Négy napos borosta, két napos éhség, viseletes télikabát. A szemeim forogtak a gödrükben, próbáltak valami ismerősben megkapaszkodni. Egy márvány sírkőre nézve például tudom, hogy anyámnak évekkel ezelőtt szóvá tettem, mennyire tetszik épp, de ma, ha belegebedek sem jövök rá, mi volt akkor az, ami…
Mi a francról is beszélek?
Már rég belegebedett abba, hogy túlélte az, aki túlélte.

Viseletes télikabát, de az utolsó rongy a Dalton farmon, ami még vállban passzol rám. Viseletes, de tiszta. Fél éve halogatok egy hajvágást, a tincseim a szemembe lógnak, a felhős égtől sötét a délután, én pedig úgy mászkálok a parcellák és sorok között fel-alá, mint akinek eszébe sincs többé kijönni a holtak birodalmából, hanem épp csak egy talpalatnyi földet keres, ahol majd megpihenhet. Eszelős köröket róttam, mert korán érkeztem, meg mert kirázott a frász, hogy egyedül a kripta közelébe merészkedjek.
Pedig nem félek a halottaktól. Többé már nem. A test az csak test, azt el kell dobni, ha nem szolgál tovább, a szellemnek pedig meg van adva, hogy meddig pöröghet, utána teszi, amit a teremtője kitalált neki. Ehhez pedig így és csakis így szabad hozzáállni, a tapasztalat szerint minden más csak olyan lélekszorongató zsákutcába visz, ahonnan nincs kilábalás, nincs meghátrálás, nincs szabadulás, csak mikor már egészen apróvá zúzta a világ minden porcikádat.
Mit a világ?
Te magad.
Nem is zsákutca ez, hanem az agytekervények kínos, különös labirintusa, ahol sosem tudod, mi lesz a következő kanyar után; hogy az fog-e végül kinyírni, hogy már megint lerágott csontokon évődsz, vagy majd azok a szörnyek intéznek el, amiket a fejedbe száműztél.
Követsz még? És mit gondolsz, van ennek értelme?
Apámat sokáig ilyen szörnynek hittem. De látod, apám halott, már egész rég halott, én pedig éppen csak tanulom még, hogy milyen érzés többé nem félni tőle. Abba is igyekszem beletanulni, vagy legalábbis el-eljátszom a gondolattal, hogy mi van, ha nem ő volt a szörny, hanem én? Nem, egy pillanatra sem mondom, hogy én öltem volna meg őket. Üres értük a szívem, de tiszta is. Egy tiszta, üres szív is meg tud viszont hasadni, ha tudja, hol van a felelőssége a nagy tragédiákban.
Tragédia? Az, persze, hogy az. De mégis szeretném inkább tényállásnak nevezni.
Nem a halottaktól félek, hanem azoktól, akik itt maradtak a halottaik nélkül. Bassza meg, igen, Cailintől félek.
Lassuló léptek visznek a kriptához, aztán megállok előtte.
- Boldog születésnapot – dünnyögtem.

Apám velem maradt, olykor halk bujtogatással, mint föld alatt égő tűz, a jelenléte megijeszt, ha hallani vélem az asztala fölé hajolván, látom, ahogy türelmetlenül rám vetül tekintete, mit akarok megint körülötte téblábolva, ide amúgy is a bátyámnak van korlátlan belépője, és ő elherdálja, ő nem is érdemli.. de ha kritikával élnek, éljem inkább odakint, bizonyára találok jobb és érdemesebb időtöltést is az övénél.
Érzem néha éjszakánként, ha a távolban égő fényt látok, és imbolyog, mint lidércfények gyerekkori mesékben, visszahozza még őt számtalan szokás, akár Edgar lélegzete a csendben, és nem tudok, nem is akarok szabadulni tőle, kényszerítem magam, hogy megéljem minden másodpercben, mert szükségem van rá, ha életében nem lehetett, holtában hívom segítségül mindenhez, mert ez a világ hatalmas, és én apró vagyok, gyerekcipőm lépései lemaradnak, ha nem űz tovább a tőle, vele való félelem, hogy öröksége porba hullik, hogy anyám intelmei nem találnak végül otthonra senkiben és semmiben, hiába halt meg a nővérem és aztán a húgom is.
Jövőre elhozom Edgart is - most úgy érzem, ketten vagyunk csak jelen, mint mikor régen jöttünk világítani, és nem sírt egyikünk sem, mondván, gyászunk méltóbb, mélyebb annál, hogy kivetkőzzünk magunkból, és mély barázdákat vájtam a tenyerembe, mert Agatha halála dühöt csiszolt bennem, gyűlöletet és engesztelhetetlen vágyat rá, hogy bosszút álljak, amit aztán díszdobozba tettem, a polcom ékének szántam, ha szabad utat természetesen nem kaphatott, a szégyen olyasmi volt, ami visszafogott minden kezet, ami családunkban bármire emelkedett. Mikor arra gondolok, ketten vagyunk, nem rád gondolok, aki aztán megkaptad az összes tartalmát annak a doboznak, pedig nem vágytál rá, hogy kinyisd, és én kitagadtalak a családból, holott nem voltam klasszikus értelemben családfő, nem is hiszem, hogy a mágia joga így meghallgatná kérésem, ha évtizedeken át az ellenségem volt..
Kitagadtalak, de persze nem gondoltam, hogy ne jönnél el, épp csak bíztam benne, hogy nem akkor, amikor én.

Úgy nézel ki, ahogy tizenhét éves énem szerint érdemled, épp kicsit jobban, mert nem görnyedsz sebektől véresen, nem zokogsz, de belőled kihalt az akkor, ami engem állandó háborúra késztet, és ami sugdos a fülembe: apánk szelleme magadra hagyott, érteni vélem az állapotod, hogyan alkot éles kontrasztot az én hosszú fekete, tőle kölcsönzött talárommal, szigorú arckifejezésemmel, mindazzal, amit megmentettem belőlünk.
- Azt is tudod, hány éves lenne most?

Az elsőnél még küzdöttem, a másodikban visszaköszöntek azok a küzdelmek, amikben az elsőnél még alulmaradtam, minden más halál pedig belülről ugyan szétzilál, de megtanultam ezt másnak nem megmutatni.
Egy könnycseppet, egyetlen kikúrt könnycseppet sem engedtem meg magamnak értük, aztán meg lehet, hogy utoljára pont az én könnyeimre vártak. Azzal együtt, nem lett értelmetlenebb a világ nélkülük, nem lett sokkal rosszabb a világ nélkülük, a fenébe is, a világ semmit, az égvilágon semmit nem változott nélkülük, és azt hiszem, hogyha valami, akkor talán ez… ez lesz az, ami…
Nézd már, most még a szavakat sem találom!
A legjobb az lett volna, ha ez a kripta összeomlik abban a pillanatban, mikor biztossá vált, hogy nem itt fogjuk eltemetni őket. Odabenn üresen ásítoznak a sírhelyek, nekem pedig ahhoz sincs gyomrom, hogy a neveknél a születési év mellé odavésessem a halál évét (aztán azóta elmúlt a karácsony, az újév, vízkereszt és megannyi ócska hétvége, mikor már zavart kínomban magam akartam idejönni, és beírni, hogy 1979 – ezerszer is bassza meg 1979), hogy aztán majd egyszer jöjjön egy évszázad, ahonnan visszanézve az előző évre senkiben meg sem forduljon, hogy milyen volt ennyi Flintet egyszerre holttest nélkül idetemetni. Ide, ahol… ahol végül is várnak már rájuk. Szerető lányuk – illetve a nővére – ősapák, ősanyák. Száz évvel ezelőttről már egyetlen nevet sem tudok felidézni. (Ebben vajon én lennék a vártnál is nagyobb zsákutca, vagy ez most tényleg az élet rendje?)

Az az első küzdelem persze Agatha volt. Két éve nem jártam a sírjánál, akkor már el tudtam jönni nyugodt szívvel, tavaly ilyenkor pedig mindennél jobban arra vágytam, hogy mellette fekhessek (azt nem tudom, hogy erre vágyok-e még, csak tudom, hogy nem lehet az én döntésem).
Az az első küzdelem viszont nem az a harc, amiben majd győzteseket fognak hirdetni. Valahogy minden évben más értelme lesz, miközben ugyanolyan értelmetlen is marad. Most például a kriptánál állva azon gondolkodom, hogy hírnöke volt-e az ő vége minden más végének, vagy ha neki nem lett volna vége, elodázható lett-e volna minden másé is. Mintha az egész világon minden, de minden egyedül hozzá vezetne vissza, ami baromság, persze, hogy baromság, nagyon messze jár már tőlünk ahhoz, hogy bármilyen súlyt is a vállára akarjunk rakni.
Cailin hangjától összerezzentem. Előbb felsóhajtottam, aztán megfordultam.
- Huszonhárom – feleltem gondolkodás nélkül (a fenéket, örökké ezen gondolkodom), aztán mint aki meglepődött a saját hangjától, vagy még inkább annak a látványától, akiről tudta, nagyon is tudta (még akkor is ha valójában nem tudta), hogy látni fogja, elhallgattam, csakhogy a hosszas néma rámeredés után végül újra megszólaljak. – Egy kicsit hosszú, nem? Leér az alja a földre.

Persze, hogy beenged a kripta ajtaja, persze, hogy helyed van itt, persze, hogy holtukban is megbocsájtanak neked, hazavárnak, keblükre ölelnek, és ha odaát foglalkoznak még velünk valóban, érdemeink mit sem érnek, soha nem is értek semmit. Talán nemünk sem szempont, félresöpörhető, melyikük arcvonása tekint bennünk önmagára, csontjaik, hamvaik maguk közé fogadnak: mindig előttem majd.
Ha nagy lovag lesz is belőlem - mondja bennem hat éves énem, kócos hajában falevelekkel, ahogy felül melléd az étkezőasztalhoz, bezsebelvén minden rosszalló pillantást - te király leszel, ha ellopom koronád, istenné nemesülsz, és ha elhagyom a hitem, találsz még létrafokot, amely hozzájuk közelebb enged.
- Majd belenövök, ha nem is nekem készült. - ellépek melletted, leteszem a magam koszorúját, és mivel tudom, itt voltál előttem, nem hagyhatok más nyomot, nem kerül rá kriptájukra a kezem emléke sem. Mindig te vagy az ellenfél, mindig hozzád képest mindent, holott te nem tartasz igényt erre, kitartóan húzod el a tested mindentől, amely megszilárdíthatna, amelyre annyira vágytam mindig. Le sem győzöl igazán, megállapítasz, ősöregen és közönyösen, mit érdekelnek téged rég halott vérvonalak, dicsőség vagy megvívandó háborúk, a tiéd véget ért, és te eltűnni vágysz csak a történelem sodrában.. hagyjalak hát aludni, kéri hátad, vállad, mozdulataid, hagyj engem békén végre, Cailin, amit úgy akarsz, ők nem adják, nem én. - Szerettem volna, ha átvehetem a családunk, de te életben - útban, mindig - vagy, bármi jogunk, birtokunk téged illet még mindig. Nem azért mondom, hogy tarts tőle, elveszem majd, ami nem az enyém, hosszú élet lenne ez, ha mindig úgy gyűlölnélek hangosan, ha lehet halkan is.

Annyira másra figyelünk, annyira máshogy figyelünk, néha meggyőződésem, hogy pontosan tudom, mi megy a fejében – olyakor meg csak azt nem értem, hogy járhat pont ez a fejében, csak nekem vádolni nem megy őt mindezért úgy, ahogy benne gyúlnak a szikrák, akárhányszor csak kinyitom a számat vagy levegőt veszek. Ha nem is látszik, ha nem is mondom ki hangosan, ha nem is hagyom úgy igazán tudatosulni, hogy aztán kirágjon engem a gondolat, mint a férgek az évszázadok alatt itt a testeket, akkor is gyakran motoszkál Cailin a fejemben. Nézem az arcát, és arra gondolok, hogy mikor legközelebb mindketten idetévedünk, majd talán pont ő temet engem, és arra is gondolok, hogy igazából a legjobb az lenne nekem, ha nem is vesződne azzal, hogy itt helyet találjon.
- Biztosan úgy lesz – dünnyögtem már inkább csak a hátának. Vékony hát, a vállánál is lógott az anyag, mégis furcsa, hogy illőbb öltözetet el sem tudtam volna képzelni rá. Az utcán röhejesen festene, arra gondolni, hogy akárhol is, de a tükör előtt magára próbálta, már inkább szívszorító volt. Aztán meg arra gondoltam, hogy apánk talárja mikor töltött utoljára ennyi időt ebben a kriptában. Az meg inkább még furcsább volt. Az a fajta furcsaság, ami leginkább a honvágyra hasonlít, arra a fajta honvágyra, amit akkor érzel, mikor otthon vagy. Az a talár pedig otthon volt itt. Legalább annyira, mint ő, és talán sokkal jobban, mint én.
- Ó, szép. Nagyon szép. Átgondolta ezt, Miss Flint? Lehet, hogy jobban esne, ha mégis inkább fenyegetnél, minthogy kiderüljön, hogy az ügyvéded a kapuban vár. Ha úgy van, nem lesz az mégse olyan hosszú élet.

- Vagy beszélhetnénk anélkül is, hogy halálra akarjuk rémíteni a másikat. - dünnyögtem, de azt hiszem, inkább magamnak. De tudod, valahogy helyre akarom hozni a dolgokat – ami már csak azért is vicces, mert a dolgok (tűpontos megnevezés ezzel a dolgok szóval dobálózni, nemde?) már jó ideje tökéletesen kicsúsztak a kezeim közül, és amennyire be tudom őket még látni, réges-rég úgy alakultak, hogy arra már ne legyen ráhatásom, épp csak kívülről nézegessem őket, mint valami hógömböt vagy festményt, esetleg mugli filmet. Amit meg én sem látok, azzal meg… hát, mit is kezdhetnék?
A fenébe, akkor is helyre akarom hozni a dolgokat. Szeretném, ha rám nézne, szeretném, ha nem kéne azért aggódnom, mikor gyújt fel (megint), vagy mikor önti rám a lelke legmélyebb, süppedős mocsarából az összes olyan szavát, amivel azt mondja el, hogy mennyire gyűlöl engem. Hiába értem, hogy miért van így velem (végső soron épp ezért legalább annyira gyűlölöm magamat én is, ha nem még jobban), hiába nem lenne pofám sohasem kérni, hogy csak próbáljon meg nem gyűlölni, akkor is… akkor is szeretném, ha nem tenné. Vagy még inkább, bassza meg, szeretném, ha csak egy pillanatra el tudnánk magunkkal hitetni, hogy mi ketten még tudunk úgy viselkedni, mint egy átokverte család (persze az átokverte részt ki vonná kétségbe?). Itt, az ősök sírja előtt eljátszhatnánk vele egy picit, nem? Vagy most jön a rész, hogy szent esküket teszünk (vagy főleg inkább én), hogy innentől minden más lesz, aztán este hazahúzzak a farmra (haza, érted? HAZA!), és hónapokon át ne engedjem magamnak, hogy rágondoljak, csak akkor, mikor már túl késő, ő pedig már nem is hogy gyűlöl, de teljességgel megfeledkezik rólam. Aztán egy újabb este szétcsúszok, aztán már nem is fog érdekelni, hogy ő emlékszik-e rám, aztán jöhet még egy tök ugyanolyan este, aztán még ezer, vagy még tízezer. Látod, pontosan tudom, hogy hová tart ez az egész. Majd lesz Agathanak egy olyan születésnapja is, amire nem hogy nem jövök ki ide, de egyenesen meg is feledkezem róla. Róla, de előbb mindenki másról is. Nem tudom, ki a fene találta ki, hogy ez az út a könnyebb, az biztos még sohasem próbálta, vagy tudja fene, apánkon kívül még senkivel sem találkoztam, aki valaha is megpróbálta volna elfelejteni Agathat, de őt ugye már hiába kérdeznénk, hogy ez mennyire volt nehéz…
Aztán meg ugye ez most inkább az élőkről szól. Vagy még inkább Cailinről. Valahogy ki akarnám nyújtani felé a kezem, közben meg attól rettegek, hogy ha csak megmoccanok, ő majd kígyóvá változik, és leharapja a fejem.
Szóval lehet, hogy nem is az élőkről szól. Inkább csak arról, hogy egy helyben totyogok – már ha éppen megmoccanok – és ha már csak ketten maradtunk, valamit tenni akarok, mert tudom, hogyha ez így marad, az hova vezet, abban meg nem vagyok biztos, hogy az tetszene velem. És mégis, mikor két mondatban mutat valami egészen más irányt, nem érzem úgy, hogy ezzel bárhová máshová elindulhatnék aztán.
- Mármint… most azonnal?

A B-terv az élethosszig kitartó funkcionális alkoholizmusra (vagy a funkcionalitás alatt egy hajszállal?) még mindig az, hogy ez ember keres egy elég magas fát, egy elég vastag kötelet, és

a fenébe is, Ninával mindig fogadkoztunk, hogy meghalnánk egymás nélkül, és hát sok idő eltelt úgy, hogy biztos voltam benne, hogy ez így is lesz, aztán eltelt valamennyi idő, amikor kezdtem már belátni, hogy ez tulajdonképpen sokkal inkább egy olyan dolog, amit az ember tinédzserként csak úgy kimond, mert épp nincs jobb dolga, vagy olykor már el is hiszi, mindegy, akármi is legyen---

szóval a B-terv értelemszerűen olyan, hogy naponta többször is foglalkoztatja az embert, de koránt sem úgy, hogy aztán tegyen is annak érdekében, hogy a végére járjon.

A C-tervben sok volt a pálmafa, a homok meg a víz, több annál, minthogy most itt felidézzem.

A D-terv sohasem készült el igazán, közben meg mégis volt még egy évvel ezelőtt (vagy több?) az a lány, amikor még próbáltam valakinek – nem tudom már, éppen kinek – a kedvében járni, összeszedni magam… de ezek azok az idők voltak, amikor még úgy nézett ki, hogy idővel be fogok tudni fejezni egy egyetemet, vagy… mit tudom én, egy nap majd el tudom készíteni magam az adóbevallásomat. Mindegy, attól még nem feledkeztem meg róla igazán: feleség, család, hogyne. Ott van a teendőim listáján, csak a sorrendben még van előtte vagy két évtizedre elegendő faszverés is (abban az értelemben, ahogy Dungtól eltanultam). Egy nap majd megházasodok, ahogy egy nap majd ellátogatok a Stonehenge-hez is, vagy ahogy egy nap majd elkezdek rendszeresen zöldségeket enni.
- Nem igazán vagy az esetem. Talán, ha Black-ek lennénk… - sajnálom, de ő akart viccet. – Ez… igazán drámai tőled, de őszintén megvallva az volt a tervem, hogy még vagy tíz évet várok, aztán keresek egy pénzéhes tinit, és reménykedek, hogy addig nem kezdek kopaszodni. – Talán ennyi viccet nem akart? – Vagy, a fenébe is. Ezt megteszem, ezt persze, hogy megteszem, de… ne mondd, hogy ez minden, amit tehetek érted.