Nem sok ember akadt a Roxfortban, akitől igazán féltem. Ami azt illeti, senki nem váltott ki belőlem igazán félelmet. A többi diáktól aligha lett volna okom félni, még a legnagyobbak és a legvadabbak is csak a szájukat járatták, elég lett volna pálcát húznom, máris iszkoltak volna el. Pedig nem is voltam kiemelkedően jó párbajozó... azt hiszem. Soha nem sikerült még kipróbálnom, bár azt hiszem, a jó jegyeim miatt, amiket sötét varázslatok kivédéséből és bűbájtanból kaptam, azt gondolták, hogy jól tudok párbajozni. Nem igazán tudom, persze lehet, hogy igazuk van, de az igazság az, hogy egyedül azért tanultam ilyen mohón mindent, mert nagyon szerettem volna olyan RAVASZ vizsgákat szerezni, hogy gond nélkül bekerülhessek a Szent Mungóba dolgozni. Erről azért nem kell tudniuk.
Egyetlen olyan személy volt az egész kastélyban, akitől valóban rettegtem, az Frics volt. Ha csak Mrs. Norrist megláttam a folyosón, már hátraarcot vágtam és inkább mentem kerülőúton a hálótermem felé vagy amerre éppen tartottam. Az sem érdekelt, ha már így is késésben voltam óráról, akkor is inkább rohantam. Nem jó dolog a késés, mégis van egy valami, ami sokkal rosszabb, az pedig véletlenül összefutni Friccsel a folyosón. Nos, a mai napon ennek voltam szerencsés nyertese.
Nem állt szándékomban lemenni Roxmortsba, ám amikor az egyik sarkon egymásba botlottunk, nem maradt más lehetőségem. Azonnal megragadta a felsőmet és úgy megrázott, mintha egy szőnyeg lennék, amit ki kéne porolni. Szinte habzott a szája, miközben azt hajtogatta, hogy megöli azt a ronda, szürke macskát - nem javítottam ki, hogy kék -, amiért bántani merte Mrs. Norrist. A macska, akinek a szépsége vetekedett Margitéval, ott állt mellette és békésen nyávogott, szemmel láthatóan nem volt kutya baja sem. (Haha, kutya baja.) Én mégis ott lógtam a kezében mint egy rongy, sápadtan és meg sem mertem nyikkanni. Frics fogja okozni a halálomat. Ekkor pedig, mintegy megmentőmként, bár egész biztosan nem ez volt a célja, megjelent Margit, aki miatt Frics azonnal elengedett és utána iramodott. Bevallom, elég szürreális volt a jelenet, ahogy egy macskát kergetett, de eszembe sem jutott, hogy nevetni próbáljak. Inkább a menekülést választottam.
Így kerültem le Roxmortsba, zsebre tett kézzel, amikben egyetlen sarló nem lapult, hogy legalább egy csokibékát venni tudjak magamnak, de nem gond. Jólesett egy kicsit céltalanul sétálni, jó messze Fricstől és a világ két leggonoszabb macskájától. Nem is értem, miért nem barátok...
Elsőre úgy elmentem a Mézesfalás előtt, mintha nem is történt volna ott semmi, aztán amikor pár méter után eljutott a tudatomig, hogy ki áll ott, azonnal megtorptantam és visszafordultam.
- Apa? -Nem is értettem, mit keres itt. Komolyan a Mézesfalásnál van dolga? Mi az isten történhetett itt?

Amikor az aurori hivatást választottam tizenhét évesen, csupa izgalmat, párbajozást és világmegváltást vizionáltam magam elé. Tulajdonképpen az első tíz-tizenöt év így is telt. Bűnözőket kaptam el, gyilkosságokat nyomoztam ki, párbajokba keveredtem és törzsvendég lettem a Szent Mungóban, a Minisztériumban pedig "bezzeg-auror" a gyakornokok számára. Három éve viszont az életemnek ez az időszaka véget ért. Részegeket hajkurásztam szilveszterkor, paranoiás idős emberek feljelentgetései miatt rohangáltam szerte az országban és... cukorkalopásért szolgáltattam igazságot Roxmortsban. Ennyit a nagyszabású terveimről...
Mindösszesen tíz percbe telt előkeríteni a roxforti diákot, aki zsebre vágott a Mézesfalásban három kiló gumicukrot és Mindenízű Drazsét - el kell ismernem, bámulatos tértágító bűbájt hajtott végre a kabátján -, majd ennek az ötszörösébe elvégezni a papírmunkát. Vallomásokat felvenni, aláírni, aztán biztosítani róla az üzlet tulajdonosát, hogy nem kell tartania a fiatal varázslók terrorcselekményeitől. Nem, nem én használtam ezt a szót a cukorkalopásra.
Átadtam a bolttulajdonos lenyugtatását a társamnak (aki feleannyi idős volt, mint én, és ez elmondhatatlanul frusztrált), majd lemondó sóhajjal kiléptem az utcára. Fáztam, kellett volna egy melegebb kabát, de ezt a régit sem cseréltem le már emberemlékezet óta. Néhány helyen kibolyhosodott az anyag, nem foglalkoztam vele, a semminél ez is jobb volt. Arthurtól kaptam, Molly szabta méretre, mert az öcsém még nálam is magasabbra nőtt.
A tekintetem a szemközt álló Szárnyas Vadkanra tévedt, a falat egy részeg férfi támasztotta, dohányzott és a kora délután órák ellenére már most alig állt a lábán. Ismerős. Nem tudtam elítélni, szívem szerint most én is ott ittam volna magam öntudatlanra Aberforth meglehetősen nagy orra előtt.
A gondolataim közül Tristan hangja rántott ki, ezer közül is felismertem azt az apát.
- Tristan - indultam volna felé azonnal, hogy csontropogtatóan megöleljem, de félúton megálltam a mozdulatban. Nem akartam kínos helyzetbe hozni a többi diák előtt. - Kihívtak minket, egy gyerek ellopott három kiló cukrot a Mézesfalásból. Ma is megmentettem a világot.
Az utolsó, keserű mondatot követően végleg elszakítottam a tekintetem a Szárnyas Vadkanról és Tristanre mosolyogtam, nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát az én nem létező karrierem miatt.
- Egyedül jöttél? Mert ha nem, akkor nem akarlak zavarni... De ha ráérsz, ehetnénk valamit, kegyetlenség ennyi édesség között lenni anélkül, hogy ennél is belőlük.

Nyugodtan megölelhetett volna, egyetlen rossz szavam nem lett volna rá. Lynt jobban zavarta, ha valaki "kínos helyzetbe hozta", bár én egyáltalán nem hittem az ilyesmiben. Az egyetlen, aki kínos helyzetbe tudott engem hozni, az én magam voltam, de legutolsó helyen mindenképpen a családom állt. Attól a néhány alkalomtól eltekintve, amikor borzasztó véget értek a nagycsaládi vacsorák Arthur bácsiéknál... Legalább nem volt ott senki, aki mellett szégyelltem volna, hogy milyen kellemetlen a szituáció. Mindenesetre én semmiképpen nem sértődtem volna meg, ha apa meg mer ölelni, sőt, boldogan öleltem volna vissza. Hiányzott ő is és a kisöcsém is, amikor a Roxfortban kellett lennem.
- A legapróbb hőstettek is hőstettek -mosolyodtam el féloldalasan, a vállamat alig megrándítva. És komolyan így is gondoltam. Ha más nem is történt, apa most egyetlen gyereket mentett meg a megaláztatástól, elvégre ismertem én is a Mézesfalás tulajdonosát, bizonyos dolgokat nagyon felfújt, amiket a legkevésbé kellett volna. Egyébként is, én ugyanilyen hétköznapi hős akartam lenni, nevezzük annak. Elvégre egy pszichológus vagy egy gyermekkönyv-író sem milliókon segít mint Pókember. Merlinre, de hiányoztak néha azok a képregények, amiket mindig anya hozott haza...
A nadrágom zsebébe süllyesztettem a kezeimet, semmi más okból kifolyólag, mint hogy fáztam. Nagyon fáztam. Annyira siettem elmenekülni a kastélyból, hogy még kabátért sem rohantam le a klubhelyiségbe, úgyhogy így kellett itt fagyoskodnom. Különösebben nem zavart, csak az ujjaim sajogtak a csípősen hideg levegőtől. Azért nem szerettem volna, ha lefagynak, még szükségem volt rájuk...
- Ó, teljesen egyedül vagyok, Frics elől menekültem. Meg akart fenyegetni, mert Margit elvileg megtámadta Mrs. Norrist, de nem tudom, hogy ez mennyire igaz. Mindkét macska tök egészséges volt, mikor ott láttam őket. De azért inkább elmenekültem, nem szívlelem túlzottan Frics urat. -Igaz is, azon a rusnya, vörös szemű macskán kívül ki más szerette? Lehet, az is csak kényszerből volt vele, nem tudhatom. -De nem kérek semmit, nem kívánom az édességet. -Ó, dehogynem kívántam. De nem költünk édességre, az túl nagy luxus lenne. Amikor a nyári munkáimból marad pénzem, azt is inkább meleg ruhára vagy új cipőre költöm, magamnak, a testvéreimnek vagy apának, mindegy, de egész biztosan nem pocsékolom el csokoládéra vagy cukorkára. Most sem fogok kivételt tenni.

Tristan mindenre tudta a kedves és kíméletes választ. Elképzelni sem tudtam, honnan örökölte vagy tanulta ezt a viselkedést, mert én nem ilyen voltam és Elaine sem. Talán tényleg volt valami igazság abban, hogy a gyerekek okkal születnek a családjukba, mert a miénk valóban rászorult Tristan hatalmas szívére.
- Ezt majd feltétlenül említsd meg Fabiannak a következő családi vacsorán - forgattam a szemem. Mollyt imádtam, komolyan, a sógornőm egy ajándék volt a világnak, Arthur nem is kívánhatott volna nála csodálatosabb feleséget. De a két bátyja... Gideont egyszerűen kattantnak tartottam, biztosan fejre ejtették kiskorában és valami elromlott odabent. Fabiant egyenesen utáltam, ha a hosszú ebédlőasztal két végére ültettek minket, még akkor is vitatkoztunk. Ha az egyikünk megjegyezte, milyen szép az idő, a másikunk máris a torkának ugrott, minden valós ok nélkül. Nem emlékeztem már, mikor kezdődött ez az ellentét kettőnk között, az viszont biztos, hogy az utóbbi időben kezdett elharapózni. Két évvel ezelőtt, karácsonykor, meglehetősen részegen majdnem egymásnak estünk, Arthurnak kellett kettőnk közé állnia. Nekem csak homályos emlékeim maradtak róla, az öcsém természetesen részletesen beszámolt mindenről, hadd emésszen a bűntudat, amiért tönkretettem Molly karácsonyát.
- Az előző gondnok is teljesen elmebeteg volt, Arthur bácsit egyszer megverte. Engem csak azért nem, mert gyorsabban futottam nála. Azért Margittal kezdhetnél valamit, mielőtt eléd viszi egy elsős holttestét... - Ekkor vettem észre, hogy Tristan szabályosan reszketett. - Rajtad meg miért nincsen kabát? Már Brutus is fel tud öltözni egyedül, csak úgy mondom...
Levettem a saját kabátomat és Tristan vállára terítettem. Kiskorában rendszeresen belebújt az egyenruhámba, úgy nézett ki, mintha egy házimanó akarta volna aurornak kiadni magát. Elaine és én mindig kinevettük, hihetetlenül édes látvány volt, ahogy Tristan csetlett-botlott. Merlinkém, de aranyos kiskölyök volt és mennyire megnőtt azóta...
- Na, ne szórakozz, olyan nem létezik, hogy valaki nem kívánja az édességet. Nem olyan rég még óriás csokibékákat akartál tenyészteni, ha esetleg elfelejtetted volna. - Lehet azzal jobban jártunk volna, mint Margittal. - Nem azért vagyok minisztériumi rabszolga, hogy egy szelet süteményt se tudjak venni a fiamnak. Inkább mondd meg, hova menjünk, annyi új üzlet van itt, hogy ki sem igazodom rajtuk...
Tudtam, hogy Tristan miért utasította el ennyire határozottan az ajánlatot. Túl lelkiismeretes és önzetlen gyerek volt, egy tizenhét éves fiúnak a zsebpénzét vajsörre, Lángnyelv whiskyre és cigire kellett volna költenie, nem hasznos holmikra. A szívem megszakadt, akárhányszor szembesülnöm kellett vele, mikből maradnak ki a gyerekeim és mennyire tehetetlen voltam. Tristan megérdemelte, hogy legalább ma azt vegyen, amit csak szeretne.

- A következő családi vacsorán lehet jobb, ha ott sem leszünk. A végén megölitek egymást Fabiannal. -Csodálkoztam rajta, hogy nem történt meg, meg azon is, hogy Molly néni mindezek ellenére továbbra is ragaszkodott ezekhez a vacsorákhoz. Nem igazán értettem az egészet. Apa és Fabian gyűlölték egymást, ki tudja, miért, az én emlékeim szerint mindig is ez volt a helyzet, az évek pedig egyáltalán nem javítottak a helyzeten semmit. Molly néni viszont még így is jóformán kötelezte őket rá, hogy ott legyenek. Néha határozottan féltem, hogy mi lesz a vége egy ilyen kellemes, nagycsaládos estének. Pláne az után a bizonyos karácsony után.
- Biztosan rokonok voltak Friccsel, mert másképp nem lehet mindkettő ennyire... hogy is fogalmazzak szépen? Extrém, nevezzük annak. Márpedig Frics elég extrém. -Rettegtem tőle, komolyan rettegtem. Ha kilépett volna most egy mumus az egyik ház mögül, egész biztosan őt láttam volna ott, talán kettőt is belőle, hogy még sírni is kedvem legyen. Margitra viszont csak sóhajtani tudtam. -Ha tudnék bármit is kezdeni azzal a sátánnal, akkor egész biztosan megtettem volna. Nem szeretném, ha valamelyik diák vére a kezemen száradna, de én is félek azért tőle. Szeretném megtartani mindkét szememet és az ujjaimat is. -Nem is olyan régen Margit úgy megharapta az ujjamat, hogy utána egy hatalmas darab hiányzott belőle. Madam Pomfrey nem akarta elhinni, hogy egy macska tette azt velem, miközben ellátta és bekötötte a sebet. Apának persze el nem árultam volna, mi történt, nem kellett, hogy ilyesmiért aggódjon. Aprócska sérülés volt csak.
- Mondom, hogy menekültem, nem volt időm lemenni a pincébe is kabátért. Még a végén elkapott volna menet közben a vénember és fellógatott volna a szobájában lévő bilincsekre, hogy aztán kivéreztessen és Mrs. Norrisszal együtt megsüssék és megegyék a belső szerveimet, oregánóval fűszerezve. -Eltúloztam a dolgot? Igen. Jogosan? Igen. Túl sokat fantáziáltam erről rosszabb napjaimon? Határozottan. -De nehogy te is megfázz... -A szavaim ellenére szorosan összehúztam magamon apa kabátját, jólesett egy kicsit átmelegedni benne. Most már bele is fértem rendesen, nem úgy, mint kölyökként. Akkor az ujja könyökéig nem ért el a kezem...
- Tenyészteni teljesen más mint megenni -próbáltam kijátszani. -Komolyan nem kérek semmit, nem olyan régen volt ebéd a Roxfortban. Megettem egy fél kacsát... -Jó, most nem túloztam. A Roxfortban egyszerűen annyira jó volt minden étel, hogy sokszor pukkadásig ettem magam belőle. Például egy fél sült kacsával vagy héjában sült krumplival kitömve magamat. Esetleg mindkettővel. Egyszerre.

- Én biztos nem mondok nemet Mollynak, meghalni azért nem szeretnék - vágtam rá. Imádtam a sógornőmet, úgy szerettem, mint a két öcsémet, de minden szégyenérzet nélkül be kellett vallanom, hogy egyben tartottam is tőle. Mollyt feldühíteni felért egy öngyilkossággal, márpedig nagyon a szívére vette, ha valaki kihagyta a családi eseményeket. Nyilván a saját bátyjai nélkül elképzelni sem tudott egy közösen ünnepelt születésnapot vagy éppen karácsonyt, érthető okokból Fabiant nem hagyhatta le a meghívottak listájáról, éppen úgy, ahogyan a férje bátyját sem - azaz engem. Pedig bármennyire igyekeztem, nem fértem meg egy légtérben Fabian Prewettel.
- Nem kizárt. Egy szadista gondnok-dinasztia... - Diákkoromban sok ostobaságot tettem, nagy részük több ponton sértette a házirendet. Rody Lestrange-el akkoriban úgy éreztük, hogy az élet célja népszerűnek lenni, azt pedig az ember nem prefektusként és éltanulóként érheti el, hanem óriási bulik főszervezőjeként és a szabályok ősellenségeként. Felnőtt fejjel még mindig azt gondoltam, hogy megérte a sok büntetőmunka ellenére, hiszen csak egyszer tizenéves az ember, utána már nem kergethet gondtalanul lányokat a szerelmével és akadnak majd nagyobb problémái is a kviddicsteljesítményénél. - Mondtam már, hogy szívesen felkergetem neked egy fára, aztán meglátjuk mennyire lesz bátor macska.
Tristan kiskorában minden létező játéknál jobban szerette, ha animágiával szórakoztattam. Szabályosan rajongott érte, órákra le lehetett kötni azzal, ha kutyaként bohóckodtam neki. Most már felnőtt, de azóta is sokat viccelődtünk ezzel - azt viszont mindketten tudtuk, hogy valójában úgysem merném felkergetni Margitot egy fára. Már csak azért sem, mert valószínűleg ő kergetett volna engem. Az előző otthonunk szomszédságában, az incidens előtt, élt egy neveletlen krup, ami gondolkodás nélkül nekirontott bárkinek... kivéve Margitnak, tőle rettegett.
Csak a rám jellemző szemforgatással reagáltam. Tristan nyilvánvalóan eltúlota a dolgot és nem tudtam elképzelni az égő Roxfort és elszabadult akromantulák kivételével olyan helyzetet, amikor nem maradt ideje felvenni a kabátját. Régebben nem csináltam túl nagy ügyet efféle apróságokból, mostanában még azon is stresszeltem, ha Brutus köhintett egyet. Nem akartam, hogy bármi baja essen a gyerekeknek.
- Attól még a desszert belefér. Úgyhogy vagy megmondod hol szeretnél enni vagy bemegyünk oda - mutattam Madam Puddifoot rikító rózsaszín kávézójára. Ránézni is émelyítő volt, már diákként is a világ legkínosabb helyének találtam és egyetlen lányt sem voltam hajlandó meghívni oda. Tudtam, hogy azóta sem változott semmit, Rody biztosított róla - illetve arról is, hogy megöl, ha kiröhögöm, amiért néha oda járnak Richarddal. Kiröhögtem, természetesen.

Elhúztam a számat a válaszára. Jogos felvetés volt, Molly néni egész biztosan kitekerte volna apa nyakát, ha bármilyen indokkal le meri mondani a családi összejövetelt. Ezt sosem értettem igazán Molly néniben... Vagyis azt hiszem, mégis értettem. Én is rengetegszer szerettem volna egyben látni a családomat, boldogan és szeretettel, amilyen régen is volt, amikor még apa is megtűrte Fabiant, ha nem is kedvelte. De tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, ezért nem is akartam erőltetni. Ez volt az a része, amit nem értettem. Ha meg is volt rendezve a vacsora, legtöbbször hatalmas feszültség volt az asztalnál. Mindig rosszabbul éreztem magam utánuk mint előttük, pedig hiányoztak az unokatestvéreim, amikor sokáig nem láttam őket.
- Ez borzasztóan hangzik. Még szerencse, hogy Fricsnek nincsenek gyerekei. Remélem, hogy nincsenek... Bár az sem lenne sokkal jobb, ha a macskája venné át az uralmat a Roxfortban, mert benne még Margit is ellenfélre talált, ami azért nagyon megdöbbentő. -Margit semmitől sem félt, szó szerint semmitől. Ha valaki ráuszított volna egy óriási akromantulát, azt is ő ölte volna meg, nem a lény őt. Mrs. Norrisszal mégis valamiféle furcsa macska-paktumot kötöttek, ami szerint sosem bántják egymást. Nem tudom, mi volt ennek az oka, néha az is megfordult a fejemben, hogy az egész Roxfortot uralmuk alá akarják hajtani. Néha túl sokat konspirálok. -Én pedig megmondtam, hogy ne tedd meg. A végén megvakulnál, mert az az őrült kikaparja a szemeidet... -Ezzel nem túloztam, egyszer egy kóbor kutya megpróbálta megkergetni, szegény nyüszítve, fél szemmel iszkolt el az utcánkból és soha többet nem láttuk újra. A kruppal pedig nem tudtuk, mi történt, hogy elkezdett rettegni a macskától, de biztosan semmi jó, ha ennyire megrémült tőle. Margit veszedelmes volt.
Jó, eltúloztam, nem is volt kérdéses. Mrs. Norris biztosan nem szerette az oregánót, neki csak sóval és borssal - Borssal -lett volna ízesítve a májam vagy a vesém. De volt kabátom, egy kicsit régi és kopott, de az enyém volt, jó meleg volt és nagyon szerettem. Csak tényleg menekültem és tényleg nem mertem leszaladni a pincébe érte.
- Nem mered...! -meredtem elkerekedett szemmel és tátott szájjal Puddifoot hányingerkeltően rózsaszín... nos, mindenére. Még a gondolat is megrémített, hogy apa képes lenne bevinni oda és leülni velem a nyáladzó szerelmespárok közé, meg Rody és Richard mellé, mert biztosan ott voltak bent ők is valahol... -Akkor azt hiszem, a vajsört választom. -Innentől kezdve nem volt nehéz a döntés.