- Szóval áruld el nekem te senkihá... - elakad bennem a szó, mert egy Bombarda kirobbantja az ajtót a helyéről. Átkozott Voldemort, és átkozott Sötét Jegy. Ha nem kéne minden egyes kibaszott ház fölé kibaszottul fellőnöm, akkor minden rendben lenne... Ó igen, rendben! Mert most mi van? Ezek a seggfej aurorok már megint itt vannak, mert valamelyik taigetoszpozitív sárvérű értesítette őket.
A picsába, hogy már kínozni sem lehet nyugodtan. Faszom. Pálcámat a ronggyal betömött, üvöltöző ember torkának szorítom, és várom, hogy belépjenek a szalonba az aurorok. Amint ezt megteszik, egyik kezemet felemelve jelzem, hogy bizony szólnék. Mert van mondanivalóm a számukra.
- Jó estét, hölgyeim és... - elvigyorodok szélesen. - ...uraim! Az időzítésetek, mint oly' sokszor az elmúlt években: nos hát szarabb nem is lehetne. De, ha megkérhetlek titeket: hátrább azokkal a pálcákkal, gondolom nem akarják, hogy a drága kis kollégájuk, hogy is fogalmazzak szépen? - vakarom meg szabad kezemmel az államat - Eltávozzon a túlvilágra, igaz?
Leeresztik a pálcájukat, én pedig elvigyorodom, de egy tapodtat sem mozdulok. Megvárom, amíg a harcias tekintetek átváltanak töprengőbe. Vajon azon töprengenek, hogyan támadhatnának meg? Hogyan belezhetnének ki? Megsúgom, nekem is ugyanez jár a fejemben, de egyelőre nem tehetek semmit. Ők heten vannak, én pedig egyedül. A picsába, most kezdődik csak a jó móka.
- Tudjátok azon töprengtem éppen, hogy a mi kis barátunk milyen módon távozzon a túlvilágra. - folytatom csevegő hangnemben. Ahj basszus, pedig úgy kinyírtam volna. - De a kibelezésen kívül semmi nem jutott eszembe. Aztán végül rémlett, hogy az én drága mesterem... Oh, jut eszembe, Dawlish. Voldemort nagyúr üdvözletét küldi a kisfiadnak. Átadhatnád neki, hogy az anyukája csókoltatja. - szeretetteljesen elmosolyodok, hogy aztán egy utolsó mondattal letöröljem az elszánt arckifejezésüket. - A túlvilágról. - hisztérikusan, őrülten kezdek el röhögni. A jobb kezemmel pedig a hátam mögé nyúlok, és egy nagyobb mennyiségű instant sötétségport forgatok.
- Nos fiúk, eljött a búcsú ideje. - sóhajtok lemondóan - Adjátok át az öreg Crouch-nak üdvözletemet, csókoltatom az egész családot. Végezetül pedig... - sóhajtok egyet. - A mi kis barátunkra nem lesz gondom többé. - elvigyorodok, ledobom a sötétségport a földre, aztán pedig megragadom az auror grabancát, és a kúria elé hoppanálok.
- Mozgás előre kicsicsibe! - rúgok egyet a hátára. Megvárom míg felkel, és együtt rohanunk tovább. Nem véletlen nem tűnünk el azonnal, mert előbb egy biztonságos helyre kell érnünk. Mögöttünk pedig már jönnek ezek az anyaszomorítók, hogy elkapják a hasonszőrű társukat. Basszák meg, hogy ezeknek olyanoknak kell lenniük, mint a rossz ribancoknak a bordélyházban. Állandóan tapadnak, és tapadnak, és tapadnak, és mást nem is csinálnak! Csak tudnám, hogy ez a kölyök miért ilyen fontos nekik.
- Ha csak megmozdulsz, a két kezemmel tekerem ki a nyakad! - sziszegek az arcába, miután egy nagyobb darab szikla mögé rúgom be, és ugrok utána. - Nem vicceltem kics... - elsápad az arcom. Ez nem lehet igaz. Ez kurvára nem lehet igaz!
Mit keres itt Victoria? és miért áll az aurorok előtt? Nem, nem, nem és nem! Picsába. Ez a nő kikészít. Nem tud megmaradni a seggén, nem tudja, hogy mit csináljon. Amióta elvégezte az iskolát, otthon ül, és semmit... Semmit nem hajlandó csinálni. Még azt sem, amit én javasoltam neki, hogy menjen el a minisztériumba. Oké, az egyrészről kurva nagy öngól lenne, de... De baszki, hát akkor is.
- Oh, az istenit Vic! - kiáltok fel. - Faszomat, hogy nem tud otthon maradni ez a... - oldalra pillantok. Azt hiszem életemben először vétettem egy hibát. Ez a kis tökcsősz biztosan ismeri az én menyasszonyomat. És ha őt ismeri, hát engem is fog. Na nem mintha nem mutatkoztam volna be neki, de mindenki tudja, hogy úgyis megöltem volna. - Sajnálom kis haver, most el kell búcsúzzunk egymástól. - szegezem a pálcámat az aurorra, majd a vakító zöld fény villanása után előrerohanok, megmarkolom a menyasszonyom csuklóját, és elhoppanálok hozzánk.
- Mégis... - a fogaim között szűröm a szavakat, ahogy vonszolom be az előszobába. - mi... - odanyomom a falhoz, az arcába hajolok.- ...a büdös picsát képzelsz, Victoria?! HOGY MERÉSZELSZ UTÁNAM JÖNNI?! - dörren a hangom, a szalon nyomasztó csendjében. Egyelőre csendben maradok, és megvárom az indokot. - Nem megmondtam, hogy maradj ki az ügyeimből? - remegő kezemet leeresztem a feje mellől, és a hajamba túrok. Mi a faszt kezdjek most?

késtem picit <3

- Te csak?! – csattanok fel, még a kezeimet is felemelem – Te csak mi?! Azt hitted basszameg, hogy csak ÚGY segíteni tudsz nekem? Azt hitted, hogy megengedem, hogy oda gyere, és kockáztasd az életedet? – rázom a fejemet. Nem értem. Nem tudom, hogy mit kell még elmondjak neki, hogy ne aggódjon. Hogy ne gondoljon arra, hogy velem valami baj lesz. Mert nem lesz. Én tudom, tudom hogy egész egyszerűen semmi nem történhet velem, mert akkor mi lesz Vele? – Oké, aggódtál. De azt is elmondtam édesem, hogy nem kell aggódnod. Én tudok vigyázni magamra. De ha odajössz, akkor már nem csak magamra kell vigyáznom Vic. És nem akarom, hogy utánam gyere. – horgasztom le a fejemet. Megnyugszom, ahogy a szavait hallom, és kerülöm a tekintetét. Gyűlölöm, amikor ezt csinálja. Gyűlölöm, amikor eléri azt, hogy szégyelljem magam, saját magamért. Egész egyszerűen mindent tudok gyűlölni magamban, ha ő azt akarja.
És a fél vagyonomat fel merném tenni arra, hogy ő most éppen ezt akarja. És én ezt szó nélkül meg is teszem. Mindenféle belső vívódás nélkül. Hogyan tudtad belőlem ezt kiváltani, Vic? Hogyan? – Ez az életem, Victoria. Ennek esküdtem fel. Én ilyen vagyok, és Te ezt pontosan jól tudtad. – közrefognám az arcát, de odébb megy. Követem, és az egyik kezemmel végigsimítok az arcán. Soha nem tudom megállni, hogy ne gyönyörködjek a szemeiben. Vagy csak úgy benne. És basszus, ilyenkor mindig elfelejtem, hogy mi a fenét akarok mondani. De egyelőre lesz elég időm átgondolni, mert most belőle törnek ki a mondatok. A jóságos Merlin faszát, hogy mi egyszer sem tudunk normálisan beszélgetni. Egyszer sem.
- Tudom, tudom. – sóhajtok egy nagyot – De még mielőtt bármit is mondanál, én is szeretnék néhány dolgot említeni neked. – veszek ismét egy nagy levegőt. Ezek a levegők valahogy egyre nagyobbak, főleg annak viszonyában, amit mondani szeretnék. – Én szeretlek, Vic. És tudom, baszki, tudom hogy nem vagyok éppen a legideálisabb férfi a világon, de nem akarlak elveszíteni. Azt sem akarom, hogy miattam keveredj bajba, és… - lépek közelebb hozzá. Most már egészen közel vagyunk egymáshoz. – És nem akarom, hogy azt hidd: eltávolodtunk egymással, vagy nem foglalkozok annyit veled. Én nem érzem így, és nem is akarom ezt éreztetni veled. – adok egy óvatos puszit a szája sarkába, aztán egy kicsit ellépek tőle, hogy meghallgassam, mit szeretne mondani.
Az elmúlt hónapokban szinte gyökeresen megváltoztam. Annyira nem lehet észrevenni, viszont én érzem magamban. Amióta a kapcsolatunk elmélyült, talán én is megkomolyodtam kicsit. Nem ébredek fel minden reggel más nő mellett, nem ellenségeskedek a menyasszonyommal, és boldog vagyok. Ha még nem is látszik rajtam. Mert nem mutatom. Nem azért, mert nem akarom. Hanem azért, mert ez az egész nagyon furcsa. Nagyon.

késtem picit <3

- De Vic, ez mind nem erről szól. Azt hiszem, hogy ebben megegyeztünk, hogy nem fogsz utánam járkálni. Nem tudnám elképzelni sem, mi történne akkor, ha neked valami bajod esne. – fújok egyet. Úgy tűnik, ezen nem tudok túllépni. És nem is akarok, mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy még az ő formás hátsóját is védjem, ha esetleg megint úgy dönt, hogy utánam jönne. Mert azt nagyon, de nagyon nem akarom. – Főleg akkor, ha éppen aurorok vannak a dologban. Vagy ha az óriásokhoz kell menni, akkor is jössz utánam? – fogom a fejemet. Nem akarom elhinni, hogy ilyeneket csinál. Az apjának megígértem, hogy az életemet is annak szentelem, hogy mindentől megvédjem. És ezt is próbálom tenni, de egyszerűen ezt nem akarja megérteni. Sehogy sem.
- De Vic, itt most a furcsán indulásról a legkevésbé van szó. – sóhajtok egyet. – Itt arról is van szó, hogy te olyan dolgokért aggódsz, amiért nem kéne. Mert az oké, hogy értem. Viszont az nem oké, hogy azért aggódsz, hogy merre lehetek, merre leszek, és mit csinálok. Mert ha utánam jössz, akkor nem csak az én életemet kockáztatom, hanem a tiédet is, amit kurvára nem akarok! – sóhajtok fel, aztán egy picit csendben maradok, hogy hallgassam amit mond. Elmosolyodom, mikor azt mondja, hogy jó lenne többet lenni mellette az ágyban. Hidd el Vic, hogy én is szeretném, de amikor ilyen állapotok uralkodnak… Ki tudna ellenszegülni a saját vezérének? Mert lehet, de akkor örökké menekülnöm kell. Azaz menekülnünk, mert téged nem foglak hatra hagyni. Téged találnának meg elsőnek.
- Hogy micsoda?! – sejtettem, amikor a kezemet a hasára húzta, de nem gondoltam volna, hogy… Basszus, ezt nem hiszem el. Innentől kezdve valószínűleg minden megváltozik, és nem hinném, hogy a jó irányba. Kezdhetek aggódni, hogy mi a franc lesz a babával, mit fogok kezdeni, ha megint utánam jön, és hogy mit kellene tennem. Ha hátat fordítanék a Nagyúrnak, akkor azt hiszem, hogy örök életünkre meg lenne pecsételve a sorsunk, mert menekülni kéne. De ha tovább kockáztatom az életem, a születendő gyermekem lehet, hogy apa nélkül fog felnőni. Nem tudom elhinni. Boldog vagyok, és ez látszik az arcomon is. A mozdulataimon is. Beletúrok Victoria hajába, és megcsókolom.
- Szeretlek. – suttogom az ajkaiba, de nem válok el tőle. Most valahogy nem is tudnék.

késtem picit <3

- De ez… így ennek nincsen sok értelme. Mármint ez mind szép és jó, de csak magadat fogod veszélybe sodorni, és nem bírnám elviselni, ha valami bajod esne. – sóhajtok fel. Tisztában vagyok Vic természetével, és tudom, hogy ez mivel jár, de akkor sem vagyok hajlandó ezt eltűrni. Nem tudom, mi történne akkor, ha megsérülne, vagy esetleg meghalna, ha egy átok eltalálná. Éppen ezért próbáltam vele megértetni, hogy mit ne csináljon amikor távol vagyok. Pedig pont azt csinálja és ez már sajnos nem is az első, meg nem is az utolsó alkalom.
- Én sem állok készen az apaságra, főleg nem a mostani időkben. Ki tudja, hogy esetleg én is hazaérek-e egyszer. Vagy ki tudja, hogy a Nagyúr meddig tudja ezt csinálni. Ha ő bukik, megyünk vele mindannyian, de nem akarom én ezt. – vonom össze a szemöldökeimet. – Ahogy azt sem, hogy életünk hátralevő részét meneküléssel töltsük. – Való igaz, hogy mindent megváltoztat a gyerek. Így már én sem tehetem azt, amit eddig tettem, és én sem élhetem úgy az életemet, ahogy eddig.
- Fogalmam sincs, Vic. Annyit tudok, hogy nem akarom kitenni a gyereket kockázatnak, és menekülni sem akarok. – rázom meg a fejemet – De az biztos, hogy amíg így folytatódik az életünk, nem lesz része semmi rosszban. Nem tudom, hogy mihez kezdjünk, de valami biztos, hogy lesz. – egy bátorító mosolyt azért hozzácsapok a mondanivalómhoz, utána pedig egy puszit nyomok a homlokára. De akkor is ködös előttem minden, és nem akarom megmondani ezt neki, de jelen pillanatban kisebb bajom is nagyobb annál, mint a jövőnkre gondoljak. Illetve így beállt a láncba a gyerek téma, és én meg úgy érzem mindjárt, hogy megőrülök.
- Azt szeretném egyszer, hogy itt hagyjunk mindent magunk mögött, máskor pedig folytatnám ezt az egészet. – sóhajtok fel. Mostanában kicsit többet sóhajtok a kelleténél. És nem is akarom tovább csinálni, máskor pedig mennék, és azt az eszmét szolgálnám az utolsó percig, amire felesküdtem, amit követek. – És veled lennék, messze innen, messze mindentől. Minden felelősségtől, úgy élnénk, mint két normális ember, normális boszorkány és varázsló munkával. Szép álom, ugye? – nevetek fel végül egy kicsit fájdalmasabban, mint először gondoltam volna.

késtem picit <3

- Én nem gondolnám, hogy valami bajom lenne. – nevetek fel halkan. Elvégre rossz pénz nem vész el, vagy hogyan szokták mondani. Eddig pedig ritkán volt olyan, hogy valami bajom esett volna. És ha valami történt is, akkor sem vertem nagydobra. Nehogy megtudja bárki is, hogy a Halálfalók gyöngye, az egyik legrégebbi tag, az egyik leghűségesebb és legjobb csatlós, Marcell Weinberg valami sérülést szenvedett. Nem tudom, hogy álltam volna meg a többiek előtt. Egyedül csak Finn tud az ilyen dolgaimról, de ahogy neki én, én neki vagyok a legjobb. Szerintem azt is tudjuk a másikról – akár látatlanban is – hogy mikor ment el éppen wc-re.
- Ha bukik minden, ott van a munkám. Nem fogok Azkabanban megrohadni, és nem foglak magatokra hagyni. – sóhajtok. Felhúzom az alkaromat, ahol a szokottnál is erősebben mutatkozik a Sötét Jegy. – Tudom, hogy ez egy életre szól. Tudom, hogy felesküdtem, de vannak fontosabb dolgok is, mint az eszme. Vannak olyanok, amit egy eszme nem adhat meg neked. A családot, a szeretetet nem adhatja meg. – változnak az emberek. Én is változok. Nem tudtam elhinni ez előtt akár két évvel, hogy egy nő ilyen biztonságot adhat. Nem tudtam megérteni, hogy képesek az emberek ragaszkodni és szeretni. Hát tessék, most már értem. És ez egy egész jó dolog, egyébként.
- Igyekszem picit többet itthon lenni. De ha hív a kötelesség, akkor menni kell. – csóválom meg a fejem. Sajnos olyat nem lehet mondani, hogy bocsánat, éppen a terhes feleségem vár otthon, vagy valami ilyesmi. A Nagyúr nem fogadna el olyat, és valószínű hogy megszabadulhatnék magamtól, meg úgy mindenki mástól egyébként. Vic szavaira csak bólintok, és kézen fogom, úgy sétálok vele a fürdő felé, hogy kinyújtóztathassam fáradt végtagjaimat egy kád forró vízben, aztán pedig együnk is valamit.
- Menjünk, elvégre… Nekem is kijár a pihenés, most úgy igazán.

késtem picit <3