Úgy szereti, mint saját magát: határozza el, és a combja ruganyos, kenyértésztára emlékeztető bőrébe harap, beletemetkezik a hasába, megragadja a melleit - meztelen keze remeg a bimbókra támaszkodva, a szemébe néz, és arra gondol, vajon ő is így nézett-e, egyáltalán ember néz-e így, vagy csak az Istent ábrázoló freskókról lopták tudattalan. Polina persze lehetett éppen teljesen tudatos is, nála sosem tudni, a meg sem emelkedő pulzusa, félig lehunyt szemei, hideg kezei nem árulnak el semmit a gondolataiból, és egyszerre akar rámarkolni a torkára, élvezettel szorongatni - élvezettel, jön rá, mert micsoda élvezet valaki légzése felett hatalmat gyakorolni, figyelni, hogy gömbölyödik a szemgolyó segélykérően - és bocsánatért esedezni, annak gyönyörét élvezni, hogy fejét simogatják, hogy érzést vált ki a másikból.
- Meg akarlak baszni, beléd akarok élvezni, anyám. Azt akarom, hogy szeress, hogy csak engem szeress! - minden ő, az anyja, az asszonya, kicsit a lánya is, a teremtésben ő minden szerep, amit nő csak felvehet, hogy ezeket egymástól nem lehet megkülönböztetni, egyiküket sem érdekli. Fél órája még zokogott a vállára harapva, gyűrögetve a bőrt, akkor azt kérte tőle, bocsásson meg, amiért törölte annak a férfinak az emlékeit, aztán rögtön kurva dühös is lehet, mert egy percig is azt hitte, hogy jobban értékelheti azt, ami az ÖVÉ, basszameg, az övé. Semmi nem lehet annyira az övé, mint amié ő maga is teljes testében, és most feltérdel, a hajába túr, ujjai köré fonja a vörös tincseket, számolja a szeplőket a másik orrán, a szerelmet nem lehet elviselni, attól okádni kell, de legalábbis baszni, gondolja most, akármit, amit a másik közelsége okoz, akármit, amit csak előtte nem szégyellünk igazán. Pedig ez kurva nagy szégyen, és újabb foltot szív a nyakára, lecsöpögő nyállal és vérrel, most a csípőjét szorítja az ágynak, és csak azért áll le, hogy mormoljon valamit a vörös kis érnek a fogai alatt. - Szeretlek, Apolka, szeretlek, basszameg.. szeretlekszeretlekszeretlek, megértetted?!
Felé fordul az arca, nem mozdulnak a vonásai, hát megragadja az állát, megroppannak a csontok benne, és nem felelnek neki, a másik nem tükrözi a benne tomboló viharokat, megüti előbb, aztán majd megint elérzékenyül, mikor a tenyerét látja rajta, ez az ő munkája, de hogy lehet kézzel ütni egy Istent, nem is evilági entitást, ami ráadásul az ő gyermekeivel várandós? Leszorítja a fejét a melleire, megint rázza a láz és a félelem, hogy most végleg túlfeszítette a húrt, és közben gyűlöli magát, ezt a sok érzést, ami az eddigi megnyugtató semmiből támadt, ez a kurva tette ezt, de nem lehet nem őrjöngve imádni ezt a kurvát, aki az övé, és akié ő maga is. Megérintik a homlokát, reménykedve felnéz.
- Ha.. ha tudod.. és emlékszem még erre.. hogy milyen érezni, é-é-és embernek lenni.. nem teszed ezt.. tovább. Akkor visszaveszed.. én nem ez vagyok, nem akarom.. nem akarom ezeket érezni. Ne tedd ezt, Polina.. mindig.. mindig azt hiszik, te vagy a jó oldalam, az áldozatom, a kedvesem, a kincsem, és nem tudják, hogy te vagy a legnagyobb ribanc, hogy tudtad, mit kell tegyél, hogy.. ez történjen.. és most nézed...ahogy szenvedek. De nem akarok szenvedni, kérlek.. csak egy kicsit, kérlek.. - és betakarja magukat, magzatpózt vesz fel, hosszú az éjszaka, és csak a gyertyák világítják be nekik. Vajon milyen lehetett annak a másik férfinak, aki mellett életre kelt? De hiszen ő is emlékszik, hogy ölelte, hogy vonaglott alatta, ebbe kapaszkodik most, mikor hozzásimulnak, és ez elég, hogy elaludjon, lassú, nyugtalan, rémálommal telt sötétbe.. pedig nincs is igazán sötét, mert minden gyertya égve marad.