Soha nem gondoltam volna arra, hogy a karrierem csúcs időszakában fogok ellátogatni a Szent Mungóba. Orvost kell találnom két személynek akik nagyon fontosak számomra és azt akarom, hogy a lehető legjobb kezekben legyenek így hát egy régi barátomhoz fordulok akit már nagyon-nagyon rég nem láttam és nem beszéltem vele. Thomas Carter. Még anno a Roxfortban ismerkedtünk össze és mondhatom azt, hogy legjobb barátok lettünk. Egyeztünk abban, hogy mind a ketten a családunk tanításai ellen mentünk és így azt hittük, hogy egyedül vagyunk a nagy világban. Tudtuk segíteni ezzel egymást, főleg, hogy háztársak is voltunk, mind a ketten griffendélesek. Tudom azt, hogy medimágus lett és tudom, hogy a menyasszonyom jó kezekben lesz nála. Nem, Moira nem sérült meg ha erre gondolna valaki. Gyermeket vár, igen. Apa leszek. Vagyis addig ameddig meg nem születik, mert utána át kell adnunk Yvesnek. De erre nem is szeretnék több szót fecsérelni, mert megtettük az akkori veszekedéskor és lezártuk a témát.
- Készen vagy már? Mindig miattad késünk el mindenhonnan. Szólok be a fürdőszobába és aztán pedig már szaladok is kabátokért. Ha Moira kijött, akkor segítek felvenni az övét, majd magamra kapom az enyémet is és nyitom az ajtót.
- Egy fokkal nyugodtabb vagyok így, hogy a barátom lesz az orvostok. Viszont kapucnit fel mert ha nem akarjuk, hogy ez kitudódjon akkor nem kellene, hogy felismerjenek. Előveszem a pálcámat, majd körülnézek és kimondom a varázsigét.
- Invito seprű! Felülök rá, majd ha Moira is azt mondja, hogy mehetünk akkor elrugaszkodok a földtől és a levegőbe emelkedek. Rágyorsítok, majd csak akkor szólalok meg ha már előtte vagyok néhány méterrel, hogy ennyi előnyöm is legyen.
- Versenyzünk amúgy, csak úgy jelzem. Azt utolsót szót már jó messze kiabálom tőle. Csalás? Lehet, de én akarok nyerni.
Ha odaértünk a kórház elé, akkor sóhajtok egy nagyot és célirányosan a recepcióra megyek és próbálok úgy beszélni, hogy annyira ne látszódjon az arcom.
- Jó estét! Thomas Cartert keresem. Figyelek az útmutatásra, majd a menyasszonyom kíséretében elindulok az irodája felé majd előtte megállok.
- Ne legyél tapintatlan! Próbálj kedves lenni vele, légyszíves. Bekopog az ajtón és várom, hogy ajtót nyissanak. Meglepetés, haver.

Leöblítem az arcom, és a tükörképem bámulom, pont úgy, ahogy ő engem. A hátam közepére nem kívánom ezt az egészet, de nincs mit tenni, megígértem, kihordom. Bár kereshetnék technikákat arra, hogy elvetéljek, vagy suttyomban rászállhatnék egy medimágusra, hogy segítsen, és tegyünk úgy, mintha baleset történt volna. Aztán meg folyton attól rettegnék, hogy Leo olvas a fejemben, hogy előhalássza a gondolatfoszlányt is az agyam mélyéről, nemhogy az emléket, neki nem tudnék hazudni - nem mintha világhíres lódítómester hírében állnék, de őt ezzel nem tudom átverni, túl jól ismer, még akkor is, amikor bugyuta történeteket kreálok, hogy átverhessem.
- Megyek már, megyek! Csak hadd fújjam ki magam! - kiáltom a túloldalra, aztán sóhajtok egy utolsót, és elindulok. - Jaj, de türelmetlen valaki - jön elő a szarkazmusom, mint régi jó ismerős, utálom az egész világot, jobban, mint valaha, ez nem is kérdéses, mint ahogy az sem, hogy Leo a szokottnál is készségesebb a morgása ellenére is, gondolkozom el ezen, miután feladta rám a kabátomat.
- Én nem vagyok nyugodtabb - morgom vissza harapósan. - Előbb-utóbb úgyis meg fogják tudni, nem mindegy mikor? - zsémbeskedem a kapucnis javaslatra. - Egyedül akkor marad ez az egész titokban, ha elvetélek.... vagy elvetetem - jegyzem meg a lehető leghalkabban, mielőtt rámförmedne, mert van egyfajta ki nem mondott, fel nem oldható feszültség köztünk napok óta, mióta közölte, hogy hova megyünk és milyen célból, azóta haragot tartok, lázadok, tüntetek.
- Invito seprű - mormolom nyűgből nagyot sóhajtva. Majd elrugaszkodom a talajtól, a józanság talajától is. Ez maga az őrület.
-  Nincs kedvem versenyezni - a hangom remélhetőleg átszeli a levegőt. Minél lassabban akarok odaérni, távol tartani magam az egésztől, ameddig csak lehetséges, kitolni a tudatom rögzülését. Az ösztön az egyetlen, ami rávesz némi versenykedvre, aztán mikor egyre közelebb érzem magamhoz az elkerülhetetlent, egyre lassabban haladok.
Amikor a Mungóba érünk, nem figyelek rá, csak magamban őrlődöm, stratégiákat gyártok hogyan léphetnék haladéktalanul olajra. Zihálok és rémült vagyok.
-  Lennél szíves nem kioktatni folyton, mint egy óvodást? - kapom fel a vizet újfent ismét, de nincs mit tenni nyílik az ajtó, kedvesnek kell lenni - vagy legalább annak látszani -, ha menne is, nagyon hálás lennék, de minden az arcomra van írva, ott villog a homlokom tetején, hogy feszült vagyok, hogy nem akarom én ezt, mert azzal, hogy itt vagyok, visszafordíthatatlanul kimondott valósággá válik.

a ma írt részeken annyira látszik, hogy filótörim volt, hogy meghalok O.o (majd még kódolom)

Mostanság nem sok időm van. Mióta a halálfalók elfoglalták a Mungót, azóta nem járok be dolgozni. Mivel alapvetően a patológián dolgozom, ezért a betegeimhez sem kell eljárnom. Mások betegeihez járok. A betegellátás nem szünetelhet csak azért mert néhány idióta beköltözött a kórházba arcosokodni. A gyógyítók így első sorban házhoz járnak, vagy őket keresik fel az otthonaikban.
~ Ha már nem írtják ki a Mungóból azokat a barmokat, legalább felállíthatnának egy ideiglenes kórházat valahol a Miniszter úr meg a bandája. ~
De erről mindeddig nem tudok és hiába a szakmai tudás, meg a varázspálca, a kórház háttere nélkül sokkal de sokkal nehezebb mindenkit időben ellátni és ez többlet munkát jelent  mindenkinek. Nekem ugyan nyolc, még egy házimanóm sincs, nemhogy családom, így nem okoz gondot gyakorlatilag mindent elvállalni amit a többiek nem győznek. Most is már hajnalban elmentem itthonról, csak reggelizni ugrottam haza és már megyek is tovább. De még reggelizni sem tudok nyugodtan mert állnak az ajtóban.
~ Bárkik is vagytok, nagy szerencsétek van hogy itthon fogtatok. ~
Nem bosszankodom a félbehagyott étkezés miatt, sosem akadtam fent ilyesmin. Ajtót nyitok és a férfit azonnal megismerem. Bármilyen zsúfolt időbeosztásom is van, örülök a régi szép időkből ideszakadt legjobb barátomnak és ez az arcomon is látszik.
- Leo. De rég láttalak.... Ámbár ez is az én hibám.
Hervad le egy kicsit a mosolyom, de alapvetően ez nem szegi kedvem. Már ismét mosolyogva nyújtok kezet a nőnek. - Thomas Carter, örvendek a szerencsének.
- Menjünk beljebb. - Állok félre az ajtóból és beinvitálom őket a házba. Az előszobában levehetik magukról a feleslegesnek ítélt göncöket, aztán a folyosón átmegyünk a nappaliba. Szép nagy nappalim van és világos. Közepén egy dohányzóasztallal és egy fekete bőrkanapéval, hozzá való két fotellel. Itt mutatok nekik helyet.
- Hozhatok valamit?
A bárszekrény felé intek. Ez is nagy, igazából ez az egyik hűtőm is. A másik a konyhában van. Őszinte a szívélyességem, Leo több mint tizenöt évig volt a legjobb barátom. Amíg el nem hanyagoltam őt is. Pedig eleinte idegesített. Az aranyvérű kölyök aki folyton a nyakamon lóg. Fixa ideája, hogy minket összeköt, hogy mindeketten a családunk tanításai ellen vagyunk. Magyarázhattam én neki, hogy árva vagyok, szóval nálam ez bajos lenne, elengedte a füle melett. Igazából kezdetben azért kereste a társaságom, mert ezzel is a szüleit akarta az őrületbe kergetni. De pár nap után megszoktam és alapvetően megkedveltem, mert a vére mellett a szíve is arany. Csak jól eldugja a csípós nyelve meg a méretes egója mögé. Elég érdekes páros voltunk, az árva mintadiák meg az aranyvérű lázadó. Persze megkaptam a bélyeget a többi gyerektől, hogy csak azért barátkozom vele, mert sok pénze van. A Minisztérium finanszírozta a Roxfortos éveimet, az utolsó üstöt is közpénzből vette nekem valami hivatalnok. Még minimális zsebpénzt is kaptam, de ettől függetlenül olyan szegény voltam mint a templom egere templom nélkül. Minden jó cuccomat Leo vett nekem. Többek között az első normális seprűmet is. Hogy legyen mivel versenyeznem ellene.
- Miben segíthetek?
Nézek közben rájuk, mert az egész gondolatsor igazából érzelmek formájában pillanatok alatt viharzik át az elmém emlékekkel kikövezett útjain. Egy kép ugrik be róla például, mikor a Griffendél klubhelyiségében ültünk és ő tátott szájjal hallgatta, ahogy felolvasom neki a bájitaltan leckét. Azért tátott szájjal mert épp tiltakozni készült a sóbálványátkom ellen, de csak addig jutott, hogy nagy levegőt vegyen. Hang már nem jött ki a torkán. Bezzeg az enyémből igen, százszor felolvastam neki már mit tudom én minek a receptjét, mert naná, hogy esze ágában sem volt megtanulni és a legrosszabb osztályzatot kapta rá. Legözelebb már a legjobbat, de hű mit kaptam én ezért tőle.

Türelmetlen vagyok? Meglehet. De hát mindenki ilyen érzelmi állapotban lenne, ha az első kezelésére menne a még meg nem született gyermekével. S még az idegességemre az is rátesz egy lapáttal, hogy nem vagyok abban biztos, hogy Thomas el fog minket vállalni. Igen, a legjobb barátom volt és még ma is hozzá fűznek szoros kapcsok, de már az idejét sem tudom, hogy mikor beszéltünk utoljára. Így is elég sok időbe beletelt mire a fülembe jutott az, hogy éppen merre lakik.
- Igen, ezt én is tudom. De egy ideig még szeretném azt, hogy legyen egy kis magánéletünk. Elegem van az újságírókból meg így mindenből. Igen, nem felhőtlen a kedvem. De már ez azóta így van, hogy megtudtam azt, hogy gyermekem lesz.
- Hogy mondtad? Nem hallottam. Bár van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom hallani. Eléggé más véleményen vagyunk mind a ketten. Megértem az álláspontját, csak nem mondom ki. De neki is meg kellene érteni engem.
Hát versenyzés sem jött be, nem tudtam ezzel oldani a feszültséget. Ismerem már őt, mint a rosszpénzt. Minél lassabban akar ott lenni, ha lehetne akkor menekülne. De bizony nem lehet, muszáj.
- De hát óvodás vagy, muszáj valakinek gondoskodnia rólad. Szólok még vissza, majd amint nyílik az ajtó egy nagy és végre valahára egy őszinte mosoly varázsolódik az arcomra.
- Thomas! De örülök, hogy látlak! Nem volt könnyű rád találni. Amint beinvitált minket hagyom, hogy Moira előre menjen majd újra segítek neki megszabadulni a kabáttól, majd a sajátomtól is. Körülnézek a lakásban és fütyülök egyet.
- Látom feltörtél, mint a talajvíz! Nevetek halkan, majd lehuppanok oda ahova mutatott.
- Csak egy pohár vizet. Sportember vagyok. Kacsintok rá, aztán a kezemet rárakom Moira combjára. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Így, hogy már itt van előttem a férfi, bízok abban, hogy segít. Nem felejtettem még el azt az arcot, ami először fogadott. Tudom, hogy az idegeire mentem és ezt élveztem. Mert közben a szüleimnek is tudtam húzni az agyát. De aztán egyre csak jobb és jobb lett a közöttünk lévő barátság. És aztán már ott tartottunk, hogy én voltam a tanúja az esküvőjén! Sőt még a kislányát is láttam. Apropó, hol vannak? Hm, biztos vásárolnak vagy valami.
Amint felteszi a kérdést sóhajtok egyet és rápillantok a menyasszonyomra. Ha ő szeretné kimondani akkor hagyom, de ha nem akkor én.
- Moira terhes. Ebben szeretnék a segítséged. Nem voltunk még orvosi vizsgálaton, se sehol. Elvállalnád azt, hogy te kezeled?

- Neked van eleged, tényleg? - akadok fenn ezen a félmondaton. - Leszarom a magánéleted, rám fognak szállni, nem rád, legalább hamarabb lecseng és túl leszek rajta, legalább ezen - vágom rá morogván. Hadd döntsek egyszer én arról, amiről nem dönthetek!
- Sehogy. Nem mondtam semmit - hazudom. Sosem fogja megérteni, ezen fogunk veszekedni addig, amíg csak tehetjük, rosszabb esetben életünk végéig.
Nem vagyok hajlandó a kedvére tenni, nem megyek bele a játékba, nem adom vissza neki a lelki békéjét, nem nyugtatom meg, nem vagyok rá hajlandó. Versenyezzen az egójával, meg az apasági törekvésével, meg a gyerekes, nem kapom meg a vágyott új kisautót hisztijével.
Az ajtóig menetelünk, és megállunk előtte még egy pillanatra, csak azért, hogy kioktathasson. Elképedve bámulok rá, amint meghallom a válaszát, legszívesebben pofon vágnám, most azonnal, a nyíló ajtó menti meg egyedül. Majd megmutatom én kiről kell neked gondoskodnod, vagy kinek van és lesz bármi köze hozzád!
- Moira McGonagall - épphogy rápillantok, amikor a nevét mondja, nagyjából pont addig tart, amíg elmormolja, majd a kezem nyújtom a férfinak, valami mosolyfélét igyekszem erőltetni az arcomra, ám fintorba torzul. - Hasonlóképpen - biggyesztem hozzá, csakhogy undor ül az arcomon. Nem ő tehet róla. Gyerünk Moira, most próbálkozz, vegyél erőt magadon!
Nagyot sóhajtva indulok meg befelé, valami kicsinyes kapaszkodót keresek, valamit, amivel agyonüthetem. Ehelyett persze leülök, miután Leo levette a kabátomat, még ezzel is idegesít, mintha magamtól nem lennék képes rá és rá lennék szorulva.... Nem érdekel, hogy ez az udvariasság, teljességgel hidegen hagy!
Magasba szökik a szemöldömöm, amikor a kezét a combomra teszi. Na azt már nem! Mintha valami random idegen lenne, aki túl sokat ivott, bizalmaskodik és zaklat, úgy tolom le a tenyerét onnan.
- Van valami piád? - kérdezem köntörfalazás nélkül. Szükségem lenne rá, visszasírom, amikor Myronnal iszogattunk tudatlanul és hányingerem volt, hiányzik az a gyökér, ő most biztos mellettem állna az ügyben. Ha kimutatják, és eltiltanak a játéktól, akkor meg úgy jártam, de mire meccsünk lesz, kimegy belőlem.
Aztán az következik, amitől a legjobban tartottam, ami elől úgy menekültem, mint Castor előlem vagy a víz elől. Micsoda fegyver lett volna a macska mancsában, ha ezt tudná, mennyi kínzást adhatna most vissza. Jön a kérdés, amiért felrobbantanám a házat, magamat, és mindent, ami körülöttem van. Nem nézek rá, véletlenül sem, Leora sem. Magam elé meredek hosszan, mozdulatlanul. Összerándul a gyomrom, aztán még kisebbé zsugorodik, amikor Leo kimondja, és hangosan elhangzik.
- Úgy érted nem voltam - szúrom oda, hogy ezt is felróhassa nyomban.

Annyira örülök Leonak, hogy észre sem veszem a levegőben lógó feszültséget egészen a Moirával való kézfogásomig. Nagyjából annyira örül nekem, mint én annak idején, Mikor az akkor két éves Margaret, két perccel indulás előtt az ölembe hányt. Egész pontosan felbüfizte az uzsonnáját, én pedig majdnem elkéstem az egyetemről aznap. A nő tulajdonképp nyíltan jelzi, hogy bárhol másutt lenne most, csak itt nem. Elképzelni sem tudom mi a problémája, de ők jöttek ide, nem mondhatom neki, hogy ha már annyira menni akar innen, akkor menjen. Ahogy elnézem, Leo pipa lenne érte.
- A kividdics nem vízisport. - Vágom rá azonnal Leo vízigényére meg sportemberségére. Valaha, évekkel ezelőtt elég sokat ugrattuk egymást, ha mással nem, legalább ilyen faviccekkel. Ő maga így első ránézésre nem sokat változott, de hát én sem voltam még bérgyilkos, mikor utoljára beszélgettünk. Nem kerüli el a figyelmem a combra helyezett kéz letaszítása sem. Leót ismerve ez a nő is félvér. Igazából meg sem kellene lepődnöm rajta, hogy feszültség van közöttük, Leó elég bunkó tud lenni időnként.
- Van...
Válaszolnám Moirának, ám Leo már épp készül tiltakozni. Igazából csak levegőt vett, de már ahogy vette is tudom, hogy ellenezni akarja barátnője/menyasszonya/felesége - vagy ég tudja kije épp ez a nő - piához jutását. Így kezemben a még üres vizespohárral nézek kérdőn Leóra, aki segélykérőn néz vissza rám. Hang nélkül is tudom, hogy ez neki nagyon-nagyon fontos, így végül nem kap senki semmit. Helyette én is leülök és megkérdezem miben segíthetek, hátha akkor már nem csak néma szemlélője leszek kettejük ugyancsak néma párbajának. Leo pedig végre felvilágosít. Mellbevágásként ér az információ, hosszan, elgondolkodva fújom ki a levegőt, hogy legyen időm összeszedni a gondolataimat. Pillanatok alatt összeáll a kirakós sok kis apró részlete. Úgy ugrik minden a helyére ebben a szituációban, mint ha Leó iménti mondata egy karmaster lenne aki tökéletes szakértelemmel vezényli a sok kis apró momentumot az igazság dallamává. Leo akarja a gyereket, Moira meg legszívesebben alkoholba folytaná a magzatot. Már értem miért viselkedett velem a nő úgy, ahogy és mi ez a feszültség kettejük között. Ám ez csak az egyik ok, amiért nem vágom rá gondolkodás nélkül az igent. A másik ok az elkerülhetetlen kínos szituáció, mikor Leó majd érdeklődik Margaret hogyléte felől, én meg közlöm vele, hogy halott. A dilemma, hogy tényleg olyasvalakire kellene e bízniuk a gyermeküket, aki a sajátját is cserbenhagyta. Leó megérdemelné, hogy őszinte legyek vele, de félek, hogy ha rájuk zúdítom a bajom, az csak Moirát igazolná számukra és tényleg elvetetnének a gyereket. Ezer gondolat kavarog a fejemben az egy percnyi hallgatásom alatt, és még akkor is, mikor végül megszólalok, mindekettejükre nézve.
- Medimágusként boldogan vállalnám a rám eső részt és bizonyos vagyok benne, hogy a baba és az édesanyja a lehető legjobb kezekben lenne....
Megállok. Muszáj megállnom és kifújnom magam. Nem szeretem a melodrámát, kifejezetten gyűlölöm. Igyekszem a lehető legsemlegesebb lenni, ám amit most mondani fogok, az alighanem minden éppen a gyermekét váró párt elborzasztana. Adok nekik időt felkészülni.
- Margaret meghalt. - Ismét tartok egy kis szünetet, hogy Leo megemészthesse a hallotakat, aztán folytatom. - Miközben én az egyetmen magoltam a nyaki verőér elágazásait, a feleségem az emeleten a szeretőjével volt elfoglalva, Margaret pedig a földszinten magára csavart egy takarót, amiből aztán nem tudott kijönni és megfulladt.
Ismét adok nekik pár másodpercet, de nem hagyom őket szóhoz jutni.
- Még véletlenül sem azért mondom ezt el, hogy sajnáljatok, még kevésbé, hogy megijesszelek titeket. Azért modtam el, hogy tanuljatok belőle. Nekem fontosabb volt az egyetem meg a karrierem mint Nora és Margaret. Ez persze nem menti fel Norát sem, de a probléma gyökerét én hoztam létre a saját feleségem teljes elhanyagolásával. Ezen felül szeretném, ha annak tudatában döntenétek a kezelőorvos személyéről, hogy tudjátok, én még a saját lányomat sem voltam képes megvédeni mint apa. Megtisztelő lenne, ha még is rám bíznátok a gyermek életét, medimágusként megfelelnék a feladatnak. Ám apának nem voltam jó és ezt jogotok volt tudni.