I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Pént. 10 Aug. - 23:12 | | Glaciers melting in the dead of night And the superstars sucked into the supermassive Irina Margarita Karkarov(a) Becenév: irinka, margaKor: tizenkilencSzármazás: aranyvérűLojalitás: véletlenül voldemortKépesség: kezdődő és romló obskurusCsoport: véletlenül halálfalóPlay by: rosie tupperKarakter típus: igenMi csupa éles vonal, rosszul összeforrt végtag vagyunk - a történelem tenyérlenyomata egy columna vertebralis ívén, aminek meg kellene hajolnia, de mindig csak akkor teszi, ha fáj neki. Nem véd tőlünk semmi, nincs olyan hatásos ellenszer, amivel ne vetnénk hosszú árnyékot, nyomunkban pedig nem azért nem jár a tavasz, mert nem érzünk, meghaltunk - hanem mert mások életét is élni akarjuk. Sok pár costae, borda fut össze egy hatalmas szegycsonton, szabályosan lélegzünk, szabályos a pulzus, szabályos és megkomponált minden - tudható, hogy apám reggeli mellé drága kávét fogyaszt, feketén, míg a lapokon szaladgál mindig ideges tekintete. Ha halkan körbefonom, a fülébe duruzsulok, elmerengve nagy tenyerét a fejemre tette - legalább azelőtt. Mostanában mintha inkább lengőborda szeretne lenni a testen: anyámtól tanulhatta, akit sosem láttam sírni, és ha én rákezdtem volna, elégedetlenül szisszenő hangjában csendült valami irigység, 'A bőgés nem old meg semmit, fejezd be, Irina!', aztán elhallgatott, mintha tartana a saját édesanyja helytelenítésétől. Talán így is van - mi csak akkor szűnünk meg lábujjhegyen járni egymás ajtaja előtt, mikor eltemettük a másikat. Akkor pedig nagyon, de nagyon megbánjuk, hogy nem ver többé a szíve, mert hiányzik majd a jól ismert vágyakozás, hogy szót váltsunk, hogy talán, esendően mégis beszélgetést kezdeményezzünk az időjárásról, délutáni időtöltésekről - mikor meghalunk, a vágy átadja helyét valami örök szomorúságnak. Mi gyávák vagyunk boldognak lenni - Vagy épp infarctus vagyunk, hosszan és bonyolultan, akár a bátyám, vagy a néhai öcsénk. Mi csupa rosszul összeforrt végtag, éles vonal vagyunk: de inkább egy rossz genetika, mint egy obskurus.
Mint egy rosszul ejtett, félreolvasott kifejezés a jegyzeteink között, pontatlan diagnózis és utána vonszolt értetlen tekintetek sortüze. Autisztikus pszichopátia - állítja a pergamen, szüleim pedig beigazolódni vélik megannyi intő mozdulat végén a lendületet: meglesz még a böjtje a belterjességnek. Ilyesmit természetesen nem mondunk, ilyesmire mi nem gondolunk, ha Irina autista, vagy pszichopata, annyi baj legyen. Majd megembereli magát. Még néhány év eltelik, mire megértik, mit takar a két, nagyon is tömör kifejezés - Irina kerüli a szemkontaktust, szeret ügyeket szó szerint érteni, ezért aztán rettenetes hallgatóság viccek tekintetében, nehezen fejezi ki érzelmeit. Annyi baj legyen. Egyébként sem azért tartjuk, hogy túl közvetlen és illetlen legyen. Azelőtt természetesen minden kicsit más volt - más kifejezéseket használtunk, csak én értettem úgy, ahogy kellett, mikor Igor azt mondta, egyszer megöli az öcsénket, ha az útjába áll. Ezek az évek mégis élményeket hoztak magukkal: anyámtól elcsent, titokban dúdolgatott dallamokat rajzoláshoz, apámat utánzó engem, ahogy komoly tekintettel lapozgatok ókorinak tetsző kötetekben. Mindig minden is érdekelt, házunk valóságos történelmi lerakatában pedig bőven akadt minden is - régi levelek, növényhatározók, és ha ahhoz lenne kedvünk, szakkönyvek. Beszélhetnénk rólam, de mindkét azelőtt csupa-csupa éles vonal, rosszul összeforrt végtag.
Mindkét azelőtt rendelkezett csak utólag megérthető, hasonló vonásokkal: mindkettőt az ő gondatlansága okozta, mindkettő elképzelhetetlennek tűnt, amíg meg nem történt. Harmadik hasonlatosság nincs, erről elfordítja a figyelmét az ölében tartott lapokra, lélegzete megremeg, ahogy meghallja a lépteket a háta mögött - Igor jött haza, Igor van itthon, most mindjárt benéz az ajtón, ő pedig akármennyire tudja, tudatosítja és tudni akarja, hogy mi történik, összerezzen majd, a gyertya felborul, már előre csomót köt a félelem a torkába, befonja az idegrendszerét, halkan pulzál a füle mögötti ér. De talán most, hogy mindezt végiggondolta, most nem történik majd meg - Meghallja a lépteket a háta mögött, és felborul a gyertya.
A gyertya nem remeg meg, egyszerűen elalszik - ő pedig ahelyett, hogy követné a példáját, felül a párnák közül, kisöpri egyenetlen, copfjából kiszabadult hajszálait a szájából, kérdőn néz fel az öcsre, akinek a nevét azóta direkt elfelejtették, ő áll most az ágy mellett, Karkarovabb egy Karkarovnál, és arra gondol, vajon a szüleik miért nem látják olyannak, mint ő. Lehajol amaz, utat enged neki - néha aludtak együtt, amikor még elfértek kényelmesen egy ágyon, mikor még nem férkőzött közéjük olyan nyilvánvalóan valami ősi és nagyon hideg, hidegebb a télnél, még a hangnál is, amitől feláll a hátán a szőr, pedig csak azt jelzi, vacsorához lehet ülni. Öccse nagyot hallgat, betölti az egész szobát, mintha várna valamire, mintha valakinek mondania kellene valamit, de ő abban ügyetlen, pedig igyekszik, szavakat mond a szája máskor arról, amit elméletileg, és ahogy elméletileg érez - a fiú is csak megérinti ahelyett, hogy átvenné ezt a nehéz kötelességet. És "A bőgés nem old meg semmit, fejezd be, Irina!", valami meleg kúszik fel a combjain, meleg és nedves, és jobb lenne nem tudni, mit nyomott neki, de még együtt lestek bele titokban az erről felvilágosító lexikonba, tulajdonképpen nem is fáj annyira, elég, ha csak távolról figyeli az eseményeket. Hallgatja az anyját, aki itt sincs: csak magadnak köszönheted, a félreérthető jeleidnek, tudtad, hogy ez fog történni, és most élvezed. Valahol mélyen, de élvezed -
-...és élvezem, ha csak csönd van. - zárja le a mondatait egyszerűen, ölében fekszik két keze, de most nem reszket. Napfényes szobába nem jár úgy a pánik, mint amikor magányos, és társaságra vágyna, most ketten vannak, illetve a kiérdemelt csönd. A specialista felteszi félhold alakú szemüvegét, hümmögve matatják ujjai a pergamenek sorát, aztán felpillant, de szembogara jót nem ígér, legfeljebb döntetlent, mintha Karkarovék kiegyeznének az ilyesmivel, mintha nem feszegették volna határaikat évszázadok óta mindenki más kontójára. Irina nem mozdul, tulajdonképpen tudja, hogy azok az egykor irigy hangok nagyon jól sejtették, valóban megvan a böjtje a családjuk genetikájának, de nincs már mit mondani. A nyilvánvalót boncolgatni üres és tompa lenne, baltával felszelt vacsora lenne - elmorzsálódó és végül ehetetlen. - Ugye tudja, hogy ez csak rosszabb lesz idővel? Tudniuk kell róla, Irina, mielőtt valami baj történik. Magával, másokkal, akkor már mindegy lesz: maga okos nő, nálam sokkal okosabb. Tudja, mi fog történni. Igaza van. Mindenkinél jobban tudom, mi fog történni.
Történni fog valami. Inkább gondolja, reálisnak tetszik, legalábbis annál reálisabbnak, hogy az öccse pénisze éppen utat talál magának benne. Valami erőtlen kapálózást még végrehajt, eltalálja a szemét, rögtön fogást keres, és végül egy éles pofonban talál megnyugvást a lendülete. Megnémul, így várja a végét, arra gondol, vajon megérdemli-e az erőszakot, aki magával küzd alatta? Morálisan biztosan nem, de a moralitás partjait egy ideje elhagyták. Igor áll az ajtóban, Igor kezében suhint a pálca - érzékeny a hangjára, pontosan meg tudja mondani, milyen mozdulat volt az - és az öccse holtteste azonnal megmerevedik rajta. Még benne van. Igor később úgy emlékszik az esetre, hogy megmentette, hogy megvédte, talán visszaszerezte jogos jussát - Igor épp csak arra nem gondol, milyen volt azelőtt.
Azelőtt nem tűnt olyan nagynak az előcsarnok - behúzza a nyakát, és habár tudja, hogy nem így van, magán érzi minden elhaladó megvető tekintetét. Emlékszik még, milyen volt elhagyni Oroszországot, először kilépni egyedül az utcára, elmenni szép dolgokat venni, mindezt önállóan, mindennemű kíséret nélkül. Egy húsevő növénnyel és sok édességgel tért haza, mert nem sok fogalma volt a pénz értékéről, el is kényeztették, meg is esett a szíve a növényen, ami azért előtte még jóízűen elfogyasztotta az egyik vérízű nyalókáját a buszon hazafelé. Kislány volt, a talárbolt kirakatán bekandikálva az jutott eszébe, vajon egyszer meglesznek-e benne is azok a tulajdonságok, amelyek boldoggá tehetik a majdani férjét, a bátyját? Érzett valami nyilallást a mellkasában, megölelte a cserépben a növényt, ami bekapta az egyik tincsét, és így indultak hazafelé akkor. Azelőtt, hogy megtámadták volna a Mungót, és ő hosszú talárja alá rejtette volna az összes drága, ritka gyógyszert az üvegcsékben. Már nem maradt ott senki, akin segíteni lehetett volna, de tudta, irracionális lenne mindezt itt felejteni, még ha a mestere el is tűnt, még ha nem sok esély mutatkozott is rá, hogy visszatér - akkor már nem rémlett borult éjszakákon, gyertyatáncban az öccse arca, futott a romok között, magabiztos léptei visszhangot vertek a most már üres falakon. Befordult a sarkon, épp belegyalogolt három alakba, fejük azonnal rándult az irányába, pedig megpróbált visszaiszkolni. - ...basszameg, ez Karkarov testvére! - Ne üvöltözz már, idióta.. csak vigyük magunkkal, te mondtad, hogy gyógyítót csinálnak belőle. - Süket vagy?! Ez KARKAROV TESTVÉRE! - Na és akkor?! Ki a fasz akarna a bátyja ágyasa lenni, ha szabad is lehet?! Hé te, kislány.. egyszer fogom megkérdezni: velünk jössz? A Rendhez tartozunk, segítünk neked! Ismerte őket, legalábbis eddig meg volt győződve róla - a halálfalókhoz tartoztak, karjukon a jegy feketéllett, ahogy talárjaik ujjai megtépázva lógtak. A férfi gratulált Igornak az eljegyzés alkalmából, a nő mindig biccentett neki a folyosón, kávészünetben. Összébb húzta magát, megpördült a sarkán, forrónak tetszett lába alatt a talaj, sugárzottak a falak - hallotta a kiabálást, és a rosszul, túl gyorsan idézett felejtést szolgáló átkot, érezte a sok apró tűszúrást, ami nem ennek a mellékhatása volt. Érezte, hogy valami a varrása mentén bontogatja a teste fonalait, füstöt látott, és arra gondolt, megint arra gondolt:"Valahol mélyen, de élvezed" - és pontosan tudta, mi fog történni. - TÖRÖLD AZ EMLÉKEIT MÉG EGYSZER! - ...de nemfogakkorobs - ? - NEM ÉRDEKEL, TÖRÖLD!
Azelőtt minden egyértelmű volt. Valószínűleg még sok azelőtt túlélhető, főleg ha arra gondolunk, hogy "A bőgés nem old meg semmit", és hogy pontosan tudom, mi fog történni. Én számtalan azelőttről gondolom, hogy az utolsó lesz, de mindig adódik egy újabb, egy apró kis halál, ahogy az irodalom néha említi. Csak azt nem tudom, hány azelőttöt bír még el a testem. És hogy én leszek-e az.. Az azelőtt előtt - után. |
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Griffendél Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû ▽ Reagok : 47
▽ Avatar : Josephine Langford
| » » Pént. 10 Aug. - 23:55 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Kedves Irina! Sajnálatos módon már több verzióját láthattuk ennek a karakternek, de őszintén mondhatom, hogy örülök, hogy Te lettél az, aki ezen szívemhez igen kedves Karkarov leányt most megalkotta. Nincsenek szavaim rá, ahogy végigolvastam, teljesen elöntött az izgatottság, hogy még többet lássak belőled. A Karkarov család érdekes múltja benned tökéletesen kiütközik, mind jó, mind rossz oldalról szemlélve. Ahogy az évek alatt az események kihatottak rád, igazán szomorú, és amikor már mindenki azt gondolná, biztonságban vagy, a bátyád majd vigyáz rád mind a szeme fényére, akkor történik valami, ami olyan dolgokat vált ki belőled, ami csak rosszabb lehet később, ami a rosszat is még rosszabb felé tereli. Ahogy viszont leírtad nekünk ezeket a dolgokat, oly életszerű, olyannyira bele tudtam magam képzelni, hogy innentől kezdve csak remélni tudom, Igor meglátja benned a fényt, és ő lesz majd számodra, aki kivezet ebből a sötét alagútból. Még akkor is, ha nem teljesen helyrehozható már a személyed. Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Főnix Rendje listája |
|