Chikara Itou-t szeretni tilos volt.
A ferális, együtt töltött esténk után sosem történt meg a folytatás, Ő nem beszélt róla, én meg nem erőltettem; ugyanazzal a félszeg, semmitmondó mosollyal nyugtáztam egy-egy lány legyeskedését körülötte, csendben tűrtem, ahogy mosolygott rájuk, ahogy ők hozzáértek, amilyen gyűlölettel néztek rám, mert a jelenlétem evidensen zavarta őket. Csak néhány nap után kezdett el fájni, amikor az egyikük megcsókolta, és az, ami még egy darabban volt a szívemből, szilánkokra tört; és meggyőztem magam arról, hogy talán jobb, ha békén hagyom, és ezzel a gondolattal hagytam Őt magára az egész hétvégére, amire terveink voltak - hogy nem szabad Őt szeretnem, mert sosem fogja viszonozni, amit érzek iránta.
Chikara Itou-t szeretni nehéz volt.
Napok teltek el, aztán hetek, mellettem volt, és mégis olyan érzésem volt, mintha messze lett volna; a három lépés távolság, amit egymás közé ékeltünk, lassan szakadékká szélesedett, aztán világokká. Reménykedtem benne, hogy a környezetváltozás jót tesz majd nekünk, ezért vittem magammal Angliába, mikor apám helyett utaztam oda, abban a reményben, hogy majd az új évet azzal kezdem, hogy mindent bevallok neki. Gyönyörű volt akkor, a sápadt holdfényben, ahogy a konstellációkat kereste a csillagokkal teleszórt égen; semmi másra nem vágytam abban a pillanatban, mint arra, hogy megcsókolhassam... De végül csak a poharam koccintottam az övének, és az este véget ért, mielőtt újra próbálkozhattam volna.
Chikara Itou-t szeretni félelmetes volt.
Félelmetes volt belegondolni, hogy mi történhetne, ha esetleg benne is bármit megmozgatott volna az az este (a fizjológiai aspektusokon kívül, természetesen), ha esetleg tényleg sor kerülne arra a megígért folytatásra. A kitsune szavai felkavartak, mert ha igaza volt, akkor ez lett volna a tökéletes pillanat arra, hogy megtegyem azt a bizonyos első lépést; hiszen lassan a lányok is kezdtek elmaradozni a társaságból, csak néhanapján súgtak össze a hátunk mögött, és ujjal mutogattak rám. Már nem jöttek oda, amikor együtt tanultunk; olyankor is csak a tekintetünk akadt össze párszor a könyvek fölött, aztán a pillantások egyre követelőzőbbé váltak, és a gerincem mentén minden alkalommal jóleső borzongás futott végig.
Chikara Itou-t szeretni.
Csak szeretni Őt azért, amilyen volt, a nevetéséért, a vadságáért, mindazért, amit felkavart bennem; szeretni csak, egyszerűen és teljesen, mert Ő az első gondolatom, amikor felébredek és az utolsó, mielőtt nyugtalan, álmatlan álomra hajtanám a fejem. Hetek kellettek arra, hogy ezt realizáljam magamban, meg egy leírhatatlanul kínos beszélgetés az angoltanárunkkal, mire végre volt bennem annyi bátorság, hogy elhatározzam magamban, hogy nem húzhatom ezt tovább, képtelen vagyok ezt az állapotot tovább fenntartani, és bármi legyen a következmény, azt vállalni fogom... És mi más lenne jobb egy efféle vallomásra, mint egy nyugodt, péntek délután?
Remegő kézzel simítok el egy nem létező ráncot az iskolai ingemen, kényszeresen lazítok a nyakkendőmön, idegesen babrálok az arcomba lógó, kusza hajtinccsel; az utolsó órájának mindjárt vége lesz, talán pár perc múlva, én én itt támasztom a falat a tanterme mellett, mint egy rakás szerencsétlenség, mint a szerelmes tinilány, vagy valami hasonló klisé. Legalább tehetnék úgy, mintha mást is csinálnék, mondjuk olvasnám a jóslástan könyvem, aminek a tartalmát már fejből fújtam, vagy...
...aztán eltelik pár perc és nyílik az ajtó; az évfolyamtársai csorda módjára zúdulnak ki az ajtón, tudomást sem véve a jelenlétemről, és én szintúgy ignorálom őket. Nem azért jöttem, hogy velük bájologjak; konkrét céllal érkeztem, és akár törik, akár szakad, ma már ezt megbeszéljük, mindent, ami köztünk történt, ami azóta lezajlott a fejemben, meg az Ő fejében is, mert én már nem bírom így tovább, tudnom kell, mi most a helyzet, hogy van-e értelme még naivan reménykednem, vagy...
...ellököm magam a faltól, mikor végre feltűnik az ajtóban, és egy hosszabb lépéssel szelem át a kettőnk között lévő távolságot, pofátlanul kitúrva mellőle az ostobán vihogó évfolyamtársát; ha esetleg el akarna menekülni előlem, ujjaim a csuklójára kulcsolom, hogy visszatartsam, legalább csak addig, míg kiürül a folyosó, aztán... majd meglátjuk.
- Chikara... Beszélnünk kell. - Igyekszem magabiztosan hangzani, de megremeg a hangom; de legalább a mosolyom viszonylag őszinte, hiszen megint itt van, ennyire közel, mintha az a három lépés távolság sosem lett volna, mintha csak tegnap lett volna, hogy búcsúzóul megcsókoltam a hálókörletének ajtaja előtt...

Legalább két napja nem láttam Zhexiant, ez valahol nyugodtabbá tett, de közben mégis rettenetesen dühített. Hosszú hetek óta így állt a helyzet, azóta az ominózus este óta csak romlott a helyzet, egyre ritkábban beszélgettünk érdemleges dolgokról, más barátom nem lévén még mindig vele töltöttem az időm egy részét, de ez a rész szép lassan a napjaim egyre kisebb hányadát foglalta el. Pontosan tudtam, hogy nem kezelem helyén a dolgokat, hiszen, ha bánt valami ki kell mondani, ha pedig már egyszer a hallgatást választom többé nem dühöngeni ugyanazon szüntelen és fáradhatatlanul, de sajnálatos módon én nem olyan ember voltam, aki könnyen túl tud lépni sérelmein, legyen az bármilyen apró. Olyan jelentéktelennek tűnt ez az egész és mégis egyre fortyogtam magamban miatta, pedig nem kellett volna többet jelentsen, mint bármelyik lány.  Nem vesztettem vele semmit, én megkaptam, amit akartam aznap éjjel, amit akartam a legkisebb erőfeszítés nélkül is, bármit megkaphattam volna tőle, most bánom, hogy nem használtam ki annak ellenére, hogy szinte felkínálta magát nekem, mint valami olcsó kis csitri tenné.
Bárhonnan nézzük, ha az az éjszaka egy játszma lett volna, én lennék a nyertes és ez mégsem tesz boldoggá. Csókot lehelt a szám sarkába, aztán nem beszélt róla többet és, ha ő nem teszi, nekem miért és mégis hogyan kellett volna felhozni? Mindent megtettem, hogy reakciókat csikarjak ki tőle, enyelegtem a lányokkal, hagytam, hogy hozzám érjenek, megcsókoljanak simogassanak egyaránt akkor, amikor látta és amikor nem, néha elégedetté, néha csak szomorúvá tett, amit az arcán láttam, egy idő után pedig már semmi sem villant meg a szemébe, mikor az aktuális senkilánya épp rám mászott vagy nevetgélt velem.
Mikor elhívott arra az esküvőre csak azért mondtam igent, mert az gondoltam végre mond majd valamit, megmagyarázza a történteket, de semmit nem tett, csak néha szorongatta a kezem, miközben a semmibe bámult. Mindennel próbálkoztam, flörtöltem idegen nőkkel, berúgtam és vigyorogva bámultam a csillagokat, kész lettem volna eljátszani, hogy másnap semmire sem emlékszem, csak tudtam volna meg tőle végre valami újat! De semmi, semmi Angliában, semmi Japánban, semmi nála és semmi nálam.
Aztán ritkábban találkoztunk, hol ő tűnt el félnapokra, hétvégékre, hol én mentem el dühömben vagy épp egy anyám által szervezett randevúra, hogy aztán a drága cuccaimban villoghassak, hogy megkérdezze honnan vannak ezek, hogy az arcába vághassam, hogy hány embernek is kellek. Semmi sem történt, olyan elegem volt ebből a semmiből, hogy már fájt bele a fejem, már a rajongóimmal sem bírtam foglalkozni, idegesítettek, mert ők is, mind semmik voltak egytől-egyig. Kínjaimon már csak az edzés segített, még egy termet is találtam hozzá, ahol péntekenként egyedül lehettem és szabadon kiadhattam a folytonos feszengés okozta agressziómat. Fogalmam sem volt, hogy Zhexian tud-e arról, hogy lábbal taposta az egomat, velem ilyen még az életben nem történt, engem nem hagynak ott egy szó nélkül. Ezt én csinálom a lányokkal, nőkkel, asszonyokkal, a másik oldalon állok nem az övéjükön. Frusztráltságom néha már abban csúcsosodott ki, hogy direkt mondjak és cselekedjek olyan dolgokat, amik Zhexiannak kellemetlen pillanatokat vagy esetleg lelkileg fájdalmat is okozhatnak. Lányokról meséltem és a velük töltött éjszakáimról, néha furcsán időzött el rajta a tekintetem, mikor együtt tanultunk a könyvtárba időnként egy kicsit közelebb ültem, mint illet, de ugyanúgy nem volt reakció. Bizonytalanná tett, önmagamnak idegenné és ezért időnként szívből utáltam, de ez legalább olyasvalami volt, amit betudhattam oknak. Kizárólag azért kellett, mert nem kaphattam meg, mert nem loholt úgy utánam, mint a többi, mert hidegen hagytam bármit csináltam. Angliában megpróbáltam levetkőzni előtte és elfordult, vele akartam aludni aznap éjjel és mégis egyedül fáztam a takaróm alatt, nyomorultul éreztem magam és ezért minden eszközzel bosszút akartam állni, utáltam már a semmilyenségét.
Ezért lepett meg borzasztóan, mikor kilépve az utolsó órámról megláttam a falnak támaszkodva, eleinte tudomást sem akarok venni róla, inkább a mellettem lévő leányzóval beszélem le az esti randimat, de hirtelen megjelenik mellettem és ujjai a csuklómra fonódnak. Sóhajtok és búcsút intek az alacsony, csinos lánynak, aztán rápillantok és felvonom a szemöldököm. Legszívesebben mondanék valamit a tékozló fiúról, de inkább nem teszem, csak várok, hogy megtudhassam miért van itt.
-Valóban?-pislogok rá, mintha fogalmam sem lenne, miért is kellene beszélnünk- Edzeni indulnék, muszáj most?
Direkt csinálom, persze, hogy direkt, amúgy is egyedül akartam volna lenni egy-két óra erejéig a bambuszkardjaimmal, de most még érdekesebbé vált a helyzet, mivel kíváncsi voltam hagyja-e magát lerázni avagy sem.

Én magam sem voltam biztos abban, mit akarok elérni azzal, hogy itt voltam, hiszen az elmúlt hetek megmutatták, hogy a helyzet hamar odáig fajult, hogy nem biztos, volt-e még rajta mit menteni; lehet, taktikusan jobb döntés lett volna hallgatni Haywood sensei-re és csak írni neki egy levelet, aztán megfenyíteni valamelyik elsőéves háztársát, hogy továbbítsa azt neki, aztán csak várni, várni a végtelenségig a közös rejtekhelyünkön, abban a reményben, hogy majd odatéved, mikor végre felfogja a szavaim súlyát és jelentőségét. Nem is tudom, miért döntöttem végül amellett, hogy idetolom a képem, csak így, semmiféle előzetes értesítés nélkül, abban reménykedve, hogy majd a meglepetés ereje az előnyömre válik, de egyre inkább hibának éreztem azt, hogy itt vagyok. Még azt sem tudtam precizálni, hogy mi az, ami a legjobban zavart - a túlságosan publikus helyszín, esetleg az évfolyamtársai, vagy az alacsony, egészen attraktív lány, akinek a társaságában kijött a teremből, vagy esetleg ez az összes tényező együtt, vagy még valami más, amit nem tudtam hirtelen megnevezni. Már csak abban is volt valami nyugtalanító, ahogy rám nézett, ahogy szemöldöke vádlóan szökött a magasba, mintha azt akarná mondani, hogy nincs itt keresnivalóm, hogy nincs rám szüksége, és ez szíven üt, talán sokkal jobban is annál, mint azt szeretném elismerni; és ujjaim szorítása is lazul a csuklóján ugyanebben a pillanatban, rezignáltan húzom vissza a kezem, hogy a zsebembe süllyesszem azt, tiltakozón, sértetten.
- Oh, "valóban"? - Irritáltan morranok, direkt kiparodizálva a szavait, védekezési mechanizmusként használva a szarkazmusom, ami a felszínre kívánkozott; ezt egyáltalán nem így képzeltem el idefelé jövet, ostobán hittem abban, hogy majd Ő is beszélni akarna velem, hogy talán egy icipicit még örülne is annak, hogy ellentétben azzal, amit az elmúlt hetekben csináltunk, most tényleg őszintén akartam Vele beszélgetni, Vele tölteni az időm... És még a legszebb szavakkal élve is kurvára elszámoltam magam, úgy tűnik.
- Igen, muszáj most. - Ellentmondást nem tűrően közlöm ezt vele, minden akaraterőm felhasználva, hogy ne forgassam meg a szemeimet; azzal csak annyit érnék el, hogy megint azt hihetné, engedetlen gyerekként kezelem, vagy valami más olyan módon, amit gyűlölt, mert mások is így kezelték. Egyenrangúként akartam tekinteni rá, hiszen amióta csak ismertem, sokkal többre tartottam, mint az emberek többsége; nem a szép, de buta fiú volt számomra, hanem egy intelligens és érdekes személyiség, akinek a humorérzéke még a legpocsékabb napjaimat is feldobta, akinek a mosolya már csak akkor is hevesebben dobbantotta meg a szívem, amikor csak gondoltam rá. Biztosan állíthattam, hogy belezúgtam, mint vak ló a gödörbe, de hibáztathatott érte bárki is? Hiszen esélyt adott arra, hogy megismerjem, megosztotta velem a gondolatait és vágyait, életének részévé tett - aztán olyan lendülettel rúgott ki onnan, hogy csak úgy nyekkentem, aztán hetekig nyalogattam a sebeimet, mert fogalmam sem volt, hogy szerezhetném vissza mindazt, amit elveszítettem. Azt hittem, ez ennél könnyebb lesz, hogy talán magától realizálja, mennyit jelent nekem, és így valamivel szerencsésebb kiindulási pozícióból kezdek, mint most; de az elutasítás, ami az egész lényéből sugárzott, hamar eloszlatta a reményeimet arra, hogy a könnyebb úton vihetnénk végig ezt a beszélgetést. - Az edzésre ráérsz holnap is, legfeljebb máskorra teszed valamelyik ribancod a határidőnaplódban.
Csupa méreg és csalódás cseng a hangomban, és az első pillanatban rá sem ismerek, el sem hiszem, hogy ezek a szavak tényleg az én számból hangoztak el; kétszínű, gerinctelen alak voltam, az előbb még Őt hibáztattam azért, hogy ha ez nehéz lenne, és most pont én vagyok az, aki belé rúg, csak mert átgázolt az önérzetemen azzal, hogy ennyire nyíltan elutasított. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ez így működjön, általában megkaptam mindent, amit akartam, ha meg nem, olyankor erővel vettem el, és talán a pár hónappal ezelőtti énem most is ezt tette volna, erőszakkal húztam volna magammal egy valamivel privátabb helyre, hogy beszélhessünk, de most csak álltam mellette, villámló tekintetem az övébe fúrva; egyszerre akartam egy akkora pofonnal megkínálni, hogy a kezem nyoma napokig az arcán maradna és addig csókolni, míg megszédülnék az oxigénhiánytól, felkavart, mint a fagyos, téli szél a tenger hullámait, olyan érzéseket keltett életre bennem, amiknek a létezéséről nem is tudtam, és egyszerre voltam tanácstalan és dühös, elveszett és reménykedő, csalódott és leírhatatlanul szerelmes belé, hiába égetett, fájt ez az érzés.
- Tíz perc. Csak ennyit kérek, aztán... mehetsz a dolgodra. - Kapitulálok; azzal magyarázom ezt magamnak, hogy én vagyok az idősebb, a felelősségteljesebb, akinek a józan eszére kell hagyatkoznia a szíve helyett, és a józan eszem azt súgja, ne provokáljam tovább, mert azzal csak rontanék a helyzeten, újabbat rúgnék a kártyavárunk romba dőlt maradványaiba, barátságunk ezer és egy szilánkjába. Nem akartam Őt így elveszíteni, sőt, egyáltalán nem akartam Őt elveszíteni, de egyelőre minden arra utalt, hogy ez meg fog történni, ha rosszul válogatom össze a szavaimat, a tetteimet. Végül is ott már elbasztam, hogy ennyit vártam ezzel... Innen már sokkal nehezebb volt visszakapaszkodni, mint azt eleinte hittem, és csupán egy hajszál választott ahhoz, hogy a metaforikus kötél, amibe még kapaszkodhattam, elszakadjon, és én lezuhanjak a sötét, feneketlen semmiségbe, aminek Ő már nem lett volna a része, ahol egyetlen társam a magányom maradna.

Őszintén meglepődöm, mikor meglátom a falnak támaszkodni, de mire felém indul a gondolataim tönkretesznek mindent. Szeretnék neki örülni, egy részem most mosolyog, de a domináns részem egyáltalán nem akar örülni, így már megint csak az jár a fejemben, hogy miért most. Mégis miért most, ha eddig nem? Mit akar még tőlem? Jópár napja hanyagol, de ha épp nem ezt tette abban sem volt sok köszönet, mert az utóbbi néhány hétben rettenetesen frusztrált az is, ha velem volt, de az is, ha semmit nem tudtam a hollétéről. Elkezdtem olyanokra gondolni,hogy lehet van valakije, valaki, aki jobb, mint az irántam való méla vágyakozás, amit a tekintetében láttam azon az estén. Pontosan tudnia kellene, hogy engem ez éltet, az irántam táplált indokolt vagy indokolatlan rajongás tart életben, az hogy vágynak rám, gondolnak rám, úgy bámulnak akár, egy gyönyörű, híres szobrot, ami kiemelt helyre került az egyik múzeumban és ő többé nem tette ezt. Mintha minden megszűnt volna, ami azon a bizonyos éjszakán történ, dühít, hogy ő csak így el tud siklani a történtek felett, kiváltképp azért, mert én nem tudtam. Gondoltam rá, bármennyire is elakartam felejteni, nem egy olyan alkalom volt, mikor egy ostoba csitrit tartottam karjaim közt, de a gondolataimban ő foglalt el minden helyet, akaratlanul is újraéltem azokat a pillanatokat és csalódott voltam, amiért az, aki ott van abban a pillanatban nem tudja nekem ugyanazt nyújtani. Ki akartam verni a fejemből, de semmi sem segített, nem is értettem miért gondolok így rá, hiszen teljesen biztos voltam benne, hogy nem vagyok meleg. Vajon ő az? Egyszer mintha éreztem volna rajta valakinek az illatát, szívem szerint megkérdeztem volna kivel találkozott, de végül nem tettem.  Semmi közöm sem volt hozzá, hisz ő sem kérdezgette mikor, mit csináltam, illetve kivel, valószínűleg azért, mert egyáltalán nem is érdekelte, bárki volt a közelemben csak a pofákat vágta, sosem csinált semmi értékelhetőt.
Most itt állt előtte a csuklómat fogta és egy másodperc leforgása alatt eltűnt mindenki a közelünkből, csak ketten voltunk, ő és én. Ő és a sértett düh, ami belőlem áradt. Tudtam, hogy nem kellene ennyire utálnom mindazért, amit nem tett meg, de a számon előbb jöttek ki a szavak, minthogy az agyam cenzurázhatta volna őket. Utáltam, ahogy kifigurázza a beszédstílusom, hallottam benne a saját orrfelhúzós, arisztokrata lenézésemet, amit kicsit sem szerettem volna felé irányítani.
-Mi az ott a szemedben Zhexian?-kérdezem és az ajkam szegletében máris rosszindulatú mosoly bújkál- Talán féltékenység?
Nem vagyok fair vele, tény, hogy bárkivel lennék ebben az pillanatban helyette, az valóban csak olcsó ribanc lenne a szememben, de semmi szükség arra, hogy ezt kihangsúlyozza. Figyelem az arcát, azt a mozdulatot, ahogy mintegy elutasítóan dugja zsebre kezeit, nem tudok olvasni benne úgy, ahogy másokban könnyedén szoktam. Legszívesebben nemet mondanék és elvonulnék, hogy aztán magamban dühönghessek, de ahogy kér…van benne valami szomorú és valami kétségbeesett, tudni akarom mi okozza ezt, holott pár perccel ezelőtt egyáltalán nem akartam beszélni vele semmiről sem.
-Legyen, ahogy akarod-bólintok rá végül és hirtelen támad egy jó ötletem. Ha már úgyis felfedeztem azt az üres termet nem kellene kihasználatlanul hagyni, amúgy sem szeretnék itt diskurálni vele a viselt ügyeinkről, hisz nagyon kellemetlen lenne, ha valaki épp erre járna és meghallaná.
-Találtam egy üres termet errefelé, ott…beszélgethetünk-intek a fejemmel, hogy kövessem. Más esetben talán megfognám a kezét, de ezt most nem érzem helyénvalónak, mégha jól is esne.

Igaza van abban, hogy belém rúg, mert megérdemlem; pedig a szavai fájnak, és a rosszindulatú mosolya is fáj, és már a nyelvem hegyén van a megjegyzés, amivel véglek átgázolnék rajta, amivel megmérgezhetném egész lényét, aztán nézhetném, ahogy elsorvadna, de végül nem mondok semmit. Csak mély levegőt veszek, így próbálva időt nyerni magamnak, ami alatt legyűrhetném mélyre a féltékenység méregzöld szemű szörnyét, egyesével tépem darabokra magamban a sértő, bántó szavakat, amit ellene tudnék irányítani.
Kire lehetnék féltékeny, rá? Ha ilyen tempóban folytatja a gerincre vágott lányok strigulázását, előbb szed össze valami gusztustalan nemi betegséget, mint én azt mondhatnám, hogy fapapucs. Előbb találja meg egy féltékeny partner, vagy vőlegény, vagy férj, vagy hét napon túl gyógyuló sérüléseket okozni neki, minthogy megtennék azt a fél lépést az irányában, ami megsemmisíteni a most épp közénk ékelődött távolságot. De még ha ezekre is gondolok, nem tudok megszabadulni attól a kellemetlenül mardosó érzéstől, ami akkor tör rám, mikor arra gondolok, hogy valaki más ér hozzá, más csókolja, valaki más suttogja a nevét az éjszaka csendjébe.
Vagy lehetnék esetleg féltékeny arra, aki vele töltheti az idejét, aki élvezheti gyengéd érintéseit, követelőző csókjait? Nem akarnék azoknak a lányoknak a helyében lenni, csak hogy újabb strigula legyek a végesincs listán, egy újabb arc, amihez órákkal később már nevet sem fog tudni társítani, és mégis... Mikor az apró, attraktív lányra gondolok, akinek a társaságában volt korábban, az első gondolatom az, hogy szívesen helyet cserélnék vele, ha ez azt jelentené, hogy Vele tölthetném az éjszakát, bármilyen formában.
Igen, igaza van, mocskosul féltékeny voltam; talán hajlandó is lettem volna ezt elismerni, de az a rosszindulatú mosoly arra kényszerített hogy meghátráljak, újabb mély levegőt vegyek, és addig tartsam bent, amíg a tüdőm szúrni nem kezdett. Ez nem rólam szól, nem az én önérzetemről és sértett egómról, nem a fájdalomról, amit még most is okozott nekem.
Talán ezért is adom meg magam végül - hiszen azzal semmin se javítanék, ha most elkezdenék balfasz módon viselkedni és visszaszólnék neki, annak minden bizonnyal az lenne a vége, hogy kikaparnánk egymás szemét, akár szó szerint is, itt, a folyosó közepén, aztán meg együtt nyíghatnánk a büntetőmunkát, ami alatt minden bizonnyal agyonvernénk egymást a zen-kerthez használt gereblyékkel. Akármi is lenne a végkifejlet, semmi esetre sem haladnánk vele a megfelelő irányba - bár lehet, ez a beszélgetés sem nagyon fog, így lélekben már felkészülök arra, hogy azt fogja mondani, takarodjak a jó büdös.. melegebb éghajlatra és ne zaklassam többet, és még ezt is elfogadnám, ha tényleg ezt akarná...
...aztán végül rábólint a kérésemre, és én szótlanul követem oda, ahová vezet; valószínűleg még a világ végére is utána mennék, ha arra kérne, de egyelőre csak az üres terembe megyek utána, mert hát valamitől el kell kezdeni, nem? De az egész bátorságom csak addig tart, amíg becsukom magam mögött az ajtót, hiszen amint csak kettesben maradok vele, tudva, hogy nem túl valószínű, hogy itt valaki ránk nyisson, a félelmem megduplázott erővel tér vissza; mert mi lesz, ha el fog utasítani? Vagy ha kiröhög? Ha a fejemhez vágja ugyanazokat az undorító dolgokat, amiket mindenki más szokott? Talán ezért is jutok arra az elhatározásra, hogy talán jobb lesz, ha csak szimplán ledarálom az egész mondanivalóm, hiszen ha nagyon tartani akarta volna magát ahhoz, amit kértem tőle, akkor a legjobb esetben is csak kilenc percem volt arra, hogy kimagyarázzam magam abból a hosszú-hosszú listányi balfaszságból, amit elkövettem az elmúlt hetekben.
- Chikara, nézd, én... Ne haragudj. - Sietősen hadarom a szavakat, felé sem nézve igazán; valahol a háta mögött bámulok egy pontot a falon, arra fókuszálva, ahogy viszonylag értelmes mondatokba kényszerítem a fejemben kavargó gondolatfoszlányokat. Egyáltalán vannak jó szavak arra, amit mondani akarnék? - Az utolsó hetekben elviselhetetlen voltam, tudom, és ha bármi módon is bántottalak, szeretném, hogy tudd, hogy nem direkt volt, csak... Minden, ami történt közöttünk azon az estén felkavart, és azt hittem, azért tudok majd továbbra is csak a barátod lenni, de aztán túl sokat gondoltam rád és... és fájt, hogy az a sok... - Ne mondd, hogy ribanc, ne mondd, hogy ribanc, ne mondd ki, hogy... - ...ribanc... - ...basszameg. ...körülötted legyeskedett, mert féltékeny voltam, hogy nekik szabad valamit, amit nekem már nem. Angliában is szörnyen nehéz volt már távol maradnom tőled, pedig akkor még nem voltam biztos benne, hogy... hogy tényleg ennyire fontos vagy nekem, mert amúgy fontos vagy nekem, Chikara, már évek óta, csak nem tudom ezt kifejezni, mert a szüleim elbaszták az érzelmi világom még amikor gyerek voltam, bár ennek mondjuk semmi köze ahhoz, amit mondani próbálok, szóval...
Mély levegő, Zhexian. Mennyi időm maradt még, hét perc talán?
- ...a lényeg annyi, hogy nem akarlak amiatt elveszíteni, mert megijesztettek a saját érzéseim és azt hittem, a menekülés előlük jó medolgás lesz, meg hogy balfasz módon viselkedtem veled, mert sokkal jobbat érdemelnél ennél, sokkal jobbat nálam, mert ezek után nem fogok tudni csak a barátod maradni... Chikara... én... - Nem tudom kimondani.
Zavartan harapom csak be az alsó ajkam, tekintetem végül a földbe szegezve; mintha csak valaki kiforgatott volna önmagamból, nem találtam sem a magabiztosságom, sem más dolgokat, amik segíthetnének ebben a vallomásban; a mindennapokban egészen szépen beszélt japánom is szörnyen kapkodó, hadarva darálom le a szavakat, abban a reményben, hogy akkor majd semmit se ért meg belőlük és akkor tehetek majd úgy, mintha sose mondtam volna ki ezeket a dolgokat. Talán tényleg egyszerűbb lett volna leírni... De most már mindegy volt, itt volt minden, feltálalva, ezüst tálcán kínáltam az igazságot, vadul dobogó szívvel várva, mit fog mondani, hogy vajon rájön-e, mi az, amit mondani akarok neki ezek által. Ha más pozitív dolog nem is lesz ebből végül, legalább tőlem tudta meg - legalábbis így próbálom vigasztalni magam, kitartóan bámulva a falat, hiszen ha most kéne a szemébe néznem, akkor biztosan bepánikolnék... Még jobban, mint most. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz őszintének lenni Vele?

Talán nem kellene így viselkednem, talán illene kimutatnom, hogy tulajdonképpen értékelem, hogy idejött égetni magát mind előttem, mind az évfolyamtársaim előtt, de megint csak azt érzem, hogy prezentálja magát…úgy.  Az aranyövével,a magasságával-ami mindig is idegesített hiába voltam csak pár centivel alacsonyabb nála- folyton szomorú szemeivel, amik néha mintha a lelkembe látnálak. Nem akarom megint ilyen gyengének és szerencsétlennek érezni magam mellette, olyan akarok lenni, mint azon az éjszakán, amikor bármikor irányíthattam volna, amikor akartam és meg is tettem. Mennyit gondoltam azokra az órákra! Jóval többet, mint normális volna, még álmaimban és kísértett ahogyan rám nézett, ahogyan csókolt…nem is akarom megint felidézni most, hogy ilyen közel van hozzám.
Nagy levegőt vesz, mintha visszatartaná magát valamitől, meg tudom érteni, hiszen annyira meg akartam bántani, hogy talán sikerült is, bár nem értem mivel. Sosem lenne rám féltékeny, azt hiszem ő teljesen máshogy működik, ezt csak onnan gondolom,hogy sosem beszélt arról tetszik-e neki valaki, soha nem mesélt arról, hogy találkozgatna valakivel, pedig már elég rég voltunk barátok ahhoz, hogy ilyeneket nagyobb gond nélkül megvitathassunk. Kicsit meglep, hogy ennyire ura marad az érzelminek még úgy is, hogy én direkt provokálom, viselkedem ennyire idegesítően, azt is jobban megérteném, ha megütne, mint ezt a reakciót, ezt az ürességet, ami belőle árad. Ettől érzem azt, hogy nem érdeklem, hogy nem foglalkoztatja mi van velem, tulajdonképpen bármit mondhatok, még dühössé sem  tudom tenni. Ezzel is csak azt mutatja ki, hogy mennyivel érettebb és felsőrendűbb nálam, hiszen ő meg tud vagy legalábbis megpróbál megoldani egy konfliktust anélkül, hogy sértegetne, erre én láthatóan nem vagyok képes. Nem tanultam meg tisztán játszani, csak kavarni tudok és megbántani másokat, csak ezekhez értek.
Elvitte a cica a nyelved?-kérdezem és az a fölényeskedő, undok mosolyom még mindig nem kopik le az arcomról. Tudom, hogy nem kellene ezt folytatnom, mert az egész viselkedésem úgy rossz, ahogy van, de képtelen vagyok bármi másra, felveszem a maszkomat, hogy ne maradjak végtelen a világ előtt. Nem kéne húznom sem az ő agyát, sem az enyémet ezzel a gyerekes hülyeséggel, de a büszkeségem még nem enged. Még akkor sem igazán, mikor beleegyezem, hogy meghallgassam, pedig valahol mélyen, amint felhozta a beszélgetést, tudtam, hogy engedni fogok neki.
Követ a terembe, ahol többnyire ilyenkor edzeni szoktam. Nem tudom minek kellene most követeznie, egyaránt szeretném kérdőre vonni és megkérdezni, hogy hova a fenébe  tűnik  napokra, de egyikre sem vagyok képes, csak felülök az egyik asztalra és közönyösnek tettetem magam, holott látom rajta, hogy enyhén szólva ideges.
Mikor beszélni kezd próbálom kivenni az indokolatlan hadarásból, hogy pontosan mit is akar közölni, de csak szavakat hallok ki,  felkavart, sok ribanc,nem szabad, fontos, szülei, balfasz….mi van? Valószínűleg életében nem beszélt még ennyit, nem hogy hozzám senkihez, de szinte érthetetlen, olyan gyorsan próbál túlesni az egészen, én meg épp ettől nem értem mire is akarunk kilyukadni.
-Komolyan el tudtad ezt mondani két levegővel?-nézek rá szemöldököm felvonva, még mindig próbálok magamban valamiféle konklúziót kialakítani a hallottakkal, no meg az értettekkel kapcsolatban, de így igen nehéz.
-Ilyen gyorsaságú beszéd mellett még a denevérek sem tudnák megfelelően levenni a rezgéseid, nem hogy én, kínai akcentussal keverve…Zhexian, mi a fasz?-túrok zavartan a hajamba, de mivel nem úgy néz ki, mint aki bármit is mondani akar vagy, aki egyáltalán meg akarja szakítani az élénk szemkontaktust a padlóval…elkezdek abból dolgozni,amink van.
-Már meg se haragudj, de mit nem szabad neked, amit az állítólagos ribancaimnak igen?
Rosszul kezdem, pontosan tudom milyen rosszul, de ezt a mondatát legalább félig értettem, pláne a féltékenységet, de azt már fel sem merem hozni, annyira elástam magamban pár perccel ezelőtt még a gondolatát is.
-Meg ez a fontos vagyok….ember, aki fontos, azt nem hagyod ott hetente legalább két napra a picsába, hogy ki tudja mit csinálj, ki tudja kivel valahol máshol, aztán úgy jössz vissza, hogy sebek vannak rajtad és valaki más…teljesen mindegy-nem fogom kimondani. Nem akarom, hogy megtudja, hogy én mennyire is vagyok féltékeny, hogy mennyire utálom a gondolatot, hogy valaki más hozzáérjen, miután a közösen eltöltött éjszakánk után néhány napig szentül hittem, hogy ő az enyém. Nem birtokolhatok embereket, nem szép dolog, de őt mégis magamnak akarom és nem adnám senkinek egyetlen percre sem.
-Amikor meg itt vagy, csak még rosszabb, nem is tudom, hogy lesajnálni akarsz igazán, lehányni, vagy ügyesen kombinálni a kettőt-hatalmasat sóhajtok és dühömben hatalmasat csapok az asztalra, amin ülök. Ez már nem az a játék, amit én szoktam játszani, ez már valami teljesen más.

Nem sok hiányzik, hogy letöröljem azt az irritáló mosolyt az arcáról; minden akaraterőmre szükségem van, hogy ellazítsam ökölbe szorított ujjaim és ne üssem meg, mikor megint belém tapos, még ha jogosan is. Főleg én voltam az, aki balfasz módon viselkedett vele, mert amikor megtehettem, kerültem, amikor meg nem menekültem előle, olyankor mindent megtettem, csak hogy ne kelljen erről beszélgetnünk, vagy úgy egyáltalán beszélgetnünk másról, mint felszínes dolgokról, mint például az iskola vagy az időjárás. Gyűlöltem ennyire érzelmi nyomorék lenni, őszintének kellett volna lennem már az első pillanatban, napokkal később bevallani neki mindent, hogy Angliába már hivatalosan vihessem, mint valaki többet egy barátnál, de aztán minden vakvágányra siklott valahol, és most nem igazán tudtam, hogyan terelhetnék mindent vissza a megfelelő irányba.
Bár az, hogy beleegyezik a beszélgetésbe, már haladásnak könyvelhető el; igaz, végül abban is csak annyira jutok, hogy monologizálok, sietősen, hadarva, mintha attól minden könnyebb lenne majd - pedig csak komplikálok mindent, lassan én sem értem már saját magam, szavaimból kihallatszik a kínai akcentus is, amitől azt hittem, már rég sikerült megszabadulnom. A mindennapokban, amikor lassabban és tagoltabban is fejeztem ki magam, szinte már észrevehetetlen volt - de most még én is hallottam, és bántotta a fülem; ebben a pillanatban viszont bántam, hogy Ő nem tud kínaiul, sokkal egyszerűbb lett volna a saját anyanyelvemen mondanom neki a dolgokat, mert az hozzám tartozott, afölött uralkodtam, itt meg... kicsúszott a lábaim alól a talaj. Túlságosan is.
Tudnom kellett volna, hogy a legjobb esetben is csak minden második szót fog megérteni, hiszen tudtam arról, hogy idegességemben mindig hajlamos voltam monológokat hadarni, és mégsem igyekeztem ezt érthetővé tenni számára; mondjuk Ő sem segít azzal, hogy tovább gúnyolódik, olyan nemtörődöm módon lógatva a lábait az asztal széléről, hogy kedvem lenne őt onnan és letenni a földre, hogy megnyugodjon. Minden egyes szava újabbat üt, egyre nagyobbat, míg végül szinte már fizikailag fáj minden, amit mond; gondolom, neki sem egyszerű ez az egész, már nem is miattam, sokkal inkább az egész szituáció miatt, rajta is ugyanúgy nyomot hagyott az az este, ebben nem kételkedem, csak azt nem tudtam, miféle nyomról volt szó az esetében.  
Vádol és támad, és rájövök, hogy képtelen vagyok védekezni, mert nincs mit mondanom; az igazat nem mondhatom neki, azzal csak bajba keverném, hazudni meg nem akarok, mert nem lenne fair vele szemben, így csak hallgatok, tekintetem kitartóan a padlóba szegezve, hagyva, hogy szavai ezer apró szilánkra törve hulljanak a földre körülöttem, csak lélekben szedegetem fel őket, hagyva, hogy megsebezzék a kezeimet - mert igenis fáj minden, amit mond, annyira, hogy még a szavaiból leszűrt féltékenységének sem tudok örülni, ami azt jelenthetné, hogy talán valamilyen formában érdeklem, meg hogy érdekli, hol vagyok és mit csinálok. Nem tudom, mit mondhatnék - egyrészt szeretném biztosítani arról, hogy az együtt töltött éjszakánk óta még csak meg sem fordult a fejemben, hogy lefeküdhetnék mással, másrészt viszont az arcába akarom csapni a fájdalmas igazságot arról, hogy nincs joga ezért felelősségre vonni, mert Ő ugyanúgy baszott megoldani ezt a szituációt, amiben voltunk; és már szólásra is nyitnám a szám, de aztán ökle az asztalra csap, és én úgy rezzenek össze, mintha csak engem fenyegetne. Talán ha most megütne, még csak nem is tiltakoznék; hiszen rengetegszer lett volna már alkalmam őt megütni, de képtelen voltam rá, és biztos voltam benne, hogy önvédelemből sem tenném, csak hagynám, hogy tegye, amit akar, mert... mert neki bármit megengedtem volna, már azon az éjszakán is odaadtam volna mindent, elég lett volna csak kérnie.
- Semmit se értesz... - Tehetetlen kínomban dörzsölöm meg az orrnyergem, egy újabb, mély lélegzetvétel kíséretében próbálva legyűrni magam a feltörni kívánó dühömet; nem volt joga így rám támadni, legalább ugyanannyira hibás volt ebben az egészben, mint én, de nem akartam ezt is megmondani neki, nem hagyhattam, hogy a gyerekes sértődöttségem eluralkodjon rajtam csak úgy. Azért nem értette, mert nem tudtam neki normálisan elmagyarázni; egyszerűbb lett volna puszta kézzel kitépni a szívem és odaadni neki, mint megalázkodni és kimondani, hogy minden, amit jelenleg tesz és mond fáj, sokkal jobban, mint bármelyik a korábban összeszedett sebeim közül, pedig a kontúziók teljes spektrumán végigmentem már. - Ez sokkal bonyolultabb annál, amilyennek hiszed és... nem tudom csak így elmagyarázni.
Mégis hogyan tehetném? Csak úgy valljam be, hogy kiépítettem egy egészen impresszív, alvilági kapcsolati hálót és illegális dolgokkal kereskedek? Vagy hogy apám szépen keresztbe tett nekem és a jövőbeli terveimnek azzal, hogy az örökösének titulált, aminek egy fontos és dícséretre méltó pozíciónak kéne lennie? Ráadásul hogy mondhatném el azt, hogy mindezt csak azért tettem, hogy a közelében maradhassak azután is, hogy elvégeztem az iskolát? Nem mondhattam azt sem, honnan voltak a sebek és a titkolózás, hogy vér tapadt a kezeimhez, hogy szörnyeteg voltam, hogy magamban hordoztam a sötétséget, amivel talán sose akarna kapcsolatba kerülni... Hogy mondhattam volna mindezt ki, hogy kudarcot vallottam, hogy csupán egyre rosszabbul éreztem magam, pedig jobb ember akartam lenni, csakis érte?
Szeretném a magyarázkodást a legelejétől kezdeni, szépen sorban haladva, ahogy a fejemhez vágta a dolgokat, de végül a kegvégén akadok fent - hát komolyan azt hiszi, ezt tenném vele, lesajnálnám? Tudatában voltam annak, hogy nyomorék voltam az érzelemkifejezés terén, de ennyire?
- De sosem akartalak lenézni vagy lesajnálni, sem ignorálni, sem éreztetni veled, hogy semmilyen formában sem érdekelsz. - Pont ellenkezőleg, szerettem volna, ha tudja, hogy mindennél fontosabb a számomra, csak épp ezt kimutatni nem tudtam, legalábbis nem úgy, hogy tudtam, Ő közben mindenki másra irányítja a figyelmét, de nem rám; ezért is volt nehéz beszélni róla, hiszen nem tudtam, hol állok éppen, mit mondhatok és mit nem anélkül, hogy csak még mélyebbre zuhannék ebben a gödörben, amit magam alatt ástam. - Szóval ha ezt valaha is megtettem volna, akkor tudd, hogy sajnálom, mert nem volt szándékos.
Nem tudom, mi mást mondhatnék még; nem tudom megvédeni magam a vádjaival szemben, mert cserben hagynak a szavak, amikben eddig annyira bíztam, csupán defenzíven húzom össze magam, abban a reményben, hogy így majd kevésbé fáj - mintha csak valaki kiforgatott volna önmagamból, minden magabiztosságom romokban hever, az önbecsülésem megtaposva, csak a mélységes csalódást és szomorúságot érzem, ahogy mardos, és rájövök, talán hiba volt idejönnöm, talán jobb lett volna ezt elengednem, Őt elengednem, amíg még ezt megtehettem volna egy kevésbé fájdalmas módon, mint ez.

Dühítem, látszik rajta, még én is felismerem pedig nagyon kevés alkalommal láttam igazán dühösnek, talán akkor volt a legközelebb ehhez az állapotához, mikor azzal kapcsolatban vitatkoztunk, ahogyan a lányokkal bántam, akik rajongtak értem. Sosem értettem miért érdekli ennyire mit csinálok velük, most már lehet, hogy néhány lépéssel közelebb járok a megoldáshoz, legalább ennek az egy kérdésnek a megoldásához, mert minden mással kapcsolatban hónapok óta csak a  sötétben tapogatózom és várom, hogy valami leharapja a kezem. Bizonytalan vagyok most is, ahogy eddig, nem tudom mit kellene mondanom, csak a sértettségem, a frusztrációm és a szégyenem van, amiket a legjobb esetben szarkazmus és rosszindulat mögé tudok elkendőzni. Sajnálom, amiért idejött ma, sajnálom, amiért a barátom lett évekkel ezelőtt, nem érdemelné ezt senkitől, tőlem pedig mégkevésbé.
Megnyugtatna, ha megütne, legalább kiváltanék belőle mást is, mint közönyt és ezt a furcsa lenézést, ami belőle árad, talán arra kéne mennem, hogy megüssön, addig mondani a rohadt kis beszólásaimat, amíg el nem durran az agya és nem kapok egy jókorát, abba a hazug, gonosz képembe, amivel néha még őt is megtévesztem. Egyelőre nem mondok semmit, nem is tudnék mit, csupán hallgatom a rettenetes hadarását. Utoljára Angliában hallottam előbújni a kínai akcentusát, de most látom rajta, hogy összességében olyan zavarban, mint még soha, legalábbis nekem nem szokásom így látni, kissé rám hozza vele a frászt. Az sem segít, hogy a fele mondandóját még csak értelmezni sem tudom az eltérő hanglejtés és a sebesség miatt, magamban kicsit abban is reménykedem, hogy nem fog spontán megfulladni, mire befejezi.  Percekig csak nézni tudom, bár ő egyáltalán nem nézett rám mióta beléptünk ebbe a rohadt terembe, ezen megint csak felhúzom magam, igazán megtisztelhetne azzal, hogy legalább egy másodperc erejéig az arcomba néz, nem pedig a lábát vagy a falat fixírozza úgy, mintha az élete múlna rajta.
Utálom magam, azért, ahogy reagálok, de bizonyos dolgokat nem tudok tovább magamban tartani, feleslegesnek is tűnik, nem kínzom magam tovább. Én vele ellentétben végig ránézek, ő továbbra sem fordítja felém az arcát. Bizonyos dolgokkal kapcsolatban talán igazam lehet, azonkívül viszont csak vagdalkozom. Hogy van pofám megemlíteni, hogy mit csinál mással? Hiszen én nem tudhatom, de ő nagyon magabiztosan sejtheti, hogy én bizony lefeküdtem másokkal, tulajdonképpen bárkivel lefeküdtem volna, csak lássam, hogy zavarja, hogy féltékeny.  Nincs jogom vádolni, talán nem kellene ezeket a dolgokat felhoznom, de magyarázatot akarok, túl sok idő telt el és nem tudom a szőnyeg alá söpörni a történteket, sem a meg nem történteket. Kissé hatással van rá, mikor az asztalra vágok, de még ezzel sem tudom elérni, hogy rám emelje a tekintetét.
-Persze, hogy nem…biztos ehhez is hülye vagyok-vonom fel a szemöldököm, ha nem fogja magyarázni esélyem sem lesz arra, hogy valaha is megértsem. Nem tudok olvasni a fejében, sőt még a tetteiből sem következtethetek soha, annyira kimért és hideg folyamatosan.
Nem tudja elmagyarázni, nem, ő sosem képes nekem elmondani semmit úgy rendesen, anélkül, hogy ne érezném magam a beszélgetés végére egy kibaszott idiótának, aki a legalapvetőbb dolgok felfogására is teljeséggel képtelen. Gyűlölöm ezt az érzést, az életem legalább fele arról szól, hogy üresfejű fuckboynak néznek és mostanra bevallom már nagyon elegem lett belőle. Eljutok arra a pontra, hogy már az egész helyzet a legrosszabbat hozza ki belőlem, a sajnálkozás, az, hogy majdnem semmivel nem tudok többet, mint pár perccel ezelőtt, az, hogy még mindig a nyomorult cipőit bámulja.  Ugyanott tartunk, ahol eddig, hiába mondott végig másodpercek alatt egy litániát, semmire sem mentünk vele.
A legjobb az lenne, ha itt és most igencsak gyorsan meg tudnék nyugodni, de sajnos nem az a típus vagyok, aki vesz egy nagy levegőt, aztán képes higgadtan tárgyalni. Hatalmas levegőt veszek, aztán leugrom az asztalról, amin eddig üldögéltem és néhány másodperc alatt meg is érkezem elé.
-Ha sajnálod, akkor miért lefele bámulsz?-szegezem neki a kérdést ilyen közelről, még az illatát is érzem, talán meg is ölelném, ha nem lennék ilyen ideges.
-Nézz már rám vagy ekkora nulla vagyok, hogy még egy pillantásod sem érdemlem meg? Mindig csak ezt a kibaszott sajnálkozást kapom-morgom neki és várom a pillanatot, mikor végre elszánja magát és a szemembe néz.
-Nézz már a szemembe, baszdmeg-lököm meg a vállát. Tudom, szinte röhejes, ahogyan erre az egyetlen apró részletre vagyok fixálva, de ez legalább egy olyan dolog, amit érthetek és láthatok, kivéve persze az egyre tapinthatóbb agressziómat.

Minden pillanattal egyre rosszabb a helyzet, elhatározásom maradéka kártyavár módjára dől a fejemre, cserben hagynak a szavak, a tettek; fel voltam készítve az elutasítására, a rosszindulatára, sőt, egyenesen számítottam is rájuk, de ez még annál is rosszabb volt, amit a legrosszabb rémálmaimban elképzeltem. A vádaskodásával a földbe tapos és megaláz, és nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, mert ez teljesen más, mint az, amikor apám nevezett haszontalannak és fölöslegesnek, mert az ő véleménye nem érdekelt, de Chikara... Ő más volt, az Ő véleménye számított és az, hogy olyannak tartott, amilyennek, elég csúnyán belerúgott az önbecsülésembe, ami amúgy is ezer és egy sebből vérzett. Pedig minden istenek tudták csak, mennyire szerettem volna Rá nézni, valamennyi bátorságot meríteni belőle, de az a megvetés, amit a tekintetében láttam túlságosan is fájt; ennél még a padló bámulása is jobb volt, legalább visszatartott attól, hogy teljesen összetörjek - és talán ettől féltem a legjobban, hogy ez megtörténik, mert fogalmam sem volt, milyen lehetne, milyen lehetnék akkor én. Sosem éreztem többet a sztoikus, hideg embergyűlöletnél és realizmusnál, az iránta érzett szimpátiám és akkor még fel nem ismert szerelmem is csak apró kilengés volt a skálán, de most... Most nem tudtam, mit érzek, meg hogy egyáltalán helyes volt-e, amit éreztem, nem tudtam már semmit se azon kívül, hogy minden fájt, sokkal jobban, mint bármifelé testi sérülés fájhatott.
Persze a szavaimat félreérti, ahogy arra számítottam; csupán egy elkínzott nyikkanással reagálok rájuk, mert kontrázni nem tudom őket anélkül, hogy rosszabbá ne tenném a helyzetet. Tudnom kellett volna, hogy neki ez a dolog is vagy fekete lesz, vagy fehér, hogy az a bizonyos szürke zóna, amiben én éltem az életem, nem létezett számára, vagy legalábbis nem olyan formában, mint az nekem kellett volna. Nem arról volt szó, hogy hülye lett volna ahhoz, hogy megértse - sőt, pont ellenkezőleg, ha valaki megértette volna, az pont Ő volt -, hanem hogy ez a tudás csak veszélybe sodorhatta volna, és Őt pont nem akartam veszélybe sodorni a kétes kis ügyleteimmel. Elég lett volna csak pár hónapig kibírni még, amíg befejezném az iskolát, aztán már nem lett volna semmi, ami lekötné a kezeim, szabadon használhattam volna bármilyen eszközt ahhoz, hogy megvédhessem Őt mindentől, ami azzal járt, hogy az életem része lenne... De lehet, teljesen fölöslegesen gondoltam erre, hiszen eddig minden jel arra mutatott, hogy nem akart az életem része lenni és teljesen fölöslegesen jöttem ide, hogy megalázkodjak előtte.
Talán ha korábban felfigyelnék arra a pillanatra, amikor felém indul, próbálnám megakadályozni, próbálnám újra közénk ékelni azt a biztonságos, három lépésnyi távolságot, de a gondolataim annyira magukkal ragadnak, hogy csak akkor veszem észre, mennyire közel van, mikor már túl késő; hátrálnék, de mögöttem már csak egy asztal van, lapjának pereme fájóan vág a combomba, ahogy megteszem azt az egy, sietőst lépést az irányában, aztán kifogyok a menekülési utakból, és Ő itt van előttem, érzem az illatát, szemem sarkából még az arcvonásaiban kirajzolódó dühöt is észreveszem, és ez kicsit sem segít abban, hogy teljesíthessem a kérését és végre a szemeibe nézhessek, sőt, pont ellenkezőleg, csak még inkább az arcomba hulló hajtincsek mögé bújok, ott keresve a biztonságos helyet ebben az egészben. Még a saját maga iránt intézett szavai is fájnak, és abban a pillanatban azt kívánom, hogy bárcsak megütne, bárcsak levezetné rajtam az egész dühét, még az is jobb lenne, mint ezek a szavak, mint ez az állapot.
- Chikara, kérlek... - Elkínzott nyüsszenés csak a hangom, és nem tudok már hova hátrálni, mikor meglök, az asztal bántó csikorgással csúszik a padlón, és én hátrálok vele, mert mi mást tehetnék? Bármennyire is igyekszem, nincs meg bennem az a düh, ami korábban megvolt és most arra késztetett volna, hogy üssek vissza, nem volt semmi a mérhetetlen csalódottságon és fájdalmon kívül; csak egy meglepett, fájdalmas nyikkanásra telik tőlem, ahogy rájövök, hogy nincs más választásom, ha ezt nem teszem meg, valószínűleg csak újra és újra körüljárjuk majd a témát, amíg egykünk meg nem unja. Pedig nehéz, minden lelki erőm kell ahhoz, hogy végre tekintetem a padlóról az arcára emeljem, hogy szembesüljek azzal, amit esetleg a szemeiben láthatnék: szánalmat, megvetést, undort. Mert mégis mi mást érezhetne irántam most?
Abban a pillanatban, hogy pillantásom összeakad az övével, rájövök, hogy képtelen vagyok folytatni; hiába nyitom szólásra a szám, egy hang nem jön ki a torkomon, hiába van legalább egy tucatnyi titok, amit illene megosztanom vele, vagy legalábbis kettő biztosan, amiről joga lenne tudni... És amiket nem tudok kimondani addig, amíg úgy néz rám, mintha semmit se érnék, mintha az Ő szemében egy utolsó, értéktelen senki lennék - mintha csak apám nézne rám az Ő szemein keresztül, és megint csak összehúzom magam, mintha csontig marna a hideg, támogatást keresve szorongatom a válltáskám pántját, addig, amíg ujjaim el nem fehérednek, és ha Ő nem töri meg a csendet, én sem teszem, hiszen sarokba szorított, megfosztott mindentől, amibe még kapaszkodhattam volna. Ez volt az, amitől a legjobban rettegtem - hogy egy nap ilyen hatalma lesz fölöttem, nagyobb, mint bárki másnak eddig, és még csak nem is fog tudni róla, mert nem leszek képes elmondani neki. Mégis mit mondhatnék? Valami olyasmit, hogy "figyelj, Chikara, tudom, hogy most épp a halál faszára se kívánsz és undorodsz tőlem, szóval adok erre még egy okot, mert meleg vagyok és halálosan szerelmes beléd"?
- Nézd, ha... ha nem akarsz beszélni, azt... csak mondd, az agresszió teljesen... fölösleges. - Nehezen veszem a levegőt; hiába próbálkozok, még a szokásos félmosolyom sem tudom magamra erőltetni, csak egy rezignált sóhajta telik, ahogy rezignáltan húzom össze magam, kezeim a nyadrágom zsebébe süllyesztve. Ha üvölteni akar és csapkodni, hát tegye, akár engem is üssön csak kedvére, hátha az megnyugtatná annyira, hogy végre végighallgassa, amit mondanék... De így semmi értelme ennek az egésznek, sem annak, hogy itt vagyok és hogy próbálok küzdeni érte a magam nyakatekert, nehézkes módján. De honnan tudtam volna, mit kéne tennem, amikor nem szerettem még előtte soha, senkit sem?

Görcsösen ragaszkodom a magam igazához, annak ellenére, hogy egyáltalán nincs igazam, ha meg esetleg mégis, hát még mindig elmondhatjuk, hogy szemernyi közöm sincs Zhexian életének bizonyos részeihez, kiváltképp igaz ez azon részletekre, melyek túlmutatnak a barátságunkon.  Mert nyilván nem kell tudnom, hogy hol is volt a hétvégén, nem kell érdekeljen, hogy kinek a furcsán ismerős illatát éreztem rajta, de majd megdöglöm, hogy tudjam. Mikor Angliába vitt azt hittem talán eljutunk arra a pontra, ahol ez az egész feloldódik köztünk és vagy újra legjobb barátok módjára kezdünk viselkedni vagy merőben máshogy, de ugyanannyira feszengett végig, aminek hatására én is folyamatosan frusztrált voltam. Gyűlöltem, ahogy hátatfordított, mikor átöltözött, semmi nem értelme nem volt, hiszen majdnem teljes egészében láttam a sápadt holdfényben, ahogyan ő is engem.  Egyszerűen nem volt mit szégyellnie, bár ezekszerint rosszul hittem és ő korántsem így gondolta, talán soha semmit sem gondoltunk egyformán, talán tévedtem a barátságunkat illetően, de ennek sem kellett volna kétségbeejtenie. Anya mindig azt mondta, hogy az olyan embereknek, amilyen én is vagyok nincs szükségük barátokra, de nekem is igenis kellett ez a rakás szerencsétlenség, aki ebben a pillanatban még arra sem volt képes, hogy rám emelje a tekintetét. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy közel tudjam magamhoz, ha bárki kérdezte azt válaszoltam volna, hogy pártolom az intelligens és csöndes emberek jelenlétét, mivel még hasznomra lehetnek, de nem ezért tartottam őt magam mellett ennyire kétségbeesetten. Minden, amit tudtam az volt, hogy nem veszíthetem el most, nem így, ha vége kell, hogy legyen a…bárminek, ami köztünk van legalább legyen lehetőségem elbaszni, de így mégcsak hibáztatni sem tudnám magam.
Ezeket a helyzeteket nem tudom kezelni, annyi mindent tudnék mondani neki és közben varázslatos módon még sem hagyja el túl sok értelmes szó a számat. Egyáltalán miért vádolom meg vele, hogy hülyének néz? Ha igazam is van, teljesen jogos, többnyire gyengeelméjű baromként nyilvánulok meg, főleg, ha olyan emberi kapcsolatokról van szó, melyek nem érdekből köttetnek, azokhoz valahogy tényleg úgy vagyok hülye, ahogy kell. Éppen ezért vagyok ennyire agresszív, addig idegesít, hogy semmit sem értek, amíg el nem kezdek zsigeri dühvel reagálni rá, amit ezúttal szegény Zhexian kap a nyakába. Gyakorlatilag nem csinál semmit és épp ez a baj, hogy most olyan semmilyen, kellemetlenül üres, nem jellemző ez rá, mindig erősnek és érdekesnek ismertem, most pedig valami háttérbeszorította a személyiségének ezen részét, ami egyáltalán nem töltött el örömmel. Ezért fordult felé az agresszióm, amit most épp arra hegyeztem ki, hogy nem hajlandó rám nézni, teljesen fölösleges lökdösnöm vagy így beszélnem vele, mégis megteszem, mert…kétségbe vagyok esve.
-Ne kérj…-sóhajtok rezignáltan- csinálj valamit,kiabál rám, vágj orrba,amit akarsz, csak ne kérj.
Egy lépéssel távolabb lépek tőle, nem akarok fenyegetőnek tűnni, pláne miután végre elszánja magát és a szemembe néz. Nem tudom mit akar látni és azt sem, hogy mit olvashat ki a szemeimből, csak nézek vissza rá idegesen, zavartan, mert nem értek semmit. Egyre kevésbé tudom, hogy miért vagyok itt vele, mi a célja ezzel az egésszel, mivel nem igazán mondott semmit, amit meg mégis azt gyakorlatilag érthetetlenül és akcentussal hadarta el, mintha esélyt sem akart volna adni ennek a nyomorult beszélgetésnek csak túl lenni a maga részén, aztán a továbbiakban vágni a mártírarcot és úgy húzódozni, mintha bántani akarnám.  Elismerem, hogy talán az elmúlt tíz percben nem én voltam a legkedvesebb és kezelhetőbb ember a világon, de azért korántsem voltam, akkora paraszt, hogy így viselkedjen velem. Még, hogy nem akarok beszélni? Mintha egyáltalán beszélnénk nem pedig csak ezt a méla szenvedést adnánk elő duóban.
-Szeretnék veled beszélgetni és pont attól vagyok agresszív, hogy lófaszt nem mondasz nekem, csak össze-vissza mondod a magadét és egyszerűen semmi veleje, már ne is haragudj- teszem oda ezt a kis frázist a végére hátha tompítja majd szavaimban a sértett élt.

Biztos vagyok benne, hogy a tíz perc, amit eredetileg kértem tőle, már rég letelt, és nagy részében arra ment el, hogy egy szót nem voltam képes kinyögni azokon kívül, amiket a legelején elhadartam neki. Azóta mondjuk már azokat is megbántam, vagy legalábbis a formát, amiben kimondtam őket, hiszen tudtam, jobban kellett volna tagolnom a mondanivalóm, ügyelni a kelleténél valamivel erősebb, kínai akcentusomra, ami minden alkalommal előjött, amikor stresszhelyzettel álltam szemben, jobban átgondolni a szavakat, amiket kimondtam. Tudtam, hogy dühös volt és csalódott, talán kiábrándult is, és minden egyes szóval csak újabb támadási felületet adtam neki, olyat, ami fájt is, részben azért is, mert igaza volt mindenben, amit mondott, még barátnak is szar voltam az utóbbi időben, nem hogy bármi többnek, amiben reménykedni szerettem volna.
Mégse tudok mást tenni, mint kérni, még ha én magam sem tudom pontosan, mit szeretnék tőle; talán bűnbocsánatot, talán megértést, talán a lehetőséget arra, hogy jóvátehessek minden fájdalmat és kétséget, amit eddig okoztam neki. Szeretnék visszatérni addig a pillanatig, amikor csak mi ketten voltunk a világ ellen, amikor még hittem abban, hogy lehet jövőnk, hogy ezt talán Ő is akarná. Rezignált sóhaja pedig csak megforgatja a kést, ami már így is markolatig volt belém mélyesztve; fáj és éget, kínomban a tenyerembe mélyesztem a körmeimet, hogy visszafojtsam a fájdalmas nyikkanásom. Sosem akartam Őt ilyennek látni, főleg úgy, hogy én vagyok az okozója a rezignációjának, talán kétségbeesésének is, támasza akartam lenni, valaki olyan, aki sose okozott volna neki csalódást, hiszen ha kérte volna, a konstellációkat lehoznám neki az égről, és most... Én voltam az, aki újra és újra belé rúgott, minden szóval, mindennel, amit tettem.
Ahogy elhúzódik tőlem, a rideg magány csak még fájdalmasabb lesz; utána akarnék nyúlni, hogy visszahúzzam magamhoz, hogy könyörögjek Neki, soha többet ne hagyjon magamra, mert rájöttem már, az életemnek semmi értelme nem lenne nélküle, de végül nem teszem ezt meg, csak maradok a helyemen, az asztalnak támaszkodva, még ha a pereme a húsomba is vág, kellemetlenül, fájdalmasan. A sértettség a hangjában egy újabb rúgás belém, de már nem fáj, nem tud többé; ez nem olyan, mint a törött borda, ami minden, újabb rúgással egyre közelebb kerül ahhoz, hogy átszúrja a tüdőd és belefojtson a saját véredbe, nem olyan, mint az atyai pofon, ami az arcodon csattan minden alkalommal, amikor a szülő úgy ítéli, nevelési célzattal ajándékoz meg vele. Ez csupán a régi fájdalom árnyéka, egyetlen megránduló izom az arcomon, ahogy kezem holdkóros mozdulattal emelem fel, hogy irritáltan-lemondóan dörzsöljem meg az orrnyergem, hogy összeszedjem magam annyira, hogy ne fakadjak ki arról, mekkora szarházi módjára viselkedik most velem, csupán azért, mert egyetlen egyszer bátorkodok gyengeséget mutatni neki, nem visszaszólni, nem visszaütni.
- Kurvára nem könnyíted meg az ember dolgát, tudod? - Szomorú mosolyra húzom az ajkaimat, az egyetlenre, amire most telik tőlem; talán tényleg egyszerűbb lenne kiabálni, asztalokat borogatni, talán még össze is verekedni, mint őszintének lenni, talán sosem voltunk képesek erre, talán nem is leszünk soha.
Mély levegő, Song Zhexian, képes vagy rá.
- Először csak... higgadj le, az isten szerelmére. - Rezignáltan ingatom a fejem, végre leengedve a kezem, hogy az asztalba kapaszkodjak vele, abban reménykedve, hogy majd attól kapok valamennyi lelki támaszt, amire jelen pillanatban, talán évek óta először, annyira szükségem lenne; mondjuk szomorú, hogy ezt egy bútordarabtól remélem, amikor a fiú, akit szeretek itt van egy nagyobb lépésnyire meg egy karnyújtásnyira tőlem, és csupán valamennyi bátorság kéne ahhoz, hogy megszakítsam ezt a távolságot... De a bátorság hiányzik, már abban a pillanatban elvesztettem az összeset, hogy láttam Őt kijönni a tanteremből és mosolyogni arra a lányra, mert rám már jó ideje nem nézett úgy, utoljára talán akkor, mikor magára hagytam a hálókörlete előtt és ez fájt, sokkal jobban, mint azt el akartam volna ismerni.
- Elkezdhetjük még egyszer, elölről? - Még megremeg a hangom, lélekben felkészülök arra, hogy elutasíthatna, de a tekintetem már nem fordítom el; kitartóan fürkészem az arcát, igyekezve regisztrálni minden apró rezdülését, minden hangulatváltozását, hogy ezúttal ne én magam vezessem az ingoványos területre, hogy ne süllyedjünk el mindketten abba a mocsokba, amibe már így is, úgy is beleléptünk. - Valamivel... nyugodtabban esetleg? Nem veszekedni jöttem, hanem békejobbot nyújtani, de értsd meg, ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok és... szörnyen megnehezíted azzal, hogy sértett gyerek módjára viselkedsz.
Tudom, hogy ezt nem kellett volna a végére odatennem, nem mire erre rájövök, már túl késő, már kimondtam; csak nehezen sóhajtok hát, lélekben tarkón vágva magam ezért a balfaszságért, de most már megtörtént... Remélem, nem fogok sokat rontani ezzel a dolgokon, ha kell, hát bocsánatot kérek, végül is azt hiszem, jobban megalázni magam előtte már nem igazán tudom amúgy sem.

Az egész ügyet ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor nem látod magad előtt a mocsarat és belehajtasz riksával. Eleinte küzdesz, úgy vagy vele, hogy biztos van esély kiverekedni a sárból, de minél nagyobb erővel próbálkozol annál dühösebb és reménytelenebb leszel, a kerék pedig csak egyre süllyed. Ha továbbra is ennél a hasonlatnál szeretnék maradni, akkor épp azt érzem, hogy kezdünk túlságosan is mélyre süppedni a düh, az önsajnálat és kitudja még miféle érzések ragacsos dágványában. Talán csak az a gond, hogy egyikünk sincs hozzászokva az ilyen típusú beszélgetésekhez, hiszen nekem nem sűrűn kell úgy társalognom, hogy nem tudom kiszámítani a másik reakcióit, sőt…ami azt illeti, még a szándékait sem értem.
Biztosan nem akarta, hogy ez történjen, hogy így történjen, hiszen látom az arcán, hogy szenved, tőlem szenved és én valahol mélyen szégyellem magam, már megint egy ismeretlen érzelem, hiszen anyám arra tanított, hogy semmit se szégyelljek, ami a javamat szolgája. Jó ez vajon nekem, vagy akár neki? Lehetne ez jó bárkinek? Túl sok a feszültség, ez agresszívvá tesz, el kellett volna engednie edzeni, nem hogy egy egésznap, több, mint egy hónap feszültsége tombol most bennem, azoké a napoké, amikor vártam volna tőle valamit, de semmit nem kaptam, azoké, mikor valaki feküdt alattam, de a szemeiben egyre csak őt kerestem és azt a pillantást…  Túl sok idő telt el, mióta utoljára úgy igazán éreztem őt, az akaratát vagy egyáltalán bármit, ami ő maga, mert az, aki most előttem állt egyáltalán nem hasonlított az én Zhexianomra. Nem is értem miért hívom így, hisz sosem volt az enyém, soha nem is lehetne, éppen ezért kell, hiszen csak ezért kellhet. Megtanultam már tizenhat évem alatt, hogy mindig arra van szükségem, ami nem lehet az enyém és minél távolabb érzem magamtól, annál jobban meg akarom szerezni. Igyekszem nem gondolni erre, ez nem az a pillanat, mikor el kellene kezdenem játszmáznom, jobb volna először tudni mit is akart elérni a korábbi nagymonológgal.
Nem tetszik, ahogy velem beszél, a lemenő nap fényében még fájdalmasnak tűnik az arca, de már visszanyert valamit önmagából, hiszen olyan lekezelően beszél velem, ahogyan már sokszor tette.
-Higgadt vagyok-támaszkodom neki a jól ismert nemtörődömségemmel egy közelebbi asztalnak, ha nem is vagyok a lehető legnyugodtabb, de legalább igyekszem annak mutatni magam. Nem könnyítem meg a dolgát? Hát ő sem az enyémet! Tulajdonképpen semmi dolgom vele, hálásnak kellene lennie, hogy egyáltalán itt vagyok most vele, más bőven hálás lenne. Ez piszkál benne a legjobban, éreztem a csókjában, a simogatásában, hogy ugyanúgy vágyik rám, mint bármelyik másik, ha nem jobban és mégsem tesz semmit. Angliában úgy berúgtam, hogy könnyedén rávehetett volna bármire, ehelyett csak józanított, végül külön ágyban hajtotta álomra a fejét, pedig elég részeg lettem volna ahhoz, hogy felajánljam neki a helyet magam mellett.  Elmúlt volna minden vonzódása? Talán ez történt, talán mindent csak az alkohol generált, ami köztünk volt, talán egy pillanata se volt valódi. Ha erről akar beszélni, akkor végképp nem szabad, hogy eluralkodjon rajtam az idegesség, nem szeretnék megalázni magam előtte azzal, hogy talán többre tartom, ami történt, mint ami valójában volt.  
-Persze, kezdjük-bólintok, legalább most néz, tekintete hosszan pásztázza az arcom, mintha ettől bármivel többet megtudhatna arról, mi is játszódik le a fejemben. Arckifejezésem neutrális, kellemes, de nem mutatok vele semmit egyetértésen kívül, nem tudom ezáltal egyszerűbb vagy nehezebb lesz beszélnie, de ez minden, amire most képes vagyok a fölösleges tombolás után.  Neki is kezdhetnénk, elmondhatna mindent, ha nem kezdené megint ezt a nyomorult fölényeskedését és nem hasonlítana egy gyerekhez. Folyton ezt érzem mellette, hogy ő a felnőtt, az okosabb, az életrevalóbb, míg én csak egy szép szerencsétlen vagyok, aki hálás lehet, hogy a szárnyai alá vette. A közömbös arckifejezésem helyét másodpercek alatt valami teljesen más veszi át és újra villámgyorsan termek előtte, de ezúttal már nincs kedvem játszani  a jófiút.
-Hisztis gyereknek nevezel-veszem elő a lesajnáló mosolyomat- de bármilyen infantilis nyomorultnak tartasz, vágysz rám-pofátlanul simítok végig a nyakán, amíg az inge engedi, remélem még emlékszik milyen érzés volt, mikor letéptem róla, mert én nehezen tudnék róla elfeledkezni.
-Szóval mondd mit akarsz mielőtt még kihozol a sodromból és megbánom, hogy egyáltalán ide jöttem veled-hüvelkyujjam már azt a puha bőrfelületet cirógatja, ahol az ütőerében egyre gyorsabban zajlik a vére. Azt mondtam volna, hogy nem áll szándékomban szórakozni vele? Talán hazudtam, talán nem, ez már csak tőle függ.

Azt hiszem, minél jobban igyekszem, annál kevesebbet értek belőle, meg ebből az egész szituációból is; a tíz percem már rég lejárt, de Ő még mindig itt van, olyan hanyagsággal támaszkodik az asztalnak, mintha csak termékbemutatón lenne, és az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az az, hogy mennyire elbasztam a dolgokat, mennyivel egyszerűbb lett volna egyből színt vallani, hiszen annyi lehetőségem volt rá, főleg Angliában, mégsem tettem meg. Legtöbbször az alkohol tartott vissza, vagy az, ami az Ő szervezetében volt, vagy az, ami az enyémben; azt akartam, hogy józanul is legyen bátorságom vallani neki, hogy ne csak az alkohol által kezdeményezett dolog legyen az egész, amit másnapra valamelyikünk elfelejtene, vagy ha nem is, de bojkottálna pont a korábbi alkoholbevitel miatt. Nem akartam, hogy hazugságnak érezze, vagy pillanatnyi fellángolásnak, mert annál sokkal több volt, most is minden akaraterőmre szükségem volt, hogy eltereljem a figyelmem arról, mennyire vonzó volt még ilyenkor is, amikor haragudott rám és olyan nemtörődöm módon nézett, hogy... Szú-szá, Zhexian, kurva gáz lenne pont erre felizgulni.
Végül is esélyt kaptam arra, hogy tisztázzam magam - az már másodrendű dolog, hogy ezt egyből el is baszom azzal, hogy hagyom felszínre törni a felsőbbrendűségi komplexusom és úgy lekezelem, ahogy annak módja van, hisztis gyereknek nevezve Őt; pedig nem gondolom gyereknek, nem nézem le, csupán a sértettség és a defenzív mechanizmus beszél belőlem, mert Őt nem üthetem meg, képtelen vagyok megütni, így marad a kötekedés, de minek? Nem jutunk ezzel egyről a kettőre, legalábbis nem abban az irányban, amelyikben én szeretném, mert van valami rosszindulató abban a mosolyban, amivel rám néz, van valami fenyegetés abban, ahogy megszakítja a köztünk lévő távolságot és belemászik a személyes terembe, és gyűlölöm azért, hogy ilyen, hogy provokál és felébreszti bennem a legrosszabb ösztöneimet, hogy a pillanat töredéke alatt elveszi a józan eszem, ami egész eddig beszélgetni akart. Most, hogy itt van, hogy érzem az illatát, simogatását a nyakamon, csak arra tudok gondolni, hogy nem érdemli meg a szavaimat, hogy nincs is rájuk szüksége, hogy az egyetlen, hatásos módszer arra, hogy a tudatára adjak dolgokat az az, ha a tettek mezejére lépnék végül. Végül is ez a fajta beszélgetés sosem tartozott az erősségeim közé, akkor miért próbálkoznék vele annak ellenére is, hogy evidens, mennyire szarul megy?
- Nem tartalak nyomorultnak. - Infantilisnek talán, bizonyos szituációkban; igazából ez is egy volt azok közül, ismertem ezt a játékát, mert láttam, hogy másokkal szemben is használta, de oh boy, I was a fool! Hiszen még emlékszem arra, hogyan tépte le az ingem azon az éjszakán, és minden istenek lássák a lelkem, mennyire vágytam arra, hogy ezt megint megtegye; még akár itt is, ebben a teremben, hagynám neki, hogy az asztalhoz szegezzen és azt tegyen velem, amit csak akar, mert túl hosszú ideig fogtam már így is vissza magam, túl sokáig tettem úgy, mintha nem érdekelne, mert azt hittem, az majd mindkettőnk érdekének szolgálni fog. Igaz, hangosan sose fogom elismerni, mekkorát tévedtem... Mert Song Zhexian nem téved, nem követ el hibákat. Minden egy nagyobb terv része volt...
...csak azzal nem számoltam, hogy Ő is tökéletesen tudja majd, mit csinál; tudom, hogy érzi, mennyivel hevesebben ver a szívem, most, hogy ennyire közel van, tudom, hogy tudja, nem tudok nem reagálni a közelségére, a jelenlétére. Minden istenekre esküszöm, hogy megőrjít ez a fiú; és ennek hangot is adok az elégedetlen, mélyről, torokból feltörő morranással, abban a reményben, hogy majd ez segít összekaparni a maradék akaraterőmet.
Nem segít.
Sőt, a cirógatása csak mindent megnehezít, a torkomra forrasztja a szavakat és olyan tettekre sarkall, amiket normális esetben talán nem követnék most el; de mikor tekintetem összeakad az övével, már tudom, elvesztem, nincs saját akaratom, nincs meg bennem a kitartás, hogy végigvezessem ezt a beszélgetést, amíg ennyire közel van.
Ujjaim durván marnak a csípőjére, ahogy közelebb húzom Őt magamhoz, úgy, hoigy ne legyen köztünk távolság; ha akarna, sem hagynám most szabadulni, biztos vagyok, hogy még napokkal később is nyoma lesz a kezeimnek hóka bőrén, de hát ketten játszhatjuk ezt a játékot, nem igaz? Ezzel a gondolattal hajolok közelebb hozzá, hogy a fülébe suttoghassam a szavakat, akár akarja hallani őket, akár nem. Végülis Ő volt az, aki ezt elkezdte...
- Még mindig nem jöttél rá? Téged akarlak, Chikara, csakis téged. - Elkínzott sóhaj szakad ki az ajkaim közül, ahogy belegondolok abba, hogy akár ezt is megcáfolhatja most, hiszen elég okot adtam neki erre, de még reménykedem, hogy talán... Talán hagyja, hogy befejezzem a monologizálást, ha nem hagyok neki időt arra, hogy félbeszakítson. - Gyűlölök azzal a tudattal élni, hogy mások érnek hozzád, hogy mások csókolnak, hogy másokkal töltöd az éjszakáid... Amióta csak ismerlek, túl fontossá váltál számomra, és megőrjítesz azzal, hogy ilyen vagy, hogy az ujjaid köré csavarsz és a világ legnehezebb feladatává teszed annak az eljátszását, hogy nem érdekelsz...
Legszívesebben hisztérikusan röhögnék azon, mennyivel egyszerűbbé vált minden így, hogy ennyire közel van hozzám; ennyire belezúgtam volna?
- Lassan beleőrülök abba, hogy nem lehetsz az enyém, hiába vagy ennyire közel. - Igaz, lehetne még közelebb is, talán ha máshol lennénk, más helyzetben...; és lélekben csak szidpm magam azért, hogy ahelyett, hogy igyekezném visszaterelni a gondolatmenetem egy valamivel családbarátabb kategóriába, csak hagyom, hogy a képzelőerőm szabadon szárnyaljon, olyan gondolatok tucatjaival látva el, amikbe talán még Ő is belepirulna, ha tudna róluk... - ...és tudom, hogy nem kéne így éreznem, mert a legjobb barátom vagy, de hiába igyekeztem, nem tudtam ezt megölni magamban, és akár gyűlölj is, vagy vess meg, tegyél bármit, amit csak akarsz, de nem tudom már tovább tagadni, hogy...
Vajon van-e jelentősége annak, amit tervezek kimondani? Vajon ki fog akadni? Talán kiröhög majd? Vagy megdöbben? Vagy rám támad majd, mint olyan sokan, akik előtte tudomást szereztek arról, hogy a saját nememhez vonzódok? Akármi is lenne a reakciója, azt hiszem, ezen a ponton már nem tudom tovább halogatni az igazságot, bármennyire is szeretném.
- ...szeretlek, Itou Chikara.

Ha jól emlékszem tíz percben egyeztünk meg. Nem hiszem, hogy ezt bármelyikünk és komolyan gondolta volna, mert már legalább negyven perce mutatunk be kötéltáncosokat megszégyenítő gyakorlatokat a másik idegein. Nem egyszerű a helyzet, de vajon mi tesszük bonyolulttá vagy úgy általában is így zajlik egy ehhez hasonló beszélgetés? Mindig abban a hitben voltam, hogy csak a lányokkal kell a végkimerülésig megdiskurálni mindent, nem is értettem Zhexian mit akar itt, miután ő volt az, aki rendkívül hosszan ignorált. Azt hiszem ennyi ideig még senki nem vett semmibe, valószínűleg teljesen normális, ha ettől borzasztóan érzem magam.  Túl sok nekem ez a sok érzelemszerű dolog egyszerre, hiszen pont ezektől akartam elszigetelni magam, anyám nem lenne büszke rám, ha tudná, hogy egyáltalán átfut az agyamon, hogy bármiféle érzelmeket tápláljak egy másik fiú iránt, azt meg végképp nem kell említsem, hogy édesanya még azon fent tudna akadni, hogy kínai. Engem utóbbi egyáltalán nem foglalkoztatott, sem a vérminősége nem érdekelt, sem az származása, magamban annyira gyűlöltem az apját, amiért szomorúságot okozott neki, amiért bántotta, furcsa bevallani, de én voltam az egyetlen, aki büntetlenül kínozhatta bármivel.  Néha belegondoltam, hogy hányszor lehettem rossz hozzá a tudta nélkül, hányszor bánthattam meg valamivel, amit mondjuk én viccesnek gondoltam, de számára offenzív volt.
Talán most is bántom ezzel az egésszel, hogy itt simogatom, miközben érezhetően gonosz dolgokat mondok az arcába és még élvezem is a reakcióit, mert pontosan tudom, hogy nem fog tudni túl sok dolgot kinyögni most.
-Na…legalább annak nem-suttogom, miközben közelebb hajolok hozzá, úgy téve, mintha meg akarnám csókolni, de néhány másodperc múlva már vissza is húzom a fejem és csak nézem, mi lesz a következő lépése. Pontosan tudom, hogy ezzel emberileg semmivé is redukálhatom magam a szemében, hiszen biztosan tudja mi ez és miért csinálom, talán még látta is, ahogyan másokat szédítek, miért látszik bedőlni nekem mégis? Borzasztó, hogy épp vele művelem ezt, de sajnos nem tudok mást, bármennyire is szomorú nem vagyok képes most őszintén beszélni vele, túl sok bennem a sértettség, az egom képtelen elfogadni a történteket és ez a bosszúja. Egész jó kis bosszúhadjárat lenne, ha nem kötne le annyira, hogy az arcát figyeljem, azt, ahogyan lélegzik és gyorsuló pulzusát az ujjam alatt, mert jól esik és közben talán az én szívem is erőteljesen dobogni kezd, de szerencsémre ő ezt egyáltalán nem hallhatja. Csak most jövök rá mennyire hiányzott, hogy miért szenvedtem végig az Angliai utunkat, hogy megérinthessem, de akkor nem igazán tettem. Most legalább van rá valamiféle kendőzött okom, hogy kicsit tapogathassam és beszívhassam az illatát, valahogy mindig megnyugtatott az a rendkívül tiszta illata, ami még a jegyzetein is rajta volt, így előfordult, hogy kínomban már azt szagolgattam. Most meg ez a hang…, ezt már hallottam és  még véletlenül sem a könyvtárban, mikor a házimat segített megírni, bár…ha jobban belegondolok vannak a könyvtárnak is olyan zugai, ahova soha nem jár senki.
A francba, Chikara! Vissza a jelenbe, itt egyáltalán nem erről van szó, nem kellene elkezdenem fantáziálni, mégha eléggé olyannak is tűnik a szituáció, amit könnyűszerrel átfordíthatnék valami teljesen másba. Meglepő módon Zhexian ezúttal nem marad áldozat szerepben, villámgyorsan közelebbhúz magához, esélyem sem lenne ellenkezni, de az is lehetséges, hogy nem akarok. Nem számítottam erre, most nagyon közelről nézek fel rá, ágyékunk is majdnem összeér és ettől megint kicsit elkalandozom, a szavai viszont visszarántanak a valóságba.
Alig kapok levegőt, ahogy hallgatom, lehetséges, hogy tényleg…? Aránylag régen ismerem, még sem láttam még soha hasonló állapotban érzelmet nyilvánítani, bárki vagy bármi iránt, éppen ezért taglóz le ennyire. Az agyam több ponton bele tudna szólni a mondandójába, de csak megdöbbenve bámulok rá, annyira hihetetlen, ami történik, szinte fel sem fogom a szavait, pedig már a kínai akcentus sem hallatszik rajtuk. Hosszan képtelen vagyok bármit is mondani, csak emésztgetem a hallottakat. Hogy lehet, hogy ő…szeressen engem? Pontosan láthatta miféle utolsó szarházi alak vagyok, miért is érezne irántam bármit, hát ennek semmi értelme!
-Most…most hülyét csinálsz belőlem?-bámulok rá tágranyílt szemekkel, mert lehetetlennek találom az egészet. Világéletemben csodálkoztam már azon is, hogy barátkozni hajlandó velem, aztán most ez jön? Sértett gyereknek nevez, aztán meg megkapom az arcomba, hogy mellesleg szerelmes belém és nem szeretné, hogy bárki más is hozzámérjen, holott ő már elég régen nem is próbált meg hozzámérni.
-Bosszút állsz azért, mert állandóan manipulálni próbállak?- biztosan nem ezt kellene kérdeznem, de…nem tudok másra gondolni.  Csak nézek rá és az idegességtől a körmeimet a nyakába vájom, mert ez…lehetetlen. Fordult a kocka, most én vagyok a sarokba szorítva és, ha ez még nem lenne elég érzem, ahogy a testem reagál a közelségére és csak abban tudok bízni, hogy ő ezt egyelőre nem fogja észrevenni.

Haragudnom kéne rá azért, mert manipulálni próbál, gyűlölni amiatt, hogy játékszernek tart, de hamar rájövök, hogy nem tudok hosszú ideig haragudni rá; a kezdeti dühöm helyét is hamar átveszi az öröm, amit a közelsége okoz, hiszen hiányzott, keservesen hosszúak voltak az elmúlt hetek nélküle, hiába volt mellettem, a szakadék ott volt kettőnk között, de most... Most minden a helyére kerül, itt van megint a karjaim közt, csak az enyém, még ha játékot is űzünk most mindketten, olyat, amelyikben senki sem nyer, mindenki veszít.
Olyan kevés hiányzik, hogy megcsókoljam, és mégis olyan sok...! Tekintetem akaratlanul is lejjebb siklik arcán, puha ajkai mágnesként vonzzák a tekintetem, és rá kell jönnöm, hogy egész eddig hiányoztak azok az érzések és szenzációk, amiket kiváltott bennem már azon az éjszakán is; rengeteg mindent megadtam volna azért is, hogy most is inkább abban az irányban haladjunk, ahelyett, hogy fölöslegesen acsarkodunk, ugyanakkor nem maradhattam az adósa, nem hagyhattam, hogy megalázzon ugyanúgy, mint azt a rengeteg lányt, akiket hasonló módon csavart az ujjai köré.
Igaz, ezzel is csak magamat hozom nehéz helyzetbe, hiszen a közelsége a maradék józan eszemtől is megfoszt; gondolataim akaratlanul is visszakalandoznak addig az éjszakáig, amikor először kerültünk ennyire közel egymáshoz, amikor nem volt még közöttünk ez a láthatatlan korlát, mint most, szabadon érhettem hozzá, érezhettem felhevült bőrét a kezem alatt, puha ajkait az enyémeken... Pedig beszélgetni jöttem, az isten szerelmére, egyáltalán mikor siklott ki ez a szándékom ennyire?
De legalább végre képes vagyok megszólalni; érzem, ahogy minden egyes szavammal egyre jobban megfeszülnek az izmai a kezem alatt, talán épp most forgatom ki az egész életét a sarkaiból, rúgok bele az egész világképébe, és isten tudja mi még, talán lehettem volna valamivel diszkrétebb és óvatosabb abban, ahogy összeválogattam a szavakat, de most már mindegy volt, én kimondtam, Ő hallotta, most már csak időt kellett adnom neki arra, hogy ezt feldolgozza, mert hát... Gondolom, nem minden nap történt vele olyan, hogy a legjobb barátja csak úgy véletlenszerűen szerelmet vallott neki, ráadásul közvetetten bevallotta, hogy lényegében a férfiakhoz vonzódik, de kifehezetten hozzá. Talán ezért is nem lep meg a kérdése, mert fel voltam készülve arra, hogy talán nehéz lesz elfogadnia azt, amit kimondtam; így csak mosolyogva ingatom meg a fejem, hogy rácáfoljak arra, amit kimondott. Sok dolgot el lehetett rólam mondani, azt, hogy kegyetlen voltam, hogy talán kicsit meg is bomlott már az elmém, öltem már embert is, de ahhoz nem lett volna szívem, hogy Őt efféle módon bántsam; talán Ő volt az egyetlen, akinek sosem játszottam volna így az érzéseivel, aki megérdemelte mind a bizalmam, mind az őszinteségem.. Mindent, amit fel tudtam volna neki ajánlani, bármennyire is igyekezett magát szar embernek mutatni az emberi kapcsolatainak nagy részében. Túl régóta ismertem ahhoz, hogy csak így tudjak ránézni; most is csak azt a fiút látom benne, aki hetekkel ezelőtt úgy csókolt, mintha az élete függött volna tőle, és akit úgy öleltem, mintha rajta kívül nem lenne más, biztos pont az életemben. De hát nem így volt?
- Az én bosszúm nem ilyen. - Mosolyogva ingatom meg a fejem, lassan enyhítve ujjaim szorításán a csípőjén; talán bátos, talán botor dolog ezt megtenni, hiszen ezzel lehetőséget adok neki arra, hogy elhúzódjon, lényegében elmeneküljön tőlem, de ez olyan kockázat, amit vállalnom kell; egyik kezem lassan feljebb is simítom, ha hagyja, egészen a derekáig, hogy közelebb húzhassam magamhoz, még egy picit csak, amíg már nem maradna távolság közöttünk; és mikor körmei a nyakamba marnak, nem a várt, fájdalmas nyikkanás szakad ki az ajkaim közül hanem egy halk, a kelleténél jóval kéjesebb sóhaj, amit a másodperc töredékéig talán szégyellek is, ahogy azt is, hogy még egy ilyen szituációban sem tudok közönyös maradni, mert szavakkal leírhatatlanul vágyom rá, egész lényére, hogy velem legyen, hogy a magaménak mondhassam... Vajon mennyire lenne önző dolog most megcsókolni?
- Mindent komolyan gondolok, amit kimondtam... Ez nem bosszú, nem valami ostoba játék, amit űzök veled, csak az igazság. - Csak egy kicsit húzódok el tőle, annyira, hogy másra is tudjak koncentrálni az illatán és közelségén kívül; valamelyest aggódva fürkészem az arcát, igyekezve kiolvasni belőle azokat a dolgokat, amiktől rettegtem: megvetést, szánalmat, undort - de eddig nyomukat sem láttam, ami valamelyest engedett még reménykedni, hogy talán... talán ha adnék Neki, magunknak egy kis időt... - Lehet, hogy az időzítés nem a legjobb, de már így is túl sokáig vártam azzal, hogy ezt elmondjam...
Legszívesebben a hajamba túrnék zavaromban, de végül csak egy suta mosolyra futja; igyekszem még menteni a menthetőt, amennyire lehet, valamelyest enyhíteni a hirtelen jött feszültségen, mielőtt minden kínos csendbe fulladna - de csak reménykedek, hogy sikerül is, hiszen lényegében ez az első alkalom, hogy ilyet csinálok, se gyakorlatom, se ötletem nincs arra, mit kéne tenni vagy mondani egy ilyen szituációban... Bár eddig még nem estünk egymásnak, ami egyrészt siker, amennyiben ennek a szónak a gyilkosságra célzó jelentését vesszük tekintetbe, viszont ha a másikat, akkor,,, Hát, az megtörténhetett volna gyorsabban is, mert szavakkal leírhatatlan volt a vágy lassan, amit éreztem, és ebben a pillanatban már nem érdekelt az sem, ha Ő ezt észrevenné, csak végre haladjunk valamerre...!

Jól esik érezni, még így is, pedig ez sokkal ártatlanabb, mint az az éjszaka volt, mégis valami furcsa örömmel tölt el, hogy ilyen közel lehetek hozzá, igazából hiányzott, persze ezt eddig is pontosan tudtam, csak nem akartam beismerni. Most viszont egyre gyanúsabb, hogy én is hiányoztam neki, mert hagyja, hogy ilyen illetlenül érjek hozzá, annak ellenére, hogy beszélgetni akart velem és most épp én próbálom erről elterelni a figyelmét, mert sajnálatos módon nem vagyok jó az ilyen beszélgetésekben. Talán minden más lett volna, ha apa még élne, akkor talán máshogy lennék szocializálva, kedves lennék, udvarias, szépen bánnék a lányokkal és nem kellene fékeznem magam, nehogy véletlenül elkezdjem harapdálni a legjobb barátom nyakát, annak kifejezéséül, hogy nagyon régen nem ért hozzám, még szigorúan barátian sem és ezen minél előbb szeretnék változtatni. Ő az egyetlen ember, akivel ezt őszintén tudom csinálni, annak ellenére, hogy pontosan tudom. minek tűnik, játszom, persze, hogy játszom , másra nem vagyok alkalmas, még a valódi érzéseimet is csak így tudom kimutatni. Már ha ezek egyáltalán érzésnek minősülnek, nem pedig csak valami furcsa vágynak valami újjal szembe, hogy egy olyan ember lehessen az enyém, aki igazán komplikált, aki igazán érdekes, nem olyan semmilyen, mint a többi,üresnek mutatja magát, mégis  annyi minden rejtőzhet benne, annyival több, mint bennem.
Most megtudhattam, hogy ebben igazam volt, még sosem láttam tőle ehhez hasonló érzelmi megnyilvánulást, ezer meg ezer gondolat és megannyi érzés cikázik bennem, szinte kergetik egymást, életemben először képtelen vagyok bármit is mondani. Zhexian elérte, hogy a nagydumás Itou Chikara csak bámuljon rá, mintha maga lenne a világ nyolcadik csodája, mert talán tényleg az, hiszen nem létezhet ember, aki őszintén tudna szeretni úgy, hogy egy aránylag nagy és rejtett részét is ismeri a személyiségemnek. Ő tudja, hogy hazug vagyok, hogy kicsinyes, tudja melyik lány volt alattam és tudja melyiket udvaroltam körbe napokkal ezelőtt és mégis… Mégis? Nem lehet, magamban hamar eldöntöm, hogy nem is tudok és nem is akarok hinni neki, hiszen ennek semmi értelme. Nem találok logikát a mostani viselkedésében sem annak fényében, ahogy hetekkel ezelőtt kezdett bánni vagy sokkal inkább nem bánni velem. Hiszen hogyan tudnál ilyen mértékekig ignorálni valakit, akit szeretsz?
-Milyen is lenne az a bosszú?-folytatom az undok kis flörtölésem, mikor hosszú percek néma csöndje után magamra találok. Sóhaja egy pillanat alatt ránt ki gondolataimból, egyáltalán nem azért tettem, amit tettem, hogy jólessen neki, sőt…épp ezért vagyok ennyire meglepődve. Ez tetszene neki? Talán múltkor sem az alkohol hatására élvezte annyira az erősebb harapásaimat. Legszívesebben végignyalnám a nyakát és csak hallgatnám, ahogy nyögdécsel, de az nem lenne túl helyénvaló ebben a pillanatban, így  csak finoman végigsimítok a nyakán. Még mindig nem engedett el, én pedig akkor sem menekültem távolabb, mikor lett volna rá lehetőségem, ostoba vagyok, félő, hogy a testem reakciói igen hamar elárulják, hogy mi is jár a fejemben, miközben itt hitetlenkedem az érzéseit illetően. Szinte fellélegzem, mikor kicsit távolabb kerül tőlem, közben pedig mégis vágyok rá, mégha most össze is vagyok zavarodva, hiszen azt mondja ez az igazság és én mégsem értem, mégsem hiszem. Nem tudom milyen a szerelem, őszintén szólva magam sem tudom mit érzek, elképzelhető talán, hogy én is szerelmes lennék belé?
-Viszont akkor te most…meleg vagy?-kérdezem arcomon érdeklődéssel és kíváncsisággal, nem zavar, ha az és természetesen az sem, ha nem az.  Ennek a kérdésnek groteszk módon majdnem semmilyen jelentősége nincs ebben a pillanatban, csupán..elgondolkodtam ezen az eshetőségen is az utóbbi időben és szerettem volna tudni az igazat. Sosem voltam homofób, de azt hiszem bőven túljutottam mindenféle ellenszenvemen a dolog iránt, mikor spontán rámásztam azon a holdfényes éjszakán, mikor először gondoltam róla, hogy gyönyörű a teste, az arca, mindene. Úgy nézett rám, mintha valami teljesen mást várt volna, talán egy teljesen másik kérdést, talán egy más reakciót, de igazából azon a momentumon már bőven átestem, mikor rettenetesen ki voltam borulva, amiért ő épp belém szerelmes, már csak próbálom befogadni ezt az egészet.
-Tényleg sikerült alaposan rápihenned-mosolyodom el és közben kezem a nyakáról a mellkasára siklik-de…mióta is?
Ki sem tudom mondani azt a szót, pedig talán kellene. Szerelem. Nekem ez annyira felfoghatatlan, hiszen ettől tiltott anyám is, azt mondta bármit megtehetek bárkivel, csak szerelmes ne legyek.

Tudatában vagyok annak, hogy nem hisz nekem, és ezt meg is tudom érteni, hiszen ha a helyében lennék, valószínűleg én se hinnék saját magamnak, nem azok után, amin átmentünk az elmúlt hetekben; talán ha rákérdezne, ki sem tudnám magyarázni magam ebből, nem tudtam megindokolni a félelmet, amit éreztem minden alkalommal, amikor arra gondoltam, hogy megtudná az igazságot rólam. Még azután is, hogy azon a bizonyos éjszakán Ő kezdeményezett, féltem attól, hogy csupán az alkohol dolgozott benne, hogy józanul még mindig undorodott volna tőlem; nem állítom, hogy homofób lett volna, az évek alatt egyszer sem mutatta jelét annak, hogy az lenne, de a szituáció változhatott volna abban a pillanatban, hogy vallottam volna neki, és igazából nem egy efféle apróság miatt akartam elveszteni az egyetlen barátom ezen az istenverte helyen.
De hogy honnan veszi a bátorságot, hogy még mindig ennyire pofátlanul flörtöljön velem...! Nem, mintha bánnám, a figyelme több, mint megtisztelő, csupán a kérdése nem a leghelyénvalóbb, momentálisan olyan gondolataim támadnak tőle, amiknek nem lenne szabad jelen pillanatban, és tudom, hogy azt kéne mondanom, nem akarja tudni, milyen az, amikor rajta állnék bosszút; minden más személy esetében talán el kéne gondolkodnom azon, hogy büntetném őket, de az Ő esetében túl egyszerű dolgom lenne, hiszen már azzal, ahogy végigsimít a nyakamon, szinte felkínálja magát, hogy elvehessek bármit, amit akarnék... És mindent akarok. Talán túl sokat is.
- Ha így folytatod, elég hamar meg fogod tudni... - Szórakozottan billentem félre a fejem, egy apró kacaj kíséretében fürkészve az arcát; egy részem kifejezetten vágyik most arra, hogy Ő legyen az asztal széléhez szegezve, hogy szükség esetén elég legyen csak felültetni rá és... olyan dolgokat tenni vele, amiket nem kéne egy osztályteremben tenni a nap kellős közepén. Szóval nagyjából ennyit arról, hogy megtudja, mi lenne a bosszúm; hiszen ha bármelyik tanárunk itt és most kapna rajta minket, az nem csak kínos lenne, de minden bizonnyal olyan következményeket is vonna maga után, amikkel nem feltétlenül akarnánk szembenézni.
Lélekben azért haragszom a saját, józan eszemre, hogy elront egy ennyire kedvező pillanatot; szerencsére nincs is túl sok időm gondolkodni ezen, hiszen kérdez, és ez bőven elég ahhoz, hgy szemöldököm meglepetten vonjam a magasba, mert őszintének tűnik az érdeklődésében, mintha komolyan gondolná, és... Nem tagadom, szentül meg voltam győződve arról, hogy erre már tudja a választ, vagy ha nem is, akkor legalább sejti. Legalábbis én biztos leszűrtem volna abból, hogy sosem volt egy barátnőm se, sőt, az egyetlen kontextus, amiben a lányokat emlegettem, az volt, amikor néha kapott tőlem egy-egy fejmosást, mert valamelyik alkalmi "barátnőjével" a szokásosnál is pofátlanabb módon bánt. Olyankor éreztem csak kötelességemnek, hogy szóba hozzam, ez nem volt oké, és azt hittem, hogy ebből talán rájön majd, hogy nem is puhány vagyok és érzelmes, hanem nemes egyszerűséggel nem érdekelnek a nők más kontextusban, mint esetlen barátként, ha már muszáj személyeskednünk. Arról nem is beszélve, hogy ott volt, amikor Valentin-napkor elutasítottam azt a negyedéves lányt, aki meg akart ajándékozni...
- Azt hittem, hogy ez már tudtad korábban is... - Mármint... nem hihette azt, hogy azt az egyetlen, igazi, nagy Ő-t várom, ugye? Az én fajtámnak egyébként sem adódott meg, hogy boldogan éljen, amíg meg nem hal, mert hát a társadalmi stigma ott volt, még ha az ember nem is beszélt róla; nekem sem volt igazán esélyem arra, hogy egy nap büszkén mutathassam be az esetleges párom a világnak... Bár nem is igazán voltak efféle aspirációim, szóval miért is gondolkodtam még ezen?
- Hát... - Itt a kérdés, amitől féltem; magam sem tudtam ezt igazán megválaszolni, pedig az elmúlt hetekben rengeteget gondolkodtam azon, mikor lett több, mint csak a barátom. Talán akkor, amikor először felfedte előttem személyiségének azt a részét, amit másoknak sosem? De akkor még fiatalok voltunk, túl fiatalok ahhoz, hogy szerethessem. Akkor, amikor pár évvel ezelőtt egy magányosan eltöltött Holdújéven rájöttem, hogy hiányzik? Vagy talán akkor, amikor először megcsókolt, csak hogy azt a lányt le tudja koptatni? Túl sok ilyen pillanat volt az egész baráti kapcsolatunk folyamán, ami ilyen mérföldkő lehetett volna, és igazából lehetetlen volt kiválasztani csak egyet; csak azt tudtam, hogy régen volt már, évekkel korábban, mert már akkor is, amikor kilógtam az iskolából az ötödév elején, csak arra tudtam gondolni, hogy nem hagyhatom magam megölni, mert vissza kell térnem hozzá. - ...nem tudom, régóta.
Óvatoson vonom meg a vállam; azt részletkérdésnek könyvelem el, hogy igazából csak nem olyan régóta merem magát az érzést szerelemnek nevezni, mert hát a létezéséről korábban is tudtam, és régebb óta tartott, mint pár hét, szóval erre nem térek ki fölöslegesen, mert minek? Nem számít ebben a szituációban annyira, a lényegen úgysem változtatna.
És simítása hatására gerincem mentén ekkelemes borzongás fut végig, egy azok közül, amiket nem feltétlenül szexuális értelemben értelmezne az ember, hiszen lényegében csak örülök, hogy megint itt van, ennyire közel, eltekintve attól, hogy testem is reagál a közelségére; de nem gondolok a következményekre akkor, amikor visszahúzom magamhoz, reménykedve, hogy nem ezt a pillanatot fogja választani a menekülésre, mikor végre volt bennem elég bátorság ahhoz, hogy erre a kérdésre is válaszoljak. Végülis rosszabb szituációba már igazán nem keverhetem magam, mint amilyen az elmúlt néhány hét volt...

Elszállt már a dühöm rég, nem viselkedem sértett gyerekként, más foglal le most, hogy ennyire közel van és meg is érinthetem, na nem mintha nem akarná, talán, ha ellenére sem lenne sem  tudna mit tenni ellene, mert én ilyen vagyok. Valahol megnyugszik a lelkem a vallomásában, hiszen most már tudom, hogy szeret, pontosabban azt mondja, hogy szeret. Fontos ez egyáltalán? Nem kellene, hogy az legyen, de mégis érdekel, hogy mi mondatja vele ezt, mi érdeke van ebben, ha akar tőlem valamit, azt enélkül a felhajtás nélkül is elmondhatta volna, a múltkori után talán már meg sem lettem volna lepve.  Nagyzolok, persze. hogy meglepődtem volna, egész biztos voltam benne, hogy csak az pia beszélt…vagyis cselekedett, nem ő, pedig mennyire élveztem! És hogy utáltam rá gondolni, mikor mással voltam, de nem tudtam mit csinálni, mindig eszembe jutottak az ajkai, a simogatása…a nyelve és már kurvára nem érdekelt egyik buta kis rajongó sem, aki alám került, csak Zhexian maradt a fejemben, pedig természetellenesnek láttam az egészet.  Érdekes, hogy ennek ellenére nem bántam, hogy így simul hozzám, egyre nehezebben bírtam magammal, mert az illata, a nyaka…tökéletesen emlékeztem mit kellene tennem, hogy válaszolni is alig tudjon, így csak szélesen elmosolyodtam mielőtt aprót haraptam volna épp oda, ahol múltkori kis szívásnyomaim egyike lehetett, egyenesen az ütőere alá.
-Ártatlan vagyok-vonok vállat flegmán és meg sem próbálom játszani a jó fiút- hiszen tudod, milyen ez a kíváncsiság...
Kíváncsi lennék, hogy érzi most magát, mi jár a fejében és legfőképpen, hogy mit is tudok meg, ha folytatom.  Nagyon nem a megfelelő helyen vagyunk ehhez, bárki bármikor ránk nyithat és megláthatja, ahogyan félreérthetetlenül, rohadtul, kurvára közel vagyunk egymáshoz és én még ennél is közelebbi kontaktusra vágyom. A nyilvánosság lehetősége meg egyáltalán nem érdekel, az én híremnek talán már semmi sem árt, de az is lehet, hogy megint csak a farkam után igyekszem menni.
Nem zavar meg a tény, amit megerősít, tényleg meleg, bár meglep, hogy azt feltételezte, már tudok róla. Lehet, hogy túlzottan el voltam foglalva a magam dolgaival és beteg játékaival, de lehet, hogy szimplán csak nem tudom értelmezni a jeleket, mert nekem semmi sem esett le éveken keresztül. Nem vagyok vak, láttam, hogy nem nagyon csajozik, de ez nem jelentett sokat, mert a legjobb barátomként sem lett volna sok esélye mellettem, hogy felhívja magára a figyelmet. Szép ugyan, de elég visszahúzódó, tipikus mintadiák, épp ez a második szempont, azt hittem sokkal jobban lefoglalják a tanulmányai, mint az, hogy a lányok után rohangáljon. Nemrég talán még az is eszembejutott volt, hogy exeimet keféli, csak ő vigasztalásnak hívja a maga kedves, itelligens virágnyelvén. Néha annyit volt távol, simán nőzhetett volna akkor is, mikor nem voltam a közelében, de ezekszerint inkább csak pasizott furcsa távollétei alkalmával.
-Én meg azt hittem, hogy a lepattanó exeimet kezelgeted…-mosolyodom el kínosan, így már egészen fura, hogy tényleg képes voltam ezt gondolni róla, de hát meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem is szereti a lányokat. Vele kapcsolatban inkább az a tévképzet élt, hogy azért nem szimpatizál, nem randizgat senkivel, mert itt nem talál olyat, aki elég jó neki és ezt még nem is nagyon csodáltam volna, kiváltképp az ő esetében. De, mint az ábra világosan mutatja, néha hiba csúszhat a számításba és egy hozzá hasonlóan maximalista ember is beleszerethet egy ilyen utolsó fuckboyba, mint amilyen én vagyok. Nem vagyok elég jó neki, ebben biztos vagyok, épp ezért esik ilyen jól, hogy mégis…
-Régóta álmodozol rólam?-kérdezem, bár egyértelmű, már tudom. Valahogy ez számomra sokkal hízelgőbb, mint bármelyik felszínes szépkislány rajongása, mert róla többet tudtam, mint bárki másról és időnként még így is azt éreztem, hogy van egy része, amit nem ismerek, amit elrejt előlem. Mindenkinek lehetnek titkai, így normális, hogy neki is vannak, néha mégis érdekel milyen, amikor nem velem van, amikor nem az iskolai szerepében látható éppen.
Aztán eszembe jut az is, hogy valamit biztosan elbaszok, mivel ő szerelmet vallott nekem, nem is sokkal ezelőtt, én pedig még azt sem tudtam kinyögni, hogy köszönöm, nem hogy bármit is visszamondjak neki. Igazából nem is tudom hogyan érzek, csak azt mondom, ami a fejemben van, az agyam pedig reflexszerűen tiltakozik az ellen, hogy bármilyen érzelmi kinyilvánítást tegyek irányába. Nem is nagyon tudom vagy értem milyen szerelmesnek lenni, ez számomra egy nagyon távoli és megfoghatatlan dolog. Csak azt tudom, hogy folyton feszült voltam, míg nem voltunk képesek normálisan beszélgetni, hogy jól esik, ha megérint, hogy szeretem az illatát és…nem tudom, hogy esett-e ilyen valaha a csók, bárki mástól, mint tőle.

Egész eddig hittem abban, hogy sosem fog kiveszni belőlem az önkontroll, amit már gyerekkorom óta neveltek belém, hogy soha, senkiért nem fogom elveszíteni a fejem, és mégis... minden egyes pillanattal, amit Ő a közelemben töltött, egyre közelebb voltam ahhoz, hogy nem figyelve a kifejezetten publikus helyre és arra, hogy bárki ránk nyithatna, kiéhezve és mohón kapjak az ajkai után, és addig csókoljam, amíg ki nem fogyna a tüdőmből az összes levegő... De így csak figyelem Őt, ahogy közelebb húzódik hozzám, ahogy elmosolyodik, eggyel azok közül a mosolyok közül, amik azt súgták, hogy valami közepesen illendő dologra készülne, valami olyanra, ami még inkább elvenné a józan eszem, vagy épp azt, ami még megmaradt belőle. Belé voltam zúgva, mint vak ló a gödörbe, hosszú hónapok óta csak Ő járt a fejemben, senki más; még olyankor is, amikor mással voltam, csak rá tudtam gondolni, elképzelni, milyen lett volna Őt csókolni, vele lenni... És azután a bizonyos este után, mikor végre választ kaptam ezekre a kérdéseimre, már képtelen voltam bárki máshoz is hozzáérni, Ő foglalta le az összes gondolatom és fantáziám, ami csak megerősített abban, hogy már korábban is minden csak róla szólt. Most pedig itt volt, ennyire közel, és emlékezett mindenre, amit azon az éjjelen megtudott, hiszen fogait ott mélyeszti a bőrömbe, ahol a legérzékenyebb a nyakam, ezzel kiszakítva az ajkaim közül azt a halk, kéjes sóhajt, amit az első pillanatban még én sem ismerek fel. Ha így fogja folytatni, a következő néhány percben biztosan a mögötte lévő asztalhoz fogom szegezni, és...
- ...a kíváncsiságod egy nap még a sírba fog vinni, Chikara. - Túl puhán, túl gyengéden gördül le a neve az ajkaimról, mintha csupán ezzel megerősíthetnék minden szót, amit korábban kimondtam; régóta sejtettem már, és most is sejtem, hogy az érzelmeim erősen egyoldalúak, talán jobb is lett volna őket meghagyni ebben a plátói kontextusban, amiben egész eddig éltettem őket, de minden alkalommal, amikor így gondoltam erre az egészre, eszembe jutott az is, hogy az elmúlt néhány hónapban már majdnem meghaltam egyszer, és ha ez egyszer tényleg megtörténne... Akartam, hogy ezt tudja. Ezért is voltam most itt, teregettem ki előtte (majdnem) minden mocskom, hiszen joga volt tudni, mint legjobb, és lényegében egyetlen barátomnak, mint a fiúnak, akit mindennél jobban szerettem.
- Áh, szörnyen kínos lett volna. - Mármint eltekintve attól, hogy az exei voltak; soha, semmilyen körülmények között nem lett volna annyi bőr a pofámon, hogy visszaéljek szegény, rendkívül sebezhető pozícióban lévő lányok bánatával, még akkor sem, ha bármilyen szinten is vonzódtam volna hozzájuk. Volt köztük néhány, akinek az intellektusa lenyűgözött néhány rövidebb, vagy épp hosszabb pillanatra, néhány, akinek a stílusérzéke megfogott, de sokkal többen voltak azok, akiket nem tartottam méltónak arra, hogy az Ő közelében legyenek, mert sem túl okosak nem voltak, sem kifejezetten szépek, sőt, legtöbb esetben a vagyonukon vagy befolyásukon kívül nem sok mindennel rendelkeztek. Néha, amikor túl hosszú időre maradtam magamra a gondolataimmal, hittem abban is, hogy én is egy vagyok ezen érdekkapcsolatok közül, hogy talán tőlem is csak apám pénzét akarhatná, a családom befolyását, vagy bármi mást, amit felajánlhattam volna, de ezeket a gondolatokat sikerült hamar elűznöm, felidézve magamban, hogy azokkal a lányokkal ellentétben előttem megnyílt, valamennyire talán bízott is bennem, hagyta magát megismerni annyira, hogy biztos lehessek abban, nem csak az érdek tartotta mellettem. Hittem a szimpátiájában, abban, hogy valamilyen kontextusban talán tényleg kedvelt, és igazából beletörődtem abba, hogy talán szeretni sosem fog, legalábbis nem úgy, mint én Őt, és... Azt hiszem, kezdem ezt határozottan túlgondolni.
Csakúgy, mint azt, hogy létezik-e egyáltalán jó válasz a kérdésére; határozottan túl régóta vágytam már rá, túl régóta ahhoz, hogy ezt csak így elismerhessem, hiszen a legelső alkalommal, amikor valamivel másabb kontextusban gondoltam rá, mint egy barátra szokás, olyankor még épp csak elkezdtünk ismerkedni, és akkor még csak puszta vágy volt az egész, valaki olyan iránt, akiről azt hittem, sosem kaphatom majd meg. Azt is hittem egy ideig, hogy ha ez valaha meg is történne, akkor azzal együtt el is veszíteném, hogy soha többet nem akarna már látni, de most itt volt a karjaimban és nem menekült, akkor sem, mikor közelebb húztam magamhoz, ezzel végleg megsemmisítve a kettőnk között lévő aprócska, mégis kínzó távolságot; olyan kevés hiányozna most ahhoz, hogy megcsókoljam, és minden egyes másodperccel egyre jobban vonz ez a lehetőség, az, hogy újra megízlelhetném az ajkait... És azt hiszem, azzal többet is fejezhetnék ki, mint bármennyi szóval. Egyébként sem tudom, hogy mondhatnám el neki, hogy már régóta nem vágytam senki másra, csak rá, és mindenki más, akivel esetleg kapcsolatba kerültem azóta, csupán eszköz volt ahhoz, hogy kiéljem a vágyaimat, semmi sem kötött hozzájuk - arról nem is beszélve, hogy azóta az éjszaka óta képtelen voltam bárki máshoz is hozzáérni, aki nem Ő lett volna. Ezt mégis hogy fejezhettem volna ki egyszerű szavakkal?
-Hát... - Ezzel kezdem; de sosem fejezem be a mondatot, hiszen gondolataimat eltereli valami más, tekintetem lassan siklik lejjebb, az ajkaira, és mielőtt jobban meggondolnám, mit csinálok, vagy épp mennyire helyes az, amit csinálok, ajkaim már az övéire simulnak, hogy csókba invitáljam, talán kissé félve és bizonytalanul, de szeretném rá bízni, milyen irányban is fogunk haladni innentől, mert nekem már nem volt több mondanivalóm, már mindent tudattam vele, amit akartam... És igazából még az sem zavart, hogy nem kaptam konkrét választ mindarra, amit mondtam; igazából nem is volt szükség rá, beértem azzal is, hogy most itt volt... Minden másra rengeteg időnk volt még, egy egész félév, mielőtt elhagytam volna az iskolát.

Már meg sem tudom mondani, mikor vált a hobbimmá, hogy olyan reakciókat, tetteket hozzak ki Zhexianból, amik egyáltalán nem jellemzőek rá, most is ezt csináltam. Nem vallott rá, hogy itt legyen velem fényes délután, egy elhagyatott teremben egy korántsem elhagyatott folyosón és így simuljon hozzám. Még a múltkori után is meglepő, amit művel, holott ott aztán végképp nem túl illendő dolgokat csináltunk szabadtéren a hidegben, még mindig tökéletesen emlékszem minden percére, mintha nem is kellett volna meginnunk másfél liter alkoholt, hogy bármit kezdeni tudjunk egymással. Most egy korty sem kell, látom, hogy fájdalmasan egyszerűen az ujjam köré csavarom, de mégis van benne kihívás, szinte végig passzív marad, nem reagál sok mindennel, csupán rezdülések, hangok, a testén végigfutó egy-egy alig észrevehető remegés van, de nekem ez bőven elég. Tőle talán kevesebb is elég lenne, úgy harapok nyakába, mintha csak erre vártam volna már hetek óta és nyögésére széles, elégedett vigyor kúszik ajkaimra, mert ilyenkor érzem igazán, hogy az enyém.  Az után az éjszaka után nem éreztem ezt, holott ott voltak a harapásaim nyomai a nyakán, a mellkasán, de nem beszélt vele, nem érdeklődött irántam, mintha csak direkt vonta volna meg magát tőlem és ez mindennél nagyobb sértés volt számomra. Életemben nem gondolkodtam el azon, hogy milyen teljesítményt nyújthattam, többnyire vagy elégedett voltam magammal vagy egyáltalán nem izgatott, hogy jó volt-e a másiknak, de Zhexian esetében reméltem, hogy nem én vagyok számára a szerencsétlen, aki tíz perc után elment és se tűzijáték, se szex, se semmi, de most talán még bármi lehet. Nem tudom mennyire lehet eltéríteni az eredeti céljától, miszerint komoly beszélgetésnek kellene zajlania kettőnk között, de én inkább csak félreérthetetlenül simítok végig a karján.
-Szerencsére nem olyan családból származok én, hogy féljek a haláltól-kacsintok rá szemtelenül, nem nehéz dolog kitalálni mi is a kis játékom lényege, pláne neki, aki már olyan rég és elég jól is ismer.  Szeretem tőle hallani a nevem és én is szeretem az ő nevét, talán ez valami… nem szerelem, de valami, mert valamis még csak-csak lehetek, de szerelmes…nos arra semmi szükségem éppen most. Annyit tudtam, hogy talán kellene mondanom valamit, mégiscsak illik, de nem igazán jut eszembe semmi, ez nem egy olyan beszélgetés, aminek során meglapogathatom a hátát és azt mondhatom „igazán ügyes vagy, amiért belém tudtál szeretni annak ellenére, amilyen vagyok.” Mielőtt túl hosszan gondolkodhatnék ezen kezd kellemetlen lenni a csönd és el is terelődik a téma, így vigyoroghatok azon a tényen, hogy valaha is azt tudtam gondolni, hogy Zhexian bármelyik volt nőmhöz hozzáérne.
-Igazad van-kacsintok rá- túl szép a te lelked ahhoz, hogy kedves kislányokat vigyél rút bűnökbe-az utolsó néhány szónál már nem tudom visszafogni gonosz kacajom. Tapasztalataim szerint az én drága legjobb barátom csak addig a pontig volt széplélek, míg nem nekem könyörgött igencsak részegen, hogy csináljak vele valami olyat, ami nagyon nem felel meg a társadalom által támasztott elvárásoknak.
Ha meg már elvárások…most, hogy bevallotta, nem a lányokat szereti folyton azon jár az eszem, hogy vajon mióta szerelmes belém. Vajon előtte is érzett valamit? Vágyott rám például aznap, mikor félmeztelenül edzettem a frissen hullott hóban, esetleg épp ezért jelent meg körülöttem? Nem, biztosan nem, hiszen ő mindig annyira tanul, hogy majd beleszakad, de talán néhány lopott pillantást vetett rám, lehet, hogy szépnek találta a testemet, a mozdulataimat, lehet, hogy aznap éjjel rólam álmodott, mint ahogy néhány hete én álmodom vele. Bármilyen kellemetlen belegondolnom, de azok után az éjjelek után bármit megtettem volna egy apró csókjáért, simogatásáért, azért, hogy megint úgy nézzen rám, mint aznap éjjel tette, úgy, hogy érezzem, mindennél jobban akar.
-Hát..-ismétlem meg, amit mondott, majd mikor észlelem hová is siklott e tekintete megnyalom az alsóajkám,ezt a mozdulatot épphogy be tudom fejezni, már meg is kapom, amit akarok. Nem tűnik túl magabiztosnak, de szerencséjére én az vagyok, így sokkal hevesebben reagálok, mint, ahogy ő kezdeményez, kezem a hajábatúr, míg nyelvem az övét keresi. Szabadon maradt kezem eközben egyre lejjebb simít, már a csípőjén is túl vagyok, talán nem kellene ilyen provokatív módon hozzáérni, de nem igazán tudom most megállni.
-Remélem ez még mindig tetszik-suttogom az ajkai közé, miközben a kezem már valahol az öve környékén jár.

Hihetetlen, miket tett velem ez a fiú; néha még mindig értetlenül álltam azelőtt, hogy ilyen könnyen az ujjai köré tudott csavarni, de már beletörődtem, hogy Őt nem lesz ilyen egyszerű kidobnom az elmémből, hogy Ő már jó időre ott fog maradni, akár akarja, akár nem. Igaz, még nagyon nem tudtam, mihez kezdhetnék ezzel a tudattal, mert életemben először éreztem olyan dolgokat, amiknek jelentőségük is volt, és nem akartam ezt elbaszni azzal, hogy magammal rántom Őt valamibe, amit talán nem is akarna. Talán nem is a halál volt az, amitől mindkettőnknek félnie kellett volna - hiszen én már farkasszemet néztem vele nem is olyan régen (vagyis inkább rókaszemet, és azokat a karmolásnyomokat már életem végéig hordani fogom... egyedül szerencséje, hogy a tetoválásomig nem ért el, különben kifüstölném a rohadékot Naoto egész lényéből, na de izé, vissza a jelenbe); sokkal inkább az üres semmiségtől féltem, az esetleges csalódástól meg attól, hogy elveszíthetném Őt, ez bármilyen módon is történne meg. Igaz, nem kellett volna ennyire előre szaladnom a tervezésben, hiszen még senki sem hozta szóba az esetleges negatívumokat, sőt, pont ellentétesen, nagyon nem hoztunk szóba semmit sem, az egész szándékom, ami a beszélgetést érintette, valahol félúton elveszett, elfeledve, elhanyagolva. Képtelen voltam bármiféle decens mondanivalót megosztani Vele, amíg ennyire közel volt, ennyire provokatívan viselkedett, mintha tudta volna, mire vágytam az elmúlt hetekben. Ennyire kiszámítható lennék...?
-Hát... Ezt jó tudni. - Igaz, nem ebben a kontextusban, sokkal inkább a jövőre nézve raktározom el magamban ezt az információt, azzal a gondolattal, hogy mellettem igazából nem várt rá semmi jó, csupa probléma voltam és közveszély, és ha egy nap az életem ennél szervesebb része is akarna lenni, akkor bizony késznek kell lennie arra, hogy a halál minduntalan a sarkunkban lesz majd; de ez egyelőre még nem volt aktuális, így csak valahová a margóra írom fel, jelentéktelen megjegyzés - mert hát ki gondolna a halálra egy ilyen pillanatban?
Egy ilyen pillanatban, amikor másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy - a szavaival élve - bűnbe vihessem, mármint nem a kedves kislányokat, hanem Őt, akár itt és most is, ennek a korántsem elhagyatott folyosónak ebben az egy, elfeledett termében; nem volt rám jellemző az efféle viselkedés, általában képes voltam uralkodni magamon annyira, hogy még csak a gondolataim se kalandozzanak el, hogy még véletlenül se láthasson az álarcom mögé... Vagyis eddig így volt, akkor is, amikor azon a napfényes, téli napon a frissen hullott hóban edzett, gyönyörű volt, eterikusan csábító, és a fél kezem levágtam volna csak azért, hogy akkor hozzáérhessek (mármint leszámítva azt a nyilvánvaló tényt, hogy ebben az esetben a kézlevágás teljesen célszerűtlen lett volna), mégse faltam fel a tekintetemmel, kitartóan bújtam a jóslástan tankönyvem, amit utána újra el kellett olvasnom - hiszen ha a tekintetem nem is, de a gondolataim elkalandoztak, és emlékszem, hogy azután volt jó néhány álmatlan éjszakám, amiket Ő okozott... Csakúgy, mint az emlékezetes, alkoholpárlatos esténk után is, bár ott legalább két hétnyi álmatlan éjszakám volt, vagy nappalom, ha figyelembe vettük azt is, hogy néhány órán is sikerült elaludnom, mert az alvásra kijelölt időmet valami teljesen másra pocsékoltam el - már ha egyáltalán az iskola területén tartózkodtam. Nem tudom, miért éltem abban a hitben, hogy a menekülés lesz a legjobb problémamegoldási módszer, akkor épp jó döntésnek tartottam, hogy elhidegüljek tőle (mármint azt leszámítva, hogy nem sikerült, de a koncepció jó volt - mint a kommunizmus a Szovjetúnióban, az ötlet jó volt, csak a kivitelezés pocsék - bár szerintem erről még jó néhány évig nincs jogom tudni), aztán rá kellett jönnöm, hogy ez egy volt a legszarabb döntések közül, amiket valaha is meghoztam, de mivel a hibáimat se tudom elismerni, hát...
- A "szép lelkem" egyedül téged akar bűnbe vinni... - Aprócska, ám annál gonoszabb mosolyra húzom az ajkaimat; ketten is játszhatjuk ezt a rendkívül gyerekes játékot, és míg minden normális esetben talán meg is mondanám neki, hogy ez teljesen fölösleges amúgy, inkább csak felveszem a fonalat, afféle "mert miért ne?"-alapon; pedig monologizálnék, azt kéne most tennem, hiszen mielőtt elhagyta volna az osztálytermét, még rengeteg mondanivalóm volt számára, rengeteg magyarázattal tartoztam Neki, de jelen pillanatban még egy döglött macskában is több akaraterő lehetett, mint bennem, hiszen abban a pillanatban elvesztem már, hogy nyelve végigsiklott alsó ajkán, onnantól kezdve nem volt több mondanivalóm... Vagy legalábbis semmi olyan, ami nem várhatott még legalább néhány percet.
Sokkal akaratosabb, mint amilyennek emlékeztem rá; ujjai durván marnak a hajamba, és akaratlanul is belenyögök a csókba, kicsit sem fair, hogy egy este elég volt neki, hogy kiismerje a preferenciáimat, ráadásul ki is használja őket ellenem - pedig én is ugyanezt tenném a helyében, meg nem a helyében is, ha épp nem lennék meglepődve azon, mennyire nem zavarja az, hogy bármelyik pillanatban ránk nyithat valaki. Ennek ellenére az első, pillanatnyi meglepetés után már igyekszem lépést tartani vele, hasonló hévvel viszonozni a csókjait, hiszen csak erre volt szükségem, valami bizonyítékra arról, hogy talán Ő is ugyanannyira vágyott rám, mint ahogy én vágytam rá, és ennyi bizonyíték elég is volt; szinte ösztönszerűen simulok a keze alá, hiszen ez volt az, amit egész eddig hiányoltam, a közelsége, az, hogy hozzám érjen, hogy legalább annyira kívánjon, mint azon a ferális éjszakán.
- Hidd el, hogy bármit megtehetnél és tetszene... - Halkan, zavartan nevetek; szokatlan még a tudat, hogy ennyire őszintén kimondhatok mellette dolgokat, amikre korábban még csak nem is gondolhattam a társaságában, talán nem is tudom még kezelni a helyzetet, hiszen megint nem a fejemet használom, a józan eszem megint csak kikapcsolt, amíg a közelében voltam... De beszélgetni még ráérünk majd, egyelőre csak közelebb akartam Őt tudni magamhoz, megint érezni bőrének puhaságát a kezem alatt, csak egy pillanatig még, mielőtt vissza kéne térnünk a szürke hétköznapokba, a társadalmi normák közé, amik nem engednék, hogy szinte már a körmeim a csípőjébe mélyesztve húzzam Őt közelebb magamhoz, nem törődve a hellyel és idővel, sem az esetleges következményekkel. Kíváncsi voltam, vajon tudatában volt-e annak, hogy mekkora hatalommal bírt velem ebben a pillanatban - és nem bántam volna, ha ezt kihasználta volna, hiszen tagadhatatlanul a rabja voltam, hát miért ne lehettem volna a játékszere is erre a néhány pillanatra, hogy beleveszhessünk az édes feledésbe?

Az elején még beszélgetni akart, elmondani mindent, de talán nem hagytam, nem tudom, azt hiszem épp eleget mondott, de biztos vagyok benne, hogy ez korántsem minden titka. Pedig, ha engem szeret, pedig, ha azt akarja, hogy sokáig tudja lekötni csapongó figyelmem mindent el kell mondania. Leginkább azt, ami sötét, ami gusztustalan, ami mélyen van, mert az érdekel csak igazán, még az ő esetében is kell lennie valaminek, ami legalább minimálisan borzalmas. Nem lehet ennyire fájdalmasan tökéletes és fogadni mernék rá, hogy nem is az, kíváncsi lennék például, hogyan is lehet ilyen fiatalon tetoválása, pláne arra, hogy milyen okból, de mielőtt még vallatni kezdeném…jó lenne megtudni, hogy pontosan meddig is tart az a bizonyos rókaminta. Próbálom ezzel lekötni magam, de valahol a gondolataim közt még mindig ott van megbújva a sarokban annak lehetősége, hogy esetleg mondjak valamit azzal kapcsolatban, hogy én mit érzek.  Baromság! Érzek egyáltalán valamit? Érzek én bármikor bármit, amit ilyen értelemben egyáltalán fel lehet hozni? Nem, nem hiszem, már a gondolat is öles faszság volt, hiszen engem semmi más nem mozgat, mint a kangörcs, esetleg még a szimpátia, amit Zhexian iránt érzek. Tény, hogyha már valaha egy fiúval kell –vagy akarok, mert nyilván akarok, senki sem tart pálcát a fejemhez- lennem, ő számomra a legjobb lehetséges választás, mert bármi is volt vagy nem volt köztünk az elmúlt hetekben, azt nem tudom vitatni, hogy bízok benne. Alaposan rászolgált, hiszen körbevihette volna a hírt, véres katana módjára az egész iskolában, hogy pontosan mit is csináltunk azon az éjszakán odakint a birtokon. Meglepő módon nem aggódtam, hogy egyáltalán elmondja-e bárkinek, nem olyan embernek ismertem, akire jellemzőek lennének az ilyen gyerekes megnyilvánulások, kettőnk közül mindig is én voltam az infantilis és én is maradtam.
-Szamurájnak kellett volna születnem-vigyorgok rá magabiztosan, holott több, mint valószínű, hogy kegyetlen szar szamuráj lennék, de ha már az Itou família egykoron szamurájcsalád volt kénytelen vagyok ezzel a ténnyel is megtámogatni hihetetlen bátorságom.  Biztosan fényezném még kicsit magamat, de aztán jobban kezd érdekelni, hogy miért is bámul rám úgy, éppen úgy, mint azon az éjszakán, ahogy végigcsókolta a mellkasam, a hasam és…Chikara, ne fantáziálgass inkább maradj a jelenben, hátha megint megtörténik! Már megint olyan közel van, tényleg nem kellene sok, hogy megcsókolhassam, de most sokkal inkább érdekel, hogy mennyire is tud vágyni rám, rá tudom-e venni, hogy ő csókoljon meg. Ujjaim gyengéden simítanak végig a nyakán, a mellkasán, miközben hozzádörgölőzöm, magamat is kínzom ezzel, csak az nyugtat, hogy remélem neki sem közömbös, amit művelek. Hetek óta nem viselkedtem így senkivel és ez az én esetemben igenis nagy dolognak számított, ennyire foglalt hát le hol lehet Zhexian, mit csinálhat és kivel lehet.
-És a szép tested…-kérdezem, ahogy kicsit feljebb húzom az iskolai ingjét, épp csak annyira, hogy megnézhessem a tetoválását és végigsimíthassak rajta-…mit akar?
Nyilvánvalóan egyértelmű, mindenesetre vicces, hogy velem kapcsolatban éppen az általam használt kifejezést mondja, mintha még lehetséges lenne bűnbe vinni. Bár…jobban belegondolva neki még sikerülhet, hiszen még mindig elmondhatom magamról, hogy vannak dolgok, amik nem történtek meg köztem és egy másik fiú között, ezen változtathat, ha akar, akár itt és most. Ezért csókolom végül olyan türelmetlenül, követelőzően és érzem, hogy épp erre volt szüksége, talán így érzi azokat a dolgokat, amikről nem tudok beszélni, de talán nem is akarok, épp elég így kimutatni őket.
-Bármit…?-nevetem el magam és direkt rendkívül lassan csatolom ki az övét. Valószínűleg még ez a kis semmi sem helyes egy elhagyatott tanteremben, amire most készülök, de be kell valljam, hogy ehhez hasonló dolgok engem sosem izgattak. Ez a bármi, amiről beszél sokkal inkább, mintha valahogy élvezné, hogy felkínálhatja magát nekem, épp ő, akiből ezt sosem néztem volna ki, ez csak még egy dolog volt a sok közül, ami érdekessé tette.
Nem szabadna gondolkodnom, de akaratlanul is ott motoszkál a fejemben a kérdés, vajon volt valakivel mióta akkor és ott elméletileg részegen nagyon máshogy kezdtünk egymásra gondolni?
-Hozzádért valaki azóta?-kérdezem, miközben a hájánál fogva kicsit hátrahúzom a fejét, másik kezem pedig a nadrágjába férkőzik, hogy az alsónadrágján keresztül simogathassam. Nem mondom, hogy nem vagyok elégedett, hiszen már most érzem, hogy hatással voltam rá, ez is volt a célom, emellett talán így akartam kimutatni a dominanciámat.
-Ugye nem?-suttogom neki és magam sem tudom miért foglalkoztat ez ennyire, de őszintén remélem, hogy nemleges választ fogok kapni, mert bármilyen bizarr is, azt akarom érezni, hogy azóta az éjszaka óta csak az enyém.

Azt hiszem, megint egy rossz irányból közelítjük meg a dolgokat; bár igazából nem volt ellenemre a közelsége, az, hogy ennyire felbátorodva merte elvenni azt, amire vágyott, de egy józanabb részem tudta, hogy ha ezt itt és most a padló alá söpörjük, akkor talán soha többé nem térünk vissza rá, csakúgy, mint sok egyéb dologra sem, amiket a barátságunk hosszú évei alatt felhalmoztunk. Egy valamivel érzelmesebb, egész eddig elfojtott részemnek szüksége lett volna arra, hogy ezeket megbeszéljük, mert gyakran éreztem úgy, hogy a saját titkaimnak és hazugságaimnak a rabja vagyok, és szabadulni akartam ebből a kalitkából, egész eddig sikertelenül; és már most tudtam, hogy ez sem lesz az a pillanat, amikor végre felnőtt emberek módjára leülünk, hogy megbeszéljük az esetleges problémáinkat. Nem hibáztattam Őt ezért; valamilyen szinten erre is fel voltam készülve, hogy a dolgok ilyen fordulatot vesznek majd, legutóbb is kudarcba fulladt a beszélgetés, amikor átengedtük az alkoholnak az irányítást, és valahol az a szituáció is tüskeként maradt meg bennem, mert akkor is annyi mindent akartam neki mondani, mégis...
- De ha szamurájnak születsz, akkor sosem találkozunk. - Mosolyogva ingatom meg a fejem, akaratlanul is felidézve magamban mindent, amit mágiatörténet órák alatt sikerült megtanulnom a szamurájokról és a kínai-japán kapcsolatokról azokban az időkben, de igazából nem jutok sokra; pedig sokat kéne erről is tudnom, de fizikailag vagyok képtelen rábírni magam arra, hogy a tananyagra fókuszáljak, mikor ennyire közel van hozzám, és pont úgy ér hozzám, mint azon az éjszakán, és igazából nem is akarok már tiltakozni az ellen, amit érzek iránta, mind ténylegesen érzelmi szinten, mind fizikailag. Így, jobban belegondolva már azt sem tudtam, hogy sikerült ennyi éven át eltitkolnom előle a dolgok tényleges valóját, magamról, meg arról, hogy éreztem iránta, de volt ennek most jelentősége?
- Téged... Csakis téged. - Nehezemre esik kimondani ezeket a szavakat, mintha a hangom már a torkomban elhalna, mert fölöslegesek a szavak, már legutóbb is azok voltak; már csak a csókja is sokkal többet mond el, mint amit szavakkal kifejezhetett volna, vagy akár én is kifejezhettem volna, mert azt már korábban tapasztalhattuk, hogy a monologizálás és érzelemkifejezés nekem sem volt igazán az elemem, talán egyszerűbb lett volna mindent egy levélben kiírni és továbbítani Neki, ahelyett, hogy komplett hülyét csináltam itt magamból. Igaz, valamennyire visszaránt a jelenbe az, hogy feljebb simítja az ingem, és valami eddig idegen, jeges hideg a bordáimra mar a vaskarmaival, hiszen eszembe jut a ferális éjszaka a szentélyben, és a három kifejezetten csúnyán behegedt, sötét meggyvörös heg az oldalamon, amikről Ő még nem tudott; a pánik egy pillanatra eluralkodik rajtam, de mikor keze végül elindul lejjebb, hatalmas kő esik le a szívemről, mert ezt is sikerül a szőnyeg alá söpörni, elhalasztani egy későbbi időpontra, ami talán sosem fog elérkezni.
A pillanatnyi szívroham ugyanolyan gyorsan múlik el, ahogy jött; a pillanatnyi káosz a fejemben azzal együtt csitul el, hogy kicsatolja az övem, a kétségeim helyét újra átveszi az iránta érzett vágy, amin talán már akkor se tudnék uralkodni, ha akarnék - hiszen amióta csak legelőször megcsókolt, vágytam arra, hogy egy nap felkínáljam magam neki, hogy engedjem Őt dominálni, még ha nem is minden egyes, potenciálisan adódó alkalommal, de legalább egyszer, mert bíztam benne, szerettem és vágytam rá, és mivel szavakkal ezt nem tudtam kifejezni, mi más lett volna a jó megoldás erre? Kérdésére is csupán egy apró bólintással válaszolok, bármit is találna ki, megengedném neki, hiszen csak kérnie kéne; kíváncsi voltam, hogy vajon tudta-e, hogy ez így működött, hogy rajta kívül nem akartam senki mást, sem most, sem máskor - hiszen azóta az éjszaka óta nem is igazán tudtam másra gondolni, csakis Rá, mintha csak valami berögződés lett volna, egy ígéret, ami az egész lényembe beleégett, és amit nem törhettem volna meg akkor sem, ha akartam volna. Igaz, akkor pont csalódott voltam, hogy nem fogadta el a lehetőséget arra, hogy domináljon, már akkor hajlandó lettem volna átadni magam neki, az egész lényem; de most jóformán nem is győzöm neki felkínálni a lehetőséget, Ő maga veszi el, és bármennyire is igyekszem, nem tudom elfojtani a kéjes nyögést, ami ajkaim közül szakad ki, mikor a hajamba túr, és macskamód simulok a keze alá, többért könyörögve. Sosem gondoltam volna, hogy lehetséges lenne ennyire vágyni valaki közelségére és érintésére, de most, hogy ez megtörtént, egyszerre voltam izgatott és halálra rémült, leírhatatlanul boldog és kegyetlenül bizonytalan is, de azt hiszem, ennek már csak így kellett lennie...?
- Nem... Rajtad kívül nem volt senki más. - Elhaló sóhaj minden szó, amit kimondok, és szabad kezemmel muszáj a legközelebbi asztallap szélébe kapaszkodnom, hogy a lábaim ne mondják fel a szolgálatot; ez az a pillanat, amiben megbánom, hogy egy osztályteremben vagyunk, talán taktikai szempontból sokkal jobb lett volna egy valamivel félreesőbb helyet választani, valami olyat, ahol szabadon azt tehettünk volna, amit akartunk... De végül is az ajtót bezártam mögöttünk, innentől kezdve mi lehetett a legrosszabb, ami megtörténhetett?

Éreztem, hogy rosszul kezelem a helyzetet, hát persze, hogy éreztem, de egyszerűen nem tudtam mást tenni. Egyrészt mert hiányzott, a teste, a közelsége, az illata, mindene, de ezt sehogy nem tudtam volna neki elmondani, mert képtelen vagyok rá, mert az utolsó ember, akit valaha hiányoltam az az apám volt évekkel ezelőtt, de ez egy ettől merőben különböző szituáció volt. Nem akartam úgy bánni vele, mint ahogy bárki mással tettem volna egy hasonló helyzetben és nem is igazán tettem ezt, de kicsit tartottam tőle, hogy ő majd épp erre az következtetésre fog jutni.  Szerelmet vall nekem, megalázza magát azzal, hogy rajongó kisfiú módjára koslat utánam, én pedig azonnal kihasználom a törékeny érzelmeit és a láthatóan felfokozott helyzetét, hogy megkapjam tőle még azt is, amit a múltkor ki kényszerültem hagyni. Vajon, hogyan kellene jeleznem, hogy nem erről van szó?
Az igazság az, hogy bármekkora játékos és egyben tehetséges Casanova is voltam sohasem értettem azokat az embereket, akik tényleg képesek voltak belémszeretni. El sem tudtam képzelni mit érezhetnek, mikor rám gondolnak, rám néznek vagy hozzám érnek, azt pedig végképp képtelen voltam meglátni, hogy mit szeretnek bennem annyira, leszámítva a külsőmet ugyanis semmi őszintén kedves vagy szerethető nem volt bennem. Csak a srác voltam, akinek mindig kellett valami és mindig meg is szerezte, legyen bármilyen visszataszító a terv és annak kivitelezése.
-Az nagyon szomorú lett volna-bóintok, mert tényleg hálás vagyok a sorsnak vagy az isteneknek azért, amiért összekerültem Zhexiannal, hiszen nem tudhatom lenne-e még egy ember, aki képes elviselni és még szeretni is úgy, ahogy vagyok…vagy legalábbis egy őszintébb megnyilvánulásokkal rendelkező énemet. Ő az, aki időnként láthatja mi is van az álarc mögött, régóta ismeri a játékszabályokat és most mégis benne van, nagyon is. Nem is nagyon érdekelnek már a szamurájlét örömei, sokkal inkább ő az, aki leköti minden figyelmem. Vajon mit gondolhat rólam? Magáról? Kettőnk helyzetéről? Sok mindent megadnék, hogy tudhassam mi jár a fejében.
-Mégis mit szeretsz te bennem?-teszem fel a kérdést, ahogy végigsimítok az oldalán, a felfedett tetoválásán. Nem kell tudnia, hogy ez a kérdés mennyire komoly is, hogy ez életem nagy talánya, csupán kíváncsi vagyok a válaszára, de az arcán egy pillanatra olyan páni félelem fut át, amire nem igazán számítottam. Vajon a kérdésem lett volna ennyire rémisztő? Mert az érintéseimet már megszokhatta volna azon a bizonyos estén is, pontosabban nem gondoltam volna,hogy ezzel még különösebben meg tudom lepni. Legalább engem akar, legalább kimondja, szinte csak sóhajtja a szavakat, ezzel éltet és helyez azonnal maga fölé, pedig korábban ő volt fölényes, okosabb, tehetségesebb és lássák csak mind az istenek és emberek, hát most nem mindent megtesz, hogy alám kerülhessen? Van bennem némi rosszindulat ezzel a gondolattal kapcsolatban, az érzelmei, a tény, hogy pont ő szerelmes belém kicsit olyan, mintha a sors hirtelen fölkínálná azt, ami nekem van és nekem nincs azáltal, hogy őt magát kaphatom meg. Sosem hittem volna, hogy józanon is így fog rám nézni, hogy ilyeneket fog nekem mondani, hisz még a végén elhiszem, hogy tényleg bármit megtehetek vele annak pedig nem hiszem, hogy szép vége lenne.
Hangját hallva szélesen elvigyorodom, elégedett vagyok, mind a nyögésével, mind a válaszával, bár nem hiszem, hogy mert volna mást mondani, elég okos hozzá, hogy hazudjon, de hogyan lenne most képes rá? A teste és minden rezdülése elárulja, egyébiránt nekem sem olyan könnyű belehazudni a szemembe.
-Helyes válasz-bólintok és már simogatom a haját, miközben másik kezem lassan mozdul a nadrágjában, szórakoztatónak találom, hogy itt és most csinálom ezt vele és mégcsak nem is tiltakozik. Még soha nem láttam ilyennek és ez az érdekes differencia nagyon izgatta a fantáziámat, kezdtem kíváncsi lenni, hogy meddig is lehet vele elmenni-na még egyelőre nem úgy, csupán gondolati síkon- ebben az elhagyatott teremben, mi lesz az a pont, aminél leállít, ha pedig nem teszi…
Túl sok mindenre gondolok, mikor lépéseket és hangokat hallok beszűrődni a folyosóról.  Bal kezem, ami eddig haját simogatta, most a szájára simul, nehogy véletlen lebuktasson minket, közben jobbom lassú mozdulattal siklik az alsónadrágjába. Tekintetem az övébe fúrom, látni akarom a reakcióját, a léptek pedig megállnak. Nem közvetlenül az ajtó előtt, de épp elég közel ahhoz, hogy halljanak minket…már ha nem maradunk elég csöndben.
-Csssss-súgom a fülébe még mindig ördögien vigyorogva.

Túl sok kérdés zakatolt a fejemben, hogyanok és miértek, ezer és egy témában, de sajnos kétségem is egyre több lett minden egyes másodperccel, ahogy kerülte a válaszadást minden szóra, amit kimondtam; igazából fel voltam készülve arra, hogy nem fogja csak így, játszi könnyedséggel viszonozni a vallomásom, de erre a néma csendre nem számítottam, talán még az is jobb lett volna, ha simán a fejemhez vágja, hogy "köszi", de ez a tudatlanság kikészített, és hiába ismertem Őt annyira jól, amennyire, már magam sem voltam biztos abban, hogy min is állok egész pontosan. Kitűnően ismertem a játékszabályait; éveken át láttam őt akcióban, volt időm kitűnően kiismerni minden egyes viselkedésformáját, az ismétlődő sémákat és mintázatokat, gyakran egyszerűbb is volt eligazodnom rajta, mint saját magamon, de most... Most semmiben sem voltam biztos. Túl egyszerűen csavart az ujjai köré, elvette a hangom, hogy válaszolni se tudjak a szavaira, elvette az összes józan gondolatom, csak azért, hogy utána kiüthessen a saját nyergemből, feltéve a kérdésr, amitől talán még jobban féltem, mint attól, hogy felfedezi az oldalamon éktelenkedő sebeket.
Így, jobban belegondolva, fogalmam sem volt, mit szerettem benne - mármint nem azért, mert nem volt benne semmi szerethető, vagy mert bemeséltem magamnak ezt az egész iránta érzett szerelmet, sokkal inkább azért, mert meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ízeire szedjem az egész személyiségét és pedesztálra emeljem azokat a dolgokat, amiket szerettem és eldobjam azokat, amiket nem, és így a válasz sem volt annyira egyszerű, mint azt szerettem volna. Mondhatnám azt, hogy mindent szeretek benne, de az hazugság lenne, hiszen voltak olyan dolgai, amik irritáltak és amik miatt néha legszívesebben addig csapkodtam volna a jóslástan könyvemmel, amíg soha többet nem csinálná őket; de aztán ott voltak azok a dolgok is, amikkel olyan könnyedséggel csavart az ujjai köré, hogy azon én is meglepődtem, ott voltak azok a pillanatok, amikor megnyílt előttem és beláttam az álarca mögé, és olyankor akár meghalni is hajlandó lettem volna érte, és még csak kérnie sem kellett volna. Azt hiszem, ezek voltak azok a pillanatok, amikor mindenféle feltételek és kétségek nélkül tudtam Őt szeretni, amikor nem volt bennem semmi félelem és nem kellett eljátszanom valakit, aki nem voltam; minden más pillanat sokkal komplikáltabb volt, mindkettőnk számára, titkok és hazugságok tucatjainak hálójában éltük a mindennapjainkat, és ezeket nem tudtam csak úgy elfelejteni, főleg, mert nekem volt belőlük a legtöbb, és... És ettől a kusza gondolatmenettől eltekintve fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. Hogy mit szerettem benne? Mindent. Semmit. Azt, hogy az egyetlen biztos pontom volt a Sötétség közepén. Azt, hogy Ő maga volt az őrület, ami a fejemben élt.
- Mindent. Semmit. Téged. - Talán jobban is kifejteném ezt, ha nem lennénk ebben a szituációban, ha épp nem terelné el a figyelmem a gondolkodásról azzal, ahogy hozzám ér; egyszerre ébred fel bennem a pánik, és az iránta érzett vágy, és ha valamikor is lenne megfelelő pillanat arra, hogy leállítsam és próbáljam újra felvenni a beszélgetés fonalát, az valószínűleg most lenne... de képtelen vagyok Őt eltolni magamtól, nem tudok, talán nem is akarok nemet mondani, határozottan túl régóta vártam arra, hogy ez megtörténjen, és most, mikor nem utasított el, miért akartam volna én megszakítani a dolgokat?
Igazából ez is egy volt azon pillanatok közül, amikre vártam az elmúlt hetekben, mert nem is maga az önkéntes cölibátus volt az, ami a legjobban kínzott ez idő alatt, hanem Chikara hiánya; ez idő alatt talán egyszer fordult meg a fejemben, hogy keressek valakit, aki hasonlítana rá, ideiglenesen betöltené az űrt a szívem helyén, de még az első csókig sem jutottam el vele, amikor már tudtam, hogy ebből semmi sem lesz. Nem akartam senki mást Chikara Itou-n kívül, és ezt nehéz volt elismernem - vagy legalábbis kimondani hangosan, mert az már nem csak egy vallomás lett volna, hanem lassan már eskü, valami olyan dolog, amire talán egyikünk sem állt készen, semmilyen szempontból sem.
A dícsérete valamiért kellemesen megsimogatja az egómat; valahol mélyen valami perverz örömmel tölt el az, hogy ennyire elégedett velem, csakúgy, mint az, hogy végre nem fél a kezébe venni az irányítást és dominálni - nem, mintha ellenemre lett volna az, hogy Ő legyen alattam, ez is egy rendkívül kecsegtető gondolat volt, de ebben a pillanatban így is tökéletes volt, akartam, hogy irányítson, hogy rendelkezzen fölöttem, pedig korábban sosem vágytam erre, sem Vele, sem másokkal, és még magam sem voltam biztos abban, mi változott, csupán kiéhezve, macskamód simultam a keze alá, átadva magam a különböző érzések és érzelmek kavalkádjának, amiket Ő ébresztett bennem...
...de a pillanatnak hamar vége szakad, mikor keze ajkaimra simul, és én meglepetten pislogok rá párat, mielőtt meghallanám a folyosóról beszűrődő hangokat; és egy pillanatig még naivan hiszek abban, hogy nem használná ki a lehetőséget, de megteszi, és a nyelvemre kell harapnom, hogy ne nyögjek fel, magunkra vonva ezzel a figyelmet. Legszívesebben mondanám neki, hogy mennyire kegyetlen és önző dolog, hogy így kínoz, de valahol, nagyon mélyen, letagadhatatlanul élvezem, hogy kockáztat, hogy ennyire bátor, és rájövök, hogy azt sem bánnám, ha ezen nem fejezné be, ebben a pillanatban mindent megengednék neki, még annak ellenére is, hogy az ajtón túli delikvensek még fel is figyelhetnének ránk, mert bármennyire is szégyenteljes dolog ezt elismerni, de elég hangos tudtam lenni szex közben.
Van a másodpercnek az a töredéke, amikor nem tudom hova tenni azt az aprócska, ördögi vigyort, amire húzza az ajkait, és a vágytól ködös elmémnak kell egy hosszabb pillanat, amíg felfogja, Chikara mire is készül; ha tehetném, most talán nevetnék is, de ebben a helyzetben csak egy szaggatott lélegzetvételre telik tőlem, és valami halk, dorombolásféle hangra, ahogy a keze alá simulok, jócskán megnehezítve ezzel a saját életem... Akárki is volt az ajtó előtt, mi a francért nem ment még tovább?