Cygnus & Naila

Hazatérve azt vártam, hogy sokkal nehezebb lesz visszarázódnom az itteni életbe, eleget tenni az elvárásoknak, amik itt sokkal másabbak voltak mint Amerikában. Ott minden sokkal liberálisabb volt, pláne a hippimozgalmak után, amiket én eddig mindennél jobban imádtam és a hajviseletemen is meglátszott, hogy nem igazán léptem túl rajta. Nem úgy, ahogy itt elvárták volna. Sokszor megnéztek az utcán, a Szent Mungóban, vagy ha vásárolni mentem, a britek nem igazán tudtak mit kezdeni a rasztával, a fonatokkal, a színnel pedig még kevésbé. Azonban sosem tettek rá említést és nem éreztem magam teljeséggel kiközösítve, ami egy kisebb megkönnyebbülés volt számomra. Persze tettem is érte, hogy ne így legyen, a hajamat leszámítva az öltözékem úgy nézett ki mint a legtöbb emberé, ugyanúgy viselkedtem az emberi közegekben, ahogy mások és így az egyetlen okot a furcsa tekintetekre a hajam adta. Úgy fest, ezt még elnézték az emberek. Milyen remek kísérlet lehetne ebből...
Munkát kaptam a Mágiaügyi Minisztériumban, már rögtön az első hónapokban, ahogy hazaértem Angliába, ami először meglepett, aztán pedig rájöttem, mi is volt ennek az oka. Az aurorokhoz kellett mennem, éves pszichológiai alkalmassági felmérést végezni, ami az egyik legunalmasabb feladat volt, amit az ember az én pozíciómban csak el tud képzelni. Persze érthető. Újonc voltam, itt biztosan, könnyű volt nekem odaadni ezeket a munkákat. Sebaj, lesz ez még így se. Mindenesetre a rám szabott feladatot szándékomban állt tökéletesen és odafigyelve elvégezni, jobb lesz nekem is, ha az első benyomás a munkáltatóimra a lehető legkitűnőbb. Különös, milyen sok hasznát látom megannyi felegesnek tűnő információnak, amit szükségszerűen kellett megtanulnom.
Szóval bent voltam a minisztériumban, éppen végeztem az aznapra kijelölt aurorokkal - akik közül a legtöbben meglepően készségesek voltak, még annak ellenére is, hogy midnegyikük csak gyorsan le akarta tudni és túllenni rajta -, amikor mintha a szemem sarkából egy ismerős arcot pillantottam volna meg. Még nem néztem fel, hogy biztosra menjek, éppen a kitöltött tesztekkel teli dossziét suvasztottam bele a táskámba, utána viszont tudatosan kezdtem el keresni az illetőt. Izgatottságot éreztem a gondolatra, hogy ő itt van, éppen itt és éppen most. Hiszen annyi éve nem találkoztunk, oly' nagyon hiányzott már, alig vártam, hogy újra megölelhessem és... és ott volt. És tényleg ő volt az. Más volt, nem teljesen ugyanaz az ember, akit egykor itthagytam, kinézetre biztosan nem, de kétségtelen, hogy ő volt. Mérhetetlen boldogság járt át a tudattól, hogy itt van, még azzal sem foglalkoztam, hogy erre mennyire kevés volt az esély, hogy megtörténjen. Kit érdekel az ilyenkor?
- Freddy? -A becenév önkéntelenül csúszott ki a számon, de nem számított. Sőt, éppen ezt kellett, hogy kimondjam. Ebből már biztosan tudni fogja, hogy ki vagyok.

Ingerülten rávágtam egyet a kávéautomatára. A műanyag pohár kiesett a helyéről, de a kávét továbbra sem akarta kiadagolni. Csak inni akartam egy eszpresszót, kompenzálva a sokadszor is kimaradt alvást, de nem, ennek a nyomorult automatának épp most kellett megdöglenie. Ha nem mászkált volna ennyi ember a folyosón, most biztosan megragadtam volna a gépet és addig ráztam volna, amíg meg nem kapom a kávémat. De volt közönségem, úgyhogy csak dühösen tudomásul vettem, hogy kénytelen leszek lemondani a koffeinről vagy ki kell mozdulnom a Minisztériumból egyért. Volt rá időm, végeztem mára a munkával és csak azt vártam, hogy apám is befejezze a sajátját: néhány nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy találkozunk, velem akart ebédelni. Tudtam, hogy nem csevegni szeretne velem egy pohár bor és egy tányér közepesen átsült steak felett, hanem nagyon is konkrét témát szeretne rám erőszakolni. Mondjuk úgy, hogy nem volt elragadtatva Élodie hazatérésétől.
Ekkor hallottam meg azt a becenevet, amit mintha egy másik életben hallottam volna utoljára. Először azt hittem, nem is nekem szólt, de mikor a hang irányába fordultam és megláttam az ismerős arcot, már nem maradt bennem kétség. Nem pont olyan volt, mint mikor legutóbb láttam, idősebb lett, a haja valami hihetetlen színű és ő is konzervatív minisztériumi dolgozónak öltözött - pedig tizenévesen megfogadtuk, hogy mi nem leszünk ilyen karótnyeltek -, de ő volt az. Naila Campbell, aki végigkísérte a roxforti éveimet. Minden évben együtt utaztunk a vonaton, kitartóan szurkolt a kviddicsmeccseken nekem, együtt ültünk a tantermek leghátsó padjában és annyi első kötődött hozzá, hogy megszámolni sem tudtam. Aztán hetedik után ő Amerikába ment, én pedig itt maradtam. Egyikünket sem érte váratlanul, hogy az útjaink különböző irányt vettek, ez előre látható volt. Most mégis valami kellemes melegség öntött el Naila láttán, mint amikor az embert valamiféle jó nosztalgiaérzés tölti el abból az időből, amikor még minden szebb volt.
- Látom, még mindig nem barátkoztál meg a nevemmel - kúszott egy fáradt mosoly az arcomra. Sosem volt hajlandó az első keresztnevemen hívni, mert szerinte undorítóan hangzott. Igaza volt. - Cukkolhatlak a hajaddal vagy az már túl gyerekes lenne?

Cygnus & Naila

Régen nem éreztem magam ilyen boldognak mint most. Ha eddig azt hittem, Cygnus Lestrange hiányzott az életemből, nagyot tévedtem, mert csak most éreztem át igazán, mennyire is hiányoltam. Utólag visszagondolva hiába tudtuk mindketten, hogy valószínűleg ez lesz a vége, ha elballagunk a Roxfortból, azért eléggé rosszul érintett mindkettőnket. Engem biztosan. Hét teljes éven át össze voltunk nőve mint csiga a házával, utána pedig egyik pillanatról a másikra teljesen elváltak az útjaink. Ha lett volna időm akkor ezen gondolkodni, biztosan nagyon megviselt volna. Most viszont, hogy újra láthattam, olyan érzés volt, mintha a halálból tért volna vissza egy szeretett rokonom.
- Te is tudod, hogy sosem fogok. Mégis ki ad ilyen undorító nevet a gyerekének? -mosolyogtam rá. Mindig ezzel jöttem elő, számát sem tudtam, hányszor jelentettem ki neki, hogy gusztustalan a neve és felfoghatatlan számomra, hogyan képes egy szülő ilyen névvel verni a gyerekét. Egyáltalán nem láttam úgy, hogy nagyon arisztokrata vagy sznob név lenne, sokkal inkább tűnt egyszerű kicseszésnek valakit Cygnusnak elnevezni. -Cukkolhatsz vele, te kis humorzsák, megengedem. Tőled a legkevésbé sem lenne gyerekes. -Nem egyszer ugrattam én is azzal, hogy milyen gyerekes tud lenni, még akkor is, amikor egyáltalán nem volt az. Egy idő után egyszerű belső poénná vált közöttünk.
Odaléptem hozzá és a nyakát átölelve magamhoz szorítottam. Nem kértem rá engedélyt, hogy megölelhessem, sosem volt rá szükség, most sem lesz, de még ha lenne is, az sem érdekelne. Csak meg akartam ölelni, pont ilyen szorosan, hogy aztán el sem akartam engedni egy jó darabig.
- Annyira hiányoztál te nagy melák -dünnyögtem, miközben még mindig őt szorongattam. Hihetetlen, mennyi év eltelt úgy, hogy nem láttam, mintha egy fél élet lett volna.
Végül csak rávettem magam, hogy hátrébb lépjek tőle, aztán rögtön a kezeim közé fogtam az arcát, hogy alaposan megnézhessem magamnak. Ugyanazok a barna szemek fogadtak, ugyanazok a vonások, csak már nem tizenhét éves kölyök volt, hanem egy felnőtt ember, aki visszanézett rám. És mintha valami megváltozott volna. Ki tudja... Kit érdekel? Most az volt a fontos, hogy újra láthattam.
- Nagyon jól áll a szakáll -mosolyodtam el. -Már a vizsgák előtt is mondtam, hogy ne borotválkozz meg, mert ez így sokkal jobb, csak nem hallgattál rám.

Mosolyogtam az ismerős kérdés hallatán, de már nem úgy, mint régen. Nem volt őszinte és nem miatta, mert örültem neki, komolyan nagyon örültem, csak ez már nem bizonyult elégnek. Hosszú évek teltek el, mióta utoljára találkoztunk és ahogy ránéztem, ő a színes hajától eltekintve éppen ugyanaz az ember volt, mint akkor. Én viszont nem. És nem akartam, hogy ezt megtudja, senkinek sem kellett volna, de neki különösképpen nem. Biztosan élt még benne egy kép rólam, a tizenhét éves Cygnusról, akinek a legnagyobb problémája az volt, hétvégén kit vigyen randizni Roxmortsba és hogyan csempésszen be a kastélyba egy üveg whiskyt. És Merlinre esküszöm, bármit megadtam volna érte, hogy még mindig ugyanolyan lehessek, de ez a vágy már nagyon régen megbukott, talán azon a napon, mikor utoljára elhagytam a Roxfortot.
- Amúgy jó a hajad, mintha lehányt volna egy szivárvány. - Emlékeztem rá, hányszor megfogadta diákkorunkban, hogy majd befesti a haját ezerszínűre, de tudta, hogy Lumpsluck megölné érte. Nos igen, akkoriban Lumpsluck rémunalmas büntetőmunkái tűntek a legnagyobb fenyegetésnek, nem pedig a Sötét Nagyúr és az a mély ingovány, amelyben már évek óta vergődtem.
Idejét sem tudtam, mikor ölelt meg utoljára valaki a gyerekeimen kívül ilyen őszintén. Anyám is rendszeresen kiszorította belőlem a szuszt és az épp aktuális nők, akikkel félreléptem, amíg a feleségem a Mungóban vegetált, de azok nem ilyen ölelések voltak. Úgy éreztem, mostanság egyetlen ilyen őszinte gesztust sem tapasztaltam, ez a tudat pedig marni kezdte a torkomat és szúrni a szememet. Nagyokat pislogtam és nyeldekeltem, magamban ismételgetve a kifogást, ha esetleg észrevenné: csak allergia, tudod milyen ez...
- Akkor még nem tudtam mi a jó. De most már muszáj úgy kinéznem, mint egy komoly, felelősségteljes minisztériumi osztályvezető. Elméletileg ez egész hatásos - vontam meg a vállam. - De az arcszőrzetemnél sokkal jobban izgat, hogy te mi a Merlin bal heréjét keresel it. Azt hittem, Amerika a végcél, nem csak kiruccansz pár évre...
A kérdés igazából így akart szólni: "Eszednél vagy te, hogy éppen most jöttél haza? Tudod te, mi folyik itt?!" De ezt nem kérdezhettem meg, mert nem akartam erről beszélni. Vele a legkevésbé, különösen nem most.
- Kereshetnénk egy nyugodtabb helyet. Az irodámat mondjuk, amivel véletlenül sem akarok ám felvágni...

Cygnus & Naila

Láttam és éreztem rajta, hogy nagyon más volt, mint amikor utoljára találkoztunk. Talán csak azért, mert nagyon jól ismertem sok évvel ezelőtt, talán szakmai ártalom volt, hogy mindig feltűnt ez, nem tudom. A hozzám közel álló embereknél mindig igyekeztem kikapcsolni magamban a pszichológust, mert nagyon hamar rájöttem, mennyire negatív tud lenni. A legelső barátaimat, akiket Amerikában szereztem, elég rövid időn belül elüldöztem magamtól ezzel, utána pedig kénytelen voltam kifejleszteni egy kognitív kapcsolót a fejemben, habár az nem működött sosem tökéletesen. Most sem igazán, pedig Freddyt látva mindenre akartam gondolni, de a munkámra nem éppen.
- El sem hiszed, milyen boldog voltam, amikor először befestettem! -Ó dehogynem, nagyon is tudta. Éppen elégszer hallotta tőlem az aktuális harántlövésemet, hogy abban a percben milyen színre akartam befesteni a hajam. Ami azt illeti, az egyetemen ki is próbáltam mindegyiket, amit egyszer megterveztem, de végül ennél állapodtam meg. Angliában így is megnéztek, hogy mégis hogyan nézek ki, jóval többen, mint Amerikában tették, de már nem tudtam foglalkozni vele. Régen megszoktam, hogy kitűnök a tömegből, ha nem a bőrszínem, akkor a ruháim vagy a hajviseletem miatt.
Sosem tudtam volna másképpen megölelni. Nem voltam a testi kontaktus ellen soha és a nem olyan nagyon közeli barátaimat is örömmel ölelgettem, Cygnus Lestrange viszont teljesen más volt. Ő egy nagyon különleges helyet foglalt el a szívemben, különlegesebbet mint bárki más valaha és ez megjelent ezek szerint abban is, ahogy megöleltem.
- Hát határozottan működik, sokkal felnőttesebbnek tűnsz vele -simogattam meg az arcát még egyszer. A kérdésére egy kicsit halványult a mosolyom, nem volt túl kellemes dolog hazajönni, nem is szívesen beszéltem róla, de ha valaki hallhatta, az ő volt. Emlékeztem még rá, amikor heteket töltött nálunk nyáron, és hogy mennyire szerette akkor anya főztjét és hogy úgy gondoskodott róla, ahogy senki más nem tette azelőtt. -Igen, az volt a cél, szerettem is volna kint maradni, csak hát... közbeszólt az élet. Anya miatt jöttem haza, nincsen túl jól.
A felajánlásra csak bólintottam, nekem is kényelmesebb volt ott bent mint ezen a folyosón, ami nekem olyan idegen volt, mint... nos, mint nagyjából minden itt Angliában. Túl sok volt az a tíz év, amit nyugaton töltöttem.
- Még hogy felvágni... Te abban mindig nagyon sikeres voltál, Freddy.

De, elhittem. Olyan tisztán emlékeztem a gondtalan roxforti napjainkra, mintha alig egy hete ballagtunk volna el az iskolából. Számát sem tudtam, hányszor áradozott arról, mi mindent tesz majd meg, ha kiszabadul az iskola fojtogató szabályai alól. Bárki más esetében csak a szememet forgattam volna, de róla már akkor tudtam, hogy az összes álmát meg fogja valósítani, legyen az éppen olyan apróság, mint a hajfestés vagy egy olyan nagy ugródeszka, mint a kiköltözése Amerikába. Az utolsó napokban sokszor megígértük egymásnak, hogy majd állandóan levelezünk - talán néhány hónapig tényleg röpködtek közöttünk a baglyok, aztán valahogy egyre kevesebb motivációt éreztem az írásra. Nem volt mit mondanom neki. Ő boldogan élte a világát, én pedig örlődtem abban a mókuskerékben, amiba apám kényszerített bele. Erről kellett volna tudósítanom Nailának? Jaj, nagyszerű, hogy te ennyire boldog vagy a világ másik végén! Képzeld, jövőhéten megházasodom és legszívesebben megetetném magam egy kibaszott akromantulával. Mondtam már, hogy találkoztam a bátyámmal? Képzeld, rohadt boldog, én meg nem. Hát ezt nem akartam megírni neki.
- Képzelem - mosolyodtam el. - Azért valld be, sajnáltad, hogy Lumpsluck már nem moroghatott miatta...
Az egykori házvezetőnk sosem értette, miért töltöttem ennyi időt egy olyan lánnyal, mint Naila. Nagyon sokszor, óvatos megjegyzéseket tett rá, mennyire helyteleníti a választásomat és jobban örült volna, ha mást viszek magammal a vacsorapartikra. Én csak azért is Nailával mentem és sosem bántam meg. Vele jól éreztem magam, sokkal jobban, mint például a feleségemmel valaha is. Talán most már Nailával sem működött volna. Mostanság egyre inkább azt éreztem, hogy már senkivel sem leszek képes működő kapcsolatot kialakítani, mert nem érdekeltek az emberek és saját magam sem. Kitörő örömöt kellett volna éreznem Naila láttán, ehelyett csak belülről mardosott a fájó nosztalgia és az aggodalom, hogyan fogom neki elhazudni az életemet. Úgyis észreveszi, az igazságot viszont nem tudhatja... Ha létezett valaki, aki mélységesen elítélt volna mindent, amit mostanában képviseltem, az ő volt. Vajon mit szólna, ha meglátná a karomon a Jegyet? És ha elmondanám neki, hogy meggyilkoltam egy muglit?
- Ezt jó hallani, legalább te elhiszed, hogy felnőttem. - Ha felnőni azt jelenti, hogy belefásulunk az életbe, akkor valóban sikeresen átestem ezen a folyamaton. - Anyád beteg? Merlinre...
Kedveltem az anyját, egyetlen borzasztóan egyszerű okból: mindig szeretettel látott, pedig nem sok oka volt rá. Ő mégis kedvesen bánt velem, amióta csak Naila először bemutatott neki valamelyik nyári szünetben, amikor valami hihetőt hazudtam apámnak a hollétemről. Bántott a gondolat, hogy az a melegszívű nő talán súlyos beteg, amikor ő érdemelte meg a legkevésbé. Persze a világ nem így működik, senki sem azt kapja, amit érdemel.
- Családi vonás, az anyatejjel szívjuk magunkba a Lestrange-nárcizmust.
Véglegesen lemondva az automatás kávéról visszavezettem Nailát az irodámba, a negyedik emeleti C. F. Lestrange - osztályvezető feliratú ajtóhoz. A helyiségben a szokásos rendetlenség uralkodott, természetesen nem az az otthonos fajta rumli, inkább csak egy lusta napon felgyűlt kaotikus romhalmazra emlékeztetett az íróasztalom. Akták, papírok, terráriumban lábadozó bólintér, a kihúzott fiókban pedig kötött takaróba bugyolált augurántojás.
- Na, ez az a hely, ahol mostanában csak Mr. Lestrange-nek szólítanak. Most már egészen hozzászoktam, főleg amióta nem kérdezik meg minden második nap, hogy azzal a gyökér bátyámmal az auroroktól milyen rokoni kapcsolatban állunk. Kicseszett idegesítő volt - dobtam le magam az egyik székre. Nem mondtam Nailának, hogy foglaljon helyet, tudtam, hogy anélkül is megteszi.

Cygnus & Naila

Túl jól ismert engem, az a hét év, amit végig együtt töltöttünk, sokat segített abban, hogy még ennyi idő után is tudhassa, hogyan éreztem. Mert természetes, hogy rettentő boldog voltam, amint elkerültem a Roxfort szorításából és úgy élhettem ez életemet, ahogyan én akartam. Nem küldtek büntetőmunkára azért, mert raszta hajam volt, vagy mert be mertem festeni kékre - úristen, milyen bűnt követtem el vele! -, azt tehettem, amit csak akartam és senkinek nem volt joga beleszólni. Mindig nagyon vágytam erre a szabadságra, nem véletlen, hogy sosem éreztem szükségét annak még az iskolás éveim alatt, hogy a szünetekre ne menjek haza. Anya nagyban támogatta a függetlenségi törekvéseimet, őt nem zavarta, hogy kicsit furcsa vagyok, kicsit bogaras, kicsit ilyen, kicsit olyan, ő nem akart skatulyába rakni. Ahogy Cygnus sem. Éppen ezért szerettem őt annyira.
- Az első gondolatom volt, hogy mennyire megnézném az arcát, amikor először meglát ezzel a frizurával. -Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne így bemenni a Lump klubba Cygnus oldalán, mennyire meggyűlölne az a kettyós prof, még az eddigieknél is jobban. Pedig sosem kedvelt igazán, számára nem voltam elég konvencionális és elég tisztavérű.
Nagyon különleges volt a kapcsolatunk akkor, amit senki sem értett meg igazán. A legtöbben furcsállották, de akadt, aki némi csodálattal nézett ránk, hogy ez így és ilyen jól is működhet. Pedig nem volt olyan eget rengető titok, hogy miért is sikerült így. Az egész annyin múlott, hogy olyan közeli barátok voltunk, amilyen nekem sem előtte, sem pedig utána nem adatott meg többet és valószínűleg nem is fog, hogy nem köteleződtünk el egymás mellett mint egy pár, és hogy az alkalmanként együtt töltött éjszakák nem változtatták meg azt, ahogy egymás iránt éreztünk és nem tett tönkre egy nagyon jó barátságot. Persze ezt kimondani könnyű, tudom én, megtenni annál nehezebb. Nem sokan lettek volna képesek rá, az emberi pszichológia nem így működött, nálunk is értelmezhetetlen volt, hogy miért így sikerült.
- Hát... nem éppen betegnek nevezném, mondjuk inkább azt, hogy már nem boldogul egyedül. De majd elmesélem. -Nem akartam itt, a folyosón, mindenki előtt megtenni. Senkinek nem volt köze ahhoz, hogy mi van anyámmal.
Követtem Cygnust az irodájába, nem lepett meg, ami odabent fogadott. Mindig rumlis volt, nem feltétlenül így, de határozottan az volt, úgyhogy nem néztem rá teljesen ledöbbenve, hogy mi ez a rendetlenség idebent. Kényelmesen helyet foglaltam az első utamba eső ülőalkalmatosságon, valóban nem kellett szólnia érte. Mondom én, hogy túl jól ismer.
- Szóval még mindig ilyen rossz a helyzet a bátyáddal? Nem is tudom, miért kérdezem, biztosan az. -Semmi nem változik meg egy csapásra pusztán azért, mert eltelik tíz év, az ilyen dolgok nem.