Hősünknek – akit egyáltalán nem lehetne hősnek nevezni, de hát milyen menőn hangzik már, jobb mint a “csövesbánat” – lehetne írni egy szipi-szuper történetes előtörténetet, amiben leírjuk, hogy milyen szép napon született, meg milyen tökéletes gyerekkora volt, meg hogy az első foga mikor esett ki… Vagy valami nagyon ütős szerepjátékos példát, amivel talán egy kicsit el tudnám hitetni a staffal, hogy még írni is tudok (igazából nem tudok, minden amit itt láttok a redditről van) … De ez most nem az a alkalom. Most egy ilyen össze-visszaságot kaptok, mert egyszerűen most ehhez van kedvem és… Hagyjuk már: 17 évesen egy ember élete pont ilyen zagyva. De ígérem tele szeretettel írtam nektek.
Pls. ne dobjátok majd vissza, kell a segély – a kettő közti kapcsolatot nem kell keresni, ott van és kész.


– Arther !
Ki nevezi el a gyerekét Arthernek? Hát persze, hogy az én szüleim..Ki mások?. Erre valójában három elméletem van… Most abba a ténybe ne menjünk bele,  hogy annyi időt töltöttem már a szüleimmel, hogy én is elkezdtem bugyuta elméleteket gyártani, mint ők.
A: a szüleim annyira utálják Arthurt (igen azt az Arthurt – a nagy király a karddal), hogy úgy döntöttek, hogy a nevemmel mutatják be, hogy még arra sem érdemes, hogy embereket nevezzenek el róla. Továbbá a mérhetetlen egójuk is közrejátszott abban, hogy egy ilyen nevet kaptam.
B: egyszerűen a szüleim képtelen rendesen betűzni. Tudom ez csúnyán hangzik, de én kinézem belőlük nagyon könnyen.
C: a születésem után a gyógyítók képtelenek voltak rendesen betűzni.
D: valójában az Arthur nevet kaptam, csak aztán a szüleim kitalálták ezt az egész “Arthur és Merlin egy történelem hamisítás” dolgot és  gyorsan megváltoztatták a nevemet.


– Most rögtön vágd le a hajadat !
Miért olyan nagy baj Hildának, ha megnövesztem? Neki is hosszú, még hosszabb mint az enyém. Nekem tetszik, és persze az is, ahogy anyám a saját haját tépi miatta, apám pedig amiatt tépi a haját, hogy megint mivel fogja lenyugtatni a nejét. Tiszta bolondok háza. Imádom. Mintha valami olcsó horror filmben lennénk az első jelenetben, amikor már az ember érzi a nevetségessék szagát.
…….
– Kisfiam, milyen sampont használsz? Mindig olyan fényesen csillog és nagyon puha a tapintása.
Hamarosan le fogom vágni a hajamat kopaszra. Nem juthatunk el odáig, hogy anyám megszokja. Akkor már az egésznek semmi értelme nincsen. Vagy talán befestem...Lilára, vagy zöldre.  Még nem tudom, majd kiderül. Általában nem tervezem a dolgokat, csak úgy megtörténnek velem.

– Arther Fleming!
Egy tanár ordítása...Milyen csodálatos hang. Mint egy reggeli csiripelés. Nem tudom miért kell azon kiakadni, hogy egy kicsit tovább aludtam. Az elmének jót tesz, ha pihent. Nálam sokkal okosabb emberek mondják ezt.


– Ha így folytatod, akkor semmi se lesz belőled.
Mi van ha épp ezt akarom? Mindenki valaki akar lenni, holmi fontos ember. Mi van ha nekem így ez teljesen tökéletes? Én nem akarom megjátszani magamat... És amúgy is: lesz belőlem valami. Ebben biztos vagyok. Csak nem az aminek szánnak. Valami teljesen más...Vagy nem tudom, fogalmam sincsen, de nem is akarom ismerni a jövőt. Az megrémisztene, nagyon.

– Miért nem kvidicsezel? Elég gyors vagy, láttalak.
– Túl sok a szabály, túl sok.

– Komolyan megint verekedned kellett?
Igen, komolyan és igen, megint. Megérdemelte, és szerintem egyáltalán nem lett semmi baja. Aki így vissza tud ugatni, az egy kis orrvérzést is kibír.

– Arther elegem van abból, hogy az égvilágon semmit se veszel komolyan, hogy úgy viselkedsz, mint egy öt éves... és elég gyakran el kell gondolkoznom azon, hogy egyáltalán "jó" ember vagy e.
Mindezt azelőtt mondta pár pillanattal, hogy szakított  velem. Az egyetlen egy jó dolog az életembe...És képes voltam még ezt is elrontani. Pedig szerettem, úristenem de mennyire ...De elcsesztem, mint mindent. Grat Fleming! Egy szörnyű alak vagy...

– Ni csak... Fleming a könyvtárba? Csak nem a könyvek sorba rakása az tanári kar legújabb büntetési módszere?
Most megérdemelne ez a ficsur egy pofont, de nagyon nagyot.
Megigértem Lizzie-nek, hogy megváltozok, hogy jó ember leszek és, hogy mindent komolyabban veszek. Még egy picit jobban is figyelek az órákra, meg úgy mindenre. Érte meg akarok változni és meg is fogok.


– Arti... Meg tudom magyarázni.
– Nem! Elizabeth, nem! Engem ennyire hülyének nézel? Komolyan...? Nagyon jól tudom, hogy hányszor csaltál meg. Nem tudsz már tovább a képembe hazudni, megtudtam az igazságot.  Akkora egy álszent vagy... Itt jössz a dumáddal folyamatosan, hogy "Jajj Arther most már komolyan elhagyhatnád ez a sötét énedet, ha velem akarsz lenni", meg az egész "tökéletes vagyok" imiddzsel... Komolyan hánynom kéne. Már nem érdekelsz.
Összetörte a szivemet, apró kis darabokra.