Az órámra nézek, még pontosan három perc az eseményig - bátran nevezhetek valamit eseménynek, amire hónapok óta készülök. Ráérősen rágyújtok hát, zsebemben egy még működő öngyújtó után keresek, tangót játszom a saját ujjaimmal, aztán már látom is a célszemélyt belépni az ösvényre, most is pont úgy beszél magában, mert beszél, nem is motyog, mintha nem léteznének hozzám hasonló fenyegetések egy olyan fiúra, akinek sötétedésre már illik hazaérkeznie. Épp ezért választottam őt, gondolom úgy, mint ahogy más ragadozók szokták a csorda gyengébb állatait - bőven eleget ültünk Lilyvel a szóban forgó adások előtt, hallgattuk, miként cserkésznek be nagymacskák gazellákat és hasonlókat, és akkor ez az egész teljesen értelmetlennek tűnt.
Rúzsfoltos a cigarettám vége, de nem vagyok olyan gondatlan, hogy ezt másokkal is megosszam, és egyébként is ki akkora faszfej, hogy elhajítja a saját bizonyítékait? Ez egy csodálatos kis park, akkor főleg, ha az ember tudomást szerez róla, hogy az egyik üvegházban még tűrhető minőségű fűre is lehet alkudni a nagyon filantróp őrre. Imádja a krémest, egy tálcáért cserébe pedig megígérte, hogy sürgős dolga akad majd valami egészen más éteri magasságban, én meg csináljam, ami jól esik.
Drake elérhető közelségbe került, hallom, hogy dobog az őt védő emberség a fülemben, ne tedd meg, olyan szerencsétlen - de nincs bennem több türelem, a húgomat akarom, és ha kell, a megzsarolt, félemlített és csonkított testén keresztül is. Talán főleg úgy, hízelgek magamnak ezzel, lehet, hogy rosszat tett amúgy is ingatag mentális stabilitásomnak ez az eredménytelenség, nem szoktam hozzá, hogy nem érem el a céljaimat, már egyet kivéve persze, de azzal is büntetni szeretem magam, ha más teszi, pusztuljon el.
Fülem mögé tűröm a hajam, és az ajkam harapdálva, nagyon tanácstalanul érintem meg a vállát, megül rajtunk a kora este nyirkossága, rajtam még a gondolat, hogy hamarosan meg fogom kötözni.. kár érte.
- Elnézést, tudna segíteni, kérem?! Az ösvény melletti tóba beleesett a húgom és azonnal elmerült, de én nem tudok úszni, nem tudom kihúzni! Kérem, segítsen, uram! - és a válaszát lényegében meg sem várva rángatni kezdem magam mögött kétségbeesetten, befelé, a fák alá, a  szinte már ködös bokrok között a végtelen szürke-zöldbe, ami bennem is megkeményedett már. Oda, ahol már nem lát bennünket senki..

Már a válaszáért megérdemelné, ami vár rá: hogy elképzelem, miként fakasztanám tehetetlenül bőgésre, kicsit segít abban, hogy ne tegyem meg. Bármi rossz is lakott bennem, újabban több hangon szólít, sőt, már olyasmit ígér, ami nyilván nem lehetséges - a lopott pálcámmal kijátszottam eleve a törvényeiket, eltűntem a passzusok és törvénykezések között, és úgysem hiszik el, sosem hiszik el, hogy létezik valaki, aki rálép arra a szép zöld gyepre, amire kitették a tilos táblát. Az ehhez hasonló szabályszegések jó részét azért nem követi el senki, mert a szankciótól való rettegés bizonyul nagyobbnak - de nekem jelenleg nincs mit elveszíteni, ha mégis elkapnának, ha mégis meghasonulnának (de nem fognak, még a saját bűnözőikkel szemben is kurvára tehetetlenek!), hagytam bőven elég jelet magamnak arra, hogy kételkedni kezdjek, aztán nyomozni, aztán.. aztán odakísérem ezt a szerencsétlent a tóhoz.
- Nem, ha segít nekem, tényleg nem lesz. - suttogom, és akárhogy remeg a kezem, előrenyúlok vele, mikor kellő magasságba kerül a feje, a víz alá nyomom, a derekára vetem magam, és elkeseredett birkózás kezdődik közöttünk. Eredetileg előbb el akartam venni a pálcáját, aztán megkötözni, de nem hiszem, hogy veszélyes lenne, ahogy legyűrni próbálom, igazán azt sem, hogy ember. Rég túl vagyok azon a határon, ahol bármi, amit csinálok, megkérdőjeleződik, örökre én leszek a rossz, és.. talán már a legkevésbé sem érdekel. A rossznak lenni mindig jobb póz lesz, mint alulra kerülni.
- Vigyél egy biztonságos helyre, ahol rajtunk kívül nincs senki. Ha pontosan azt teszed, amit mondok, hamarosan megszabadulsz tőlem, de nagyon fog fájni neked és a testvéreidnek, ha ellenkezni akarsz. És most csináld!

Gottfried hivatalosan is kiérdemli tőlem a legnagyobb seggfej címét - határozom el, miközben a csirkecsontra emlékeztető csuklóit próbálom lefogni, mert egy dolog ennyire szerelmesnek lenni a növényekbe, de rögtön ott az a hangsúlyozás, amit mindegyik megenged magának velem szemben, még ebből az eredetileg se hús, se hal arcból is süt a lenézés, pedig nem látom, ha látnám, valószínűleg jobban akarnám bántani a szükségesnél. Most azért nem esküdnék meg rá, hogy nem fogom.
- Biztosan nagyon szomorúak lesznek, hogy a büdöske ezeregyedik felhasználási módját nem dolgozod ki. - gondoskodom róla, hogy azért a dereka is megérezze a nagyon előrelátóan katonai bakancsom súlyát, nehéz visszafognom a gondosan érlelgetett gyűlöletemet az egész létezésében központosult világának, mindannak, amit képvisel, ami először lenyűgözött, ahogy a húgomat, aztán mindkét jó dolog úgy tűnt el az életemből, mint Gottfried fog, ha sokáig vitatkozik értelmetlen témákban. Mégis mi az istennek akarnám megzsarolni, ha nem lenne hatalma hozzá, hogy teljesítse, amit akarok?! Bár, ha a kisebbségi komplexus vizein evezve tényleg olyan okos, mint amilyennek ez a borzalmas pulóver alapján tűnik - és szűznek, menthetetlenül szűznek - akkor nyilván rájött, hogy ő csak csali, és nekem a papa kell, vagy a mama. De miért menekül valaki férfiatlanságból és énkeresésből a bokrok közé, ha nem akarja, hogy alábecsüljék? Nyilván remek szakdolgozatok témája lehetne. - ...hát, ami azt illeti, igazából van. Elégedett vagy? Remek, akkor most csináld, amit mondtam Drakie, és hoppanálj, ha nem akarod, hogy téged is megmetsszelek kicsit!

Annyi megaláztatásban volt már részem, ez a kikötözés a lelkem.. vagy ami maradt belőle, már nem bántja. Mind azt képzeli, hogy ő lesz majd, aki megmutatja, a mágia hogyan mutatkozik, milyen nagyot üt, majd visszahúzódom a félelemtől, és hálát adok az értelmetlenné váló istenemnek, hogy túléltem egy pálcával hadonászó gyermek dühkitöréseit. A mágia betegség, ami örök delíriumban tartja a szerencsétlent, az isteni létezés hagymázas rémálmában, a boldogság illúziójával kecsegtet.. és aztán ott felejt, mint gyermeket a hálátlan szülő, mert a nagy hatalommal bölcsesség nem jár, előre általa a világ nem jut, és csak azt mutathatja meg, ami belőlünk hiányzik. Ha kell, rimánkodni fogok, nem tud olyat tenni, amit már túl soknak éreznék a végeredmény fényében.. ha másra nem is jó a mágia, még mindig tudom, mely tüneteit kell kihasználnom.
- Rendben, legközelebb majd uránt csempészek a zsebedbe, ha nagyszabású merényletet szeretnél. Vagy akonitint, kérlek, bocsásd meg nekem, hogy nem azzal kezdtem. - várom hát a folytatást, nem küzdök az ellen, ami ellen úgysem érdemes, ha legszívesebben ismét fojtogatni kezdeném is, nem, türelmesen, már-már nyugodtan kivárom a valószínűleg monológot, aztán kezdek majd rimákodásba, vagy bármibe, amire gusztusa támad. A legrosszabb dolgokon már túl vagyok, bármilyen hosszú kiselőadás is következik a flóráról, a közelében sem járhat annak, amihez a fantáziája is kevés lenne.. de ezért választottam éppen őt. A következményeivel együtt. - Vagy akár segíthetünk is egymásnak. Van a növényeidnek egy olyan felhasználási módja, amit nem hiszem, hogy közelről ismersz.

És a régi jól bevált, mesekönyves monologizálás, mint Tom, nagyjából úgy, mint Tom, aki akkor állt neki atyáskodni felettem, amikor a legkevésbé sem volt rá szükségem, és kínos volt hallgatni is - Drake nem kínos, csak nagyon bizarr, hogy léteznek még emberek, akik valóban régi, latinos műveltségükre támaszkodnak, és onnan néznek le rád.
- Majd nagyon igyekszem bizonyítani kikötözés közben, ígérem. - félrefújom az arcomba rebbenő hajszálakat, és megpróbálom megkeresni azt a bizonyost - mit is szeret Drake annyira, hogy valódi ajánlatnak hangozzon? Saját magát, az intellektusát, a pillanatnyi kontrollt? - Tényleg a húgomat keresem, és.. én nem vagyok boszorkány. - még mindig annyi gyűlölettel ejtem, mintha ennek lenne jelentősége, mintha nem lenne lényegében mindenki az, akivel mostanában kénytelen voltam lepaktálni valamilyen formában. Elmondhatatlanul gyűlölök mindig az eleve vesztes félként leülni az asztalhoz, gyűlölöm, hogy itt ez a világ, ami egyetlen kérésemet sem teljesítette, most pedig minden lépéssel emlékeztet is az elhanyagolhatóságomra. - Meg akarom találni őt, de nyilván megérted, hogy a lehetőségeim limitáltak. Kurva limitáltak, ha megengeded.
Visszafogom a gúnyos vigyorom a pálcája láttán - na ez már kínos, ez mindig az, lehetetlen komolyan venni valakit, aki egy varázspálcát lenget, és egészen addig így is marad, amíg meg nem átkoznak vele. Ez egy kibaszott vicc, egy jó nagy genetikai csattanó, mágia intelligencia és személyiség nélkül csak úgy, mintha nem igényelne komplex képességeket a világ felépítésének megértése.. Drake természetesen az okos ember benyomását kelti, de az ő kimértnek szánt viselkedése is árulkodik valamiről: gondolta a kikötözött lány enyhe vigyorgás közben, mert ő a másikkal ellentétben lehetett bármilyen nagyvonalú a gesztusaival.
- Az ajánlatom a következő: segítesz nekem megtalálni Lily Evanst, én pedig megmutatok neked mindent, amit az imádott növényeidről el sem tudsz képzelni. Tudom, biztos a doktorid is bioszexualitásból van, Drake, de a varázstalanok szemszögéből mikor máskor lenne esélyed megismerkedni velük...? - biztató vagyok, amennyire a helyzet lehetővé teszi: nézd, még a legkedvesebb tekintetem is hajlandó vagyok az asztalra helyezni közénk, nekem nincs vesztenivalód, csak talán a szűziesség áporodott aromája, ami körbeleng bennünket. - Neked van pálcád, én pedig tudom, hogy mi van a markolászásán túl. Kérlek?

Anyáék úgy tudják, belenyugodtam a ténybe, hogy a húgom, aki mindig a különlegesnél különlegesebb volt, a vesztes kitüntető szerepét hagyta rám, mikor elment - mert így mondjuk, mintha nyaralni indult volna a barátaival, egyetlen szó nélkül Lily, a mindig jó kislány, aki után békákat találtam a csészékben, talán összesen háromszor, de azt mindig úgy megjegyeztem, hogy elrontsak vele bármilyen felhőtlen vacsorát, és ők aggódtak, Lily aggódott, én meg belenyugodtam, mert hát nyilván ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ugyanakkor elsimuló arckifejezésük elárulta, hogy a legkevésbé sem gondolnak bele ténylegesen, milyen lenne végképp lemondani erről az ajándékról, amit nem nekem szántak, hogy az ember lehet teljes és normális a nagy titkok megismerése, de meg nem kaparintása után, kisvárosi naivitás csak, aminek egyikük sem volt híján.
- Nem bolyong, szerintem elrabolták. - nézek az égre, azért ha valóban olyan akadémiai tudással rendelkezik, megérhette volna, hogy ha őt megtaláltam, megtalálhattam volna Lilyt is, ha nem akadályozza valami, vagy éppen valaki. Nyilván még hatszor alá kell majd húznunk a kettőnk közötti különbségeket, és mert a mágia intelligencia kérdése, ez nagyon sokáig elszórakoztatja majd.  - Minden arról szól, de nyilván a teremtés mágikus koronái már nem is emberek, nincs pszichéjük, amit elemezni lehetne a pszichológia eszközeivel, mit is gondolok, én bolond. - de talán teszik is, tudom, hogy van egy kórházuk, aminek más nevet adtak, és vannak iskoláik, van egy egész megrekedt világuk, amit nem nekem szántak, de amit csak azért is megismertem, ha nem minden szegmensében is. Az Abszol út, amiről minden éjszaka álmodom, az a telefonfülke, amit csak egy cigarettával néztem, de közelebb menni nem mertem, Lily könyvei, amik a szobájában hevertek, és ha nem volt otthon, a martalékommá lettek.. ott volt egy egész világ a falakban, ami mereven elutasított, de mint a rossz drogos, tönkretette az életemet és mégis valódivá tette azt. Soha, senki nem jött el hozzánk, hogy törölje az emlékeimet, pedig vártam rá, sőt, néha biztos voltam az idegenek érkezésénél, hogy lebuktam, és most elveszik azt, amit nem nekem szántak, de Drake arcán ugyanaz a perverzió uralkodik, ami bennem, és hazudhatja, hogy ép az elméje, de mindketten sejtjük, hogy a mágia tönkreteszi a használóját. - Ezt sikerült találnod? A legközönségesebb növényt valaha, épp egy olyan kertben, ahol szinte majdnem minden más hasznosabb? Mielőtt ezt hasonlatként használnád rám, elárulom, hogy ennél jóval tovább jutottunk: vannak gyógyszereink, kémiai vegyületeink, tudatmódosítóink, az egész világot le lehet bontani atomjaira, így alkottuk meg azokat a tömegpusztító fegyvereket, amik másodpercek alatt meggyilkolhatnák az egész varázsközösséget, feltaláltuk a gázokat, amelyekkel szisztematikusan lehet megölni tömegeket észrevétlenül, vannak védőoltásaink, ismerjük a klónozást, eljutottunk a Holdra és megvalósítottunk mindent, amíg ti ki sem húztátok a fejeteket a seggetekből, mert ott kellemes, középkorias elméletek húzódnak a varázslat egyeduralmáról. És akkor te a suaeda vera felhasználásáról akarsz hallani... ennél biztos sokkal jobb is eszedbe jut.
Hátradőlök, amíg a kötelek kegyetlenül szorítanak, de kedvem lenne arcon köpni a megidézőjüket, amiért ilyen alacsonyra lő, és a semmiből vár csodát, mintha nem lenne a hátizsákom egyik zsebében egy jó adag mindenféle drogokból. Tudom, hogy sok mindenre képesek, ennek fényében ez nagyobb sértés, mintha kimondaná, hogy... mugli vagyok.
- Például, a kokaint próbáltad már? Bár ez egy különösen ostoba kérdés volt, legalább annyira, mint talárt viselni ugye, hogy próbáltad volna, azt sem tudod, mi az. - nekem sem feltétlenül kellene, de mióta közvetítő vagyok, sok minden megfordul a kezem alatt, ez szerencsére csak ajándékként, megbecsülésük jeléül. Valószínűleg én sem vágyom annyira a halált, hogy kínálgassam, ha áru volna. - Keressünk egy ennél pár fokkal izoláltabb helyet, és elmagyarázom, hogy működik, vagy faszom, ott az egész táskám, megnézheted, hogy nem átverni akarlak a tartalmával. Tudod, Drake, ez az egész csak úgy működik, ha legalább annyira megbízol bennem, hogy hagyod, hogy kielégítselek, felőlem tarthatsz megkötözve is, ha erre van gusztusod.

- ...a szüleim azt mondták, felbukkant a húgom egyik legközelebbi barátja, de annyira gyűlöltem őket, hogy pontosan tudtam, véletlenül sincs köztük egy Malfoy sem. - ha lehetséges volna, megvonnám a vállam, nem mintha a partnerem különösebben adna a polgári beszélgetés normáira, biztosan nem tart igényt a gesztusaimra, vagy hogy megpróbáljuk fenntartani a civilizáltság mámorát. Tulajdonképp elég bizarr, hogy még senki nem próbált engem megtalálni, mert a történetekben az ördögöt kiabálni épp megfelelő az ördögöt megidéznihez, azonban az én idézőjeles kényszeres öngyilkosságom tárgya abszolút semmi érdeklődést sem mutatott - gyomorforgató beismerni, hogy mert nem voltam tényező. Legkevésbé sem voltam, ugyanakkor az önáltatás mesterfokra vitele után nem álltam volna le akkor sem, ha megfenyegetnek vagy hasonló. Teljesen őrült voltam, mint a világuk.
- Pedig nem vagy te olyan unalmas alak, sőt.. biztos sok diáklányt rávettél már a biológia alacsonyan nyugvó megismerésére. - szeretném, ha legalább egyetlen területen meghagyná a lehetőséget, hogy idegesítsem, mielőtt - kényszerűségből, ésszerűségből, tehetetlenségből - de mindenképp engednem kell neki. Egyszerre találtam kínzóan inkompetensnek, és mégis, láthatóan rejtőzött némi sötét fantázia a helyzetben, talán nem minden második ember kötözött volna azonnal ki az adott lehetőség fényében. Drake azonban nyilván az ellenségem marad, Drake mágus, nem valami ostoba fantasy mellékszereplője, aki két okos válaszért megadja az aranylelőhely koordinátáit - fogalmam sincs, kinek állt érdekében, hogy a hasonló mesék főszereplőit hőssé tegye, de biztos mászott előtte úgy a szarban-húgyban talárosok előtt, mint én.
- Nahát, ha te vagy a civilizáltabb, ó minden teremtések koronája, hogy kerülhet szóba a fojtogatás, mint opció? Gyerünk, Gotti, jobb vagy te ennél: itt a lehetőség, hogy megmutasd, mennyivel jobb, mint akár a legapróbb gondolatunk is a nagyságról, és te szócséplésre pazarlod az időnket. Ha tovább játszunk master and servantot, legalább ne a szellemi parnasszusról lefelé.. - de tényleg, vajon megtenném? Még senkivel nem dugtam, aki képes lett volna varázsolni a szó másik értelmében, de vajon megtenném a nyomozás érdekében? Vagy úgy általában, csak kíváncsiságból? - Azért ez szemmel láthatóan bosszant téged. Valaki megfogta a fütyidet az oviban?
Hagyom magam vonszolni, de a hoppanálás közben muszáj felsikoltanom: erősen belemarkolok a karjába - további félreértések elkerülésére, mert nyilván ha letüsszenteném, is a támadó szándékom jeleként tűnne fel számára - és csak azért nem esem térdre, mert vontatni kezd, és kötelességtudóan megyek mögötte, egyik ámulatból a másikba. Megcsináltam, kurvára megcsináltam, milyen kibaszott kurvajó vagyok, amiért láthatom mindezt..! Minden kibaszott kurva életek, kibaszottul itt vagyok..
- Oké, és az ott mi? És az?! Olyan kurva gyönyörű az a lebegő torony ott... hogy működik?! Mi a fasz, az egy szárnyas csontló az égen! Nézd már, Gotti, nézd, úristen.. kibaszott csodálatos, kibaszott..

- Megsimogathatom? Ide tudod hívni? Van neve is? - kilépek mellőle, és a lovat figyelem az égen a teljes győzelmem tudatában: itt vagyok, az a kis kötözős-kitérés pedig nem számít, most pár pillanatra a húgom sem igazán, fürdök a saját nagyszerűségemben. Mint amikor először léptem arra az utcára, először volt pálca a kezemben - először és utoljára - és rájöttem, a varázslat nem olyasmi, amit ne lehetne ellopni, és nekem sikerült, anélkül sikerült, hogy bárki bízott volna bennem, vagy akár felmérte volna ennek lehetőségét. Legyőztem őket és még csak nem is tudnak róla.
- És mi az a Nap terem? Annyi izgalmas szakterület közül te tényleg a növényeket választottad? Te lehetsz a helyi szupersztárok között a Yoko. - de ez csak megszokás, a látványnak örülök, és ez kiül minden kis porcikámra: mikor a ló leszáll a távoli mezőn, gondolkodás nélkül indulok felé, előbb lassan, mintha nem hinném el - talán nem is hiszem el egészen - hogy itt van, aztán futva, és még a menetszélnek is más az aromája, minden zsizseg és él, győztem és győzni fogok. - Hé, Gotti, mi ez? Hogy hívjátok őket?
Ezt láthatta, ebben élt évekig, és nem hallgattam meg, már attól is irritált voltam, ha levegőt vett a közelemben, és hiába akart közeledni, régi játékainkat játszani, azt akartam, hogy menjen, és élje az új, csodálatos életét, és hagyjon békén, ha már méltósággal jobb nem tud lenni - mikor óvatosan megérintem a lény orrát, ugyanerre gondolok, hogy az akkori gyűlöletem megölt volna, ha otthon maradok. Mostanra talán felakasztottam volna magam, ha nem találok valami módot rá, hogy megkerüljem őket, és Lily különlegessége engem csak rosszabb emberré tett, még úgy is, hogy őt indultam el megkeresni.. és itt vagyok, vissza sem tudnám fogni az elégedett vigyoromat, és azzal az arckifejezéssel fordulok a vendéglátóm felé, amivel mások birodalmakat szoktak leigázni - úgy is érzem magam, a függő megkapta élete adagját.
- És mivel foglalkoztok még? Hogy lebeg az a torony? Illetve..hogy nem fedeztük fel előbb az ilyen helyeket? Ez mindig nagyon érdekelt, mert a húgom szerint az iskolát mugliriasztó bűbájok védik, de ez sem tűnik kevésbé fontos helynek. - egyelőre megelégszem a puszta látvánnyal, simogatom a furcsa külsejű lovat, és várom, mikor fogy el a türelme - Gottié, a ló sokkal ésszerűbb teremtésnek tűnik - és rángat tovább magával, hogy megmutassa, milyen komoly akadémikus is ő valójában, nézzem csak a laboratóriumát. Biztos van valamilyen laboratóriuma, a hozzá hasonlóknak mindig van, valahová menekülni kell. Az enyém a konyha volt. - És a mágia.. van egy elméletem, hogyan öröklődik, de igaz, tényleg genetikai okai vannak? Talán elnézed nekem, hogy tőled kérdezem meg, eddig csak a kevésbé emelkedett.. nevezzük őket embertársaidnak, velük találkoztam.
Állok itt tudásvágytól késztetve, direkt fel sem pillantok az arcára, nehogy elrontsam a pillanatot, és kételkedni kezdjen abban, jó ötlet volt-e éppen engem idehoznia. Nem volt az. Hatalmas ostobaság volt, és nem rajta múlik, mekkora lehet még.
- Például akkor nekünk mágus gyermekünk lenne, nagyobb eséllyel, mintha egy varázstalannal feküdnék le, ugye? Bár az még mindig nem egyértelmű, mennyire ritka az a gén a mi közösségünkben. Ha kedves leszel hozzám, kipróbálhatjuk, hogy működik a kémia a gyakorlatban.

Nem foglalkozom a látványos undorodásával, úgy simogatom ezt a lényt, mint aki életében nem látott szebbet - és ugyan honnan tudná a hátam mögött unalmában strázsáló, hogy tényleg nem, mert ebben nőtt fel, nekem sem tartalmazna túl sok izgalmas dolgot az, ami neki mutatkozna a titkok kimeríthetetlen tárának. A csontos, sovány orr a tenyeremhez ér újra meg újra, le vagyok nyűgözve, olyannyira, hogy még igazán odaszúrni sem érzem szükségét.
- Úgysem érdekelnék itt senkit, pont úgy nézek ki, mint bármelyikőtök. - és az ámulatom mértékét semmi nem mutatja jobban, minthogy nem követi ezt egy megjegyzés róla, hogy kivéve őt, mert ő nyilván ezek között a szupertehetségek között is a legnagyobb vesztes lehet, ha már minden második önkéntelen megszólalása valami elfojtott utalás egészen más jellegű dolgokra. Akikkel találkoztam - és ez egy erős költői túlzás arra, hogy zsaroltam, üldöztem, és a többi - a nagyon bizarr fashion victim hangulattól eltekintve tényleg nem mutattak semmi olyan különlegességet, amit ne lehetne feltételezni egy, teljesen véletlenszerűen lovat simogató lányról. Gonoszul elvigyorodom - Gotti bizonyára azért beszélhet feltűnésről, mert ilyenek nem sűrűn fordulnak elő a társaságában.
- Ó, hát nekem elég sok mindenhez van elég sok fantáziám, de mi lenne, ha a faszméregetés helyett inkább... megmutatnád? Gyerünk, Yoko, nyűgözd le ezt a tudatlan lányt a te nagy és izgalmas termeddel, tűkön ülök. Mikor volt lehetőséged tényleg ennyire leereszkedően beszélni valamiről, ami nagyjából senkit sem érdekel? Én vagyok a tökéletes közönség, a kérdéseimet meg majd a végére hagyom. - nagy nehezen elszakítom a tekintetem a lószerű lényről, és legalább féloldalasan, de áldozatkészen felé fordulok, de akkor meg az a lebegő torony bukkan fel, mögötte még egy, ami mintha lassan körözne a levegőben, az ódon ablakin át mindenféle fények világítanak, ilyen impozáns látnivalók mellett kifejezetten nehéz Gottira figyelni - A halált. Átvitt értelemben? Vagy hogy érted?
Az ilyen apró, elejtett megjegyzésekből élek - egész gyűjteményem van belőlük, ezeken áll minden maradék túlélésem, így persze most sem szalasztom el, bár jóval könnyebbé teszi, hogy a partneremre koncentráljak. Nyilván itt azonnal elsüllyedne, ha egyértelműen fogalmazna, vagy nem érezné kötelességének, hogy tudassa velem, mennyire nem tartozom a világához, ennélfogva aztán még a legapróbb nüanszokban is egy csecsemő szintjére degradálódom minden kíváncsiságommal együtt - de nem, még mindig a látottak hatása alatt vagyok, nem élcelődöm, jókislány leszek.

- De nem is lenne szabad őket látnom, igaz? Mármint fizikailag nem lehetnék képes rá - és ha most jön a kiselőadás arról, hogy ó Petunia, nem is tudja a te kis elméd befogadni, valójában mit jelent a fizika, előrebocsájtom, hogy lehet, hogy tényleg nem, de az érdekesebb kérdés, miért látok valamit, amit nem is tudok. - a ló úgy tűnik, megunja a társaságunkat, és arrébb poroszkál, így minden maradék testrészem is bekapcsolódik a további beszélgetésbe, valahogy ki tudom zárni az égen felragyogó vörös fénycsóvákat is - Ez elég logikus, legalábbis a mi genetikai nézőpontukból. Oké, Ariadné, mutasd az utat, közben elmagyarázom, mire gondoltam.
Meg is indulok persze, amerre vezetni kezd, annyira izgatott vagyok, hogy akár a szó klasszikus értelmében is odaláncolhatna magához, ha tényleg attól tart, hogy meg akarnék szökni - mintha fél pillanatnál tovább sikerülhetne - és eszem ágában sincs megszabadulni tőle, Gotti, most nyertél magadnak egy olyan piócát, ami biztosan nem hagy el további vér reményében.
- Rendben, tehát nagyon röviden, a mágia is tulajdonság, ahogy a szemszín például, és mivel kevesebben vagytok, gondolom a varázstalanság domináns a varázslattal szemben. Ez alapján a mágia, mint olyan, recesszív, tehát mivel neked is van belőle, nekem pedig másodlagosan, de nyilván - már gondolom, másként a húgomnak sem lett volna esélye boszorkánynak születni - így ezért lenne kettőnknek jobb eséllyel varázsló utóda, mint nekem egy varázstalannal. Rendben, ez nyilván most a legkevésbé sem volt sem tudományos, sem érthető, de azért ha jól sejtem, a lényeget átadtam: szaporodni több, mint érdemes, Gott, megfontolhatnád.