Fabian & Richard ~ 1962

Ha lett volna naplóm, lassan egy hete mindennap beleírtam volna, hogy Fabian Prewettel együtt tanultam délután a könyvtárban. Mágiatörténet beadandót írtunk, engem választott a párjának, kivételesen nem az ikertestvérét. Gondolom, ennek az lehetett az oka, hogy Gideon minden mágiatörténet órát átaludt az utolsó padban, nem sok hasznát vette. Én persze azonnal rávágtam, hogy igen, nagyon szívesen dolgoznék együtt Fabiannal, még az sem zavart volna, ha egyedül kell megcsinálnom mindent. Már hozzászoktam, Gideon például rendszeresen megíratta velem a háziját, ha nem volt kedve dolgozni vele.
De nem volt naplóm, mert akkor állandóan retteghettem volna, hogy apám vagy valaki más megtalálja és undorodva dugja az orrom alá a végzetes bizonyítékot. Szinte hallottam, ahogy apa megvetéstől csöpögő hangon megkérdezi: Ki a fene az a Fabian? Minek rajzoltál szíveket erre a lapra, mint valami kislány vagy mocsok kis buzi? Biztosan ezt mondta volna. És ezért nem volt naplóm, mert ugyan mi értelme leírni az életedet, ha közben a lényeget muszáj kihagynod? Például azt, hogy megőrülsz a magánytól ebben a nyomorult iskolában és otthon is, mert ugyan hogyan is nevezhetnél bárkit a barátodnak, ha nem viselkedhetsz önmagadként? Ellenben hosszasan kellett volna taglalnom, mennyire őrülten szerelmes vagyok a barátnőmbe, akit valójában a hátam közepére sem kívántam. Kedves lány volt, komolyan, a helyemben bárki hálás lett volna egy ilyen barátnőért. Engem viszont a sírás kerülgetett, akárhányszor óvatosan megemlítette, hogy este kilóghatnánk a prefektusi fürdőbe vagy amikor legutóbb az üres klubhelyiségben ki akarta gombolni a nadrágomat. Bezzeg az nem tűnt ilyen természetellenesnek, amikor tegnap mintegy mellékesen megjegyeztem Fabiannak, hogy tetszik a pulóvere. Csak vállat vont és közölte, hogy igazából a testvérétől vette kölcsön. Kedvem lett volna beleverni a fejemet az asztalba, amiért ez közel sem volt annyira testidegen, mint hagyni, hogy barátnőm megcsókoljon a folyosón.
Teljesen a gondolataimba feledkeztem, először észre sem vettem, hogy Fabian hozzám beszél, a tankönyvben rábökve egy bekezdésre.
- Ne haragudj, nem figyeltem - ráztam meg a fejem. - Semmit nem aludtam az éjszaka, de összeszedem magam. Bocsi.

Fabian & Richard ~ 1962

Amióta Fabian engem választott partnernek a beadandóhoz, Gideon folyton engem piszkált. Nem nyafogtam miatta, még csak nem is haragudtam igazán, elsőtől harmadikig sokkal többet bántottak. Azt hiszem, Gideon nem is igazán rosszindulatból tette, csak nem tudta máshogy kezelni ezt a szokatlan helyzetet. És különben is, ő annyira... furcsa volt, neki valahogy elnéztem még azt is, hogy tegnap egy bébi akromantula levedlett vázát dobta a nyakamba LLG-n. Mikor a többi fiú még a vacsoránál is azon röhögött, hogy elsírtam magam az órán, Gideon legalább őszintén bocsánatot kért. Egyszóval nem nehezteltem rá, de azt sem tudtam bánni, hogy Fabian inkább velem akart együtt dolgozni. Nyilván nem, mert... mert Fabianról volt szó.
A válaszára fülig vörösödtem. Sosem hazudtam valami jól, most sem kellett volna megpróbálnom, mert csak beégtem vele. Zavartan a hajamba túrtam, ha apám látta volna, biztosan elzavar levágatni. Utálta, ha kicsit is megnövesztettem, mert a göndörsége miatt nem tudtam vele mit kezdeni és szerinte úgy néztem ki, mint akit a Zsebpiszok köz kukái közül rángattak elő. Pedig én jobban szerettem így, de apával utáltam vitatkozni.
- Mindegy igazából... - Kerültem Fabian tekintetét, féltem, hogy csak még inkább egy nyomorult paradicsomra emlékeztetnék tőle. Mégis mit kellett volna mondanom neki? Hogy azért kalandoztak el a gondolataim, mert olyan szép barnák a szemei és éppen nagyon sajnáltam magam, amiért ő csak a béna szobatársának tart engem? Nyilván ezt nem akarta hallani. Nem tudhatta meg, mekkora selejttel osztozott a hálókörletünkön, biztosan elmondta volna másoknak és akkor én írhattam volna a végrendeletemet. Apa megölt volna, ha megtudja. Bár lehet még előtte kihajítottak volna valamelyik toronyból a mardekárosok. - Gideon miatt vagy ilyen ideges? Összevesztetek, igaz? Mert ha a beadandó miatt, akkor... nyugodtan írd meg vele, majd én találok mást. Legalább akkor Gid is leszáll rólam, ami elég jó lenne, mert pár napja például felrobbantotta az üstömet bájitaltanon és apám meg fog ölni, ha megtudja, hogy újat kell vennie. - Mintha problémát jelentett volna neki bármennyit is költeni... A gondoskodása mindig kimerült annyiban, hogy odalökött nekünk néhány galleont, papolt egy sort a családunk dicső múltjáról, aztán anyuval vagy a házimanókkal elzavart minket vásárolni. Még Ollivanderhez sem jött el, mikor tizenegy évesen megkaptam a pálcámat. Fűzfa, egyszarvúszőr, tizenegy hüvelyk. Kiröhögött, mikor elmondtam neki. - Szóval ha nem akarod velem írni a házi feladatot, teljesen megértem. Úgyis végül én fogom megcsinálni a csoport felének, teljesen mindegy.
Rosszul esett volna, ha lecserél, de megértettem volna. És örültem annak is, hogy legalább eddig hajlandó volt velem tölteni a délutánjait, mert én nem éppen abban a körbe tartoztam, akikkel Fabian lógott. Ő menőnek számított, kviddicsezett, imádták a lányok, kinevezték prefektusnak is. Én pedig a napjaimat itt töltöttem a könyvtárban, a hollóhátas bulikon meg kínosan feszengve, egy üveg sört szorongatva álldogáltam a sarokban, mint egy rakás szerencsétlenség.

Fabian & Richard ~ 1962

Örültem, hogy Fabian nem feszegette tovább a témát. Sosem hazudtam túl jól és rettegtem tőle, hogy ha rákényszerítene, kínosan hamar kiderülne a figyelmetlenségem fő oka. Meglepett, hogy eddig nem vette észre, hányszor bámultam indokolatlanul sokáig az arcát és hányszor kaptam el róla zavarodottan a tekintetem, mikor rájöttem mit művelek. Vagy csak túl tapintatos volt hozzá, hogy szóvá tegye, bár a Prewett ikrek nem éppen erről a tulajdonságukról voltak híresek. Úgy sejtettem, csak az emberek szokásos látásmódja mentett meg a lelepleződéstől: bármire hamarabb gondoltak, mint hogy egy fiú egy másik srácért epekedik. Nevetséges, de ennek általában örültem, pedig dühítenie kellett volna ennek a heteronormativitásnak - utánanéztem, ez volt rá a szó. Persze csak titokban, a könyvtár eldugott sarkában, nehogy valaki meglásson egy olyan könyvvel.
- Szerintem egyáltalán nem vagy Gideon árnyéka - ráztam meg a fejem. - Ő egyszerűen csak... hangosabb. Könnyebb észrevenni az eredményeit. Apám is ilyen, mindig az öcsém a tökéletes, mert ő mardekáros és népszerű, én meg nem. Mindegy mit csinálok, az sohasem elég jó neki. Azt hiszem, ez minden családban így van, bele kell törődni. Attól még Gideon nem jobb nálad, hogy rá többen figyelnek.
Sosem beszéltem a többieknek a családomról. Igazából semmi személyesről nem beszéltem a többiekkel, még a szűk baráti társaságommal sem. Szívesen jártam velük Roxmortsba vajsört inni, máskor könyvekről vitatkoztunk vagy közösen tanultunk a könyvtárban, de az életem ügyes-bajos dolgaiba nem avattam be őket. Úgy éreztem, nem érthetnék meg a problémáimat és nem is akartam, hogy tudjanak róluk. Könnyebb volt így. Ha Fabian nem hozza fel, hogy kivételeznek a szülei az ikertestvérével, neki sem említettem volna meg az otthoni helyzetet. Csak kedves akartam lenni, de most már bántam, hogy elmondtam neki ezt a keveset is.
- Hát... jó, ahogy gondolod. - A hangom ugyan bizonytalanul csengett, de közben mégis elöntött a hála. Velem akarta megírni a beadandót és még a parazitaként élősködő csoporttársainkat is hajlandó volt elzavarni.
Kijegyzeteltem néhány vázlatpontot a kisimított pergamenemre, de igazán oda sem figyeltem. Amúgy is már millió könyvet olvastam a témáról, egy százoldalas esszét is szívesen leadtam volna Binns professzornak, ha nem szabja meg szigorúan a terjedelmet.
- Amúgy jók voltatok a hétvégi meccsen. Talán idén a Hollóhát nyeri a kviddicskupát. - A papír szélére firkáltam kis négyzeteket és virágokat, nem néztem Fabianra. Sosem érdekelt igazán a kviddics és a házak közötti versengés, a mérkőzésekre eleinte kötelességből jártam ki, aztán Rody Lestrange miatt, amióta pedig elballagott, legfeljebb Fabian góljai ösztönöztek a szurkolásra. A különbség annyi volt csupán, hogy Lestrange esetében még azt gondoltam, csak szeretnék barátkozni egy ilyen népszerű sráccal, szeretnék olyan lenni, mint ő. Így tizenhét évesen már kezdtem rájönni, nem erre vágytam akkor sem és most sem. Elfogadni nem tudtam és úgy éreztem, soha nem is tudom majd, de saját magam előtt tagadni sem voltam képes többé.

Fabian & Richard ~ 1962

Fabian valószínűleg nem is sejtette, mennyire átérzem a szavait. Ha most bárki ránk nézett volna egy könyvespolc takarásából, biztosan arra a megállapításra jutott volna, hogy ez a két fiú ennél nem is lehetne különbözőbb. Itt ültem én, görnyedt vállal, leszegett fejjel, idegesen tördelve az ujjaimat Fabian mellett, aki egyszerűen csak... nos, Fabian volt. Vicces, laza, fesztelen, egyszóval az én gyökeres ellentétem. Mégis megértettük egymást, ezelőtt meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehetséges.
- Bezzeg ha valamiből rosszabb lennél... - dünnyögtem. Bizonygathattam volna, hogy számít a teljesítménye, de saját tapasztalatból tudtam, hogy csupán akkor érdemel figyelmet - legalábbis apám így gondolkodott róla -, ha nem találják megfelelőnek. Mikor apám meglátta, hogy a Sötét Varázslatok Kivédése RBF-em csak "várakozáson felüli" lett a kiváló helyett, hirtelen borzasztóan érdekelni kezdték a tanulmányaim. Hiába magyaráztam neki, mennyire igyekeztem és hogy nekem lett az egész évfolyamon a legjobb mágiatörténet vizsgám, minden mentegetőzésem tökéletesen hidegen hagyta. Hiszen végre talált valamit, amiért joggal köthetett belém. Anya meg... anya csak szokás szerint csendben nézte és gyakrabban kortyolt a borba, mert ennél többre sohasem volt képes. - Igazából lehetne rosszabb is, szóval nem panaszkodom.
Végül is apa nem emelt rám kezet. Persze, kaptam már tőle nevelő célzatú atyai pofont, de úgy igazán sosem bántott. És tulajdonképpen ez annyira nem is szörnyű és néha meg is érdemeltem a verbális alázást, mert egyszerűen nem voltam elég jó. Igyekeztem, de az nem mindig elég. Én nem voltam olyan, mint Rigel, aranyvérű örökösnek való. Mégis kénytelenek voltunk beérni egymással; én egy rideg apával, ő pedig egy satnya elsőszülöttel.
- Valós értéke tényleg nincs túl sok. De azért mindenki izgul a kviddicskupa miatt, bár én nem vagyok odáig a sportért, csak hát a hollóhátas csapatszellem - vontam meg a vállam. - Kimehetünk, ha gondolod. Végül is elég jól állunk a beadandóval, belefér egy kis szünet. És tényleg jót tenne egy cigi.
Életemben eddig nagyjából kétszer gyújtottam rá, akkor is csak azért, mert addig cukkoltak a többiek, amíg nem mertem tovább nemet mondani. Fabiannak azonban nem akartam beismerni, nem hiányzott, hogy még ennél is nagyobb strébernek tartson.

Fabian & Richard ~ 1962

Ha ez egyáltalán lehetséges, az arcom még vörösebb lett Fabian válaszára. Már hozzászokhattam volna a nyers stílusához, de azzal együtt, hogy éppen apámról volt szó, még nehezebben toleráltam. Ő könnyen beszélt, valószínűleg az anyja csak szomorúan ingatta volna a fejét, ha megtudja miket mondott róla a fia. De az én apám nem így reagált volna és hiába tudtam, hogy nem bujkál valamelyik könyvespolc mögött és hallgatózik, attól még nem nem mertem hangosan szidni. Fabian ezt nem érthette, még akkor sem, ha azzal tisztában volt, milyen a feltétlen szülői szeretet és támogatás hiánya.
- Tenni ellene? Hogyne, minden vágyam kitagadtatni magam - szaladt ki a számon keserűen. Azt már nem is mertem hozzátenni, hogy volt, ami sokkal jobban aggasztott apám folyamatos elégedetlenségénél. Senkinek nem beszéltem erről, nem éppen Fabian Prewettel akartam kezdeni, még akkor sem, ha a világot jelentette volna nekem egy egyszerű, biztató vállveregetés is tőle. Már ha egyáltalán pozitívan fogadta volna, amire nem mertem mérget venni.
- Kivéve, ha Rody Lestrange a neved és túlzottan rálelkesedsz a meccsekre. - Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki azt gondolta, hogy a Griffendél előző csapatkapitányából profi kviddicsjátékos lesz. Sajnos aurorként tanult tovább, pedig én személy szerint szívesen kiragasztottam volna a szobámba egy posztert róla. A legviccesebb az egészben, hogy azt még apám sem kritizálta volna, mert a sportért való rajongást kellően férfiasnak ítélte meg. Az már fel sem merült volna benne, hogy a plakát nem éppen a kviddicsszeretetem miatt került ki a falamra.
Árnyékként követtem Fabiant, fogalmam sem volt róla, hova tartottunk ilyen céltudatosan. Nem dohányoztam és senki nem hívott magával szünetekben, így csak halvány elképzeléssel rendelkeztem róla, hova járnak a többiek titokban cigizni.
Bizonytalanul kivettem a dobozból egy szálat és sután meggyújtottam a pálcámmal. Reméltem, hogy Fabian nem vette észre a bénázásomat és azt sem, ahogy majdnem köhögőrohamot kaptam az első slukk után. Eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet nap mint nap a "menőkkel" lógni, minden szünetben itt cigizni és hétvégente kiszökni a Szárnyas Vadkanba. Néhány perc után azonban rádöbbentem, hogy nem vágyom erre, még az elképzelés is frusztrált. Tudtam, hogy nem éreztem volna jól magamat, hogy képtelen lettem volna akár csak egy kicsit is felengedni. Nem csoda, hogy az olyanok, mint a Prewett ikrek, soha nem keresték a társaságomat.