A balszerencse áradása

Zsebibaba & Füles

Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd én is eljutok idáig, mégis megtörtént: visszasírtam a gyerekkoromat. Felnőtt életem eddigi minden percében azt hazudtam magamnak, hogy épp olyan gondtalan és optimista maradtam, mint a roxfortos éveimben, legfeljebb az aggasztott, hogyan sül majd el a legújabb kísérletem a konyhában. Az utóbbi hetekben azonban nem azon izgultam, találok-e megfelelő avokádót a boltban - az igazság az, hogy minden eddigi hobbimtól elment a kedvem.
Fabiannal az első perctől fogva tökéletesen belesimultunk az ikrek sztereotípiáiba. Nem hasonlítottunk egymásra, mégis elválaszthatatlanok voltunk, kitaláltuk egymás gondolatait és jóban-rosszban támogattuk egymást. Legalábbis én ezt gondoltam. Most tudatosult bennem, harmincegy év után, hogy tulajdonképpen csak a jóban álltunk egymás mellett és ez igazán nem nagy teljesítmény. Abban a percben, ahogy az élet valódi nehézség elé állított minket, úgy tűnik, nem sikerült kiállnunk a próbát, ami jelen esetben a Levin Dolohov nevet viselte. Persze Fabian nem tette szóvá, ahogy semmi mást sem, tudatosan került az eset óta és szégyen vagy sem, de én is őt. Mondvacsinált indokkal elutasítottam anyuék közös családi vacsoráját és Mollyékhoz is csak akkor mentem, ha biztosra vettem, hogy Fabi nem lesz ott. Borzasztó érzés volt, rosszabb bárminél, amit eddig tapasztaltam. Bőgtem már csúnya szakítás és elpusztult háziállat miatt, de semmi, tényleg semmi nem viselt meg úgy, ahogy a testvérem hiánya. Nem a fizikai jelenléte hiányzott, hiszen sosem ért rá, ő ahhoz túl elfoglalt ember volt, hanem a tudat, hogy bármikor fordulhattam hozzá. A történtek után már nem mertem volna rá mérget venni, hogy Zsebi egyáltalán kíváncsi rám. Anya valószínűleg erre célzott, amikor azt mondta, egyszer még következményei lesznek a karrierem érdekében hozott döntéseknek. Arra talán ő sem gondolt, hogy ilyen súlyos következményei.
Legalább öt levelet hajítottam ki a kukába, mire végre megérett bennem az elhatározás, hogy tegyek egy látogatást Fabi irodájában. Nem tudtam leírni, amit már aznap el kellett volna mondanom neki, amikor felviharzott a lakásomra Dolohov pere miatt. Bíztam benne, hogy szemtől szemben könnyebb lesz, hogy majd ő megtalálja a szavakat, amitől egyszerűbbé válhat ez a helyzet.
A Próféta szerkesztőségében régi ismerősként üdvözöltek az újságírók, mintha én is egy lettem volna közülük. Azzal a különbséggel persze, hogy én kopogás nélkül beronthattam a főszerkesztő irodájába és nyugodt szívvel Zsebibabának szólíthattam.
Lendületesen löktem be a "Fabian Prewett - főszerkesztő" feliratú ajtót.
- Zsebi, van egy fél órád? Van? Remek, tudtam én. - Ledobtam magam az íróasztalával szemközti székre és szórakozottan elemeltem az egyik pennát, a hegyéről végigcsepegtetve a tintát az átnézendő cikkeken. - Miért nem az elefántos golyóstollat használod, amit tőlem kaptál? Na szép, így vegyen neked bármit is az ember...
Mielőtt idejöttem, elterveztem mit fogok majd mondani Fabiannak. Hát nem ezt. Most mégis ezek a mondatok szaladtak ki a számon, miközben idegesen fészkelődtem a széken és a pennával kényszeresen az asztallapon kopogtam. Eszembe jutott, Fabi hányszor a bordáim közé könyökölt, mikor diákkorunkban ezt csináltam az órákon, gyűlölte, mikor zajongtam és nem tudott tőlem figyelni.
Odahúztam magamhoz az egyik teleírt pergament és apró elefántokat kezdtem rá rajzolni, tudatosan kerülve Zsebi tekintetét. Elmerültem az egyik minielefánt szakállának kidolgozásában, kísértetiesen emlékeztetett Dumbledore-ra - ez mindig bevált, könnyen elvesztem az apró részletekben stresszelés helyett.

Gideon & Fabian

Az elmúlt néhány évben a legkevésbé sem voltam a helyzet magaslatán. A munkám és az azzal járó felelősségek, az alkalmazottaim iránti aggodalom és felelősségérzet, az örökös harc olyan emberekkel mint Levin Dolohov, meg még rengeteg más is, kimerített az egyik oldalról. A másik oldalon ott volt egy kihűlt, talán régen jeges szerelem a feleségemmel, akivel sokszor már az együtt alvás is kínt jelentett, valamint a lányaim, akikről már szinte semmit sem tudtam volna elmondani, olyan keveset láttam őket. Semmi sem volt olyan, mint amilyennek elterveztem, ezen pedig nem segített az sem, hogy az egyik gyakornokomnak hála már saját magammal is konfliktusban voltam. Bizonyos érzelmek nem megengedettek egy munkakapcsolatban.
Minden borzasztóan szét volt esve, persze a leginkább én voltam, nem a környezetem. És nem sokkal ezelőttig azt hittem, hogy ha más nem is maradt, akkor legalább arra az egy emberre számíthatok, aki a legfontosabb volt mind közül: az ikertestvéremre. Nevetségesen hangzott, de valóban az én kretén öcsém volt az, aki még mindig tartotta azt a kötelet, ami a víz felett tartott és nem engedett elsüllyedni. De persze ő is megtette, akitől a legkevésbé számítottam volna rá, megtette. Azt gondoltam, nem fog nehezére esni választani köztem és Levin Dolohov között, de nem, úgy tűnik, mégis nehéz volt a testvérét választania.
Napokra bezárkóztam az irodámba. Nem voltam hajlandó kilépni onnan, és Julianne Vance-en kívül szinte senkit sem fogadtam, ha nem volt feltétlenül szükséges. Szerencsére ismertek annyira az alkalmazottaim, hogy még a feltétlenül szükséges sem tűnt annyira fontosnak, amikor nem volt jó napom.
Aztán egyszer csak megjelent Gideon. Mintha mi sem történt volna, úgy viharzott be az irodámba. Szavak nincsenek rá, hogy ez mennyire bosszantott, nem úgy, mint általában az öcsém hülyeségei, hanem úgy, ahogy aznap éreztem magam, amikor ott találtam a lakásán Dolohovot. De egyelőre vettem egy szivarfüsttel telített mély levegőt és nem foglalkoztam vele, ignoráltam a jelenlétét, legalább arra a pár másodpercre, amíg sikerült nyugalmat erőltetnem magamra.
- Mit akarsz? -szólaltam meg végül, sokkal ellenségesebb hangon, mint akartam, határozottan nem nyitva az ötletre, hogy mi most bármit is megbeszéljünk. -Dolgom van, nem érek rá cseverészni, úgyhogy kérlek, ne rabold az időmet. -Valójában semmi dolgom nem volt. Az elmúlt napokban nagyon minimális alvással dolgoztam, ami az arcomon is meglátszott, ellenben minden felhalmozódott munkát sikeresen befejeztem, már nem is tudom, mivel próbáltam az időt elütni. Valószínűleg ugyanazt az engedélyre váró cikket olvastam újra és újra, pedig már semmi kifogásolhatót nem találtam benne.

Because I love my lil bro https://i.imgur.com/wkYhA.gif