Eleanor Rachael Avery

Minden választásnak megvannak a maga következményei.

Nora


ötvenegy éves


aranyvérű


semleges


nincs


mágiahasználó


Robin Wright


keresett karakter

Rayne és Avery. Sosem volt erős kapocs a két család közt, szüleim mégis úgy döntöttek annak idején, hogy egy Avery-fiúnak ajánlanak. Pénzügyileg megérte, én pedig már akkor tudtam, hogy ebből nem hátrálhatok ki. Ha mégis megteszem, a családnak semmi esélye az aránylag kényelmes fennmaradáshoz. Én pedig sosem voltam az a lány, aki ellent mond a szüleinek. Így Avery lettem…

Avery. Igen, már ez a nevem. Luther Avery felesége vagyok, egy olyan férfié, aki sosem ismerte a gyengéd szó jelentését. Sosem ért hozzám szeretettel. Sosem nézett rám úgy, ahogyan az egy normális kapcsolatban elvárható. Sosem volt ez a kapcsolat normális. Az érdekben semmi sem normális, ezt korán megtanultam. Ellenben azt is, hogy nem szabad követelőznöm, nem szabad ellenkeznem. Luther kezében van ugyanis a családom sorsa. Luther rendelkezik felettem, még ha ennek nem is kellene így lennie, és ha már nem vagyunk együtt, talán az egész Rayne család megszenvedné a továbbiakat. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak...
Avery. Mindenki menekülne, akinek egyszer is neve volt ez az egy szócska. Van aki meg is teheti. Van, akinek meg is kell tennie ahhoz, hogy ép elmével életben maradhasson. Richard jól tette, hogy színt vallott. Jól tette, hogy hagyta magát, és inkább eltűnt apja szeme elől. Bár ezt nekem nem szabadott volna hagyni. A fiam jó ember, nem ezt érdemelte volna. Azonban azt sem kívántam soha, hogy az apja az legyen, aki. Nem érdemli ezt senki…
Avery. Magasztos, pompásan csillogó, címerét már számtalan ember látta, aki igazán számít. Ki kell érdemelni, hogy bárki is beszélhessen egy emberrel, aki a család elfogadott tagjának számít. Rigelt tehát ki kell érdemelni. Ő a sikeres, az ambiciózus, akire fel lehet nézni. De igazából ő sem az, soha nem volt az, amilyennek Luther akarta, és ez így van jól. Büszke vagyok ezért rá is. Büszke vagyok, akárcsak Richardra. Mindketten mertek felszólalni, mindketten okosak, mindketten az én fiaim, és én mindkettejükre felnézek. Mert meg merték tenni azt, amit én soha. Mertek szembeszállni az apjukkal…
Avery. Előnyhöz juttat, házad előrevetíti, elvárások elé állít ez az egyetlen szó. Csak meghallja az ember, és elvárja, hogy egy előkelő dáma lépjen elé. De Charlotte nem az, és nem is akarom, hogy bármikor azzá váljon. Nem akarom, hogy az apja még egy gyermeket tönkre tegyen. A lányomat nem hagyom elveszni, szembe fogok szállni érte. Ki fogok állni mellette, egyszer…
Mert ez a gyarló világ nem hagyja, hogy azonnal cselekedjek. Nem is mernék háború felé némán menetelve. Háború van a világban, háború van a családban, mégis egy olyan oldal felé kellene húznom, melynek eszméivel nem értek egyet. Elnézést, de ez nekem nem megy...

Neveltetés, egy hosszan tartó életszakasz. Mindössze tíz betű, mégis az egyik legmeghatározóbb korszak egy ember életében. Ezért is sajnálom, hogy szüleim nem foglalkoztak velem és testvéremmel annyit, aminnyet igazándiból kellett volna. Az illem volt mindig az első, a helyes viselkedés, a beszédkészség, a logika, az, hogy tudd, mikor nem tehetsz meg valamit, és mikor várják el tőled. Mindent megtanulhattam, ami elviekben ma már a javamat szolgálja, természetesen egy előnyös házasságban.
Azt azonban senki sem tanította meg, hogyan védjem meg magam az utcán, miként keltem fel a saját férjem érdeklődését, hogy ne csak a hasznot lássa, hogy ne csak az érzelemmentesség legyen köztünk. Ezekben tehát sosem voltam képes eligazodni, soha nem tanultam meg, soha nem is lett boldog párkapcsolatom. Pedig én azt szeretnék…
Mióta férjhez mentem, minden megváltozott. Még annyi szeretetet sem kapok, amennyit szüleimtől, testvéremtől valaha kaptam. Gyermekeim bizonyára csalódtak bennem, férjem sem elégedett velem, egyre nagyobb a stressz. S bár könnyen elbeszélgetek társaságban, hibátlan szögben tudom tartani a borosüveget, mindent tudok, amit egy aranyvérű feleségnek tudnia kell, mégsem vagyunk boldog család. Ez engem végtelenül elszomorít, de egyre nehezebb ellene tenni. Így, hogy már csak Charlotte él velünk, a Roxfort miatt ő is csak félig-meddig, az itthon töltött időben pedig Luther rövid pórázon fogja, rendkívül megnehezíti a helyzetet. Így nem lehet egy jobb családért küzdeni, hát már nem is teszem. Inkább csak tökéletes szögben tartom a borosüveget, majd mikor kezem remegni kezd, töltök, s iszok. Mert beteg vagyok. Van valami baj velem, de orvoshoz nem akarok menni. A bor segít, és akkor nem is stresszelek annyira, mint nélküle. Kiütni egyébként sem üt ki. Szükségem van rá, hogy ne remegjenek kezeim. Ha már a férjem nem könnyíti meg a dolgom…
Fáradt vagyok és reménytelen. Egyre inkább érzem, hogy tetteim, melyeket anno intenzíven próbálgattam, haszontalanok. És valóban azok, mert Luther megtörhetetlennek bizonyul legtöbb téren. A gyermekeimnek viszont… Richardak nem merek írni. Pedig az lenne a legjobb megoldás. Ő Charlotte-tal lehet, vigyázhat rá, jól nevelheti. Talán ő megmentheti, mert én már nem. És ha írnék neki - bár meg merném tenni! -, talán még találkozhatnánk is. Bocsánatot kérhetnék, hisz ezzel indulhatna el egy változás. Nem kellene nyugalom mögé rejtenem aggodalmam, félelmem és általános, egyre erősödő lelki gyengeségem. Mert én egy boldog családot akarok, ahol ezt ki lehet mutatni... De nincs.

 Túl sok! Nem akarom tovább hallgatni, hagyják már abba! Ugyanakkor jól tudom, hogy ebben a házban Luther a főnök, és az övé lesz az utolsó szó. Richard nem maradhat, és ez ellen én sem tehetek. Szeretném elhinni, hogy én sem tehetek. Nem akarom, hogy az én lelkemen száradjon a sorsa, mégis… közbeléphetnék. De gyáva vagyok, ismét csak gyávának bizonyulok, pedig én csak jót akarok. Kár, hogy lassú vagyok… lassú, tehetetlen, és túlontúl gyáva!
Hideg izzadságcseppekkel a homlokomon riadok fel, és érzem, ahogyan egy csepp végigcsordogál az arcomon. Ez azonban könny. Eléri szám szegletét, és lassan, ám teljes mértékben beszivárog szájüregembe, amit eltölt sós ízével. Kiráz a hideg ettől az álomtól… Majdnem minden éjszaka visszatérő jelenség, és kezdem elhinni, hogy minden igaz. Hogy csak ülök, mint egy fa törzse, mereven, és még véletlenül sem avatkozok közbe, nehogy bajom legyen belőle. Pedig ez nem így volt. Mondtam, hogy nem kellene, hogy meg tudnék barátkozni a gondolattal, hogy a fiam nem a nők felé fordul, hanem saját nemét kedveli jobban. Azonban szerencse, nem szerencse, Luther fülét nem érték el szavaim…
Felülök az ágyban, és férjemre irányítom tekintetemet. Békésen alszik, ahogyan nekem is kellene. Nem megy. Sajnos gyermekkorom óta csakis valakinek a karjaiban tudok rendesen aludni. Erre legtöbbször nincs lehetőség. Luther bizonyára nem díjazná, ha minden éjjel ölelnie kellene, én pedig nem szeretném, ha kényelmetlenül érezné magát. Inkább nem alszok olyan mélyen, mint kellene…
Megigazítom férjemen a takarót, egy csókot adok arcára, majd kikelek az ágyból. Úgysem fogok tudni visszaaludni. Kezeimmel megtámasztom magam a közeli ablak párkányán, és kitekintek a szabadba. A nap lassan eléri a horizontot, s akkor majd fényárral borítja az eget, hogy lássunk. Ezt nézem röpke öt percen keresztül, ám olyan, mintha egy órája állnék az ablakban, mintha egy órája remegnének a kezeim; már megint ideges vagyok…
Felbukkant a nap, kezdődik a felkelte, és pedig karikás szemmel állok egy csendes szobában, és bort töltök erősen remegő kezeimmel. Komoly feladatnak tűnik, hogy ne öntsek a pohár mellé, ám rövid idő alatt siker koronázza kísérletemet, hát meg is iszom, amit intéztem. Ettől jobb lesz...