Nem illik, de befutok a nagy kapun, szárnyait úgy lököm félre, mintha ott sem lennének: megtorpanok, belém fojtja a szót és lélegzetet a bent uralkodó csend és rezzenéstelenség. Nincs itt senki.. elkéstem.
Persze, hogy elkéstem - mint egy jó kommunista, ha tudja, a rendszer malmai számára őrölnek, épp csak elég passzívnak mutatkoznia, úgy késtem el, olyan visszataszítóan és visszavonhatatlanul. Nem égnek a gyertyák, valahol nyitva felejtődött egy ajtó - tél uralkodik a főhajó alatt.
Azt a cipőmet vettem fel, amelyik nem hagy nyomot a hóban - még otthon bűvölték meg, inkább burzsuj erővillongásból, mint valódi okkal, végül is, nem volt igazán ki elől, hová menekülni: van, aminél a halál gyorsabb egyedül. A Nagy Ember tekintete előtt nem állta meg a helyét, de mondani nem mondott semmit: a hivatalos eljegyzésünk után a háta is hallgatott, némán feküdt mellettem, és arra sem emelte fel a fejét, mikor kiléptem a szobából az első hajnali madárcsicsergésre. Talán érzi már, hogy megszilárdult minden kötelékünk, és akármilyen csizmám is lehet - a keze utolér. Az újságban sápadtnak tűnök, engedelmesnek, minden erőfeszítésem legvégső mesterműve az a póz, amibe belefagyva ülök abban a vörös, karfáival ketrecbe záró karosszékben, fejem félig lehajtva, a szembogaraim meghaltak, ők már feladták a küzdelmet, amit én sem folytatok igazán..
De most mégis itt vagyok, ha egy héttel később, ha késve is. Leemelem a hajamba akadt kámzsa félig lógó maradékát is, és elindulok az oszlopok között, most egyedül. Talán megérdemlem, talán mindig is megérdemeltem, hogy egyedül kelljen szembenéznem a következményekkel, ha már nem voltam elég gyors. Nem tudják, hogy itt vagyok: nem tudom, mit tudnak, de az utolsó napokban nem tartanak még rám olyan szorosan igényt, nem ölelnek a halott testükhöz, legalábbis nem akkor, mikor nem látnak. A Nagy Ember éjszakánként mellém teszi le a fejét a párnáira, de nappalonta szabadon enged.. még.
- Atyám...? Van itt...? - megérdemlem, hogy ne válaszoljon, sőt, megérdemlem, hogy Isten se figyeljen fel a jöttömre. Nincs itt senki, csak én és a bűntudatom, meg talán az oszlopok között bujkáló nevetés valakitől, aki lehettem volna. De nem lettem: nem a körülmények összjátékaként, hanem mert így döntöttem.
Tényleg megérdemlem mindezt.

- Atyám.. van baj? Történt tragédia? - megérintem az arcát, pedig tudom, hogy nem illik, sőt, épp ellenkezőleg illene, sarkonfordulni, és úgy menni, mintha sosem jártam volna itt, mintha nem lennék végtelenül önző éppen Isten házában, a színe előtt.
Nem én váltottam ki belőle ezt a bánatot, de érzem: bele tudnék fulladni a könnyeibe, a gyászába.
- El.. sajnálom, hogy késtem, történt sok dolog, és nem jöhettem, pedig akartam akkor, mikor ígértem. Ki bántotta? Ugye nem.. - fenyegette meg valaki csak ugy diszkrét mosollyal, hogy legyen házmester, tekintetét fordítsa a földiek megfigyelésére az égiek helyett? Tőlük Isten nem véd meg - egymástól nem véd meg, mondta ő, mikor bekopogtak az ajtaján, télviz volt, és a szakállára fagyott a hó - Apol, Isten nem ment meg. Neked kell magad.
Megérintem az arcát, letörlöm a könnyeit - ahogy az előbb, de most nem udvariaskodom. Lehúzom a kesztyűmet; a meztelen tenyerem fogja keretbe a vonásait. Egy percig sem gondolhattam, hogy nem fogok megbűnhődni: csak az én mosolygó elvtársam a bűntudat lesz.
- Az a kép.. okozta bajt? Ismerős van rajta, rokon? Szerető? Vagy mondják hogy.. valaki, akit szeret?

Rosszul hazudik - de miért rónám fel neki, éppen neki, akinek hangján valaki más szól? Valaki, akinek eszébe sem jutna megtéveszteni másokat, csak én vagyok ilyen rossz, ilyen alattomos, hogy a szépben és jóban is valamit keresek, valami ismerőset, valami Moszkvát, kicsi Moszkvát, kicsi vörös poklot. Sajnálom, és valóban, ritkán hiszem el magamnak is ezt a kifejezést: félek tőle, hogy egyszer belém lát majd, belém látnak ő és Isten, és örökre elveszem majd.
De addig is.. tudom, hogy rosszul hazudik.
- Vallása nem tiltja ezt? Hallottam, hogy öngyilkosság is: gyilkosság, jut érte pokolra. Mi tette, hogy bántja magát? - kuszák a szavaim, és most nem igyekszem úgy kiegyenesíteni őket, hogy könnyedén áttáncoljunk rajta valami könnyebbe: kit érdekel az időjárás, és kit a politika igazán? Engem is csak ő, letettem a nagy ember terhét a kapuban, és még az emlékének sincs helye a falak között. Oroszország nem szállhat meg mindent. - Ha Istene megbocsájt érte, kérje, bocsásson meg ezért is.
Megijeszt a riadalma, és nem tudok magamra oly könnyen nyugalmat erőltetni: elszakítom a kezeinket, és kihúzom a cetlit a helyéről. Nem hallom a kérdéseit, sem a tapintása nem éri a tudatom - beleszúródni érzem a tekintetem a lapra, és látom magam, látom a nagy embert, aki mégis belopta magát ide is. Mélyet sóhajtok, és csak most veszem észre, megvágtam az ujjam szélét a hirtelen mozdulatban - nincs jelentősége igazán. Az emberek mindig azt hiszik, percek alatt szétpattanhatok megannyi darabra, mintha itt sem lettem volna - máris úgy kezelnek, mintha meghaltam volna, mintha nem is léteznék emberi minőségemben, és most egy kicsit mintha meg is szűnnék a félelme és fájdalma alatt. Nem tudom, meg akartam-e osztani vele a sorsom, talán inkább nem, talán inkább maradjon távol attól, ami kötelességül jutott, és maradjon játszótárs, maradjon tiszta és menedék, de már elkéstem.
Felnézek rá, először némán. Visszhangzik bennem valami.
Elkéstél, Apol.
Elkéstél.
Elkés..
- ... sajnál érte? Megvet és fél? Mit gondol, atyám?

Értem már nem kár.

Tehetetlennek érzem magam vele kapcsolatban: alig találkoztunk, és máris megérintette a sorsom, jobban, mint engem magam. Nem szabadna ilyen nyíltan zokognia értem, nem is vezet ez semmi jóra - és felajzza a kíváncsiságom mégis, vajon mi húzódik a háttérben? Isten fiai mind testvérek egymás szemében, érkezzenek bármelyik égtájról, vagy a szerencsétlenségem lágyította esőre a gondolatait? Nem szoktam hozzá, hogy ilyen kendőzetlenül őszinte embert lássak, és szinte mozdulni sem tűnik illendőnek mellette. Mintha kilestem volna, apámat és anyámat sem láttam sírni soha - rémület jár át, el kellene fordulnom, ezt szoktam meg, így illik..
De itt lennem sem illik igazán, nem lépek el mellőle.
Isten nem bocsájtott meg neki: nem bocsájthatott, ha ilyen keserű poharat adott a kezébe, és az éppen én vagyok, a gordiuszi, a trójai. Nem hozhatok neki enyhülést, hiába mondok szép szavakkal viszontlátást, vagy suttoghatom, hogy nem is oly rossz az a házasság, nem oly kegyetlen szerető a kötelesség, majd megszokom, és értem nem kár már - sírni fog, hangosan és végeláthatatlan, elemészti majd magát.  Bűntudatom van miatta, pedig nem tettem semmit a legjobb szándékom ellenére.
Isten, te aki kegyes vagy, mindenható, és jobban szereted őt, a saját képedre formáltad: vedd el tőle a fájdalmat. Add akár nekem, ne unatkozzam majd az öröklétben, az örök bűnhődésben, kiérdemeltem akaratlan is - ő ártatlan mindenben, amit elkövettem és még fogok.
- Jobb lenne önnek, ha mennék el és többet jönnék nem vissza. Tudja nem, miért mondtam igent neki, oka volt mi. Lenne értelmetlen, lenne buta önnek, atyám: született ide, megérteni, milyen a szocializmusba és varázslónak is, lehetetlen. - valahol dühös vagyok, főleg tehetetlen, mert nem oszthatom meg vele igazán az életemet, kevés az idő és talán még a lendület is, ameddig elviselheti. Tudom, hogy számára a kényszerházasság nem járható út, de sem aranyvérű, sem olyan kötelesség nem nyomja a vállát, amelyet ősei róttak rá: nem szorongatott papírt idegenek előtt azzal a tudattal, hogy csak ez védheti meg egy büntetéstől.. büntetéstől a bűnért, amit el sem követett. Még Ő maga is megmondta, hogy nincs értelme kutatnunk az itteni szabadság után, sem nekem, sem a testvéreimnek, mert káprázat az csak, mi nem leszünk szabadok idegenben sem.
Mélyet sóhajtok, és ökölbe szorul a kezem: el kellene szaladnom, bevágnom az ajtót, hallgatnom rá, hallgatnom mindenre, amit a viselkedésembe írtak nehéz évtizedek, régi megszokás főhajtása és a hideg nemtelenség, amivé mind változunk odahaza. Így kellene tennem, lehiggadni, nem érezni a kínzó vágyat, hogy mégis átverekedjem magam a veszéllyel teli úton, akármi várjon is a végén: létezik kivezető út a nagy Oroszországból, csak éppen soha senki nem nézett vissza, hogy elárulja nekünk, mit lát maga előtt.
- Beszéljen hát velem őszintén: mit vár tőlem? Mit kellene tennem, és mit magának, atyám? Miért kell siratnia így.. ez kegyetlenség, miért kell sírnia így, mintha lennék testvére, mennék meghalni... miért a szeretet, ha nem ismer, és nem érdemlem? Miért kényszerít erre, hogy itt beszéljek önnel atyám, mint gyermek, és csábít hamis reménnyel, mi nincs senkinek, ki olyan, mint én. Soha nem is volt szabadság.. kegyetlenség mást mondani.

Most mindenre képesnek érzem magam - hogy távozzam, becsapjam a nagy ajtó említett szárnyait magam mögött, vagy hogy a karjaiba vessem magam, esetleg a hajam tépjem azért, mert én hoztam magamra ezt az egészet, kire haragudhatnék.. ha nem magamra?
Még hogy mondjam el neki.. meséljek neki a Nagy Ember kiismerhetetlen szándékáról, vagy arról, hogy megijedtem, mikor először megszólított, és én már tudtam, hogy igent fogok mondani, nem számít, milyen szellem ég a halott szemei mögött? A szüleim áldozatáról, amit hármunkért és valamiért hoztak, amiről gondolták, hogy érdemes érte mindünket mégis odavetni - megtarthatják az iskolát, a béke utolsó szigetét, mi pedig vonatra ültünk, és azzal az egyetlen letérdeléssel minden jobb lett? Az öcsém és húgom szabadsága, a szüleim szabadsága... és sok ezer elkövetkező szabadsága az akadémián. Csak egy nyugati lehet oly önző, hogy megfontolja, inkább magát menti, inkább vesszen minden, ha ő nem lehet boldog.. A boldogságot túlbecsülik - nem eheted meg, nem véd meg és nem óv meg önmagadtól.
- Istene adta fiát, úgy szerette ezt a világot. Halt meg fiú, nem halt meg remény: én áldozatom kisebb, de értheti így. - miért teszi ezt ilyen nehézzé nekünk? Alig ismer, és én is alig ismerem őt - a vallását, értékrendjét még kevésbé, és ha egyszer nem döntök úgy, hogy egyetlen pillanatra megszegem a szabályokat, ennyi sem jutott volna. Vajon miért nem tud megnyugodni, miért nem tud megelégedni azzal, amit kaptunk...? - Ha szeret mindenkit, még engem is, érti, mit jelent: áldozni értük. Miért szeretne engem jobban, mint másokat?
Szeretném azt hinni, évekkel később, ha visszatekintek erre, nem jó, de szükséges döntést hoztam. Rég lemondtam a kiváltságaimról, elköszöntem a gyermekségtől és a reménytől is.. mert ugyan mit remélhetnék jobban, minthogy nem kell otthon éhen halnom, vagy eltűnnöm valakinek az irodájában, mikor úgy fordul a moszkvai szél? Súlya van a döntésemnek, és inkább viseljem ezt, mint a szemkötőt, hogy az idő majd megkönyörül rajtunk. Másokon talán nem, eddig soha nem, senkin nem, de majd rajtunk.
Szeretném hinni, de te lehetetlenné teszed.

És most még a vér is - Isten talán így adja tudtomra, hogy rossz döntést hoztam.
- Ne tegye tönkre azt, nem áll el magától.. - milyen furcsa előhúznom a pálcámat éppen itt, ezek között a falak között. Lyukat éget a tarkómba az irtózat: a hívei egykor máglyán égették az enyémeket, én pedig mégis varázsolni készülök a szentjeik színe előtt. Akármerre pillantok, ebben a birodalomban minden kivívja az elrontott lépéseimet, akárhogy próbálom majd, nem illek bele a kereteibe. Elmosolyodom - kifut az arcomból minden szín, legyen hát, megadom magam, jöjjön, aminek jönnie kell.. ha már ennyit prédikáltam az áldozatról, még egy nem öl majd meg. Ha mégis...? Az már Isten akarata. - Csinálja helyettem, remeg a kezem.
A nagy dühöngésben észre sem vettem, máris mennyit vesztettem - talán Isten ennyi bűnöm után megbocsájtja, mikor elvágódom a színe előtt, és vörössel szentelem fel a templomát. Nekem már úgyis mindegy.

Sok mindent kellene máshogy tennem az életben - ha lenne bennem alázat, valódi alázat, haragudnék magamra azért, hogy soha, egy percig sem lázadtam fel igazán a rendszer ellen, ami nevelt, haragudnék magamra azért is, mert nem tudok magyarázattal szolgálni sok cselekedetemmel kapcsolatban.. Ő azt mondta, neki nincs rá szüksége, Isten pedig átlát mindünket, mélyebben, mint mi magunkat..
Nem éreztem bűnnek a rosszulléteimet, néha még kiutat is jelentettek döntéshelyzetekből: kecsesen lehajtsam a fejem, és hagyjam, hogy a tehetetlenség úrrá legyen rajtam, mások emeljenek és gondoskodjanak rólam, vagy dacoljak a körülményekkel, és bántsam vele a szeretetüket? betegnek lenni valóban áldozattá válás, kiszolgáltatva lenni másoknak, és engem még sajnálni sem lehet zsigerből, túl könnyelmű vagyok hozzá, rossz alapanyaga a megható történeteknek.

Lassan leszek csak jobban, hideg van, már otthonosan hideg. Ő néz le rám, a mesebeli, és arra gondolok, ha Isten nem lenne, ki kellene őt találnunk. Nem szép gondolat tőlem, de semmi rosszindulat nem színezi: megértem mindazokat, akik érte nyúlnak és viszonzást találnak a tekintetében.
Megcsókolja az arcom, és én egészen meglepődöm a delírium alatt, legalábbis mindazzal a szikrával, ami most bennem dobog még: ilyen határtalan az atyai, a keresztényi szeretet? Mert hogy jönnék én ahhoz, hogy másnak tekintsem, még csak szabad bejárásom sem kellene, hogy legyen ide, nemhogy megértésre ácsingózzam alig egy közösen eltöltött félóra után.
- Atyám.. lesz ebből.. baja, igen? Csókolni.. isten színe előtt. Ha vétkezni akar.. tegye komolyan.

Vajon számára egy új kötelesség vagyok...? Megmenteni egy tévelygő lelket a kárhozattól, mielőtt elragadja az a vadállat, és perverzióival darabokra tépi, Isten nem hagyhatja.. illetve Isten szolgája nem hagyhatja, Istennek nyilvánvalóan nincs ideje ilyen apróságokra, és egyébként sem hiszem, hogy Ő tévedett volna, mikor azt suttogta a fülembe azon a reggelen, hogy Isten sosem ad nagyobb keresztet, mint amit elbírunk... Fekszem hát az atya hátán, tehetetlen súlyként hagyom, hogy cipeljen, miközben tudom, amit ő még nem - kettőnk közül nem engem kellene megmenteni.
- .. de van minden színe előtt, nem? Van mindenhol körülöttünk, kint is. - el kell tüntetnem a vérfoltokat, jut eszembe, így nem mehetek haza. Mit szólna Kons.. felnézek a férfi arcára, megkeményednek a vonásaim, mikor rájövök, hogy már semmit, Konstya nem szól már igazán semmit, lemondott rólam, és végül elfogadta az áldozatomat, miközben mélyen elítél érte. Ha megkérdezném, azt mondaná, az én életem, én rendelkezem felette, de ez nem kötelezte arra, hogy elköltözzön, hátrahagyjon a sorsomra. Maradjanak hát a vérfoltok. - Nem. Mennem kellene talán csak. Bántom magát. Ne ellenkezzen: gondolja, kell szabadítania engem zsarnokságból, de nem Isten akarja, maga akarja.
Azt hittem, jót tesz nekünk találkozni, jót teszek azzal, ha meglátogatom, de csak mélyebbre nyomtam a kétségbeesésben, cserébe még egy apró reményt sem tudok felajánlani. Megbocsájtani sem én fogok, neki kell magának, hogy nem oldhat meg minden csomót, főleg azt nem, amit önként kötöttek, és ha a szíve szakad meg a próbálkozásban.. hiábavaló erőpazarlás volt, ami ellopja más hívei elől a keresztényi szeretetét, empátiáját. Ilyesmire csak egy szerelmes lenne képes, de az ő szemében Isten ül, azon a hangon szólít, amivel őt szereti: ha testvéreként viszontszeretem, nem kérem rá, hogy ostorozza magát.
Kettőnk közül nem ő a bűnös.

Mintha kezembe adná a lelkét, úgy kérnek a könnyei, mesélj még nekem, maradj itt velem, ne haragudj rám, csak szeress, ha nem hangosan, hát ülj itt mellettem, ringasson a csend.. és én nem értem, honnan a gyengédségből szőtt figyelme, mivel érdemeltem ki, és mivel fogom majd eltépni visszavonhatatlanul. Az ő figyelme nem birtokló, de nem is telt úgy önismerettel, ahogy az ikremé, nem kísérik mellékes gondolatok, sem sejtések - ő valóban őszintén figyel rám, és én féltem őt magamtól.
- Nem kell tervezni vagy gondolni hozzá, hogy akarja. Úgysem akarhatjuk, amit akarunk. - lógok csak tovább, most már olyan idézetek kíséretében, amelyeket nem vagyok benne biztos, hogy tökéletesen át tudok adni számára. Megérintem a haját, majd lassan a nyakát, az arca élét, csak remélem, nem lököm mélyebbre a kétségbeesésbe.. vagy hogy nem keltek benne még több bűntudatot. - Bűnösnek.. tartom fel, rontom el napját, korrup.. rontom el érzéseit. Még senki sem sírt ennyit értem, akarom, hogy legyen boldog helyettem.
Arcomat az övéhez simítom, bezárom szorosan a tekintetem, mintha akkor nem lenne bűn így érinteni akarata ellenére, mintha ezzel nem épp ott szúrnék belé, ahol eddig nem vérzett. Hevesen dobog a szívem, nyelnem kell egyet, mielőtt meggondolatlanul olyat kérnék tőle, amit nem teljesíthet: pedig jobb lenne neki, ha megkímélné magát a tragédiámtól. Azt akarja bevilágítani, ami sosem ismerte a fényt.
- Mondják hogy...? Feloldozom alólam. Érti? Nem felelős, ne sírjon értem.. én nem érdemlem. - érzem a leheletét, még a könnyei sós-tiszta illatát, páráját is, nyaka köré fonom a karjaimat, lassan ringatom. De magamnak is meg kell bocsássak, amiért elvetem az egyetlen igazi barátom ebben az országban...nem számít, így is, úgy is bűnös vagyok.

Vajon titkon az ilyen ártatlan emberek is vágynak elkárhozni? Vajon sejti az elméje, mire kívánkozik minden mozdulata, hogy olvasni tudok bennük, igazán nem meglepetés: suttogja minden íze, szabad bőrfelületének forrósága, hogy vegyem el, amit önként adnak, de nem hangosan, ragadjam meg reverendája alatt azt, ami ki akar szabadulni, de lökni kell, magától nem megy. Összepréselt ajkai, annak sírásra álló sarkai kitárulkoznak, elég lenne belépnem köztük, gyermekek játéka csupán, csábítót sem kíván, lélegzete szorít, könyörög, szűköl, behunyom a szemem előtte, és a világ is megszűnni tetszik: nagy hadvezérek közt állok a mindenségben, de válaszolok még, mielőtt átlépem a Rubicont. Válaszolok, mielőtt az ártatlanságot meggyalázom.
- Nem dönthetek helyette, sem ön helyettem. Adhatom, de adhatja vissza: lehetünk mindketten önzőek, hősök senki sem. - hagynám, hogy megalázkodjon valamiben, aminek nincs súlya? A tisztelete nem jelent semmit, de annál nagyobb teher, megint piedesztálon állok, nem szoktam, nem is szeretem, nem kívántam, lelökni lehetetlen szembogarainak kereszttüzében, Madonnát csinál belőlem, és örök életére megsirat, ha nem ébresztem fel a delíriumból. De ismervén remegő kézmozdulatait, egyre mélyebb, de önzetlenebb hazugság-spirálját, ezt a fájdalom már nem oldhatja meg. - Hittem volna nem, atyám, képes erre. Képes másra is...?
Az oszlopnak taszítom, szinte felmászván rá: tudom, hogy a csontok boltozata megtart majd, ha levegőhöz nem is jut közben - milyen kegyetlen vagyok, hogy már a második csókjával tönkreteszem szelídségét, de értenie kell.. vagy nekem kell, hogy nem lehet szentnek lenni, nem vezet sehová, nem neki kell eszmélnie, de nekem. Nekem, aki azonnal az ingnyakát keresem, aki felfalom, egyetlen darabot sem hagyok belőle, aki most úgy igyekszik bőrének tapintása felé, mintha sosem éltem volna át hasonlót, mintha ügyetlen gyermek lennék az egyetlen ajándékom felett, feltépem csomagolását, örökké izzó rajongással birtoklom majd, zsugori módon őrizgetve emlékét, pedig én tettem tönkre, türelmetlenségem mégis csak édesíti az élményt, hogy másé nem lehet már..
- Adjon okot.. adjon okot boldognak lennünk, ha már siratni nem tudjuk egymást!