péntek 13.

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Egy pohár bor trónol dolgozóasztalom közepén. Próbálom véletlenül felborítani, állítólag akkor lesz szerencsém, de valamiért folyton és reflexszerűen megakadályozom.
Egyértelmű, hogy már Will kifakadása is a péntek 13-át jelezte – azóta még nehezebb feldolgozni, amire rájöttem, de főleg az öcsém jóslata kavarog fáradt fejemben. Megkértem Alecot, hogy tartsa meg helyettem a pénteki Legendás állatokat, szerencsére láttam, hogy felkészült, így ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban. Valami olyasmit mondtam, más dolgom akadt, nem térve ki a részletekre
Szobámban járkálok fel és alá, markomban négy levelű lóherét szorongatok, tegnap a fél birtokot átkutattam érte.
Ingem kifordítva vettem fel, de úgy tettem, mintha véletlen lenne. Az asztalon patkó, az ablakpárkányban és az ajtóm előtt só, nem hiszem, hogy ma bárki is zavarna, próbáltam finoman célozni rá, nem leszek elérhető.
Ajkam harapdálom, hajam folyton hátrasimítom, igyekszem szorosan az asztal mellett sétálni.
Will, egyre csak rajta gondolkodom, azt hiszem tényleg beteg leszek és még anyával sem tudtam beszélni, pedig az idő sürget, meg kell ezt oldanom. Ma, hogy kiírtam magam a történelemből, beszéltem minden tanárral, az összes Hollóhátas prefektussal, anélkül, hogy neki említenék, figyeljék minden lépését. Jártam már a könyvtárban, felkerestem egy jóst, rettegve megvettem a Zordóról szóló könyvet, most az ómennel felfelé, nyitva áll ágyamon. Nem ma kellett volna lapozgatnom, de képtelen voltam szabadulni a gondolattól…
Ó, nem is tudom hány óra, pedig egy díszes, vikrotiánus darab ketyeg hangosan a falon, melyet halomszám borítanak polcokon sorakozó könyvek, legfőképpen legendás lényekről. Ezen felül két ruhásszekrényem van, az egyikben szőke, a másikban fekete hajjal használt szerelésekkel, mindkettő belső oldalán egész alakos tükörrel. Ágyam az ablak alatt fekszik, baldachinos, vörös, mert nem tudtam levetkőzni ezt a páratlan iskolai stílust, mellé zsúfolt íróasztalt helyeztem. Az asztal mellé állítottam két díszládát, ingóságok és főleg sárkánykutató felszerelések vannak benne. A sarokban áll seprűm, egy fogas, rajta felaggatott talárokkal, süvegekkel. Pálcám éjjeliszekrényemen felejtettem, nem messze a könyvtől, mintha olvasás közben attól féltem volna, a Zordó előmászik belőle és elér a rettegett péntek tizenharmadikai végzet.

Clive & Alec

Lement az első óra a kölkökkel juhúú! Egészen élveztem, nem is volt vészes, sőt, megismertem egy jó arc srácot is, több se kell. Azaz de, mert Clive-val akarok egyeztetni pár dolgot, már csak a dolgai végére ért. Kicsit izé a szobájához menni, ezt a bentlakást újra szokom... Igaz, célzott rá dolga lesz, de könyörgöm már este van, már gondolom végzett ha a délelőtti órára nem ért rá, nem? Így is szívességet teszek neki, hogy én megyek oda és nem várom meg mire méltóztatik bejönni a tanterembe... Rowan... a legutóbb egész emberi volt, de ez nem jelenti azt hogy sosem jutok el Clivehoz mert félúton megátkoz. Ám nekem úgy fest ez szerencsés nap - én nem vagyok babonás - és eléggé hangosan kopogok az ajtón. Egyszerű fehér vászonnadrág, kék ing, felette a fekete talár díszeleg rajtam és a lista amivel a mai nap találtak meg páran... volt amit kipipáltam már róla, de van amihez Clive kell. Remélem beenged, itt lesz, tök feleslegesen megtenni ekkora utat az öcsémtől félve felérne egy kínzással. Ha nem jönne rögtön szólongatom is, mert ne már... Ha ajtót nyit furán meglepőnek találom nyúzott arcát, noha az enyém se arról árulkodik egy ideje, hogy sokat aludnék.
-Hú... szia. Ahm... bemehetek? Egy listányi dolgom van és nem akarok hétfőig várni vele, megcsinálnám a hétvégén csak kellesz nekem hozzá. - Lóbálom meg a pergament, lopva a hátam mögé nézve, benn jobb lenne, bár hogy itt van már gond nem lehet, de mégis... jobb lenne ha nem tudná meg Rowan hogy itt vagyok. Persze mosolygok, noha kiszúrom a küszöbnél a.... sót?
-Ördögöt űzöl? - Próbálom elfojtani vigyorom, minek öntött sót a bejárat elé?

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Megrögzöttem bámulom az óra számlapját, hány perc, másodperc van még ebből az átkos napból.
Átvedlem matematikussá, hány lélegzetvétel, előremeredés, egy helyben pangás kell, amíg a nagymutató eléri a tizenkettest, túlüt rajta és épp bőrrel megúszom ezt megint.
Kirontok majd, valami mágikus, elmebeteg módot biztosan találok, hogy ellenőrizzem Will helyén szundít-e, állig betakarózva, biztonságban.
Kis híján felfordulok, amikor meghallom a dübörgést, összerezzenek, mintha a halál kopogtatna. Sápadt vagyok és remeghetek egész testemben, amikor résnyire kinyitom az ajtót. Vajon milyen hangos sóhaj szállja szembe Alecot? Érzi-e üde leheletem, mint egy szélrohamot? (Mert az mindig friss, erre betegesen odafigyelek)
Nem nyugtat meg a jelenléte, éppen csak annyira, nohát ő nem a halál személyesen. De talán baj van és szent kötelességem pátyolgatni, hovatovább erősnek, rettenthetetlennek, megingathatatlannak tűnnöm fel előtte, mert tanítványom, segédem és jól tudjuk mennyire leszerepeltem legutóbb, abban a pillanatban, amikor rájöttem legnagyobb deficitemre.
Olyan mosolyt öltök fel, amit a legtöbb komédiás megirigyelhetne, sápadtságom ellenére lehengerlő, cseppet sem hat mesterkéltnek, pedig legszívesebben- ha megengedném magamnak zokogva vetném magam az ágyba. Rég szüksége van már egy kiadós sírásra.
- Alec! Micsoda kellemes meglepetés! Persze, fáradj beljebb, kérlek ne is törődj a rendetlenséggel.
Kicsit harsonázva beszélek, meg is köszörülöm torkom, amint félreállok, hogy beengedjem. Felfogom egy papír lebbenését, bizonyára ki kell töltenem valamit, aztán majd finoman kitessékelem.
- Milyen volt az első tanítási nap? Remélem nem készítettek ki
Bele kell kalkulálom panaszkodni jött és akkor majd megtelepszik az ágyamon. Ha hosszabb lesz, az illem követeli, hogy teával kell traktálnom és mosolyoghatok végig ennyire nagyon.
Megrezzenek, ahogy észreveszi a sót és hosszú, elnyújtott nevetéssel reagálok erre.
- Kicsit ahhoz hasonlatos, de ma…ma, manapság nem árt óvatosnak lenni. Foglalj helyet kérlek, bárhol és navigálj miben lehetek szolgálatodra.
Tartom magam hősiesen, még hasam is behúzom a hosszú levegővételekhez.

Clive & Alec

Meglep Clive roppant megkönnyebbült sóhaja, nem tudom kitől tartott ennyire, de úgy fest nem én vagyok élete legrosszabb opciója. Ez is valami nem? Örülnöm kéne, mégis feszengve lesek hátra, Rowan miatt pokoli napjaim vannak, legszívesebben útra kelnék és sárkányok fészkébe másznék, bármit, de ez gyötrő... Clive szobája mondjuk kellemes menedék, de persze csak rövid ideig leszek itt, tudom én. Olyan mosolyt kapok mint mindig ha lát, de észrevettem mindenkire így mosolyog, szóval nem gondolok mögé többet, látva milyen nyúzott elbizonytalanodom valóban örül-e. A kellemes meglepetésre is csak felszalad a szemöldököm, valóban az lennék? Nem tudom, szerintem kevesen mondanák nekem ezt de most nem törődöm ezzel, magam is mosolyt biggyesztek arcomra és átlépve a sót belépek.
-Clive... Te nem is ismered a fogalmat... - Csóválom a fejem, mert Cliveról beszélünk, nála pedánsabb maximum az öcsémet ismerem. Azért körbenézek, kellemes kis lakosztály ez, bár a baldachinos ágyon elmosolyodom valódian, hiszen én utáltam gyerekként, mára látom csupán kellemes előnyeit. Vajon Clive is erre jutott vagy csak nem szedte le mikor ilyet kapott? A tanóra miatt továbbra is jó kedvű maradok, kiérzi majd nem panaszkodni jöttem.
-Ó, az klassz volt, jó eszűek a kölkök, az egyik mardekárossal egészen össze is haverkodtam, jó srác. Bár közel sem élvezték annyira mint Veled tették volna, de nem láttam ásítoznának szóval azt hiszem nem volt gond. - Nyugtatom meg, lehet ezen izgult elbasztam az egész tanmenetet? Meglehet, de megnyugodhat nem lesz gáz, bemennek órára, nem adják le, ilyenek. Legalább is nem hinném, mondtam nekik hogy Clive csak most nincs.
A só mondjuk piszkálja a fantáziám minek az oda és csak félredöntött fejjel hallgatom habogását. Fura ez a pasas.
-Óvatosnak? A só nem igen véd az átkoktól Clive... maximum ha az illető szemébe dobod, az hatásos lehet, de amúgy... - Vonok vállat, de most hogy jobban körbeszemlélek... patkó... inge nem úgy áll mint kéne... kifordítva van? Most jut eszembe, 13-a is van, nem csak péntek.
-Ahm... Clive... ugye tudod hogy az inged fordítva vetted fel? - Annyira precíz, annyira ad magára, egyszerűen nem bírok túllépni azon, hogy sóval szemetel, hanyagul öltözik és heherészik. Hallottam már pár babonáról, de valahogy nem fér a fejembe, hogy valaki tényleg higgyen ilyen csacskaságokban, főleg a nagy komoly Clive. Mosolygok is, simogatom a szám, takarni próbálom pimasz mosolyom. Közben azt nézem, csak az ágya van? Meg a széke? Mert ha így van fura lenne az ágyára huppanom, jobb híján leveszem a talárom és lovagló ülésben foglalok helyet a székén, akkor látom meg a bort is. Mi van ezzel az emberrel? Nem bír aludni?
-Öhm, hát nem akarlak zavarni, tudom elfoglalt vagy meg minden, csak... elakadtam nélküled, tudod, hát Te vagy a professzor, kellene pár engedély meg ilyesmi tőled, hogy a hivatalos részét letudjuk és akkor csinálhatom helyetted a dolgokat, már ha... nem zavar. Csak gondoltam segítek, említetted lenne családi dolgod is, szóval... - Vonom meg a vállam, legalább míg ezekkel elfoglalom magam sem gondolok Rowanra. Tudom, Ő akar Williamre, szóval ha már itt ragadtam legyen értelme, nem? A talárt a szék hátuljára tettem, azon támaszkodom, kezemben még mindig a lista, lóbálom kicsit, játszom vele.

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Ennél űzöttebb, kapkodóbb és szétszórtabb nem lehetnék, avagy ő nem jöhetett volna rosszabbkor. Ez biztosan látszik. Papírhalmok káosza, nyitva felejtett babonás könyvek, gondjaim arzenálja, egyik sürgető, másik zavarba ejtő, miközben eleve lehúz a péntek 13. Hát hogyan lehetnék rosszabbul, talán ha tetveim lennének. Igaz, léteznek dolgok, melyekből biztosan nem kecmeregnék ki élve.
A mosoly mégis úgy terpeszkedik képemen, mint jóllakott levelibéka. Szélesen, díjnyertesen.
Nyitom az ajtót, máris azt várom mikor távozik, asztalon papírokat rendezgetek kényszeresen, meg ne lássa azt a tintafoltos levelet anyámnak.
Kellemkedve mosolygok, rövid kitérést teszünk precizitásomra, szerénykedve felköhintek, megcsóválom fejem ugyan-ugyan ennyi bókot, még elpirulok. Olyan sokszor használtam már ezt a mozdulatot, kezd lassan megkopni, de védjegyemmé vált, a tipikus, angol úriember klisés bók fogadása.
Barátságot kötni a Mardekárosokkal…érdekes. Próbálok apót köhinteni, nem feltűnően, ahogy kétkedés és aggodalom vegyül bele.
-Ugyan kérlek, miért élvezték volna velem jobban? Sőt, ellenkezőleg. Te sokkal fiatalabb és lazább vagy.
Aggodalom felhője árnyékolja vonásaim, ahogy szóba kerül a só, ajakharapós pillantást vetek felé és nagyjából egy perc alatt leizzadok.
-Hát, tudom… buta szokás.
Forgok körbe, mint aki elvétette a gravitációs pályát. Fokozza, ez a srác mindig fokozza és immár vörös nem csak izzadt vagyok.
-Hogy? Ja, persze
Kezdem el kapkodva kigombolni az ingem, meg se gondolva mit teszek, hogy nekem, mint me…nem merem végiggondolni a szót, esetmben más. Akkor már szétnyílt az ingem, láthatóvá válik kidolgozott, meztelen mellkasom, mikor levedlem a hosszú, éles forradás és még jópár gyógyult, harci seb láthatóvá válik. A vállamnál feltűnőbb, azt durván felsértette egy Magyar. Ott állok előtte meztelen felsőtesttel, először az jut eszembe most már mindegy, elengedem a kifordított inget, ha csak ez tartotta tőlem távol a szerencsétlenséget, elbuktam. Mindenekelőtt a péntek 13!
-Elnézést, rögtön visszaveszem
Parádézok vele, amíg visszafordítom és hangos légzéssel próbálom elűzni a gondolatot, rá úgysem hat és talán csak az én fejemben kínos.
Leülök az ágyra, kicsit előre görnyedek homlokráncolva a mentegetőzésre.
-Nem zavarsz, inkább én sajnálom, hogy mindig ilyen borzasztó állapotban mutatkozom előtted, pedig…
Elhúzom a szám, átkozott 13.
-Igen, persze, mit kell aláírnom? Miért kértem volna segédet, ha zavarna? Nyugalom Alec, sajnálom, megint nem vagyok jó társaság, de ne vedd magadra, igen…nagyon súlyos az ügy, sokkal rosszabb, mint képzeltem, szóval minden segítség jól jön.
Mosolygom rá annak ellenére, hogy gyomrom apró kaviccsá zsugorodik a Will témától. Rábámulok a listára, jó lenne minél gyorsabban túlesni az adminisztráción.

Clive & Alec

Nem ismerem Clive-ot, nem igazán, de nem gondolnám miattam van zavarban, mint egy hormonzavaros leányka, valami más gondja-baja van, csak belépve még nem jöttem rá mi. Ahogy szemlélődöm legbensőbb zugában, otthonában figyelek fel ilyen-olyan apró jelre, mely akár a babonához is köthető lenne, de léteznek még ma babonás emberek? Hihetetlennek gondolnám, főleg én, aki semmi misztikusban nem képes hinni, csupán a tényekben, számok halmazában, kiszabott eredményeiben, fekete-fehér szerepiben, melyet kényszeresen szürkén, zölden, kéken törnék meg, csak hogy bizonyítsak magamnak és a világnak, van szabad döntés és akarat.
Kalapból előhúzott mosolya, mely állandó társa számomra mégiscsak trükköt sejtet, nem gondolnám őszintén örülne nekem, persze nem vagyok olyan aki ezt sérelmezve magára venné. Nem vagyok én senkije, csak a segédje, noha a kutató társa is, de úgy hiszem erre még nem jött rá... Én meg dafke nem mondom neki, magam sem tartom olyan roppant fontosnak, megalázóbbnak érezném, ha magam tolnám az orra alá az információt, mint holmi cukrokkal kereskedő öreg nyanya a virgonc gyerkőcöknek a nyalókát, hogy na, ráharapsz-e barátom, nem is különbözünk mi annyira. Pedig különbözünk, különbözőbbek nem is lehetnénk úgy hiszem, ez pedig szórakoztat. Ahogy úrias bókfogadása is, mint valami festményről kilépő múlt századi uraság, teljesen feleslegesen, mert mindketten tudjuk nem kell szerénykednie.
Nekem viszont kardinális pont volt, hogy Dixonnal valamiféle jó viszont kialakítottam, mert csak a felszínen vagyok ennyire pezsgő és ellenállhatatlan, bátor, akár egy griffendéles oroszlán, belül csendesen fodrozódó vízben lebegő lény vagyok, aki örül minden arra tévedő társaságnak, főleg ha nem csak egyszeri megmártózásra vágynak, hanem visszatérő vendégek lennének. Persze egy olyan embernek, mint Clive, aki joggal közkedvelt és csupa kellem, báj, elegancia és kedvesség gondolom elképzelhetetlen az én zavart vizű, felkavart állapotom a mindennapokra kivetítve. Igaz, most Ő sem teljesen önmaga.
-Ettől nem lesz jobb az óra Te is tudod. Pont mert lazább és fiatalabb vagyok súlytalanok a szavaim és nincs meg az a plusz, ami egy professzort megillet. No meg a Te tárgyi és elméleti tudásod, rutinod nagyobb, Ők is érzik. - Nézek rá ugyan már kérlek fejjel, ez egyértelmű, kár is lenne tagadni vagy tovább cincálni, mint kismacska teszi a gombolyaggal. A só miatt inkább kiakad, de miért is?
-Nem, a szokás csak fura, Te sem vagy buta csak... hiszékeny. - Sosem mondanék olyan elvetemült szót rá hogy buta, még közvetetten sem, nonszensz. Clive az én szememben mindig is okos volt, ha nem is zseniális, mert nem az, ettől olyan emberi és ettől olyan szerethető. Jó, oké, Belby is szerethető fazon, tényleg... de Clive az más. Clive az... Clive. Pont ezért, mert Ő számomra már egy fogalom, egy mostanra élő, lélegző fogalom nem csupán egy név és takaró vétségeim ellenében, emiatt közlöm vele a tényt: nem bírt felöltözni sem basszus, mert persze itthon van, az Ő lakhelye de mégis... lehet eleve félmeztelen nyomta, eső-só táncot bugrálva majd jöttömre az első inget felkapva magára aggatta és már nyitotta is ártatlan mosollyal az ajtót. Hm. A fura hogy ki is nézném ezek után belőle! Megnézném ahogy riszál, eh. Erre nem nekiáll vetkőzni? Kikerekedik a szemem, végül is... engem zavart helytelen öltözete, magamra vessek, ostoba Tuk! Azaz Alec, de komolyan... Nehéz nem elnyitnom ajkaim - hasztalan, nem sikerül elfojtani ó Merlin - és szemlélem előbukkanó izmos, feszes mellkasát, hasfalát, napbarnított, mégis angolosan fehér bőrét, hegei szeplőfoltjait, mint igazságnyomait tapasztaltságának, hősies belépőinek és kalandjainak. Lustán nedvesítem alsó ajkam, azon kapom magam, hogy gyönyörködöm benne, BENNE! Ez Clive, Alec, bemutatom Ő Clive, akire 14 éves korod óta napi szinten gondolsz, így ne bámuld, ne tedd, beteges dolog ez tőled. Ó bocs mit is mondtál kis hang? Leköt ez az szép csípőcsont és aggodalomtól-izgalomtól hullámzó felsőtest, legfőképpen meztelen mivolta. Tagadni sem tudnám, hogy biszexuális vagyok, nők is könnyen kiváltják ezt belőlem, de Clivenak igazán nem kéne...
-Szükségtelen, itthon vagy, légy kényelmesen, engem igazán nem zavar a kellemes látkép, komolyan, festői. No meg, tényleg itthon vagy, férfiak vagyunk, nem fogom félreérteni. - Az elején bazsalygó mosolyom és selymes hangom próbálom végére torokköszörüléssel és emberséget próbálóan semleges-lazán odabiggyeszteni, feltűnő átmenetek nélkül, hiszen nem titok hogy biszexuális vagyok, rögtön az első napon rájöhetett, de hogy Ő ilyeneket kivált belőlem az más lapra tartozik, nem ezt a leosztást szántam mára, elő kell rukkolnom a tarsolyból valami ásszal, jokerrel, hogy ne akarjak végigsimítani mondjuk a... hátán. Ne kérdezze senki miért ott, szeretem mások hátát simogatni ha szép, Clive-é szép a rohadt életbe is, miért nem tud pattanásos, szőrös vagy szimplán csúnya lenni?! Nehezére esne?! Ah, hagyjuk, beletúrok hajamba, automatikus mozdulattal hátrafésülöm, hogy rakoncátlan tincsek hada zúduljon vissza pirospozsgás arcomba. Mintha csak megittam volna a mellettem lévő bort, úgy érzem magam, kimelegedve, mint egy sárkány tüdejébe tévedt szerencsétlen hülye kolibri. Ja igen, hevesebben dolgozik vérellátásért dolgozó szervem is, de szerencsére csak az én fülemben ver visszhangot gyors ütemű dobolása, másnak rejtve marad mindez, áldásosan.
Végre kiköt az ágyon, ah, az ágyon, hol másutt, nyúzzuk szerencsétlen meleg tanoncot, Kegyetlenség ez lesz a neved Staples helyett... legalább annyira furcsa lenne és annyira illő. Ó igen, én szeretem a második nevét is. Reménytelen hülye vagyok. Az egészből mentegetőzésem zápora-zivatara hűt le, mert érzem nem jöttem jókor, zavarom, dolga van, démonokat kell űznie és táncolnia izgalmas afrikai dobok vad ritmusára, félmeztelen persze, nem velem dumálgatnia arról, ó hogy telt a napod kedves Alec.
-Nem tudom mire gondolsz... - Mondom őszintén, kiül arcomra a meg nem értés, elvégre jó, tényleg fáradt és szétszórt, de ez mit sem csorbít érdemein. Az én szememben legalább is, még ha nem is tudja, én kérettem magam mellé.
-Bátorkodtam megírni ezeket a meghatalmazásokat és engedélyeket, de olvasd el kérlek, nem vagyok holmi csíntalan ötödéves aki csellel szed el Tőled dolgokat. Ezeket írd alá kérlek. - Magyarázom fáradt, némileg aggódó mosollyal, semmi extra, csak hogy bejárásom lehessen helyiségekbe, helyette adhassak ki dolgokat, írhassak meg bejegyzéseket, javíthassak dolgozatokat, sok-sok bosszantó apróság, de ha nem akarjuk, hogy mindent Neki kelljen aláírni, akkor ezzel én is odabiggyeszthetem átokverte nevem. Szavai azért megnyugtatnak, nem zavarja a dolog, nem bánja, hogy vagyok, szabadkozása egyenesen megmosolyogtat.- Nekem mindig jó társaság vagy. - De mosolyom gyorsan hervad le, mint dementor kéz alatt a jókedv virága, ennyire komoly a baj?
-Ez sok mindent megmagyaráz, miért vagy ilyen... sajnálom, hogy nem vagyok jobban hasznodra. De bármit kérsz, segítek, tényleg, ha nem akarsz elutazni megteszem helyetted, ami csak eszedbe jut. Bátran szólj, nem lesz teher. - Sóhajtom, majd egyetlen egyenes vonallá préselem szám. Míg aláírogat és olvas - hagyok neki erre teret - ürügyet akarok keresni még egy kevés maradásra. Egyrészt önző okok miatt, hogy véletlen se fussak össze öcsémmel. Másrészt... érdekelne az Ő öccsével mi van. Szeretném ha annyira jóban lennénk hogy érezze megoszthatja, de tudom nem vagyunk egy súlycsoport, sosem leszünk... Rowan mellett mindig előjönnek a komplexusaim, azt hiszem, de mégsem realizálom, hiszen én vagyok az a srác, akit semmi sem érdekel csak megy a saját feje után mint valami faltörő kos, lebontva és rombolva minden ítélkezést és elvárást.
-Clive... nagyon megharagszol, ha kérek egy teát? - Igazából az asztalon lévő bor jobban esne, de egy tea is lehet jót tenne fáradt idegeinknek. Szemét mód ki akarom használni végtelen udvariasságát és kedvességét, így szinte biztos vagyok benne, hogy felpattan, odaadja a papírok zilált kötegét és elrohan vizet forralni, teafüvet előkészíteni, bögréket leemelni pedánsan elrendezett polcairól. Addig egyrészt mélyeket lélegezve leteszem az asztalára a kupacot és két kézzel tépem az arcom, hogy tiszta hülye vagyok. Hátradőlök az asztal élének támasztva hátam, nézegetve cirkalmas aláírását, amiért más asszonyok ölni tudnának, mintha csak a világmindenség és boldog házasélet titkai kiolvashatóak lennének belőle, akkor látom meg a pacás, gyűrött levelet, a mondatot, amitől kikerekedik szemem. Először akadozva jut el tudatomig, ez is Clive írása, ezek Clive szavai, vagy inkább gondolatai? De annyira... kusza és értetlen, miért felelne Ő bármiért? Finoman csúsztatom arrébb a kupac alól, hogy lássam elejét is az írásnak, hiába nem illő, de... nem bírom nem megtenni. Talán emiatt, hogy így elborzaszt amit ír lep meg, számomra hopponálva ér vissza, kapok észbe mi a jó Merlint csinálok és kitolódik alólam a szék, a gravitáció pedig leránt, mint egy idiótát, koppanva a földön, rám borul a szék, súlyom az asztalt meglökve meg megrészegíti a bortól nedvező poharat, hogy szépen meglocsoljon a vágyott nedűvel. Nos... nem külsőleg vágytam rá, de az ingem jó férfi módjára mohón issza be vérvörös színét és... elengedem.
-Ahh, még szerencse hogy ezt az utált inget kapta el... elegáns, de utálom. - Be nem ütöttem magam, semmi sem sérült, csak az egóm, a becsületem és az ingem, amit tényleg nem szerettem, de kapkodva állítom fel a poharat és magamat, a széket, de szégyenem égő katlanként virít a képemen.
-Sajnálom én nem akartam csak... csak beleolvastam és utána... utána már el akartam olvasni, jó, belátom, sajnálom, magánügy, tudom, tudom, csak... aggódtam. - Hebegve hadarom, kerülve tekintetét, mert bizonyosan vádló vagy épp szégyenkező, holott neki nincs mire, ah, Alec, elcseszted, de rögvest, már az elején is, tudod jól, de most aztán megkoronáztad! Alec Silverlake a link, megbízhatatlan hedonista, aki semmit és senkit nem vesz komolyan... Apám legalább is így nyilatkozott rólam, de nem akarom igaza legyen! Clive szemében nem... Megalázottan ölelem fél kézzel át a mellkasom és markolok a vállamba, orromban a bor kellemes aromájával karöltve, mert félek tényleg most dob ki, minden értelemben.

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Felfoghatnám úgy is Alec jelenlétét – végre valami elvonja a figyelmem, visszarángat az egyszerű, köznapi dolgok világába. Órák, gyerekcsínyek, aláírandó papírok, érezhetem a száradó tinta szagát, elcseveghetünk emazamaz jó vagy rossz jegyeiről, mesél majd a Mardekárosról és én bólogatva hallgatom. Fogalmam sincs meddig tudom most a szalonképes, tökéletes Clive-ot játszani, máris elfelejtettem, valami angolosat, nem kínáltam teával. Ezen is bosszankodom magamban, miközben szélesen mosolygom rá.
- Szigorú vagy magaddal Alec, igaz hogy én is gondolkodtam ezen segéd koromban, de még csak most kezdtél tanítani. Ne aggódj, ez a stílus kialakul, ahogy több tapasztalatot szerzel a tudás is mélyülni fog. Majd elmegyünk, tényleg most már lénylesre.
Nem is kell kizárólag sárkányokra koncentrálni, más érdekes fajokat se diszkrimináljunk, ráadásul ott az a kutatásom, amely félbemaradt Grindewald kapcsán, lehet, hogy Alecot érdekelné.
Azt hiszem a sóval valóban lebukom, összerakja szépen, hogy péntek 13, babonák, Clive heppjei egy teljes, egész, szerencsétlen férfit kitesznek. Hosszú sóhaj távozik belőlem, pillantásom nem állja tovább Alecét.
Reakcióm csupán, hogy megemelem a szemöldököm „na igen” jobb ha nem magyarázkodom, talán csak túl fáradt vagyok most hozzá. Valahol elmém hátsó fiókjában ott villog „tea” nyelvemen van a kérdés milyet szeretne, hogy aztán csúfosan elfelejtsem egy következő pillanatban.
Azt hiszem szegénynek természetes tehetsége van hozzá, hogy megakasszon és a tervek úgy hullnak ki fejemből, mint ezer éves vakolat egy ódon ház faláról. Hát persze, ezt is észreveszi, de én nem vettem át mielőtt ajtót nyitottam, különben is udvariatlanság ezzel sem tisztelni szegény vendéget. A hívatlan szót azért tegyük hozzá.
Megcserélem és mintha zavarban lenne…vagy csak képzelem? Lehet, hogy elbambult, biztosan nem miattam, esetleg azon gondolkodik hol szerezhettem ennyi heget, ez vár-e rá vajon. Nem szabad többet belelátnom, Alec különben is egy helyes, vagány…és ezt a gondolatmenetet most hagyom abba!
- Festői? Nem hiszem, sok a hegem, vagy olyanok, mint egy hegyvonulat. Persze, férfiak…
Fordulok el zavartan, hogy nekem pont itt csúsznak el a dolgok és fejben még mindig nem tettem helyre. Most például arra gondolok, hogy így elpirulva, biztosan béna szövegemen szégyenkezik milyen aranyos, ahogy arcába omlik a haja és jobb, ha tényleg nem gondolom tovább, mekkora őrült lennék, ha… elvégre a tanársegédem! Merlinre! Hogy lehetek ennyire beteg?
Tagadja mennyire kínosan viselkedem, talán ha belelátna a fejembe megértené miért, fáradtan mosolygom, valószínűleg udvariaskodik. Elveszem a papírokat, átfutom, szépen megszerkesztette. Hülyén jönne ki, ha azt mondanám „ügyes vagy” nem diák már, csak olyan fiatal arca van.
- Köszönöm Alec, igazából ezt is nekem kellett volna megcsinálom. Ezekkel minden rendben van.
Nekiállok szignózni a szép és cirkamlós művészbetűimmel, érzem az emlegetett tinta valahol vágyott bűzét, szeretem. Nyugalmas, mégis lefoglal, hogy megtaláljam a vonalat.
- Ne hülyéskedj Alec, tényleg nagyszerű segítség vagy, ezeket nekem kellett volna megcsinálnom és felkeresnem téged, hogy írd alá, sőt különórákat tartanom, hisz mellettem fejlődsz, de tervben van, mindenre sort kerítünk
Ígérem. Mi lenne, ha vele foglalkoznék egy ideig, tanítgatnám? Eléggé elvenné-e a figyelmem vajon? Beletemetkezünk a papírmunkára, kellemesen ellazít, de amikor megemlíti a teát, összerezzenek.
- A pitvarba! Elfelejtettem! Már meg akartalak kínálni. Azonnal hozom!
Pattanok fel zavartan, rohanok a teáskészlet felé, szinte delíriumban kapkodom le a polcról, az eredeti, indiai teafüvemet teszem csészékbe, magamnak is, hiszen udvariatlanság egyedül hagyni és fojtottan megkérdezem, kér-e bele tejet, talán nem is hallja. Gőzölög a tea, eligazítom még a csészéket, szép rendben legyenek, készítek elegáns, cicás cukortartóban és méztartóban édesítőket, forgatom a csészét megfelelő irányba, kedélyesen koppan a kis porcelántányér.
Nem figyelek, mit szöszöl éppen, de a leesése elég feltűnő, haragosan zörrennek a csészék, ahogy keményen és sietve lerakom, ki is lögybölök valamennyit. Rádől a bor, elfelejtek neki örülni, guggolok mellé, ijedten megragadom, talán leszédült?
- Alec, jól vagy? Utálod? Miért…utálod?
Segíteném fel, de olyan gyorsan áll talpra. Aztán csak nézek rá, nagyon értetlenül, amikor elmondja…
Ez…ez nem lehet igaz!
- Beleolvastál? Az magánlevél volt!
Kiabálok bele, ahogy hátralépek szörnyülködve, tele volt pacákkal és…és a szüleim előtt is szégyelltem, előtte…. Elfordulok tőle, hajamba tépek és meglepődöm, hogy nem hosszú és olyan dús, mint amikor megnyerőbb vagyok. Rövid szisszenést hallatok, belesajdul fejem ebbe az egészbe, hogy Will és ő tudja, mindig olyan nehezen beszélek az érzelmeimről és ami legrosszabb, most is azon kattog agyam, ő mit gondol rólam.
- Én…
Nyöszörgöm háttal neki
- Nem tudom mit csináljak, Will látó
Elharapom a mondatot, ahogy elcsuklik hangom és szúrós szemmel nézem a falat, nehogy könnybe merjen lábadni a kibaszott szemem. Nem merek levegőt venni, sem pislogni, küzdök, mindig olyan nagyon keményen.

Clive & Alec

Érzékelem tudatom peremén, hogy szétszórt - ma is - de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget mint kellene, úgy gondolom. Minden esetre meg szeretném nyugtatni hullámzó lelkét azzal, hogy nem panaszkodni jöttem, sőt, bátran mondhatom egész jól sikerült az első tanórám!
-Nem vagyok szigorú, csak tudom mik a korlátaim. Jól van, jót tenne nekem egy kis... kimozdulás. - Vallom be akadozva, mert egyedül nem igen merek elmenni, mi van ha Rowan követ vagy valami, itt még úgy ahogy biztonságban vagyok, de Clive-val menve, nos, azt hiszem biztonságban érezném magam, ami nagy szó. Megviselt idegemnek már a puszta jelenléte is jót tesz, még így is, hogy kapkod, siet, próbál tökéletes lenni, pedig nem vagyok én olyan fontos, hogy számítson mit gondolok.
Persze hozzá kell tennem, hogy ez a só és társai elég fura gittegyletet alkotnak, emiatt van egy halovány hátsó gondolatom, hogy az inge is direkt van kifordítva, hanyagul és nem épp elegánsan mindig pedáns valóját csúfosan hirdetve. Ahogy pedig balga mód szóvá teszem, hát... nyelnem kell, mintha segítene elnyomni érzelmeim, kibukni vágyó bókjaim, flörtölő gondolataim. Eleve, kezdjük ott, hogy Ő Clive! Clive-val nem flörtölünk, csak minimálisan. Na ez a testét szemlélve nem apró hullámocska lenne, hanem cunami és tajtékzó szökőár! csöndben kéne maradnom, elkapni vizslató pillantásom, de túl gyönge vagyok hozzá, no meg túl érdeklődő is. Nem is megy... Festői, Merlinre, hogy jutott pont ez eszembe?! Kínosan mosolygok, oppsz fejet vágva, legyintve elesetten, hogy ne is figyeljen.
-A munkánk része a sok heg, elkerülhetetlen, rajtam is van. Jól áll... Már Neked, nem nekem! - Leütöm a fejem, basszus, oké Alec, első szabály: ne beszélj. Második: Ne beszélj még mindig és gondolj kis kígyókra, azok aranyosak, nem szexik. Nem jó, túl pajzán vagyok, kismacskák! Ahh, semmi sem segít...Még jó hogy elfordult, igazítok a taláromon a széken, takarjon jobban, feszül a nadrág, azt nem kéne látnia. Nem akarom. De azt meg nem értem később miért hiszi bármi baj lenne azzal ahogy viselkedik, többször a tudtomra adta kettőnk közül én vagyok a tapintatlanul zavarba ejtő a szókimondásommal, nem ehhez van szokva tudom jól.
-Áh, bőven van időm, kettőnk közül Te vagy az elfoglalt. - Összepréselem ajkaim, bólintok, hogy rendben vannak amiket írtam, örvendetes. De nem akarok még elmenni, pedig jobb lenne, komolyan, mégsem megy. Még szabadkozom is egy sort hallva mennyire nem mennek jól a dolgok az öccsével.
-Will az első, én... őszig biztos maradok. Vagy ameddig kellek Neked. - Mert ha Rowan marad, nem tudom meddig bírom... Clive-ot nem fogom cserben hagyni, gyáva nyúl módjára menekülni, de ez a folytonos rettegés nem élet, hamarabb megyek egy Magyar Mennydörgő fészkébe, mintsem az ódon falak között rettegjek nap napután. A teára persze ráharap, úgy tudtam! Még meg is nevettet, miféle káromkodás ez?
-Láttam rajtad, csak öltöztettelek meg minden, én hibám. - Vállalom magamra, noha nem tudom valóban akart-e kínálni, nem is lényeges, tudom hogy a szándék mindig benne van, igazi úriember, nem úgy mint én... Nem is igen volt soha hova vendégeket hívnom, azt se tudom hogy kéne... De míg ilyeneken merengek felhős gondolataimból az a zilált vallomás szakít ki levél formájában, amit Clive írt szüleinek. Az öccséről, akit említett. Tudom, hogy modortalan vagyok, hogy ez túl durva ha barátkozni akar az ember, de annyira... megijeszt ahogy és amit ír, hogy nem bírom ki, el kell olvasnom. Ahogy észlelem visszajött le is esem a székről a földre, Merlinre, ez a jótét lélek meg szalad segíteni. Miért ilyen rendes?! Megragad, az még szörnyűbb, az érintése, a tudat, hogy közel van, kedvesen, míg én vájkáltam, hát nem hiába pattanok fel, némileg valóban beleszédülve, de semmiség, részegen nehezebb talpon maradni, most józan vagyok.
-Nem tudom, nem kényelmes... - Fel se fogom, hogy válaszolok erre a végtelenül bugyuta és lényegtelen kérdésre, miért nem bánom, hogy vérvörössel dekoráltam ki ezt a kék inget. De bevallom hibám, úgy is rájönne és nem is szoktam titkolózni, legalább is nem szeretek, ha jól is hazudok, nem kényszeres.
-Tudom-tudom-tudom! - Esdeklek, nem vagyok infantilis, felismerek egy magánlevelet, csak épp... pofátlan is vagyok. Nem is nézek rá, csak karolom magam, de megtöri ezt szavaival. Realizálom elfordult, megbicsaklik a hangja. Tépelődöm, hogy mit is csináljak, nem épp kierőszakolni akartam mi nyomasztja ennyire, mégis megtettem, ostoba, kicsinyes módon. Nyelek egyet és összeszedem magam, kezem saját vállamról az övére teszem puhán.
-Tudod... a látók csupán lehetséges jövőképeket látnak. A többségük valóban teljesül, de nem pont úgy ahogy gondoljuk. Nem... nem biztos Te vagy az, akit látott, lehet százfüléfőzetet ivott valaki, lehet nem is látomás volt, hanem egy álom, amit látomásnak vélt. - Nincs látó ismerősöm, a jóslástan nem is volt soha erősségem, de ettől független kitartok amellett amit mondtam. Mellé is sétálok, bánatos arccal keresve a tekintetét, átkarolva immár a vállát.
-Clive... nálad jobb testvért nem ismerek. És azt se tudod letagadni, mennyire szereted Őket. Will is pontosan tudja, hogy nem ártanál Neki soha. Azt se tudod hogy kell... - Komolyan gondolom, Clive számomra jóságos mint egy unikornis. Hím unikornis.... lehet valami férfiasabb jelző kéne rá, de hát basszus, ez ugrott be. Mondjuk így már teljesen megértem hogy kikészült, hogy nem önmaga, én se vagyok az mióta itt az öcsém, noha mi a két végletet képviseljük. Will szerencsés, hogy ilyen bátyja van, tudom Rowan is büszkébb lenne és felvállalna, hogy csak minimálisan olyan tudnék lenni mint Clive. Most kimondottan jól jönne, Ő biztos pontosan tudná mit mondjon, mit tegyen, hogy ne legyek bánatos, de vajon én elég leszek, hogy megvigasztaljam? Sosem érzek magamban semmihez erőt, de most igazán vágyom hasonlítani rá, hogy újra mosolyogjon, mégha némileg mű is az a mosoly, akkor is. Valahol el kell kezdeni.

//Olyan kártyám tuti van xD//

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Röviden átadom magam némi együttérzésnek Alecot illetően, kezdő tanársegéd, frusztráló lehet volt professzorai közelében széptevőt játszani valakinek, aki nem professzionális illuzionista és egész életében másnak adta ki magát.
Mintha önbizalomnak is híján lenne, amit igazán nem tudok hová tenni, a Mardekárosok nem erről ismeretesek, ráadásul borzasztó…helyes.
Elcsuklik gondolatfolyamom és a kín oltárán adózva egy percre lehajtom fejem, legalább amíg ez a fránya pír halványul.
- Megbeszéltük Alec
Térülök fordulok, zavarom és szerencsétlenségem leplező, közben sok kis dolog történik, például az ingem, amit későn jut eszembe, talán nem kellett volna levennem.
Saját zavarát leplezheti ezzel a hadoválással, mi másért mondaná, hogy jól áll, én pedig kínosan hehegek, azt hiszem kipusmogok gyenge „ugyanugyanokat”
Toporgás, ügyetlenül visszaveszem és félek, mennyire félek, hogy ezzel saját ügyemnek ártok. Mi lesz Willel, a melegséggel? Egyikkel sem tudok mit kezdeni, ha nem vigyázok, leszek elég óvatos, észreveszi mennyire zaklatott vagyok, ideges, kapkodó, pattanásig feszült és labilis.
Egy professzor segéde előtt semmilyen körülmények között nem lehet egyik se, de olyan nehezen játszom, mintha mellkasig érő, nehéz vízben kellene gázolnom. Visszatart a gravitáció és fuldoklom.
- Igen…elhavazódom folyton
Zihálom, csak arra figyelek fel, őszig marad, kicsit megütődöm, az én hibám. Talán csak egy évet bír ki ilyen zilált, elfoglalt gyenge professzor mellett? Próbálok nem feltűnően pánikrohamot kapni.
- Kérlek…gondold meg, addigra összeszedem magam. Kár lenne, ha csak őszig maradnál. Meglátod a kikapcsolódáson egészen más leszek, vagy mond el hogy támogathatnálak jobban?
Szükségem van…rád
Gyúl hirtelen paprikavörösre képem, kell a segéd, hol a tea, hol vagyok én? Mintha saját tengelyem körül forognék és csak azért bírom jól a szédülést, mert repülök folyton.
- Kicsit kapkodok, de meglesz
Ígérem a teát, pedig én nem ilyen vagyok, hát hova a szeretett precizitás?
Amikor visszaérek, elesik, talán nincs jól és egészen addig aggodalmasan hajolok fölé, míg fény derül a titokra.
Háttal állok neki, alig kapok levegőt, mégis lélegzem valahogy. Megcsúsztam a jégen, hát hogy állok fel most?
Alec pimasz volt, de most mégsem tudok gyűlölködni, sokkal mélyebb barázdát vájt belém Will, túl nagyot, véreset.
Megérzem vállamon kezét, behunyom szemem, próbálok bent tartani mindent, meg sem szólalni, felölteni megint azt az elhasznált maszkot, de most…
- Meghal… A saját halálát látja folyton. 11 évesen…
Suttogom, ez nagyobb gond, minthogy engem tart elkövetőnek.
- Will…gyűlöl. Szerinte én leszek, azt mondta mindig rossz testvér voltam
Lélegzem ádáz csatát vívva könnyeimmel, ajkam préselem össze, harapom belül, kezem szorítom ökölbe keményen, hogy fájjon, a napba nézek és nem pislogok, mégis gyülevész fellegek lepik el és nem látok már, csak áttetsző, remegő könnyfüggönyön át.
- Próbálom…megakadályozni, de elkövettem egy hibát és talán ezért…valaki manipulálni fog. Dumbledore mellé álltam, rávesznek majd…Alec, azt hiszem…igaz lesz, úgy…úgy félek
Kapkodom a levegőt, nézek könnyeim után bénán, leeresztem a kezem is. Hát ez vagyok én, gyenge, remegő, még saját könnyeimmel sem tudom felvenni a harcot. Tudja biztosan, most bukok el, biztosan nem segít már a kirándulás, itt sírok a szobámban tehetetlenül.

Clive & Alec

Örülök, hogy Clivenak van kedve velem kirándulni menni, mármint nem is kirándulás ez hanem tanulmányi út, sárkánykutatás, nagyon izgalmas és tanulságos dolog! De mégis... pont velem... hihetetlen az egész. Persze a szépséghibája az, hogy azt hiszi semmihez sem értek, magam kezdő volnék és mint tanár jön velem. De nem baj, végtére is tanulni akartam tőle, így legalább megkapom amiért jöttem nem? Csupa zöld legelő, smaragd lombkoronás fákkal szegélyezve a mélyzöld páfrányos talajtól tarkítva. Párás, nehéz levegő, mozdulatlan csend, sárkányok pocsolyává avanzsált lábnyomai. Ah, nagyon is várom!
Az ábrándos képeim illúziójából nem az zökkent ki, mennyire szét van csúszva, hanem hogy kijelenti el van folyton havazódva. Ő... pont Ő?
-Ugyan Clive, tök sok a dolgod, két munkád van egyszerre végül is. - Védem rögtön, noha nem tudom mi a búbánatnak, nem szorul rá, hisz senki sem várja el hat időnyerővel ossza be idejét - szerintem csak akkor lenne esélye ennyi tengernyi teendő mellett. Emiatt is próbálok segítségére sietni, csinálni amit tudok, de Rowan... újra kezdem börtönnek érezni a kastély ódon falait, mintha minden köve azt sugallná, ott vagy Alec ahol a part szakad! De bánatom hamar átveszi az értetlen zavar, mert úgy beszél, mintha miatta mennék. Pislogok párat és értetlenkedésem megtartva válaszolok.
-Clive... ha maradok csak miattad maradok, ezt mondom, de nem azért, mert ne lennél úgy jó ahogy vagy. Nálad tehetségesebb varázslót nem ismerek. Max az öcsém. - Ingatom a fejem, hogy na jó, Rowan még ott van a szeren! De csak mosolygok a felajánlására. -Én akarlak Téged Te lüke. Én nem szorulok rá, csak... - Nézek félre, ujjaim a hajamba temetve arcomnál, hogy magyarázzam el hogy ennyire szörnyű báty vagyok, hogy tulajdon öcsém szégyell? Meg úgy mindenki persze, de most csak Rowan van itt. No meg ez a folytonos idegállapot, mikor átkoznak meg... hét év is bőven sok volt, nem akarok még hetet! De a tea jó ötlet, maradhatok, lefoglalom a zavart Clive-ot is. Arra persze egyikünk sem számít, hogy olyan levelet csípek el és olvasok el engedély nélkül, amit nagyon nem kellett volna. Ilyen az én formám, megérdemlem hogy a bor a ruhám pecsételje, elforduljon tőlem Clive. De valahogy úgy érzem haragja apró hangyaként toporog elefánt méretű bánata mellett. Odasétálok, átkarolom, érzékelem könnyeivel küszködik már kis ideje. Sosem tudom ilyenkor jobb gyorsan elfojtani belé, vagy eltörni a mécsest, hogy könnyebbség szállja meg a lelkét. Mindenkinek más használ, mindenki máshogy viseli gyenge pillanatait ha látják. Én például mindig megalázónak éreztem, mások lekezelő szánakozása kicsit sem hiányzott azokban a pillanatokban. De... Talán Clive észreveszi számomra Ő ettől nem lesz kevesebb, sőt... kedves dolog hogy ennyire félti a legkisebb öccsét.
-Hah, csak mert nem ismer engem, majd mondom beszéljen Rowannal, rájön hogy főnyeremény vagy. - Simogatom a vállát ahogy szemben helyezkedem vele, másik kezem fejét simogatja óvatosan. Sosem voltam jó ebben.
-Clive... Én nem állok senki oldalán, mert elfogult mindkettő fél. De önmagában az hogy az igazgatót támogatod nem bűn. Lehet szerzel ellenségeket, de elég népszerű vagy hogy e nélkül is lehessenek. Hova tovább, arra nem gondoltál, hogy Will nem is önmagát látja, hanem valakit, aki közel akar férkőzni hozzád? És amint rájössz cselekedsz. Logikus lenne. Bármi hibát követtél is el, nincs olyan, ami helyrehozhatatlan lenne. Főleg hogy Will jól van, Te is. És tudom, hogy sosem bántanád az öcséd, hiszen szereted. A szeretet olyan, hogy a legértelmetlenebb módon kiirthatatlan, tehát nem fogod bántani Őt. Fizikailag nem tudod, mert ösztönösen véded. A bátyja vagy... - Mondom keserűen, mert én ezt érzem. Rowan gyűlöl, meg akar ölni, amiért szégyenfolt vagyok, amiért bemocskolom a nevét, átkozódik és szid, én pedig soha nem tudtam rá egyetlen komolyabb átkot sem mondani, mert ha akartam is, elakadtam benne. Ösztön. És ha bennem megvan, Cliveban hatszorosan ott van!
Ha engedi, akkor puhán magamhoz húzom, hogy megöleljem, simogassam a fejét és a hátát, míg azon agyalok mit csináljak. Nem szoktak nekem belső dolgokat elmondani, sírni végképp, én senkihez sem álltam még közel. Még Rowanhoz sem... Rowan miatt pedig a mardekárosok java kinézett maga mellől, mert vagy szánakoztak rajtam vagy mert féltek a testvérem bosszújától. A rettegéshez pedig kevesebb is elég, mint látni a saját halálod, én már csak tudom, de ettől csak tanácstalanabb leszek, hogy Will... hogy dolgozza fel mindezt? Esetlen pillantásom lehorgonyoz a boron, mint egy szigeten az óceán közepén. Nem valami elegáns megoldás, de egy kevés csak ellazít, attól nem lesz baja!
-Gyere, ülj le. Igyál velem egyet, az majd segít. A szagáról megítélve ez egy telt, erős bor, jót fog tenni! - Tolom a szék felé és noszogatom üljön le, előrántva a pálcám pedig ideinvitálok még egy poharat a konyhából és töltök magunknak - neki többet. Magamnak a használt poharat adom, úgy is én borogattam fel...
-Tényleg jót tesz, igyál Staples, jobban leszel! - Hozzá is koccintom poharam az övéhez, csilingelve jelezve, ne bátortalankodjon, húzza meg. Én is beleiszok a sajátomba, derekammal az asztalnak dőlve Clive mellett, lábammal finoman meglökve térdét, jelezve itt vagyok ám. Jó lenne varázsütésre megoldani, de nem lenne helyénvaló se az érzelemnyugtató se a nevetést kiváltó varázsige. Pedig mennyivel egyszerűbb volna!
-Maradok ameddig akarok. Most is, meg úgy általában segédnek. Jó? - Mosolygok rá feszengve, nem tudom ez segítség-e neki, örül-e neki, de nem tudom hirtelen mi lenne az, ami megfelelő lenne. Ha mást amiatt megnyugodhat, amit csak lehet megcsinálom helyette ameddig csak kell, hogy rendeződjenek a dolgai az öccsével. Vajon az enyémek rendeződni fognak valaha is a sajátommal?

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Szeretett szerepem tarol. Milyen jó kifogás mindenre, hogy két munkám van, mintha nem magamnak keríteném mindkettőt, hanem a körülmények szerencsétlen, teherbíró hősének kellene lennem.
Rezignált mosoly és bólogatás a két munkának, mindkettőnek, hogy senki sem vetheti szememre, ha időnként fáradt vagyok és az majd magyarázat lesz rá miért veszem fel az ingem fordítva, vagy szórok sót az ablak elé.
A valódi okokat kitűnően palástolom és túl vastag a színházfüggöny mosolyom előtt, hogy bárki belásson mögé.
A kicsit ijedt reakcióm bizonyosan nevetséges egy olyan tehetséges varázslótól, amilyennek tart, valójában a lehető legközépszerűbbtől, hiszen a tehetség nálam maximum meg-megvillan, de a zsenialitás nyomába sem érek.
- Ha nem velem van baj nem értelek Alec… Mégsem élvezed a tanítást? Van valami, amiben segíthetek, amit megosztanál?
Kissé akadozva kérdezem, hiszen nem ismerem a tanár-segéd kapcsolatot, révén ő az első, inkább hat tanár-diákos kérdésnek ez a „tudom, hogy nem szívesen avatnál be a magánéletedbe, de itt vagyok arra várva, hogy bármilyen tanácsot, segítséget adjak”
Egyelőre csak egy teával szolgálok, amit nem is juttatok el hozzá, de ebben ő a hibás, hogy kíváncsiskodott és előkerültek a levelek anyámnak Willről.
Az állapot már az ablaknál talál, elfordult és haragvó, mégis sokkal több nyomással sújtott, a kimondott dolgokkal, amiket eddig nem merészeltem hangosan a számra venni.
Papírra vetve egészen más volt, mint most elsuttogni és valósággá tenni.
Hiszen zokognék legszívesebben, vagyis éppen azt teszem belül, kívülről meg csak ez a tehetetlen kaparászás látszik könnyekkel, ahogy felfelé nézek, ajkam préselgetem, küzdve nehogy hatalomra törjenek felettem az érzések, eláztassanak és én olyan ádázul tudok harcolni az égő torokkal és a cunami érzésáradattal.
Alig merek levegőt venni, nehogy eltörjön a mécses, főleg mert milyen közel van és egyre közelebb.
Az ölelést furcsán köszöntöm, mert másodpercekre kiesik fejemből Will, betolakodik valami egészen más, egész testem remegtető érzés, mágneses húzóerő köldököm tájékán.
Nem mozdulhatok, hogy belefeküdjek egy ilyen ölelésbe, talán bólintok, nem tudom és szemeimből tehetetlen és zavarodottan kihullnak a könnyek érintésére.
- Sok mindenre gondoltam, de abban biztos vagyok, hogy önmagát látja. Túlságosan szenved Alec és bár neki nem mondtam, nagyon is elképzelhető, vagy bántom az imperio befolyása alatt… Mi van ha mégis? Ha nem tudom megvédeni?
Nyöszörgöm beleolvadva immár az ölelésébe és megkapaszkodva vállában, kicsit belefúródva.
Megrázkódok, ahogy feltörő zokogást próbálok tompítani, így csak nagyobb adagokban buknak fel belőlem zihálások és nyögések, kapkodó levegővétellel és sok-sok kitörő könnyel.
Elbotorkál tudatomig az ivás ötlete, de nem bírom elengedni, nem is merem… remegve kapaszkodok belé, túlságosan bújva hozzá és tehetetlenül, mennyire nem bírom elnyomni…
Aztán mégis leülök, szembe a borral, akkor már azon fáradozok, hogy eltüntessem a könnyeket, mindkét kezemre szükség van, szabadulhat tőlem, ha akar.
Zihálva, hüppögve bólintok egy kicsit, próbálom úgy megragadni a poharat, hogy ne löttyintsem ki az egészet, valahogy meginni, túlságosan reszketek, folyton hozzákoccan fogaimhoz, de nem számít.
- Staples…Azt mondtad Staples…
Nyögöm, ez vicces felháborodás akarna lenni, de fogalmam sincs kiérződik-e belőle.
Felpillantok rá, amikor megböki térdem és nagyon furcsa dolgot teszek, de ebben a pillanatban képtelen vagyok átgondolni. Utánakapok és bár áll, én ülök megragadom a derekánál fogva, hogy magamhoz húzzam, mint egy kisfiú, aki kér még az ölelésből.
Elfelejtem tudatosítani mi vagyok, csak átkulcsolom derekát
- Maradj…kérlek maradj. Nem akarlak elüldözni, szeretnék segíteni neked is…Kérlek maradj velem
Aztán majd lesz az a pillanat, amikor agyam utoléri ösztöneim, eljön, hogy megfagyok, de még csak puhán vonom magamhoz, fel sem fogva, hogy ágyéka fejemnél köt ki, vagy mennyire erősen szorítom.

Clive & Alec

-Nem, nem veled... - Erősítem meg saját és az Ő szavait, nem vele a gond, nem emiatt akarok menekülni a Roxfort ódon falai közül messzire, ahova öcsém átkai nem érnek el. Csak sóhajtok, szégyellném elmondani menekülni vágyom, nem valami férfias dolog. És nem is megoldás... -Szeretek tanítani, kedvelem a kölyköket. Ez... túl összetett, most nem mennék bele, ha nem haragszol meg érte. - Nem akarok erről beszélni, főleg neki... végtére is Ő Clive, az a Clive, tehát eléggé nevetséges lenne pont neki panaszkodni. Mert ha azt mondom gyűlöl az öcsém közölné csak beképzelem, alá kéne támasztani, de ahhoz nincs kedvem hogy kiteregessem múltam szennyfoltjait semmire sem vagyok jó, kitagadott, családtalan nincstelen vagyok, aki ha teheti állatokkal beszélget, mert addig sem komolyabban az emberekkel. Mert utóbbit is szoktam, de csak könnyed csevejként és ha szórakozást keresek, senki meg nem mondja félek tőlük és nem tudok mit kezdeni velük, ha nem pár napos vidámkodásról van szó vagy épp szexről.
Pont ez is az oka később, hogy mikor tetten ér és a szüleinek szánt levél miatt kitudódik frusztráltságának oka esetlen ölelem, tehetetlen kezelve bánatát. Mindeközben próbálok olyan elméletekkel előállni ami tisztára mossák a súlyos látomás terhe alól, de... az imperiora mondjuk én nem gondoltam...
-Clive... mi okuk lenne ilyenre rávenni, abból semmi hasznuk. Hamarabb képzelném azt valaki felveszi az alakod és Ő bántja Willt. Hidd el, Te nem fogod. De ha ennyire tartasz ettől mindig hívj a találkáitokra még valakit. A látomásban csak ketten vagytok, nem? - Kérdezem még szorosabban ölelem, biztos várként, melybe visszavonulhat ha csak kis ideig is a gondok elől. Annyira sír, hosszasan ölelem, de percek múlva mégis jobbnak látom máshogy is csillapítani érzelmei hullámvasútját, így ötlik fel bennem a bor ötlete. Nehézkesen csüccsen le a székre, simogatom fejét és törlöm arcáról szapora könnyeit, míg idevonzok pálcámmal még egy poharat és töltök.
-Ühüm, szeretem a második neved. - Mondom csak úgy, elvégre a sok hüppögése közepette nem tűnik fel bosszantja a szokatlan megszólításom felé, inkább mintha csak meglepné hogy tudom. Iszok egy keveset míg Ő is próbálkozik de az ölelése olyannyira meglep, hogy kissé lemerevedek mint egy élethű szobor. Soha senki sem ragaszkodott még pont hozzám, emiatt nagyon meglep a marasztalása. Elpirulok, de nem azért hol és hogyan ölel, hanem hogy kellek valakinek. Neki. Clivenak. De aztán rájövök csak bánatos, én már kiszedtem belőle aljas és alantas mód a titkát, nekem akaratlan megtört, ha más cselekszik így Őt kéri meg. Elszomorít belül a dolog, de attól még jól esik, hiába küzdök ellene. Leteszem a poharat, finoman lefejtem magamról, de csak hogy letérdeljek és újra megöleljem rendesen, azt hiszem jól esett neki és az előbb amúgy is kapkodott, fel se fogta hogy tette. Persze nekem sem számít, ilyen élethelyzetekben nem szabad viccelődni, nem is teszem, simogatom a hátát, némileg most én bújva a karjaiba.
-Te sosem tudnál elüldözni. Ezt sem tudod hogy kéne... rém pocsék halálevő vagy mi a fene lennél... - Mosolyodom el akaratlan, mert egyrészt jól esik a tudat, kellek valakinek, főleg neki. Másrészt... szégyellem bevallani magamnak is, de nagyon jól esik megölelni. Nem is sejti, nem csak neki ad támaszt de nekem is.
-Amúgy nekem nem tudsz segíteni, én már nem tudok és... nem is akarok megváltozni. De veled maradok, kitalálunk valamit Willel kapcsolatban. Sőt, talán ha elég jó cseretárgyat adunk Lumpstucknak, ami nem nehéz, akkor keverhetne Felix Felicist és odaadhatnád az öcsédnek. Ha bajban érzi magát mikor veled van, ihat egy kortyot. Mit szólsz? - Ölelem szorosan, remélem érti amit mondok mert félig a nyakába beszéltem, úgy ellazít az illata... milyen jókat tudnék aludni, ha a párnámon az Ő illata lenne... szerintem kialudva ébrednék... Merlinre, de örülök hogy nem olvas a gondolataimban!!!

...

Játéköteletek: Rowan-Clive vacsora
Tesztráloknál az erdőben
Sárkánykutatás

*

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Az a másik, akinek középső neve Önzés találna jó indokot miért nem jöttem még rá, firtatom és oldom meg. Mert bár nem a diákom, hozzám tartozik és rögtön, amikor idejött többet kellett volna tennem derült örömnél és én rozoga voltam, gyenge, mint ahogy most is bujkál az a másik, fekete énem, a párhuzamos világ. Talán ezért akarom kétségbeesetten bevetésre rángatni, Alec megosztó, ijesztő hatással van rám, íratlan szabály, hogy nem láthat feketének, aki szőkén ismer.
Ajkam beharapom egyetlen másodpercre, de kimért angolsággal mondom, mint a magabiztosak.
- Ha nem szeretnéd, nem firtatom, de felelős vagyok érted és tudnod kell, hogy bármi nehézséged támad, fordulhatsz hozzám.
Talán ezek az utolsó méltósággal kiejtett szavak előtte, pedig kínosan ügyelek minden reakciómra.
Alec összezúzza, Alec eltiporja a védőbástyáim, orvul leleplez egy családi átkot.
Megfordul a fejemben, ha nagyvonalúan magamra hagyna, mielőtt még a mécses eltörik és nyelni kezdeném kibuggyanó könnyeim, talán képes lennék máskor is a szemébe nézni.
De eltűnik a jövőm, mint ahogy pont azért zokogok és reagálok rosszul a nagyon is logikus felvetéseire.
Zihálós levegőt küzdök le, úgy fáj a torkom, mintha ördögszekérre lenne kötve és valami démon vontatna a nyelőcsövemen keresztül. Küzdök minden torzulni vágyó arcizmommal, nevetséges….lehetek.
Ajkam elé tartom kezem, mintha belehánynék, sírást öklendezve.
- Nem tudom…csak, hogy meghal és látó, nem fog tévedni. Nem kellene, hogy érdekeljen ki keze által, az szörnyűbb, hogy… Akkor is véletlenül találkoztam vele… mi van ha? Még olyan kicsi…
Kötök ki az ölelésében, hosszú, zihálós levegőt véve, miközben a jövő súlya egyszerűen föld alá taszít. Benne kapaszkodom, igyekszem csukva tartani a szám és fékezni a reszketést, tartást erőltetni, megint, mindig ez a kényszer, sok ordító elvárás, Will számonkérő pislantása, összes testvérem egyre szükülő köre, nem kapok levegőt, közel vannak, túl közel… Az a másik nem tudná kezelni, tudnia kell, ő az erősebb.
Éppen barnulnának tincseim, ahogy reszketve nyúlnék ki a sötétért, amikor kizökkent a Staplesszel. Lehet, hogy ő az? Nem neveztem nevén.
- Kevesen tudják, hogy ez… anyám adta, nevetséges. Mindig azt mondja, részeg volt
Ráncolom össze szemöldököm, igen játszik egy somolygás ajkamon és kihasználva az alkalmat kézfejemmel törlöm mocskos képem.
Egy következő pillanatban megint kikötök Alec ölelésében, belebújba karjaiba, ő is bújik hozzám, nem tudtam, hogy ezt a férfiak így szokták, talán csak, akik elég szánalmasak és úgy könyörül rajtam, mint ahogy az éhezőtől sem tagadunk meg egy szelet kenyeret.
Alec…olyan jó most így, csak egy perc legyen nekem az örökkévalóság.
- Ne haragudj
Hajtom le fejem és igen vörös, szörnyen szégyellem magam. Tulajdonképpen az összes tervem dugába dőlt vele kapcsolatban.
- Halálfaló… talán én sem ismerem magam eléggé
Megrázom fejem, kényszer kaparja torkom.
- Nem…nem így akartam. Szerettem volna, hogy erősnek láss, mint egy olyan professzort, aki megérdemli, hogy az legyen, de Alec, egyre rosszabbul szerepelek, már az elején gyenge voltam. Én meg tudok változni, de neked miért kell?
Ragyogó!
Nézek rá tágra nyílt és még könnyektől csillogó szemmel, még ott virít arcomon a vérszín.
- Erre nem gondoltam, de a Felix…a Felix segíthet. A patkó, a szerencsehozó amulettek, bűbájok, védőráolvasások, nyúl farka, malacé, négylevelű lóhere! Alec! Zseni vagy!
Mert nem tudok magamról, amikor egyik pillanatból átlépek a következőbe. Mintha az egyik pillanatban érzett bánatom hirtelen fordulna át féktelen örömbe, ahogy a babonaság körülölel, beleordít arcomba a kényszeres megoldás, a saját agyfaszságom, és ott találom ajkaim az övén, ahogy lenyomok neki egy orbitális energiájú cuppanósat. Nagyjából ekkor válik pszichológiailag aláírttá egy kórképem, saját halálos borderline ítéletem

Clive & Alec

Érzékelem, hogy kételyt és bánatot szül benne zárkózottságom, de sajnos túl fájdalmas és megalázó lenne beszélni életem romhalmazáról, miként hullott kövekként szét az egész, akkor is ha eleinte azt hittem legalább a tartópillérek stabilak. Nos, az sem volt soha igaz. Az meg hogy egy lélekvesztőn sodródok azóta az élet tengerén megint nem túl vidám, noha annak állítom be bárki kérdezi miképp élem az életem. Az azért megmosolyogtat, hogy felelősnek érzi magát értem, bár nem értem miért. Még csak nem is emlékszik rám. Azért mert a segédje vagyok? Vagy mert munkatársa a kutatásban? Bár utóbbira se jött rá úgy hiszem.
-Tudom, de mint mondtam ez elég régi és összetett problémahalmaz, amit most szeretnék félretenni és a tanításra figyelni. De hidd el, ha úgy alakul mindenképp kikérem a véleményed, mert adok rá. - Akkor is hogyha Ő erre még nem eszmélt fel, mert áldásosan elfelejtette hogy lekőrözött mindig, hogy elhappolt előlem elismerést, dicsfényt, reményt. Adott helyette szabadságot, így nem gyűlölöm mint Ozírisz barátom teszi, nem gondolom átoknak a puszta létezését. Elfogadom tanácsait is, azért lettem a segédje is. De még ezt elmondva is belebotlanék Rowanba, Apámba, miegyebekbe, így nem teszem. Mint mondtam, arra sem jött rá, évek óta kollégák vagyunk, szóval semmivel sem lett több a felelőssége irántam, mint eleddig volt.
Persze ez a magabiztossága is addig tart ki míg a levelét fel nem fedem, míg el nem sírja bánatát. Zihálós, könnyekkel küszködő látványa elbizonytalanít, végtére is attól hogy nekem fontos nagyon is az Ő személye, ez nem kölcsönös, nem vagyok számára senki sem, csak egy segéd, de mégis igyekszem kilépni ebből a zsibbasztó valóságból és valami reményt kicsikarni a sötét fellegként megtelepsző tényekből.
-Attól hogy látó még tévedhet. Ha egyik sem tévedett volna akkor nem lenne kétségbevont tudományág ez... héj, nem lesz baj, megoldjuk. Meglásd! - Majd kiötlünk valamit, most túl feldúlt ehhez, én meg sosem gondolkodtam még ilyeneken, de most majd megcsikorgatom az agytekervényeim, dolgozzanak teljes erőbedobással.
Ölelem is, szorosan, hogy megpihenhessen, mert én nem a testvére vagyok, előttem lehet fáradt és rémült is. De csak leültetem, itatom borral, megnyugszani látszik, hiszen hamar kapcsol második nevén szólítottam.
-Én sok mindent tudok rólad, kedves szombati boszorkány legbűbájosabb mosolya... amúgy meg mint mondtam, én szeretem a Staplest, szóval jó humora van anyádnak, ne szidd érte! - Vigyorgok rá, hogy így jellemzi a nevét, no meg szerintem ezt bárki tudja, aki egyetlen riportot is elolvasott vele vagy róla. Nem olvasok újságot a nővérem miatt, nem is innen tudom, hanem még a tanulóéveinkből.
De ami meglepetésként ér az a ragaszkodása, így némi habozás után leteszem a borom és letérdelve, hogy szemmagasságba kerüljünk újfent megölelem, így kényelmesebb és viszonozni is tudom rendesen. Jól esik, fájó beismernem magamnak, de élvezem ölelni, szorítani, magamon érezni teste ritmusát, lélegzetét. Eddig annyira megfoghatatlan volt nekem, egy magasztos név, de végre elérhetővé vált, tetszik ez a semmi távolság ami maradt köztünk. Legalább is fizikai síkon, mert amúgy csak apró lépésekkel haladnak lelkeink egymás felé. Még a hajával is játszom alig érezhetően, észrevehetően, óvatosan, nehéz megállni.
-Nincs miért. - Mondom neki, mert tény, nem értem miért kér bocsánatot, a helyében én is össze lennék törve, mint a földre hullott fióka, aki szárnyát szegve vágyik vissza a fészekbe.
-Ja tényleg... hülye nevük van. - Mondom aztán elmélázva a halálfalókra, ki akarja a halált falni? Miért jó az? Ebből a meddő elmélkedésből a vallomása szakít ki, meglepetten pislogok rá.
-Clive, azért mert a magánéletedben most nehézségeid vannak pontosan tudom attól még, hogy kiváló oktató és sárkánykutató vagy. Kicsit sem gondollak gyengének, sőt, egyre erősebbnek, hogy így kitartasz. - Persze arra hogy miért kellene megváltoznom csak elnéző mosolyt csal ki belőlem. Erre mit mondhatnék? - Mert mihaszna vagyok! - Hunyom le a szemem és csak mosolygok, mintha mi sem lenne természetesebb és könnyedebb téma nekem, hogy ennyivel megmagyarázok ím mindent, nem kell erre több szót fecsérelni, nem is áll szándékomban, ellenben az Ő gondjára lázasan gyűjtöm a számba vehető megoldásokat. A Felix Felicist aztán úgy fest sikert arat nála, mert felélénkül, immár ettől van kipirulva, nem a szégyen színeként ékeskedik rajta a vörös.
-Túlzol kicsit nem go... - De be sem tudom fejezni, hogy nem arra gondoltam szeméttel halmozza el az öccsét, mint lóherék és nyúllábak, ám a röpke, pillanatnyi mámorú csók ami ajkamon csattan teljesen váratlanul ér. Most rajtam a sor hogy piros színt öltsön egész arcom, de még a fülem is, tétován érjen ujjam az alsó ajkamhoz, ami még mindig bizsereg szája nyomán és olyan megilletődötten és szégyellősen nézzek rá, mint kölyökkorom óta senkire. Le is sütöm a szemem, kezem a térde fölött a combján kezd szabad kezemmel valami lángszerűnek ható mintát rajzolni, majd azon kapom magam, hogy hülyeséget csinálok így azt a kezem is felrántom a számhoz lányosnak ható zavaromban és megköszörülöm a torkom.
-Ki hitte volna hogy ennyi bor is megárt Neked öregem... - Nyöszörgöm, mert mást nem tudok elképzelni, csak azt hogy előttem is ivott már de így a fáradtság mellé ez a pohár bor már tényleg betett neki. Elvégre szájon csókolt. Engem. Clive. A számon. Fogalmam sincs miért jöttem zavarba, elvégre hány férfival csókolóztam már, a nőket nem is számolom, de Ő mégis csak Clive... Őt ismerni vélem, Ő a példaképem, a... a kollégám, bár ez sosem zavart volna de... ahm. Tőle annyira váratlanul ér és annyira bizsergető, hogy komolyan ádáz küszködéssel sikerül csak úrrá lennem megilletődöttségemen és mosolyogva nézni rá, hogy mi lelte, bár a pír akkor is hirdeti, nem tértem még magamhoz.
-De akkor beszélek majd az öreggel, megkérdem mi az ára. Ha olyat mond, maximum arra megyünk sárkánylesre. Összekötjük a kellemest a hasznossal. - Próbálom összeszedni magam, hogy itt térdelek előtte, bár ez zavar a legkevésbé.
-Ahm... lehet le kéne pihenned, nem akartalak én leitatni, csak megnyugtatni. - Simítok el még gyöngéden pár elmaszatolt könnycseppet az arcáról, ami valóban forró, gondolom az enyém is az lehet, de nekem másért. Bár ha tényleg sokat ivott lehet semmire sem fog emlékezni, azt kicsit sajnálnám, noha lehet jobb lenne. Tudom hogy amúgy sosem ölelt vagy csókolt volna szájon, végtére is Cliveról beszélünk. Kár, mert amúgy helyes férfi, nagyon is. Ó Merlinre, jól elszúrok mindig mindent, lehet kölcsönkérem mégis az egyik nyúllábát, hátha segít ostoba fejemen!

...

Játéköteletek: Rowan-Clive vacsora
Tesztráloknál az erdőben
Sárkánykutatás

*

Aki babonás, az nem lehet egészen szerencsétlen. A babona néha remény.

Alec & Clive

Nem lehetek ennyire paranoiás, Alec gondjának valószínűleg semmi köze hozzám. Kimért biccentéssel veszem szépen tudomásul, nem erőszakoskodom, csendes belenyugvással, beszél majd róla, ha akar.
Célszerű volna annyira összeszedni magam, lehessen rám számítani és ne babonák, tévképzetek hálóján át próbáljam beleártani magam a tanársegédem viselt dolgaiba.
Úgy, Clive, most szépen levegőt veszünk és a tökéletes derű álarcával addig takargatjuk magunk, amíg kotnyeles segédünk szét nem tépi a maszkokat.
Mi lehetne ennél megalázóbb? Hogy lehetek ilyen gyenge, csúnyán elrepedni, mint egy túltöltött, sérült edény, ráömleni.
Zihálok, borzasztó, legalább képes lennék abbahagyni és a tántoríthatatlan nagy testvér képét felöltve, erélyesen közölni vele, ha Ő kizár egem a magánéletéből, megteszem Én is, ha ezt akarja, kapcsolatunk maradhat mindörökké a rideg szakmaiság keretei között.
Csak Willre tudok gondolni, a közelgő esemény vészjelzőként villog ébren óráimban, könnyeket szül elnyomásokban, ahogy megtörik a váll, görnyed a hát és feladom kicsit, megadom magam nekik.
A könnyek, mintha évszázadok óta visszatartották volna őket, csak ömlenek, hát hol van ő most? A fekete, az erős?
Csukladozva szorítom őt, egyetlen stabil pontom most az áramlatban, pedig nem akarja, milyen visszás lehet, de undorító!
Kissé fennakadok a díjamon, vöröslő fejjel meredek a cipőjére.
- Alaposan…utánanéztél a biográfiámnak. Szerettem volna megcáfolni a ficsúr címet, de folyton ellehetetleníted nekem Alec
Viccnek szánnám minden normális esetben, de most ajkam biggyed le kissé a szemrehányásban. Vagy nem törekedtem eléggé megnyerő lenni? Hogy lehet, hogy olyan könnyelműen rángatja álarcaim, mintha papírból volnának. Összegyűri, ráköp.
Biccentek, mert vigasztalni próbál, tenyeremmel rejtve arcom és hosszú, elkeresedett simításokkal törölgetve maszattá a könnyeim.
- De…ijesztő lehet
Ha egy férfi sír, ilyen gyermeteg, lehetetlen, egy rakás sárkánytrágya. Akkor ezek után bizonyítsak? Lehetetlenné tette!
- Ezzel most csak…vigasztalni akarsz. Mindegy
Igyekszem kevésbé náthásan hüppögni, szükségem lenne egy kendőre, kétségbeesetten tapogatom érte zsebeim. Zihálok, náthás hangon, próbálok elfordulni, mindegy, látta már a valóságot.
Felpillantok rá, szipogva még, de megkeresve porba hullott büszkeségem, hogy próbáljam visszatuszkolni képemre.
- Okvetetlenkedő, de nem mihaszna. Miért gondolod így? Mihasznának a szülők szokták gondolni gyerekeiket, de te kinőttél már abból a korból, hogy adj az ilyesmire.
Tapintatlan vagyok, érzem, tőlem szokatlan módon. Csak ez a zaklatott állapot…
Ami történik, fel sem fogom, csak elönti tudatom a flow, megoldás, csillan a szikra, előttem Will, zsebei teletömködve négylevelűekkel, kritikus helyzetekben Felicist iszik, oldalán nyúl farok, patkó a nyakában, zihálok, elvesztem az eszem, szájon cuppantom, Merlin…szent…félkegyelmű hálósipkája!
Hátraesem döbbent, vörös, nem is tudom és ő hát hogy reagálna? Hogyan reagál erre egy férfi? Az jó, ha valamit a combomra?
Merlin…
Behunyom szemem, nem, ez nem történhetett meg, tovább égni, sőt lángba borulni előtte, felgyulladni.
- Neharagudj
Zihálom forrón, csukott szemmel, nem hiszem el. Csak úgy előrelódult a fejem, csak megtaláltam az ajkán, azt akartam, ne engedjen el, buzi vagyok…Merlin
Bor, mámor? A jó kifogás. Pilláim alatt pedig remeg már a könny. Ez egy betegség, valami ferde gondolat volt Dravennel, Draven ajkaival. Elnyomni, nem reszketni, nem sírni, a fenébe!
- Én…persze a bor
Fogalmam sincs miről beszél, öreg, sárkányles, kellemes és hasznos? Okosan bólogatok, semmi más reakciót nem engedek magamnak ma már.
- Igen. Elnézést, de legjobb lenne most…
Behunyom szemem, szorosan, ez ez mi ez? Ég bőröm, ahol hozzám ér, utána bizsereg, mintha apró lángok nyaldosnák arcom.
- Alec majd…helyrehozom
Nagyon halkan motyogom és ott maradok teljes agóniában, nem, itt most nem segít az angol méltatás, udvarias frázisok, maradok, padlón maradok.

Clive & Alec

Sosem gondolnám azt hiszi nem kívánom megismerni, nem kívánok megiserve lenni, de míg Ő csupa dicsfénnyel, himnusszal és vidám emlékkel teletűzdelt kosarat adna át, addig én csupán szürke festékkel lehányt vászont tudnék adni. Amíg nem tudja szegényes lelkivilágom és emlékeim haszontalanságát addig jó. Persze kotnyeleskedésem léket üt szilárd halmazán, elpityeredik, elbizonytalanodik, kétségbe von mindent, mert reménytelennek ítéli mivoltát és szerepét a Willel való történetben. Ezen csak mérsékelten segítenek ötleteim, öleléseim és a bor, de azért próbálkozom. Azon végre nevetek pár sort, hogy milyen alapos voltam vele! Fel se tűnik így 13 év után! Clive kedvenc száma, hm!
-Semmi ficsúros nincs benned, megnyugodhatsz. Pont jó vagy így. - Nem hiába a példaképem, még a szörnyű rendmániáját is elnézem, példának okáért, hát pont a díjai miatt szóljam meg? No meg valóban bűbájos a mosolya, nem adnám másnak a címet, de ezt nem mondom, csak feleslegesen zavarba hoznám megint. Vissza kell fognom magam, azt hinné még itt fékevesztett ló vagyok egy magam által kreált futamon. Nem értem a bocsánatát, nem értem mi ijesztő.
-Igen, de hát a halál már csak ilyen, ki ne félne tőle? Én is megteszem, Te is, természetes. - Mert az eszembe sem jut, az ijesztő hogy Ő sír, az inkább csak váratlan, de a levél tartalmát felfedve még az sem állja meg a helyét, elvégre én is így reagálnék, csak én tehetetlen és elveszett lennék, Ő még tartja azért magát. Éppen ezért mondom aztán amit, hiába kötekedik jószívűségem hajt előre, mint sárkányrepülőt a szél, tagadom.
-Nem, én komolyan gondolom. Nem vagyok valami jó vigasztalásban amúgy sem... - Ez az igazság, mert ugyan kit vigasztaltam volna a szomorú és elhagyott, sérült állatokon kívül? Senki sem szorult épp rám, Clive is teljesen véletlen tette és mert én pimasz mód vájkáltam a magánéletében, amúgy nem engem választ. Ebben biztos vagyok. Adok is egy zsebkendőt, van az egyik szütyőmben a derekamon, át is adom, használja.
-Tény. - Mondok aztán csak ennyit, kinőttem a mihaszna szerepből is, igaza van, kitagadott lettem, egy semmi... karrierem sem igazán, mert nem célom elsőnek lenni, csupán jónak, igazi szakértőnek, de semmi egyébnek. Ambícióim kimerülnek abban magam számára elég jó legyek, az állatok számára, akiknek segítek, akiket kutatok, de ennyi. Silverlakeként ez édes kevés, nővérem varázsló számba sem vesz, öcsém gyűlöl és szégyell... mihaszna sem lehetek immár. Okvetlenkedő lettem hát, elfogadom Clivetól, bár tőle elég sok mindent, ha nem is veszi észre. Inkább félretekintek és csak akkor nézek vissza mikor eszembe jut mi is lehetne az Ő gondjára a gyógyír, ez sokkal fontosabb, számomra fontosabb. Persze a jutalom amit kapok érte érthetetlen, túlontúl bizsergető és zavarba hoz, ami tehetség, valljuk be. Nálam szemérmetlenebb személy kevés van az öreg falak között, de Clive más. Clive az... Clive. Nyelek, elvörösödöm, rajzolgatok, majd feleszmélve abbahagyom azt is, szám elől erőszakkal rántom le kezeim ölemhez.
-Nincs miért, egy helyes férfitól sosem zavart az ilyesmi.... de tényleg ne igyál többet. - Mosolygok, Ő is belátja sokat ivott, persze, gondoltam, magától ilyet nem követne el, miért is tenné? Bólogat a Felixel kapcsolatban, érzem rajta kezdi elveszteni a valóságot, nem igen van már itt. Ah, tényleg jobb lenne ha kialudná magát, így úgy sem megy sokra ma már. Lehajolok érte, próbálom felsegíteni hogy letöröltem némi könnyet még róla és terelem az ágyba, ne csak üljön le, feküdjön is el. Közben motyorászik bár nem értem teljesen mire is céloz.
-Nincs mit, ha másra nem is erre emlékezz holnap is. Megvárom míg elalszol, pihend ki magad, jó? A munkát bízd csak rám, holnap pihenj. Ígérd meg! - Noszogatom határozottan feküdjön el, be is takarom, egyszer kibírja a ruhát is, nem merem vetkőztetni, félreértené... gondolom. Arcát gyöngéden törölgetem, simítom el haját, rossz ennyire összetörve látni Őt, de valahogy így olyan emberi. Nem tökéletes, noha sosem hittem annak, de ez a tökéletlenség teszi igazivá, szimpatikussá. Kotrok még elő zsebkendőt, leteszem mellé elérje, bár pálcám orrára szegezem és egy "Anapneo"-t elmondva kitisztítom a légutait, kapjon levegőt rendesen, anélkül úgy sem tudott volna elaludni. Közben leültem az ágy szélére, szabad kezemmel benyúlok a nyakamnál a ruhám alá ahol ráömlött a bor. Teljesen átáztatta a bőröm és zavar, de hogy odanyúlok már ez is segít. Remélem Őt nem boroztam össze, nem igen figyeltem erre míg öleltem hiába illet volna. Úgy fest ez nem erősségem, teszem amit gondolok, tényleg okvetlen vagyok, szörnyű!

...

Játéköteletek: Rowan-Clive vacsora
Tesztráloknál az erdőben
Sárkánykutatás
Temetés

*