Briony Whitehorn

Cinnamon rolls not gender roles.

Bri


17 év


félvér


csakis Dumbledore


-


Hollóhát


Emma Watson


canonszerű saját

Otthon mindent kártyákra írunk, táblázatokba rendezünk és színes napirendek lógnak a konyhában, a legfeltűnőbb helyen.
Apa mindig kék hátterű kártyákon szerepel. A napirendi táblázat szerint hétkor elmegy dolgozni, nem reggelizik velünk, mert fél nyolcra már szeret az irodájában lenni. Úgy gondolja, a cég vezetője legyen elsőként a gyárban. Nem csoda, hogy az alkalmazottai szeretettel, de legalábbis tisztelettel ejtik ki a Devlin Whitehorn nevet. Kár, hogy a Nimbus Racing Broom Co. legújabb seprűi több figyelmet kapnak tőle, mint a családja valaha is.
Anya a piros kártyákat kapta, mert ez a szín a régi kviddicscsapatára, a Wigtown Wanderersre emlékezteti. Az öcsém születése után néhány évvel visszavonult a versenysporttól, valakinek muszáj volt otthon maradnia Adammel. Állandóan vitatkoznak apával, hol az elpazarolt karrierjén, hol azon, mennyire egyedül maradt a gyerekneveléssel, hol pedig a konyhapulton felejtett tejesdoboz miatt. Egyszóval mindig találnak valamit, ami miatt ölhetik egymást. De többnyire Adam a vitáik tárgya.
Az öcsémnek, Adamnek, a zöld a kedvenc színe, minden rá vonatkozó kártya ilyen színű. Tizenkét éves és az agya mintha szivacsból lenne: kívülről tudja az összes csokibéka kártyán szereplő évszámokat (gyűjti is őket), hihetetlen adatokat képes megjegyezni a sárkányokról és rajong a prímszámokért. Gyűlöli a citromsárgát és a barnát, semmit sem eszik meg, ha a tányérján a különféle ételek egymáshoz érnek, csak tépőzáras cipőt hajlandó hordani és nem szereti, ha megérintik. Asperger-szindrómája van, mint az kiderült nagyjából öt éve. Azóta az életünket ilyen színes táblázatokba rendeztük, hogy neki könnyebb legyen. Azt hiszem, én vagyok a családunkban az egyetlen, akit ez nem zavar. Nagyon szeretem Adamet és tudom, hogy ő is engem, még ha ezt nehezen is fejezi ki.
Mielőtt elfelejteném: az én színem a lila.

"Briony Whitehorn? Az a suliújságos csaj, ugye? Állandóan hisztizik valami miatt, másról sem ír. Biztos a barátai is csak azért lógnak vele, mert az apjáé a Nimbus gyár."
A szülei évek óta hajtogatják neki, hogy válogassa meg a szavait és húzza meg magát ezekben a vészterhes időkben. Eddig süket fülekre találtak. Briony az a lány, aki a reggeli felett társadalmi kérdésekről vitatkozik, halálfaló-karikatúrákat függeszt ki a faliújságra és a mágiatörténet beadandóját a boszorkányok egyenjogúsításáról írja. Ha utánafütyülsz a folyosón, biztosan megátkoz és még büszke is lesz, amiért büntetőmunkára küldik miatta. Mindent lelkesedéssel és teljes erőbedobással csinál, legyen szó egy egyszerű házi feladatról, cikkírásról az iskolai magazinba vagy a prefektusi munkáról. Ő az, aki a szükségesnél órákkal többet tölt kutatómunkával, aki nem ad ki félmunkát a kezéből és ha te bármit félvállról veszel, akkor egy életre elástad magad nála. Bár rendkívül liberálisnak vallja magát, mégis végtelenül kritikus másokkal szemben - igaz, éppen csak annyira, amennyire magával szemben is. Hajlamos felhelyezni másokat egy polcra, ahonnan aztán soha többé nem kerülhetnek le, mert már eljátszották a lehetőségüket az első benyomásra. Sokan idegesítőnek tartják, hogy mindenről szilárd és megingathatatlan véleménye van - próbáld csak meggyőzni az ellenkezőjéről! -, de senki sem vitathatja milyen olthatatlan kíváncsisággal szemléli a világot. Mindegy, hogy a kedvenc kviddicsjátékosáról kérdezed (Eunice Murray, a Montrose Magpies egykori fogója) vagy a kedvenc regényéről (Büszkeség és balítélet), ő biztosan szívesen beszélget veled bármiről.
"Ha megnövesztenéd a hajad és kevesebbet okoskodnál, talán még kedvelnélek is."
A mondat, amivel teljes bizonyossággal elérheted, hogy ne álljon szóba veled. Ha tényleg biztosra akarsz menni, még tedd hozzá: "te nem olyan lány vagy, mint a többi". Erre csak fintorogva megkérdezné tőled, hogy miért, mi a baj a többi lánnyal?, majd faképnél hagyna. A legkevésbé sem szeretne megfelelni mások elvárásainak, a korlátokat fojtogatónak érzi és felrúgja őket.
Sziklaszilárd elvei vannak, amik mellett ki is áll, akkor is, ha éppen nem őt éri sérelem. Őszintén hiszi, hogy minden ember egyenlő és ugyanaz a tisztességes bánásmód illeti meg őket, mélységesen elítél mindent, ami ennek az ellenkezőjére irányul. Nagyon szeretne tenni valami hasznosat a jelenlegi kaotikus helyzetben azon kívül, hogy leáll vitatkozni az aranyvérű mardekárosokkal. A jövőjét újságíróként képzeli el, bár gyakran kétségek gyötrik, mert kevés pozitív visszajelzést kap. A szülei azt szeretnék, ha a Nimbusnál helyezkedne el, de ő a háta közepére sem kívánja azt a gyárat.
"Úgy hallottam, a testvére kvibli, ráadásul még bolond is. A helyükben én sem íratnám be a Roxfortba, ekkora szégyent..."
Évek óta megállás nélkül bújja a könyveket az autizmusról. A családja szerint csak az idejét pazarolja ezekre a "mugli ostobaságokra", úgy gondolják, Adamen nem segíthet ezzel. Ő mégis kitartóan tanulmányozza a szakkönyveket, hiába nem ért belőlük mindent. Szeretné, ha az öccsének könnyebb lenne, akkor is, ha nyaranta színes táblázatokat kell gyártania és könyörögni a szüleinek, hogy ők is használják azokat.
Megfogadta, hogy ha egyszer befutott újságíró lesz, megpróbálja felhívni a varázsvilág figyelmét azokra a problémákra, amelyeket oly régóta szőnyeg alá söpörnek. Miért rejtegetik a családok a kvibli gyerekeket? Miért nem foglalkoznak úgy a gyógyítók a lélek bajaival, mint a muglik? Miért sorolnak mindenkit "vérminőség" szerint kategóriákba?
Ugyan nem látszik rajta, de rettentően fél a jövőtől. Talán első látásra egy túlságosan öntudatos, szőrszálhasogató tinilánynak tartod, de gondolj csak bele: mindenki próbálja a legkevesebb sérüléssel túlélni ezt az őrült világot. Mindenkinek megvan a maga páncélja és csigaháza, ő pedig ezt választotta.

 Tisztelt Mr. Prewett!
Ezúton szeretnék jelentkezni az 1980 júliusára meghirdetett gyakornoki programjukra. Hetedéves, hollóhátas diáklány vagyok, házam prefektusa és az iskolaújság főszerkesztője. Mellékelve küldöm a roxforti professzorok ajánlását, illetve egy saját cikkemet. Remélem, elnyeri majd a tetszését és a R.A.V.A.Sz. vizsgáim eredményeivel együtt felvételt nyerhetek a gyakornokaik közé.
Tisztelettel: Briony Whitehorn


A történelemkönyvek fejezetei mindig azzal kezdődnek, hogyan hunytak szemet az emberek a baljós előjelek felett. Hogyan legyintettek, fordították el a fejüket a sorozatos atrocitások felett, hogyan nem akartak tudomást venni a gyülekező viharfelhőkről. Úgy tűnik, a struccpolitika ösztönös emberi reakció, kollektíven képtelenek vagyunk félredobni a saját kényelmünket, amíg nem személyesen minket fenyeget a veszély. Legalábbis azt hisszük, hogy minket elkerül. De beszélhetünk-e biztonságról egy olyan világban, ahol a mugliismeret terem padjába valaki Sötét Jegyet vés és ahol egy barátságos iskolai kviddicsmérkőzésen kötőszóvá válik a "sárvérű"?
A jelenlegi varázstársadalom egy feudális rendszer romjaira épül, ahol a polgárok megítélését nagyban befolyásolja a vérminőségük - már önmagában a fogalom egy idejét múlt világkép maradványa. Egyesek privilégiumokat élveznek, születésük jogán befolyással bírnak a Mágiaügyi Minisztérium munkájára és a médiára. Számtalanszor hallottam már az iskola folyosóin, hogy a roxfortos diákok nem akarnak tőlük ennyire távol eső témákkal foglalkozni, mert felesleges rossz érzéseket keltene bennük. Hiszem, hogy ezek a rossz érzések nem feleslegesek. Fel kell ismernünk, ha valami nem helyes és fellépni ellene, mert csakis ez hozhat változást. Talán most, ebben a pillanatban a kviddicskupa és az év végi vizsgák mindennél égetőbb problémának tűnnek, de nem fogjuk örökké a Roxfort oltalmát élvezni. Néhány éven belül valamennyien a nagybetűs felnőtt életbe lépünk majd, dolgozni kezdünk és rajtunk múlik, milyen közegben szeretnénk ezt megtenni. Egy olyan Minisztériumban, ahol hónapok óta a mugliszületésűek jogainak korlátozását próbálják átnyomni a Wizengamoton? Egy olyan jogrendszerben, ahol magukat aranyvérűnek nevező mágusok bármilyen törvénysértés után szabadon távozhatnak a tárgyalóteremből? Én biztosan nem egy ilyen rémálomban akarok élni.
Olykor a legkisebb változás is elég ahhoz, hogy elindítson valami hatalmas horderejűt. Holnap csapd fel a Reggeli Prófétát a lekváros pirítósod felett és ne csak a Weird Sisters-interjút olvasd el, hanem a híreket is! Nem baj, ha elborzadsz tőlük, tedd meg és ne szégyenkezz, ha megviselnek az olvasottak. Ha a folyosón azt hallod, hogy valakit a származása miatt sértegetnek, ezúttal ne fordítsd el a fejed, mert aki csendben asszisztál, az néha az agresszornál is nagyobb bűnös. Mikor legközelebb hallasz egy viccet a muglik ostobaságáról, ne nevess gondolkodás nélkül! Csak tűnődj el, hogy valóban olyan haszontalanok, mint amilyennek sokan tartják őket? És mikor este félálomban felkászálódsz az összecsapott jóslástan házid mellől, akkor büszkén megállapíthatod, hogy ma valami nagy dolgot tettél. Igazán nagy dolgot, mert fontos kérdésekről elmélkedtél és nem hunytál szemet egy igazságtalanság felett. Ezek mind apróságnak tűnnek, de ha mindannyian összesen ennyit tennénk, a gyűlölet nem találna táptalajt magának. Az utálat olyan, mint egy dementor, ha egyszer belénk kapaszkodik rothadó kezeivel, többé nem ereszt és mindent kiszipolyoz belőlünk, ami szép és amiért érdemes élni. És egy biztos: nem gyűlölni születtünk a világra.