szelídítésre szánva, nem is tudom melyikkel virrasszam most át az éjszakát, a kínai gömblángban tüze vonz, a Mennydörgőben tüskék, Sróffórúban színe, jelt várok merre vezessen utam, ki van még itt és micsoda, amire figyelni érdemes és terel, mindig terelek, most nagyon kell nekem a kikapcsolás, most kevésbé vagyok óvatos, szinte kívánom a veszedelmet, mintha olyan torta lenne, amit már régen kinéztem a kirakatban.
Repülni, hancúr-harcúrozni valamelyikkel, egészen egyedi kapcsolatot kialakítani, mert mindig túl sok mindenre figyeltem ahhoz, hogy igazán közel kerüljek egy sárkányhoz.
Hiba volt talán és mostanában egyre sorakoznak a rossz döntések, vívódások, mi mindent szúrhattam el, hogy harminc évesen is ilyen rémesen egy helyben téblábol a magánéletem.
De mindent hátrahagyni és gondolatokból kikapcsolni jó lesz itt most neked, ha van egy sérült talán, vagy valami istápolni való példány, mintha ehhez értenék csak, de ne legyen túl nehéz nekem, kezdem azzal, amiben elméletileg jó vagyok.