I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 6 Szept. - 3:09 | | Victor Godric Lannstark at waterloo: napoleon did surrender Bece és gúnynév: victor és vectorKor: harmincháromSzármazás: véráruló aranyvérűLojalitás: itt az ajtó, buta csengőajtóKépesség: pálcátlanul bűbájolásCsoport: professzorokRank: same samePlay by: matthew goodeKarakter típus: csak magamat vártamSzüleim nem tudtak kiegyezni közös családnevünkben születésem idején, és mint általában, egyetlen megoldást találtak, amely kielégíthetett minden felet: összevont családneveikből alkottak sátrat az elkövetkezők fölé, fittyet hányva két teljes, népes sorokban tiltakozó rokonságra. Hogy általuk nem folytatódott sem a Lancaster, sem a Stark vérvonal, még valami vidám kis komiszságot is előcsalt időnként belőlük, látom őket, ahogy ülnek, egyformára csiszolódott koboldarcuk rám mered a reggeli rongyoskifli felett, te aztán tényleg lassú felfogású vagy, barátocskám. Szinte mindig játszották a színházat, ott is ismerkedtek meg, nem lehetett kizavarni egyikből a másikat, és állítom, kevés gyermek nő úgy fel ezekben az időkben, hogy a legkevesebb szavalnivaló, mímelnivaló neki jut a háziszínpadon, mindig ellopja előle egy fürgébb kéz, elmondja sorait egy gyakorlottabb száj. Nem mintha bántam volna, visszafogott csuklással figyeltem a porondmester és hű segédjét, hallgattam közös történeteiket, melynek fonalait a mai napig tartom a tenyeremben, bogozom, mi lehetett igaz, mi fikció a gyerekszoba mennyezetén úszó csillagok alatt.. Ha hidegben ébredek, mindig otthon érzem magam, apám tenyere fonódik körém, szinte érezni is vélem öblítőből, régi könyvekből, fából álló illatát, sosem tudott csukott ablak mellett elaludni, és anyám, aki gyökeres ellentéte volt, sosem unta meg ugratni vele, szibériai szeleket emlegetett, de inkább hat takaró alatt feküdt, minthogy megfossza kedvenc pajtását egy vágyott megfázás lehetőségétől.. Azt hiszem, igazán nem volt soha senki, aki értette volna őket, belsős, egymáshoz nőtt vicceik vonalát, kacsintgatásukat, és a szándékot, ami két igazán nagy művészt végül a világvégéig űzött, nem lehetnek azok a rokonok olyan kegyetlenek, hogy itt kelljen gyereket nevelni, épp itt, az Isten háta mögött kettővel. Ezt egyébként szinte hivalkodva írták a postaládára, anyám nevetett, csúfolódott a legelő bárányokkal, látjátok, milyen nemes szomszédaitok lettek itt, Isten háta mögött kettővel. Népes baráti körük az évek folyamán megszokta, itt formálódott körénk valami különös társulattá, nem volt ritka, ha egyikükkel-másikukkal összetalálkoztam a konyhában a reggeli felett, álmos szemem hamar megszokta a színes társaságot, apám előző házasságából származó féltestvérem önfeledt viháncolását, amire nagyokat hallgattam, örökké beteg voltam, ágyból követtem csínytevéseit, amikért sosem kapott ki. Hogy mit hagytak ott, rejtély volt, kérdezni lehetett, de minek, mikor udvarunkon kötél feszült, anyám azon táncolt, apám elkapta, bátyám követni próbálta őket, nekem csak a tekintetem ért fel odáig.. Milyen volt felnőni egy mesében, ahol a mágia sátorba költözött, tükrök villantak minden falon, óra kattogása után élő madár bukkant elő a dobozból, állatok fogadtak szót, emberi arcuk nevetett, közönség tapsolt, fények égtek...? Hatalmas cirkusz volt, de egyetlen percét sem bántam.
Ha gyerekként látnak mostani diákjaim, alighanem azonnal kiérdemlem a stréber jelzőt - folyton beteges, szemüveges változatom ritkán szólalt meg, részben mert folyton torokgyulladása sugdosott a hangszálain, részben meg ilyenkor úgy érezte, ha a szavakkal fukarkodik, majd a bölcsességgel nem fog. Gyanítom, nem véletlenül érdemeltem ki a Loony Lannstark megtisztelő, de teljesen levakarhatatlan nevet. Serdülésem aztán megoldotta a problémát, főleg mert ekkorra vált nyilvánvalóvá, hogy a cirkuszban elsajátított, felvett szokásaim inkább a társadalmi megbecsülésnek örvendenek, mint én magam, kezdtem megszólalni bátyám daliás baritonján, anyámként nevettem, szóval újra feltaláltam magam, de azért titokban, gondosan dugdosva mégis nyápic maradtam, igazi kékharisnya, aki legszívesebben valami óangol szövegbe temetkezve ülne egy vidéki könyvesbolt pultja mögött, és nyilván így is végzem, ha nem történik az, aki. Bosszantó szokásaim ha lehet, azóta csak szaporodtak: hajlamos vagyok viccelődéssel elütni fontos és komoly témákat, köztük saját egészségemet, megélhetésemet, úgy általában főleg bármit, ami azzal fenyeget, hogy felelősséget kell vállaljak, másokért boldogan, magamért.. inkább az Isten mentsen. És ha már az Isten, furcsa közelségben élünk mi, talán várható volt, a zongorámból gyakran hallom őt nevetni, anyám és apám a magánbejáratú családiméretű őrületével amúgy is kivont bennünket a nemes és nagymúltú névsorról, hát bátran barátkozhatom valakivel, aki akkor is meghallgat, ha én sem kívánom magamat. Édességgel lekenyerezhető vagyok, órákig társalgok, ha értő közönségre találok, mint a vízcsobogás, imitt-amott kártyatrükkök, pénz a fül mögött, de artista nem lettem, ahhoz örökre gyáva maradtam. De cirkuszolni... Azt tudok a legjobban.
1970. augusztusa
Azt mondja, gyáva vagyok, mert az öngyilkosság gyávaság..? Ugyan, mi mind tudjuk, az öngyilkosság a legbátrabb cselekedet, ami végrehajtható, okosan végigvinni pedig még annál is nehezebb. Talán a szüleim ezért ajándékoztak meg a második keresztnevemmel, medalionként épp önnön depresszióm, önsorsrontásra való hajlamom ellen pajzsul, akár nagy görög hősöknek, akiket álmodozva olvastam, úgy tartottam számon, mint nagybácsikat-nagynéniket, nem is volt olyan elképzelhetetlen abban a világban. Megtisztítom most, látja? Az öngyilkosság finom művészet, talán senki sem ért úgy hozzá, mint a varázstalanok - egy januári délelőttön, egyik lábamról a másikra állva, mert roppantul kellett volna vizelnem, találtam az egyik nyilvános könyvtárukban a mondatot, ami talán többet mond önnek, mint én tehetném, dacára neveltetésemnek. Mi titokban mind szerelmesek vagyunk a saját halálunkba, úgy üldözzük végig az életünkön, mint a beteljesületlen elsőbálozók, de maga ismer engem, tudja, milyen sótlan, kilúgozott voltam elsőbálozónak, kerestem csak a halálom a párok között, de nem akart jönni, és tudtam, hálásnak kellene lennem, háború dúlt, örülhetek, hogy megvannak a végtagjaim, ujjaim, van mivel játszanom, különben is hálátlan vagyok, hogy nem nézek magára.
Nézzek magára? Nem őrültem meg, AZ volna csak az igazi öngyilkosság, de kitörlődnék a létezésből is, ne fogja meg a karom, ha bűntudata van, máshol gyógyítsa. Úgy szerettem magát, olyan szédülten, hogy annak fényében minden hamis lett, ami korábban történt, pedig tudja, hol és hogyan nőttem fel: ott minden maga volt a csoda, sértő, hangosan nevető csoda, szabálytalan minden ízében, a fekete-fehér sátrak között megbújt a félelem, de karon azt a vidámság ragadta, a cirkusz olyan világ, felkorbácsol maga körül mindent, romokat hagy hátra, de nekem volt otthonom mögötte, magunk öntötte gyertya lobogott az asztalon, aranyba öltözött az ősz, ez maradt meg leginkább, nem vagyok őrült, ne markolássza a nyakam, minek.
1979. augusztusa
Minek? A mondat rímel arra, amit diákjaimtól hallok egy-egy leckefeladás közben, és most sincs rá jobb magyarázat valami száraz csak-nál, mert így döntöttem. Néha azt gondolom, zsarnok vagyok a katedrán, de elég kollégáimra pillantanom, aztán visszahúzódom dolgozószobám magányába, igazi anyámasszony katonája módjára gyertyát gyújtok, és mindjárt nem jutna eszembe semmi zsarnokság, ha rám nyitná valaki az ajtót, ott találna egy bögre kakaó mellett, talán még a könyvemet is elejteném. Dehogy vagyok én zsarnok, legfeljebb valami fáradt öregember így, ennyi idősen is, ha időnként még megfürdetem arcom a cirkusz imbolygó fényeiben, az ottani tükrök a lelkemet mutatják, és kedvem lenne mosolyogni a rosszon, mint egykor a szüleim. Szeretnék tanácsot adni, de bennem is egyre szajkózza valami: minek? Minek évek távlatából, ha nem olvashatja akkori énem, és mit is tanácsolnék neki? Hogy legyen boldogtalan, leljen kielégülést a tudatban, hogy helyesen cselekedett? Nincs helyes, nincs helytelen. Ha létezik is, a síron túl vár, ahol már amúgy is mindegy.. tehát diákjaimmal együtt kérdezem: minek?
1970. augusztusa
Minek állnék meg, nem vagyok ütő, megállnék magában, de épp ezért hajít ki az ablakán, miután megrettent a nagy hatalmas rendelésétől, nem is volt köztünk semmi igazán, ölelkezés a naplementében, én bezártam a szemem a halott hal teteme felett, maga azt mondta, alszik csak, és hálás voltam végtelenül, varázsvilágom, felettem repkedő szüleimmel megőrződött, aztán végül ott hagyott, köztük, a köztes világban, amit nem hisznek el nekem, ha másnak említem, közöttük meg valószínűtlen a hétköznap gondja. Nem a pokol mélyéről szedett össze, nem ismertem akkor azt még, nem voltam szerelmes teljesen soha, és biztos voltam benne, hogy nekem annyi szép jutott eddig, ezt kérni már igazán pofátlanság lenne. Sírni láttam először, állt a szobám ajtajában, és úgy sírt, hogy leplezni sem lehet, felnőtt férfi nagy krokodilkönnyekkel, remegő vállakkal, és én nem értem, mit lát rajtam, de megijedek, maga elszalad, én ott maradok valami bűnnel, amit el sem követtem, de ezek szerint mégis közöm volt hozzá. Évek telnek el, mire elmondja az öccse történetét, akinek emlékét összeolvasztotta a pubertás az első bűntudatos önkielégítéssel, így is rögzült a történelemben, pedig ártatlan volt, és én is az voltam, aki viseltem az arcát, nem tehettem semmiről, de sajnáltam, a hangja egy bárdé volt, és én nagyon szerettem volna már bárdok dalára táncolni.. Míg magába nem szerettem, és már részvéttel hallgattam a sírását, az én láncom is lett, engem is húzott lefelé, hét év minden láncszeme, és soha, egyikünk sem tette könnyebbé azzal, hogy kimondja, együtt lehetne tovább. Hagyjon engem, kitisztítom ezt a fegyvert, hogy mihez kezdek vele, nem a maga gondja. Menjen a feleségéhez, látni sem bírom.
1979. augusztusa
Én a sorokat mosolygás nélkül nem bírom, mulatnom kell öncsonkító önmagamon, később, miután azokat a semmire sem jó vágásokat megejtettem a karomon - napfényben látom őket most is, fehérek, másoknak észrevehetetlenek - le is rajzoltam őket a pergamenre, ereklyéül, utánozva a szüleimet. Mit mondanék most, ha ezzel keresnének fel? Félek, hogy az évek nem tettek bölcsebbé, ha nem is vagyok már tárgya a szenvedélynek, csak ha zongorázom, akkor táncra perdül a szoba minden szeglete, varázsolok, mint azok a nagyszerű alakok a cirkuszban. Utólag már tudom, mit érzett akkor, hol kezdődött bennem az a vihar, és hogy milyen moccanatlan a szerelmes elme, ragaszkodik a félelemhez, fájdalomhoz, mindenhez, az első szóra visszatér, ha tudja is, minek, minek..? Olykor engem is kiválónak látnak, megnyúlik alakom, pedig mások vicceit, sármját látják átviláglani a tükrön, mindent megjegyeztem, ebből készültem el, én sem hagytam el a sátrat, vattacukrot lélegzem, léptem nyomán taps fakad, meg sem érdemlem. Minek? Nem engem illet meg.
1970. augusztusa
...nem illeti meg magyarázat, ha én most öngyilkos leszek, halkan teszem majd, ne jusson senkinek eszébe a maga neve, a tánctanáré, akit én görög hősnek láttam, aki kinyitotta az ablakot, de nem az udvarban álló artisták felé, a világ felé, és billentyűket, tollat adott a kezembe, hogy megszólaljak rajtuk. Aztán megházasodott, felkért tanújának, álltam az öcs fekete-szalagos képe mellett, inkább a helyén, éveket öregedtem, ahogy igent mondott, nevetett, istenem, hogy nevetett, én meg üvölteni tudtam volna, hogy szeretem magát, az nem jelent semmit, hét év semmit nem jelent, de hallgattam, hallgattunk mindketten. A nászéjszakáján, az erkélye alatt a magának írt dalt dúdoltam, mert a keringő csak olyan, mint a forradalom.., és nem sírtam, farkasszemet néztem magával, és csak dúdoltam, ahogy nézett. Nézett, és bement, később már hívhattam bármerre, barátságát elfújta a hirtelen előretörő érdektelenség, és igaza van, mindketten tovább léptünk. Épp ezért kell most hagynia, hogy öngyilkos legyek, semmi köze hozzá, takarodjon tőlem, kikaparom magamból a hét és még több évet, a dalait, a csodálatos szellemét, bűnbánatát, kikaparom magával magamat is.. Kérem, ha valaha érzett irántam bármit, hagyjon meghalni.. Hagyjon meghalni, Cornelius. Hagyjon meghalni, Mr. Cornelius Caramel.
1979. augusztusa
Megvan még a fegyver, de sosem lett volna képes valódi lövést leadni: játékból volt, mint akkoriban minden cselekedetem, kivéve persze a szándékot, de ez rossz párosítás. Elvehette volna, de ő éppoly bolond volt, mint én, és egészen kék-fehér-szürke, kis vörössel meghintve, nem mert felnézni sem, aztán egy nagy lendülettel kirohant a szobámból, és ki az életemből. Hát ezért olyan vicces az egész, és jobb, hogy komikus, nevetésre jobban áll a szám, még ha mindig szomorú is vagyok tulajdonképpen, zongorázom, tanítok, néha még árnyékként a cirkuszban is felbukkanok. A dalára emlékszem még, különösen szép dal, és amúgy sem lehet kiradírozni a múltat, bárhogy hiszem most, hogy nem fáj, úgy már biztos nem, mikor nem kapott utánam, hogy kit féltett jobban, nem érdekes. Kitisztítom hát Csehov puskáját, és iszom még egy kakaót. Minden más úgyis tudjuk: minek? |
|