Már hetek óta rossz érzések kerülgetnek. Az alagsor nyomasztó sötétsége sem teszi jobbá ezeket a dolgokat. Az enyhe, pislákoló fényhez szinte annyira hozzászokott már a szemem, hogy nem is tudnék kimenni a természetesbe. A viszonylag kényelmesnek mondható fotelomban ücsörgök, egyik kezemmel a most már igen csak nagynak mondható pocakomat símogatom, másikkal pedig egy könyvet lapozgatok. Néha úgy érzem, rejtegetnek engem, néha pedig depresszív gondolatok futnak át a fejemben. Talán a terhesség miatt van mindez, vagy csak azért mert aggódom egyre inkább, hogy egyedül kell majd felnevelnem ezt a gyermeket, és megmondom őszintén, nem tartom magamat a legmegfelelőbbnek erre a feladatra.
Valami történik. Dübörgés és szinte földrengésnek tűnő durrogások törik meg a nyomasztó csendet. A plafonra tekintek, néhol meg is inog, porfelhő tűnik fel az egyik sarokban, majd a másikban is. Felállok, szívem hevesebben kezd el verni, főleg, amikor valaki elindul lefelé. Csak a lépteket hallom, de ezernyi gondolat fordul meg a fejemben. Pálcámat arra szegezem, átpörgetem a felhasználható varázsigék listáját a gondolataimban. Ám amikor meglátom Marcell alakját, leengedem azt és aggódóna közelebb lépek hozzá, kezemmel az övéhez nyúlok.
- Nem esett bajod? - Hirtelen nem tudom mit kérdezzek vagy mit mondjak, csak hagyom, hogy ő irányítson és arra megyek amerre ő mondja. Hevesen zihálok, a körülmények pedig egyáltalán nem könnyítik meg a dolgomat. Őszintén örülök neki, hogy mindig van B terv, és ez a menekülőút most igazán jól jön nekünk - melyik régi kúriában nincs ilyen, őszintén? - és csak futok, próbálok futni, de a nyál is összefut a számban, a hányinger kap el, de végre megállunk és kicsit kifújhatom magamat. Nem terveztem ilyesmit mostanság, nem hinném, hogy ebben az állapotban ezt kellene tennem. Ijedt tekintetemet Marcellre vetem.
- Mi a fene történt? Nem maradhatunk itt, hová fogunk most menni Marcell? - Tudom nem ezen kéne aggódnom, de olyan szépen elkezdtem már berendezni a gyerekszobát és végre minden olyan otthonos kezdett lenni, erre dobhatom az egészet a kukába, mert többet nem jöhetünk ide vissza, mert megtaláltak minket. - Mi a terved? Sokkal óvatosabbnak kell lenned... lennünk. - Vajon egyáltalán az országban maradhatunk? Egyszer még nyugodtan is élhetünk? Mi lesz a gyermekkemmel így? Mély levegőt veszek, próbálok megnyugodni. De félek...