Felmosolygok rád, a tekintetem csak néha ugrik a fák irányába, hiszen kit is érdekelhetnek a fák, amikor ilyen közel, karnyújtásnál is közelebb sétálsz hozzám? A talár halkan susog mögöttünk, szerencsére ezúttal az égszínkéket választottam, mama meg is dicsért, remekül áll, csillagom, Malfoy úrfi el lesz ragadtatva, és ezen felbátorodva még csak meg sem fordul a fejemben, hogy Malfoy úrfi esetleg nincs is elragadtatva tőlem igazán. Nos, ami azt illeti, ez nem egészen igaz, de ahogy a tekintetem óvatosan, lopva végigsimít a profilodon - mikor felém fordulsz, elrántom a pillantásomat rólad -, semmiségeket suttogok magamnak. Hogy valóban tetszem neked, hogy néha te is úgy nézel rám a szemed sarkából, hogy mindjárt a karodat nyújtod majd nekem, hogy összefonódva folytassuk a sétát. Mindjárt.
- Igazán szép. A felmenői ültették őket? - Ennél kevésbé aligha érdekelhetnének a kivifák, de már felrémlik előttem, ahogy az alkonyi fényben elrejtőzöm előled, a hátamat egy vaskos törzsnek vetem, és hangosan felnevetek, mikor rám találsz - a karjaid átfogják majd a derekamat, erősek lesznek, az ajkaid pedig lágyak, mikor megcsókolsz. - Gyakran jár ki ide? Olyan mesebelinek tűnnek ezek a fák, szinte azt várnám, hogy egzotikus madarak fészkeljenek köztük.

Halvány mosollyal az arcomon hallgatom a bizalmas történetet, és szinte látlak magam előtt, ahogy kiszöksz éjszakánként, ahogy a fák közé húzódva figyeled a csillagokat, a holdat, és egy pillanatra olyannak tűnsz fel előttem, mint a könyveim melankolikus hősei, akik gondolkodás nélkül megküzdenek a sárkánnyal, mégis kevésnek érzik magukat arra, hogy az érzéseiket szavakba öntsék.
- Ne aggódjon, nálam biztonságban lesz a titka - mosolyodom el, hirtelen, másodpercekre, közel érezlek magamhoz, az elvágyódásodat, az álmatlanságodat, de azután az arcom döbbenten összerándul, amikor csak úgy, egyszerűen letegezel, mintha jogodban állna, mama egyszer sem említette, hogy képes lennél véghez vinni ilyen arcpirító arcátlanságot. - Lucius, hogy érti ezt? - vonom fel a szemöldökömet, karba font kezekkel fordulok feléd. Hogy képzeled, csak így közelebb férkőzöl hozzám? Igen, kettőnk ügye már eldöntött, de ne hidd, ó, ne hidd, hogy könnyen adom majd magam.

Felvont szemöldökkel nézek veled farkasszemet, szánt szándékkal értesz vajon félre, előre megfontoltan tetteted magad, vagy csak gyors és könnyű győzelmet remélve mozdulsz, mintha az eldöntöttség már a tulajdonoddá tenne, és talán az is leszek egy nap, a tulajdonod, de én előbb a titkod akarok lenni, az elrévedő tekinteted, könnyed mosoly a szád szélén, vagy pusztító vágy a gyomrodban, ami a csontjaidban ver visszhangot. Én nem akarom hagyni, hogy átgázolj rajtam, hogy learasd, amit előtted senki nem szüretelhetett le, és már el is veszítsd az érdeklődésedet. Én nem.
-  Hát, ez roppant... - ellenségeskedő szemöldökráncolással mérlegelem a szavakat, keresve azt az egyet, ami épp elég kevéssé adja vissza az elragadtatásomat. - Bőkezű.
Persze, nem szeretném kivívni a haragodat, de bolondnak kéne lennem, hogy ne lássam a hatalmas, sötét kúria felé vetett pillantásaidat, csupa előkelőség, csupa titok, amit remegő kézzel fogok egy napon felfedezni, de nem szabadulhatok a gondolattól, hogy talán éppenséggel untatlak téged, hogy valami többre vágysz, hogy valami különleges vár rád odabent. - Nem teljesen szabályellenes már most tegeződnünk? 

Érdeklődő arckifejezéssel követlek a fák közé, a laza földről felemelem a taláromat, nehogy összepiszkolódjon, és magyarázkodnunk kelljen, bár ami azt illeti, kötve hiszem, hogy mama felelősségre vonna, ő feltétlenül megbízik a Malfoy családban, papa pedig már el is engedte a gondolatát, hogy valaha megszidjon. Azt hiszem, ők inkább csak örülnének, mert nyilván jól kijövünk, ha még a taláromat is be mertem piszkítani az ifjú Malfoyt követve, ha pedig ez így van, akkor nyilván az örökösért sem kell majd a nyakunkra járniuk.
Elfordítom az arcomat, nehogy kitalálhasd a szemem állásából, milyen gondolatok cikáznak a fejemben, és mire ismét feléd nézek, már egy fügét nyújtasz felém, némi habozás után elveszem, de nem igazán tudom, mit tegyek vele. Míg a kérdésedre válaszolok, megpróbálok időt nyerni magamnak. - Csak nem hágsz át kényszeresen minden szabályt, csak hogy lásd, meddig mehetsz el? - vonom fel a szemöldökömet kérdőn, hopp, már le is tegeztelek, de talán nem szakad rám az ég. Furcsának éreztem volna, ha továbbra is hivataloskodva távolságot tartok, miközben te soha nem ismert ingereket húzol elő a talárod ujjából, hogy azokkal ostromolj. Nem vagyok már gyerek, és egy percig sem fogom hagyni, hogy lenézz, esetleg kinevess! Lesütött szemekkel harapok bele a fügébe, furcsa érzés, egészben ritkán eszem gyümölcsöt - otthon mindig meghámozzák és felkockázzák, mielőtt, desszert gyanánt, az asztalra tennék. - Finom - teszem még hozzá gyorsan, nem szeretnék udvariatlan lenni. 

Elgondolkodva mérlegelem a szavaidat egy pillanatig, nos, nem, talán nem léptünk át olyan súlyos határvonalat, ahonnan nincs visszaút, mégis izgatottan összeszűkül a torkom, ahogy erre a példátlan merészségre gondolok, ami, számomra legalábbis, valóban különbözik minden mástól, amire a mai látogatásom alkalmával készültem. Kiejtem a félig elfogyasztott gyümölcsöt a kezemből, le a földre, az ujjaimat összedörzsölve elkapom rólad a tekintetem, csupán csak sejtem, miért nézhetsz így rám, de megrémít, zavarba hoz a tekinteted - mintha ki akarnál bontani, mintha egy üveg habzó bor lennék, amiből az ember nagy kortyokban iszik, és utána részegen elterül a fotelban. Papa sosem lépte túl a szalonspicc állapotát, mióta ismerem, de azok a borízű beszélgetések, a fel-felnevető férfiak, szivarfüst illata - gyerekkorom emlékei, éppen úgy, ahogyan a hálóingből kivillanó bokám, miközben lekuporodtam a lépcsőfordulóban, hogy csak egy-egy szót elcsíphessek abból, amit megosztottak egymással. - Azt gondolom, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek hisznek téged. Anyám szerint feddhetetlen úriember vagy, maga a megtestesült ambíció és rengeteg lehetőség van benned. - Elhallgatok a szám sarkát rágom, nem tudom, merjem-e tovább mondani, nem tudom, megengedett-e nekem itt bármilyen fokú arcátlansággal kifejeznem a véleményemet. - Apám szerint nem vagy egy könnyed társalgó, és a kezed túlságosan puha. Szerinte titkolsz valamit.

Nem rejtem el előled az elégedett mosolyt, ami az arcomra kúszik, mikor kijelented, hogy a szüleimnek talán igazuk van - ó, te még nem ismered őket igazán, még nem tudod, milyen éles a szemük, amikor döntést kell hozniuk, és milyen határozottsággal választottak ki téged, mikor még alig voltál tizenegy éves. Mama és papa mindenre gondolnak, vállt vállnak vetve haladnak egyre tovább, egyre feljebb, a dicsőséghez vezető márványlépcső minden foka ismerős nekik, és ha ezúttal mama tévedett is veled kapcsolatban, arról sem fogom felvilágosítani. Éppen elég az idegeinek a szorongás, amit Meda okoz a kilengéseivel, és amit Bella gerjeszt minden könnyed nőiességet mellőző modorával, mint holmi tájfun.
- Hogy én ítéljelek meg téged? - elgondolkozva lépek el mellőled, ez a gondolat egyszerre izgalmas és döbbenetes, soha, semmi nagyban nem számított a véleményem, és jól is viseltem ezt, hiszen akinek a véleménye nem számít, az bármilyen csalafintaságot könnyedén megúszhat. Fák törzsein simít végig a kezem, mielőtt az egyikbe kapaszkodva ismét feléd pördülnék, a talárom szegélye csupa ragacs a puha földtől, de nem nézek le, a tekintetemet egyenesen rád függesztem. - Szerintem is titkolsz valamit. De látom, hogy belefáradtál. Látom, hogy nehéz - komoly tekintettel nézlek, szinte megbabonázó, lágy vonásokkal. - De én nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek, hanem azért, hogy könnyebbé tegyem számodra mindezt. Hogy fellélegezhess. - Asszonyként is ez lesz majd a feladatom, én pedig egyszerre akarom mindkettőnk boldogságát. Nincs értelme küzdeni a felszólítás ellen, és mennyivel hasznosabb az előnyünkre fordítani mindazt, amire meghívtak, mint dacolni ellene az utolsó leheletünkig.

Bólintok, szótlanul, mert persze, mindenkinek vannak titkai, de férfiként te valószínűleg olyan titkok tudója és őrzője vagy, amikre én még csak nem is gondoltam soha - vagy ha éppen gondoltam, hát félrenyeltem tőlük az érett málnaszemet, és csak félénken tapogatózva bújtam vissza hozzájuk, amikor már egyedül feküdtem az ágyamban, és az ablakom előtt hajladozó nyárfa ágai csikorogtak a sötétben.
Megértő arccal nézlek, a titkaid valóban nehezek lehetnek, talán nem is titkok, talán csak a kötelesség feszül a hátadra ilyen kérlelhetetlenül, a kötelesség, melynek én is a része vagyok. Mama valószínűleg sosem sejtette, hogy ennyi árnyék bújik meg a szemedben, és ennyire árad belőled a vágy a szabadságra, valami többre, valami teljesebbre, mint amit az ember általában az életétől várhat, ha a tiszta vér aranyláncát hordja. Halkan sóhajtok, önmagamat is meglepve felnyúlok, bal kezem olyan tétovázva ér az arcodhoz, mintha nem tudnám eldönteni, jó ötlet-e gyámolítanom téged, jó ötlet-e közelebb kerülnöm hozzád. Nem, ez biztosan több, mint amire számítottam. - Nem tudom biztosan, mi minden nehezedik most rád - kezdek bele, latolgatva a szavaimat, közelebb lépek hozzád, és hálás vagyok, amiért a fák elrejtik ezt a merész megmozdulást. - De nem kell egyedül cipelned. Többé nem. Erősebb vagyok, mint bárki hiszi.

Mintha mindez a semmiből nőtt volna ki, érzem a kezeidet a derekamon, de túlságosan döbbent vagyok ahhoz, hogy kifejezzem a nemtetszésemet, és te túlságosan hasonlítasz azokra az alakokra, akikről a takaró alá bújva olvastam, még jóval azután is, hogy a dadus ágyba parancsolt minket. A szobám magányában minden hőstett még nagyobbnak tűnt, és azt képzeltem, meghallhatom Meda és Bella szuszogását a folyosó túlsó feléből, hogy én is éppen úgy áthidalhatok bármilyen távolságot, mint a hőseim, ifjú varázslók és boszorkányok, akik megtalálták a boldogság kiapadhatatlan forrását.
Döbbenettől tágra nyílt szemekkel, mereven hagyom, hogy átölelj, beletelik pár percbe, mire érzem a tagjaimat ellazulni, mire felfogom, milyen vakmerőek is vagyunk, pedig ez is csak egy lehetne az ölelések közül, amelyekkel régi ismerősök köszöntik egymást. És tessék, már fel is horgad bennem a makacs gyerek, aki kitépte a hajából a szalagot, mikor a házimanó odabűvölte, és aki soha nem hagyott bármilyen pillantást érdektelenül tovasiklani. Megremeg a térdem, de a hangom sziklaszilárd, miközben megszólalok, kiemelve az arcom a talárod anyagából. - Nem az engedélyedet kértem ahhoz, hogy cipelhessem, csak kijelentettem valamit, amit már mindketten tudunk. Legkésőbb a házasságkötésünk napján mindaz, ami én vagyok, a te fennhatóságod alá kerül, és ez fordítva is igaz lesz. Ha el akarod zárni előlem a titkaidat, zárd el. De így is, úgy is hordoznom kell majd őket. - Nem annyira heves érzések, mint inkább végtelen makacsság mondatja ezt velem, de pontosan tudom, hogy igazam van.

Egy darabig hallgatom, ízlelgetem a szavakat, melyek egy részemet megnyugtatják, hiszen így mérsékli az én felelősségemet, ugyanakkor nehéznek érzem a gyomromat, mintha súlyos ólomgolyók lennének benne, mert bizalmat kér, mikor éppen bíznom nem egyszerű. Bár az élettapasztalataim kevéssé indokolják, a rokonaim mindig éberségre intettek, és arra, hogy ne helyezzem a boldogságomat mások kezébe. Izzasztó kérés, akkor is, ha egyébként nincs más választásom, közös örömünk és nyugalmunk kulcsa ez a légvárként épülő bizalom, amit egyetlen rossz lépés lerombolhat.
Elhúzódom Luciustól, de a karjai közül nem távolodom el. Felnézek rá, keresve a jövő, a közös jövőnk ígéretét, a tekintete felhős és komor. - Valóban nem egyszerű, amit kérsz, de tudom, hogy a boldogságunk érdekében bíznom kell benned - halkan felsóhajtok, jobb ötletem nem révén megpróbálok elszakadni tőle. Talán még túl korai ilyen közel kerülnünk egymáshoz, hiszen, ha nincs bizalom, mire építhetünk? - Te bízol bennem?

Összevont szemöldökkel fürkészem Lucius arcát, az arcot, ami a jövőmet jelenti, amit - ki tudja, mennyi idő múlva? - jobban fogok ismerni a sajátomnál, és amit úgy érinthetek majd, mint anyám, amikor papát próbálja lecsitítani. Elszakadok tőle a szavait hallva, nem, semmi esetre sem szeretnék egyszerre túl messzire merészkedni, esetleg bajba sodorni magamat, hiába találom Luciust izgalmasnak és kedvesnek, hiába sejtek a szőke szempillák átlátszó függönye mögött rémisztően eleven kalandokat. Ellépek mellőle, majdnem elbotlok egy kiálló gyökérben, de a lehető legnagyobb természetességgel felszegem a fejem.
- Amíg nem mondod el a titkaidat, aligha lehetek a cinkostársad. Pedig én szeretném - felnézek rá, gyereknek érzem magam, az is vagyok valószínűleg, de a szemem se rebben, miközben az arcához érek, ujjaim egy pillanatra érintik a frissen borotvált bőrt, mielőtt széles mosollyal arrébb lépnék, hogy tüntető hallgatásából kinőve, visszainduljak a kúria felé. - Nagyon sajnálom, hogy te nem szeretnéd.