Vér szerinti családom nincsen. A szüleim mindent megtesznek, hogy elfelejtsék a létezésemet, nem akarnak arra gondolni, mi lett a legkisebb fiúból. A bátyám és a nővérem elnéznek mellettem, ha összefutunk az utcán. A nagyszüleim sírjához nem megyek ki, mert érzem, ahogy megfeketedik a lábam alatt a talaj és elrohadnak a hanton virágzó rózsák a szégyentől, amit éreznek.
A magam által teremtett családom megszűnt létezni. Én szüntettem meg, én tettem semmissé azt, ami a legszebb volt az életemben. Még sokszor látom álmomban a feleségem arcát, ahogy a konyhában főz, majd rám mosolyog, amikor meghallja, hogy megérkeztem, de látom a vérbe fagyott holttestet is, amit csak a napfelkelte mutatott meg nekem. Vannak napok, amikor eszembe jut, milyen gyönyörű volt a kisfiam, milyen eleven és vidám, amilyennek egy totyogó babának lennie kell. Alkalmanként elagyalok rajta, milyen lett volna, ha felnő, szeretett volna-e minket úgy, ahogy gyermekként tette, melyik roxforti házba került volna, lettek-e volna unokáim... De mindez már csak ábránd. Az nem, ahogy a feje a sarokba gurulva nézett eltorzult arccal, miközben kicsiny teste élettelenül hevert a kiságy rácsai mögött.
A választott családom maradt már csak meg nekem. Úgy szeretem, ahogy a másikat is szerettem, még akkor is, ha nem éppen olyan stabil mint az volt, nem is olyan aprócska és nem sok állandó tagja van. Bennük legalább nem tudok kárt tenni.
Vadállat vagyok. Ha meglátnak, menekülnek előlem, a szülők két kézzel fogják a gyermekeiket, rettegve néznek rám, nagyra tágult szemekkel, miközben a kicsik arcát takarják. Félelmet keltő vagyok és rémisztő, egyesekben még undort és szánalmat keltő is. Nem véletlen, hogy keveset járok emberek közé: nem szeretem a sajnálkozó vagy undorodó grimaszokat, a rettegést, ami pedig a tömeget szétválasztja előttem, még kevésbé. Mindenki megnéz, pedig nem is ismer, nem tudják, ki vagyok. Egyikük sem ismer.
Egykor hiú voltam, öntelt és elbizakodott. Ma már tudom, hogy ez milyen károka tud okozni és nem csak tönkretenni tud életeket, de el is veheti azt bárkitől. Család nélkül élni pedig nehéz, miután megismerted a szeretet és a boldogság érzését. Én képes voltam elpusztítani a családomat, akaratomon kívül, ennek a fájdalma pedig a mai napig bennem él, rémálmok képében üldöznek az emlékeim. Sokan nem tudják, hogy a karikás, kialvatlan szemek, a kissé beesett arc és a sokszor jelentkező fáradtság nem mindig a farkaskór tünete, hanem arctalan alakok holtteste okozza őket.
Vannak kölykeim. Ha már rendes családom soha többet nem lehet, amivel teljesen tisztában vagyok én is, legalább egy másfajta családot teremthettem, ami elsősorban nem is rajtam, hanem a gyerekeken segít. Róluk tudok gondoskodni, mindegyikük sorsát a szívemen viselem és bármit megteszek azért, hogy még a helyzetük ellenére is jó életük legyen. Ennél többre nem vagyok képes, de ennek elégnek kell lennie, elvégre a szívemnél és a lelkemnél nem tudok többet beleadni, ahogy más sem tudná a helyemben.
Családapa vagyok, dolgozó ember, aki segít a rászorulókon, aki mindent megtesz azért, hogy elfogadják olyannak, amilyen és a társadalom továbbra is hasznos tagja lehessek.
De mindenek előtt akkor is vérfarkas vagyok.
A szürke farkas egyszerű, közönséges. Olyan mint a többi.Apa a minisztériumban dolgozott, egyszerű, hétköznapi irodai munkásként. Anya ugyanazon az osztályon volt, az egyik vezető titkárnőjeként. Így ismerték ők meg egymást, fiatalon, és együtt is maradtak nagyon sokáig, talán halálukig. A nővérem volt az első gyermekük, belőle a későbbiekben újságíró lett, nem a legsikeresebb, de nem is a legrosszabb. Már családja is van, talán a legnagyobb gyereke a Roxfortot is elvégezte. A bátyám négy évvel utána született meg, most képek renoválásával foglalkozik. Legutoljára még egyedül élt, de ő mindig is ilyen volt. Rá három évre születtem én.
Ugyanolyan átlagos voltam, mint a családom többi tagja, egyszerű, unalmas, semmilyen. A Roxfortba kerülve egészen meglepett, hogy nem a Hugrabugba osztottak be gondolkodás nélkül, hanem a Griffendél házát gazdagítottam. Még utána is sokszor kérdőjeleztem meg a Teszlek Süveg döntését, hiszen egyáltalán nem láttam magamban semmi bátorságot, nem volt különösebben nemes a lelkem... De ide kerültem, hát el kellett fogadnom és együtt élnem vele.
Nem voltam kiemelkedő tanuló, szinte minden tárgyból E és V voltam, némelyikből még rosszabb is, ami valószínűleg csak egy hollóhátastól lenni különös. Nem lettem prefektus, nem kviddicseztem, nem voltam népszerű, sem bajkeverő, gazdag aranyvérű vagy különleges mugli születésű. Olyan voltam mint egy fűszál háromszáz hektárnyi területen.
Az ordas farkas más mint a többi. Különlegesebb. Ezt ő is tudja.Nagyon hamar megmutatkozott a tehetségem bájitaltanból és majdnem ugyanennyire gyógynövénytanból is. Továbbra sem ismerték sokan a nevemet, csak ha segíteni kellett egy házi feladatban, de én szívesen megtettem mindent, csak hogy egy kicsit figyeljenek rám. Sikerre és elismerésre éheztem, amit anyáméktól sosem kaptam meg a jó tanuló és ígéretes gyerekeik, valamint nehéz munkájuk mellett. Örültem neki, hogy legalább két tanárom biztatott órák után és hogy legalább egy dologra jó voltam az osztálytársaimnak. Hamar elbíztam magam, az egyetlen, ami foglalkoztatott, az a bájitalfőző tehetségem volt és a képességem, hogy megteremtsem a növényi összetevőket is. A fejembe szállt, de legalább tudtam mit akarok és azt is, hogy ezt biztosan teljesíteni fogom.
A gógynövénytan és bájitaltan RAVASZ vizsgám K lett.
A világosbarna farkas boldog és sikeres. Azt hiszi, minden tökéletes.Gyakornoki munkát kaptam a Szent Mungóban, a 3. emeleten, a Bájital- és növénymérgezések osztályán. Eszméletlenül boldog voltam. Úgy éreztem, megtaláltam azt, amit tennem kell, amiben sikeres lehetek és amivel varázslótársaimon is segíteni fogok. Rengeteget és gyorsan tanultam, gyorsabban mint a legtöbb gyakornok, pusztán azért, mert ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt és amibe energiát és időt fektettem.
Két év után itt ismertem meg a leendő feleségemet, ő gyógynövényekre specializálódott, legalább annyira jobb volt benne, mint amennyire én jobb voltam bájitaltanból. Kiegészítettük egymást, segített rajtam, segített visszavenni az arcomból és visszaszálltam a földre. Neki köszönhettem, hogy nem gyűlöltek a kollégáim, neki köszönhettem, hogy végre volt ember, aki szeretett és neki köszönhettem, hogy igazi családom lett.
Nagyon hamar megházasodtunk, amit sosem bántam meg, és nagyon hamar lett gyermekünk is. A kisfiam lett életem értelme, még fontosabbá vált számomra a munkámnál is, bár egyikük sem szenvedett hiányt soha sem. Sikeres voltam és boldog, és meggyőződésem volt, hogy ez örökké fog tartani.
Az antracitszürke farkas hiú és fellengzős. Ez okozza vesztét.A Szent Mungó legfiatalabb orvosa bájital- és gyógynövénykutatója lettem. Már huszonhárom évesen saját csapatom volt, akikkel dolgoztam, bár így is a munka nagyrésze rám hárult, mert én így akartam. Jól ment nekem, elképzeléseim voltak, amiket teljesíteni akartam, így mentem a saját fejem után. És ugyan mi baj érhetne? Hiszen profi vagyok.
Aztán elkezdtem vérfarkasokkal foglalkozni, gyógyírt akartam találni rá, vagy legalábbis valamit, ami segíthet rajtuk, enyhítheti a szenvedésüket és megtarthatják tőle a józan eszüket. Nem volt népszerű téma, de akadt egy Damocles nevű illető, aki kifejlesztett egy alap bájitalt, ami úgy tűnt, sikeres lehet. Az is volt, de nem teljesen, nem segített ki mindent, nem enyhítette a fájdalmat. Tökéletesíteni akartam.
Ekkor haraptak meg.
A fekete farkas a bukás, a végzet, a halál. Mindent elpusztít.Az első hónapok nagyon nehezek voltak. Életem végéig emlékezni fogok arra a felfoghatatlan fájdalomra, amivel az első átváltozásom járt - a többi sem volt kellemesebb. A feleségem szomorú volt, aggódott értem, napokig zokogott, de végig segített rajtam. Működött a főzet, ahogy azelőtt is, de felhagytam a fejlesztésével. Tökéletes alany voltam, hogy tesztelhessem magamon, de nem tehettem kockára a családom életét.
Egy darabig titkolni is tudtam, de hamar rájöttek, miért nem járok be pár napig minden hónapban. Nem volt nehéz kitalálni. Ekkor rúgtak ki, elveszítettem az állásomat és ezzel együtt a hozzáférést a bájital minden összetevőjéhez. A feleségem hiába segített. Csak egy nap kellett, hogy kimaradjon a kupa bájital, az átváltozás máris kritikus volt.
A szag volt az első, amit megéreztem, amikor reggel felébredtem. Dögszag volt, fémes vérszag és a halál szaga. A kezem és az arcom fekete volt a rászáradt vértől, a ruháim szakadtak, a tagjaim sajogtak. De semmi nem fájt annyira mint a csend és a holttestek látványa.
Akkor én magam is közel kerültem a halálhoz, melyet saját kézzel akartam okozni magamnak. Azt hittem, ez lesz a vég, az életem és a karrierem már úgyis mind romokban volt, mégis mi más várt volna még rám itt? Nem maradt értelme, hogy életben maradjak.
A hamvasszürke farkas reménnyel teli. Még nincs minden veszve.Majd' egy évre volt szükségem ahhoz, hogy talpra tudjak állni. Eltemettem a családomat, a maréknyi még megmaradt barátommal is megszakítottam a kapcsolatot végleg és új kaput kerestem, ami egy új élet felé vezethet. Nehéz volt, minden lépés előre kettőt taszított hátra és úgy tűnt, sosem jutok el semerre és nem megyek semmire a próbálkozásaimmal. De nem tehettem mást, mint hogy mentem tovább. Elvégre valaha griffendéles voltam, itt volt az idő, hogy alátámasszam a Teszlek Süveg döntését és bebizonyítsam, van bennem erő és bátorság.
Ekkor nyitottam meg a boltomat az Abszol út végében, a Zsebpiszok köz sarkán. Ez volt az a kapu, vagyis ajtó, amire nekem szükségem volt és ami egy új kezdetet jelenthetett. A patika remek ötlet volt, itt bárki megkaphatott bármit, kikevertem a megfelelő mennyiségben, a megfelelő minőségben mindent.
Itt találkoztam az első
kölyökkel is, akit a szárnyaim alá vehettem. Már elmúlt tizenhat éves, frissen harapták meg és rettegett attól, ami rá várt vérfarkasként. Tudtam, hogy tudok segíteni neki, megvolt hozzá a hatalmam és az erőm, hogy ezt megtegyem. Így nyílt ki az első után a következő kapu, ami végül meghatározta a hátralévő életemet.
A barna farkas szerény és nyugodt. Mindig tudja, mit csinál.Idővel a patika egyre nagyobb nevet szerzett magának, egyre jobban kibővítettem a belső teret is, több polcon sorakoztak a fiolák, az üstök, a növények, az összetevők, minden. Megnövekedett a napi bevétel és a látogatók száma is egyre jobban gyarapodott. Egy darabig a padlástéren laktam, ott rendeztem be szerény hajlékomat, valamint itt szállásoltam el a hozzám érkező második, majd harmadik
kölyköt is, akiknek segítenem kellett. Kötelességem volt, ha már a saját fiamat nem tudtam életben tartani.
Saját két kezemmel építettem fel egy kivülről apró, belülről viszont tágas, sok szobás és többemeletes fa kabinomat az erdő kellős közepén, ahová rajtam és a kölykeimen kívül senki sem járt. Azóta kis kerttel, üvegházzal és csirkeóllal bővült, amiket a kölyökkel együtt gondozunk azóta is.
Új életcélom van: segíteni a fiatal vérfarkasoknak túlélni a teliholdakat és otthont adtam nekik, ha a családjuk elüldözte őket. Néhány évnyi üresség után ismért megértettem, milyen apának lenni és milyen jó érzés, ha az embernek családja van.
A fehér farkas tisztasága egyedülálló. Új élet reményét hozza magával.Sok farkaskölyök járt már nálam. Van, aki csak pár napot vagy hetet maradt, akadt, aki évekig mellettem élt. Néhányan nem akarták annyira a segítséget mint azt először gondolták, így hamar ehagyták a falkát és egy kölyökkel kevesebb lett. De mindig jött helyette új, akit az előzőek küldtek a patikába - Nagy-Britannia sok pontjába eljutott a hír, gyermekről gyermekre, kölyökről kölyökre, hogy Eddie Harveyt kell keresni, ha vérfarkas vagy és nem bírod.
Hunter van nálam a leghosszabb ideje. A legtöbben maximum egy-két évet maradtak nálam, ő már most túltett mindegyiken. Nem hazudhatok, ő a legfontosabb a kölykeim közül, ő áll a legközelebb hozzám és ő az, akivel tíz éve tartjuk egymást talpon. Furcsa lenne nélküle, mintha még a kölykök segítése is értelmét veszítené. Hunter személyében visszakaptam a kisfiamat.
A farkaskór egy betegség, amely más világba juttat, ahol családod nem lehet, de a falkád még ennél is többet jelent.
Kezdőlap
