Valamit el akartam magyarázni neki, csak már arra nem emlékszem, hogy mit. Zsebre vágott kézzel sétáltam mellette szótlanul egész délután, de ez nem az a hallgatás, amikor kínosan nincs mit mondj a másiknak, hanem az a fajta, amikor valahogy semmiben nem kell többé kiegyezzetek, mert volt egy pillanat, amikor épp mind a ketten ugyanazt gondoltátok, és onnantól fogva biztos volt, hogy nem is kellenek többé szavak, mert a gondolat, ami az ő fejében megszületik, az ott van az én fejemben is. Mindig is itt volt, és innentől összetartozunk, mert a világ csak így lehet kerek, vagy… vagy hát ezt valamiért szentül hittem, és abban a pillanatban esküszöm neked, hogy volt értelme is, közben pedig simán lehet, hogy ez mind amiatt a bélyeg miatt volt, amit még Lip-től kaptam (oké, oké, oké, loptam), meg amit beraktam a nyelvem alá, még mielőtt elindultunk volna Roxmortsba. Egyébként biztos voltam benne, hogy nem is álltam be, de ha sokáig bambultam egy pontra, akkor elkezdtem kis szikrákat látni a szemem sarkában, de csak akkor, ha nem figyeltem oda egészen. Azt hiszem, lehet, hogy megkérdeztem Sylvestertől, hogy ezt ő is látja-e. Azt hiszem, lehet, hogy Sylvesternek már nem volt annyi kétsége afelől, hogy be vagyok-e állva, mint amennyi nekem. Azt hiszem, lehet, hogy csak úgy képzeltem, hogy szótlanul sétáltam mellette. De ha most jobban visszagondolok, igazából inkább az rémlik, hogy be sem állt a szám, mert túl sok kérdésem volt a rúnaismeret vizsgáról, pedig még csak nem is ugyanazt a feladatlapot írtuk. Nekem ez volt az utolsó vizsgám, de Merlinre mondom, hogy sejtelmem sem volt arról, hogy ő hogy volt ezzel az egésszel. Nem az, hogy nem érdekelt volna (vagyis, azt hiszem, annyira persze nem is érdekelt), csak túlságosan elvoltam azzal, hogy az utcákon mászkálunk, és figyelek a szikráimra, és próbálom valahogy felfogni, hogy ez volt az utolsó nap, az utolsó kibaszott nap, amit valamilyen szinten tanulással kellett töltenem a Roxfortban. Mármint, bassza meg, én tényleg azt hittem, hogy ez valami nagy, sorsfordító pillanat lesz, amitől majd az emberben újra a helyén fog rezonálni minden atom, és helyre áll a világ forgása, meg mit tudom én, egy picit jobb lesz a búzatermés, de ugyanolyan koranyári délután volt ez is, mint eddig az összes. Fura minden fa, mert nem emlékszel a tavasznak arra a pontjára, amikor kijöttek a levelek. Undorító a napfény. Valami seggfej szembejön az utcán, aki vállal egyszerre megy neki mindkettőtöknek. Szóval semmi világmegváltás vagy sorsfordulás. Tulajdonképpen maradhattam volna az ágyamban is, hogy aztán egész délután azon merengjek, hogy neki kéne állnom csomagolni. - Be akarsz menni oda? – kérdeztem valami kocsma felé intve, mikor már nem jutott eszembe semmi újabb kérdés, amit feltehetnék a vizsgáról. Nem mintha tényleg inni akartam volna, csak fogalmam sincs, hogyan kell lerázni embereket, ha már nem tudod, mit mondj nekik. Vigyorogtam rá, mint valami kínos első randin. Egy pillanatra megremegett a kép. Ettől picit ugyan megijedtem, de azért vigyorogtam tovább.
Nem tudom mit vettem be, mert mostanában úgy öntöm magamba a különféle keverékeket, hurrá Ravasz, mint homo sapiens – (és de kibaszott távol állok ettől) a piát. Kevertem valamit, ezúttal nem kísérlet no.01 és 02 kapta, de én, hogy pörögjenek a leterhelt fogaskerekek, kiokádjam magamból a legjobbat, ha már erre álltam rá és nem arra, hogy bárkivel értelmes két szót váltsak. Talán csak kifogás az is, nem volt beleszólásom, de a szabad akarat kusza választásairól nem most kellene értekezni, beállva, asszem, máskülönben mit keresnék valaki mellett, akit úgy hívnak „Bunny” ráadásul vigyorogva, szívesen, mintha a legjobb haverok lennénk, úgy hogy halvány fingom nincs az egész fogalomról. A dolgok irtózatos gyorsaságában nem bírtam felfogni őket, egy pillanat bizonyos pontján még a nevem is más volt, azt hittem felnevelt a világ második számú barom állatja Voldemort után közvetlen, Brysen, de hopp meglepett egy fanatikus ronda tetkós, beleestem a saját, egy évvel ezelőtt mentet emlékeimbe, kiderült miért lépett első számú barommá Brysen,azt úgy hirtelen fel sem lehetett dolgozni, ahogy a következményeket, vagy az anyám mindebbe berobbanását, ha lehet ilyen néven kurvákat csúfolni, de ez mind baromi soknak tűnt ép elmével egy ravasz előtt, évfolyamelsőként, kibaszott zseniként, mell veregetve, hogy igen én szar ember vagyok, de legalább okos. Letettem a pennát és a tudás mind egy sikító halmazba folyt, szinte röhögéssé fajult mostanra, milyen kiszámíthatatlan minden agyi vegyület, alig lehet pszichotikus szereket következmények nélkül tesztelni. Az idő most nagy ugrásokban halad és mintha előbb részletesen taglaltam volna a rúnamágia vizsga tételeit, bonyolult kombinatorikában, amit a következő pillanatban már elhangzott fonémáknak éreztem egy hátulsó lebenyből előrántva, hogy mostanra, a jelenre ne is legyen jelentősége. Nagyjából itt jutok el odáig, ahol állunk és fogom fel, hol vagyunk, hajt a vakbuzgó kíváncsiság, mi az, amit mindenki csinál és ami normális, ez a szőke mellettem majd megmutatja. - Nyilván. Mutasd meg mit szoktál csinálni, mit szoktál inni és hogyan, miről kell beszélni közben. Hagy legyen teljesen más utolsó napom, mint minden eddigi. Viszonzom a vigyort azt hiszem és lököm az ajtót be magunknak, talán semmi fura nem volt abban sem, amit kijelentettem, egyszerűen csak félrekúrja a szavakat az agyam.
Én szívesen megfeledkeznék arról, miért nem szoktunk lógni Sylvester Rockwood-dal, de igazából nem nagyon ad rá esélyt, hogy az ember ezt elfelejtse. Pedig, érted, amúgy még a szaga sem olyan rossz (ebben az életkorban ez máskülönben kivételes), de valahányszor szóra nyitja a száját, muszáj hangot adnia annak, hogy mindenkihez képest egy másik dimenzióban él. Hét év alatt nem tudom, töltöttünk-e már ennél több időt egymás társaságában, és ha töltöttünk, akkor azt miért tettük. Szóval, igazából azt sem fogom tudni megmondani, hogy mi ez az egész most. Hogy én meg ő, itt és így. Mármint, azt hiszem, csak belehasadna a szívem, ha Dorcast, vagy akárki mást látnék most itt, mert hiába fogadtuk már meg tízezerszer, hogy írunk egymásnak, és soha, soha, SOHA nem hagyjuk el egymást, tudom, hogy mi ment például az előző nyáron – mind ROHADT LUSTÁK vagyunk leveleket írni, csak aztán már nem lesz egy szeptember, hogy újra összehozzon minket. Mármint, nem tudom, valahogy úgy érzem, hogy nincs olyan barátságom, ami kibírná az idő próbáját, és úgy is érzem, hogy ezt valószínűleg a végén én fogom elbaszni, és úgy is érzem, hogy épp kifutok az időből, és pont ezért kell a lehető legtávolabb lennem tőlük, mert hamarosan még távolabb leszek tőlük, viszont ha Sylvester Rockwood-dal töltöm a napomat, meg azzal, hogy néha ránézek, és hol arra gondolok, hogy igen, tulajdonképpen tényleg nem rossz a szaga, hol pedig arra gondolok, hogy igen, tulajdonképpen piszok nagy mázlim, van, hogy nem ő vagyok (hol pedig arra, hogy mindezzel együtt nekem például milyen szagom lehet), akkor… akkor a világ pont olyan nonszensz fogaskerék ütemére kattog, amivel az ember még megbirkózik. Aztán lassú hullámmozgásba kezdett a talaj, de Sylvester Rockwood belépett a kocsmába, nekem meg minden porcikám azt ordította, hogy csak veszély és megbánás vár rám odabenn, de ezzel együtt mégsem gondolkodtam azon, hogy kövessem-e. - Én… én igazából nem is tudom – dünnyögtem mögötte lépkedve. – Igazából kéne valaki, aki kiabál, amin meg lehet sértődni, vagy nem lehet vele nem egyetérteni, vagy a kettőt együtt, vagy legalábbis általában valami ilyesmi szokott lenni, de ha rám hallgatsz, bármiről is beszél egy asztaltársaság, soha ne figyelj oda, csak a poharadra. Szóval, szerezzünk lángnyelvwhiskyt, az olyan… uras.
Minden kimaradt, amit a „kamaszodásra” lehetett volna fogni, mintha átugrottam volna a normálisak mérföldköveit, első részegség, első, önként adott csók, első maszturbáció, orgazmus, ó hurrá, tényleg, hogy így a végén vetem alá magam az első lázadásnak, ami nem a zaklató, alaposan meggyilkolt nevelőapámhoz fűződik. Lehet, hogy így a végén, tudatában minden rohadásomnak csak be kellene fognom az ólajtó pofám, zsebre vágni a kezem és elvből sértegetni mindenkit, az egyetlen kommunikációs formát használni, amihez értek. Belebaszni a tőrt mindenkibe, jól megforgatni a nyílt sebben, hagy dőljenek dugába a logikátlan elméletek, facsarodjanak az általános fogalmak groteszk nézőpontokból. De ahhoz képest, mindenhez viszonyítva, érdeklődő vagyok a szőke nyúl mellett, aki hetente rohaszthatja itt az agysejtjeit. Hogyan kell kikapcsolni, felejteni, mit érez valaki, ha végig forralja légcsövét a tömény szesz… Ha még motiválna bármely kísérleti kérdés, indikációk és kontrák, talán a Bunnyk fejébe is kedvet kapnék szerte neszelni, mintegy „ártatlan” pszichológiai kísérletként. Hagy lám hogyan szökken a bojtos farkú az örök búzamezők mézes komlóin és mozgatja-e közben az orrát kényszeresen. Csak a kocsma ajtaja hullámzik irracionálisan, semmi keresni valóm a közösségi térben és legszívesebben mindenkinek feldugnám az üres palackot. Ha már ilyen éljenzős kedvem van, az emberbaráti szeretetnek is dobok egy elméleti seggbetoszást. Jön mögöttem Igazából igazán és mi az amit az ember kocsmába lépve először keres? Szabad helyet. Enyhe fintort reagálok ennek a szükséges konfliktus gerjesztésnek, én ha már innék, vagy fogok biztosan, eltérnék a szokott normáimtól, hogy mindenkinek összetörjem a tejfeles hagymázait. - Rád bízom, te fogod elvenni a szüzességem. Listát írhatnék a még nemjeimről, de neked elég csak annyit tudnod, még nem ittam Lángnyelvet, ami úrias, de basszák meg magukat az urak egyébként. csak úgy hozzáteszem, mert burzsuj faszok, de lehet egész egyszerűen csak azért gondolom így, mert Brysen Voldemorttal karöltve urazta magát. Legalább fizetem neki, miért ne, ha úgysem tudom hová tenni alapon, így a végén ennek a csúnya fejezetnek is, hogy néhány emlék elkergette a nagy ambíciókat. Most éppen, hirtelen nem akarok Belby kettő, a sárkánykór elleni aktivista lenni, csak az agyam kilőni, egyetlen fél óra kuss-t neki, Bunnyval a bárszéken, ha már a bokorba nem mászunk el, csak hogy kiugrassam. - Kettő dupla Lángnyelvet. Így szól a fámám, ha úrias akar lenni felejtse el a szimplát.
Kezdőlap
