Szokásos nap az egyetemen, éppen előadást tartok nem éppen éber diákjaimnak. A mostohagyermekeim miatt nem tudok, azaz csak kevés órát tartok délután, aki nálam akar tanulni bizony fel kell kelni a kakasokkal. Szerencsére azért az előadó fele mindig megtelik, így nincs okom panaszra. Ma épp az Elveszett paradicsomot vesszük, arról tartok frontális előadást. Nem bánnám az interaktivitást sem, de reggel nem nyúzom félig bóbiskoló diákjaim ilyenekkel. Ha belegondolok Anna is ilyen idős már... rohan az idő. -Mint mondják, Milton 34 évig írta művét, melyet eredetileg drámának szánt, csak az 1640-es felkelések, színházi bezáratások miatt átformálta, újragondolta epikai művé. 1667-ben végre meg is jelenik az alkotás, mely a korához képest jóval több dialógust tartalmaz, mint a megszokott. Persze ezen nem kell csodálkozni, hiszen tudjuk, ha drámát ír az ember, ott a dialógusok és monológusok a dominánsak, de épp emiatt válik formai szempontból is érdekessé. Valamint a szereplők kidolgozottsága miatt. Nos, mára mindenki olvasta elvileg, legalább rövidítve a könyvet, melyik angyalnak köszönhetjük a sok figyelmeztetést, víziót, a rengeteg információt az angyalokról? Melyik angyalt ismerhetjük meg jobban? - Teológiások előnyben, vagy aki legalább olvasta ugyebár, hiszen Rafael nem egy nehéz kérdés, de érdekelne van-e bárki a teremben, aki érteni fogja amikor magyarázom a könyvet vagy inkább hagyjam az egészet és más adatokat osszak meg... nincs sok értelme, ha nem olvasták, ezt már megtanultam. Közben kisétáltam a tanári asztal elé és felültem rá. Szokásom, mert nem vagyok olyan idős professzor, meg így kényelmesebb is, jobban is látom a diákjaim. Körbe is emelem a tekintetem, hátha megakad valakin a szemem, hogy nah, benne pislákol a felismerés! Fekete öltönynadrágom kissé feljebb húzom, hogy ne feszüljön így ültömben, bordó ingem feletti fekete mellényemen is igazítok egy keveset, hogy kényelmesebb legyen.
Miután az összes rémálmod eleven valósággá változik és furcsán lebegve szeled át a napokat a semmi nem számít és az őrjöngés határmezsgyéjén lavírozva, óhatatlanul is átlépsz néhány határt. Pillanatokat, amikor már nem bírsz tovább üvölteni és eltűnnek a könnyek, minden tükörkép gúnyosan nevet vissza rád miért/kiért csinálod ezt magaddal. Seggfej kis áldozatnak nevez és belerúgsz, folyton önmagadba. Hogy lehetsz ennyire hülye te névtelen, arctalan figura? Csak füstnek, múló gőznek érzem magam, mintha kitaszítottak volna. Könnyebb volt tudatlanságban és egy iskola falai mögé bújva, miközben különféle lesajnáló és kegyetlen álarcokat húztam. Hogy lehettem annyira hülye, hogy mindezek után a saját farkamba haraptam? Halálfalónak kell lenned, hú, hogy ez mekkora gáz, mert pont ennek neveltek és éppen ez nem akarták lenni soha, hiába vagy inkább Mardekáros, vagy rossz, azt mondják, Abel is állítja, kegyetlen, piszkálódó, amikor kedves akarsz lenni. Sosem voltak hozzám kedvesek, így nem ismerem a fogalmat, nekem az bőven elég bizonyítás, ha nem harapok valakit ketté. Hogy merek szenvedni egy olyan gyilkosságért, amire abszolút rászolgáltak? Ki ne akarna végezni a pedofil erőszaktevőkkel? Szenvedni egy anyáért, aki elhagyott, egy apáért, aki nem is tudott rólam soha, mert csak egy ostoba mugli, akinek kimosták az agyát és ez látszik is rajta. Ahogy itt ülök az előadásán olyan, mintha nem lenne egészen jelen, menekülne, vagy csak simán nem számítana neki. Reflexből gyűlölnöm kell, ugyanakkor… Miért is kell mindennek kettősnek lennie és megbocsátható-e a tudatlanság? Vagy ítéljem el csak azért, mert alacsonyabb rendűnek kell tekintenem nálunk? Egy olyan ember tanította ezt, aki egy szinten van a férgekkel, annak ellenére, hogy tiszta vérű varázsló. Ő meg itt fogja és magyarázza Miltont, a száraz és semmitmondó adatokat, amik nem érdekelnek a teremben felteszem nagyjából egyetlen diákot sem, kihagyva a különös részleteket, amiket nem fogok hagyni neki elfelejteni.
Én naiv még azt hittem az trauma, hogy Abel a féltestvérem, Mark Valentine neve tisztán és egyértelműen sejlett fel a papíron, megjegyeztem. Most, hogy túl vagyok egy halott nevelőapán, egy anyán, aki egészen más lapra tartozik, megnézem miből lettem genetikailag. Rondán nézek rá, az előadásra közben egész végig, túl ártatlan és gyenge, baromira idegesít. Eszem ágában sincs jelentkezéssel bajlódni, amikor végre interaktívabbra akarja venni a figurát. - Rafel volt, akinek teljese elhanyagolható személyisége van Luciferhez képest. Ha a szereplők motivációját akarjuk boncolgatni, sokkal ésszerűbb komplexebb személyiséget választanunk, nem pedig valakit, aki vakon követ egy magát Istennek nevező felsőbb hatalmat. Természetesen maga Milton is jó színben tüntette fel a sátánt és azt mondják szimpatizált vele, de szerintem csak arról van szó, hogy szabad akarattal rendelkező, összetett jellemet vetett elénk. Valakit, akinek van véleménye, nem pedig báb, aki azért cselekszik, mert mentes a mindenféle agymosott befolyástól. Mit gondol tanár úr? Jobb tudatlanságban senyvedni, mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt, vaknak lenni a valóságra, követni a statikus parancsokat, hiába gondoljuk őket értelmetlennek, vagy érdemes megtanulni, főleg ha már ennyi idős valaki, szabadon dönteni? Őt mérem végig, neki mondom, kicsit keményen, éreztetve, hogy neki kellene felnőnie végre, késznek lennie Erinre, rám a kibaszott döntése következményeire. Furcsa, mert látszik rajtam, hogy semmi közöm az Egyetemistákhoz, 17 sem vagyok még, de lefogadom, hogy ezek a csökött agyú muglik, még egy ilyen könnyűolvasmányon sem bírják magukat túltenni.
A szabadságunk azon alapszik, amit mások nem tudnak rólunk
Mit ér, ha nagy vagy, gigászi nagy, ha birodalmak császára vagy, de bús szívedben örök a fagy?
Már-már félek senki sem olvasta a teremben ezt a művet, be kell valljam én se most, de egy... elég fiatal diák, akit nem is láttam még szólal fel, csak úgy, noha én ezt nem bánom, más úgy sem buzgólkodott válaszolni. Hallgatom, megmosolyogtat a mondandója, bár a kemény élt nem tudom értelmezni, mintha rám akarná vonatkoztatni, de oka nincs rá. -Nos, meglehet, de nem-e mondják mégis sokan Rafaelre, hogy Ő tudja kicsoda, mit akar, mi a célja? Lehet, hogy a felsőbb hatalom vezeti, de ugyan úgy van tudata, személyisége és ami a legfontosabb, hiszen minden Isteni teremtménynek van: szabad akarata. És ha valaki szabad akaratából cselekszik vajon elítélendő-e, hogy követ és segít valakit, hogy neki ez az élete. A komplex áttekintéshez kell kontraszt kedves fiam, Luciferé akár Rafael is lehet, mert más a nézőpont. Szóval a kérdésedre a válasz: Mindenki maga irányítja a sorsát, az más lapra tartozik, ha nem képes mindent átlátni és a saját biztonsága érdekében nem jó, ha túlvállalja magát. Nem hiába óvják a szülők gyermekeik míg az nem lesz teljesen tudatában milyen is a világ, hogy a doktorok néha nem mondanak el mindent a betegeiknek, ha tudják, azzal nagyobb kárt okoznak mintha csak annyit mondanak, amennyit szükséges, hogy fennmaradjon a remény és a küzdeni akarás. A szabad döntés összetett dolog, erre is nagyon jó Milton regénye. - Sokan azt hiszem most ébredtek fel, mert hirtelen nem bírják követni a dolgokat, pedig szerintem most lett érdekes. Mosolygok is, szeretek ilyen friss gondolkodó fiatalokkal diskurálni. -Óra után maradj benn, kifejthetnéd a harcias véleményed, de a többieknek le kell adnom a tananyagot, mert maguktól nem keresik ki... - Mosolygok körbe, hogy tudom én, aztán ha hagyja folytatom, több kritikus és elemző meglátását felvetve a művel kapcsolatban, közben már csak azért is mindig a fiúra pillantok, aki vélhetőleg belógott megnézni az egyetemet, ahova jelentkezni készül. Számomra hamar kicsöngetnek, de valóban rövidek ezek az órák, oda is sétálok a fiúhoz, hacsak el nem ment óra közben. -Nos, ifjú uraság igazán örvendetes, hogy ilyen lelkes olvasó vagy. Csak a haragot nem értem a szavaid mögött. Nem tettszett a befejezés? - Mosolygok rá, leülök mellé ha hagyja, most üres marad a terem, nem lesz itt óra, volt már hogy itt maradtam dolgozatot javítani, innen tudom. No meg a terembeosztásról odakinn.
Szellőztethetnének. Lázasan lefetyelem az állott levegőt, nézem az apró, felszálló porszemcséket, Valantine ajkának torzulásait és hallgatom sűrű, értelmetlen blabláját. Nagyjából nincs olyan pont ebben a monológban, amibe ne tudnék belekötni, agyonfacsarni, amíg bő levet ereszt, mint azok a hozzávalók, amik olyan büdöset füstölnek. Mit szólna, ha kapna egy főzetet, bemutatnék egy elsős varázslatot és gravitációk törnek meg közelemben, kinyílnak a zárak, felborulnak a székek, vagy csak átváltozom nagymacskává? - Amit sokan mondanak, az sokszor téves, pont azért, mert nem gondolják át, csak utánozzák egymást az emberek. Beteg természet… Mégis jobban kiemelték Luciferét, jól mondja Raphael csak egy szükséges kontraszt. Bizony, más lapra, pedig mennyi mindent nem látunk, ami az orrunk előtt van. Óvják? Ki óvja a gyereket a szülőtől? Mondjuk ha ártanak azzal, túl keveset mondanak? Ez komplexebb, mert Milton regénye is az. Hátradőlök, barátságtalanul ráncolom szemöldököm az ártatlan mosoly láttán, szívesen belerondítanék egy késsel, ha kép lenne, igen, merő dacból, hogy boldogok a lelki szegények. - Mert még wc-re se mennek ki maguktól, lehet nekik gratulálni Tapsolom meg gúnyosan az osztályt, semmi ellenvélemény? Némi felháborodott durmolást hallok, de Mardekárosokhoz szokva ez elég vérszegény. Talán ösztönösen érzik, hogy valami nem stimmel, zavar vagyok az erőben, baljós árny. Hagyom kibontakozni, közben jeleket keresek, miben hasonlít rám és döbbenten konstatálom, nincs semmi, hacsak a könyvmolykodásra ráfognánk. Maradok, semmit sem tudtam meg, már csak dacból is, egykedvűen hallgatom mennyire unalmas, mert én ezt már mind tudom és egyértelmű, ha valaki olvasta Miltont. A muglik evidenciákról pofáznak, ezért nem jut soha sehová a társadalmuk. Végre megmozgatják csülkeiket, feléjük harapok, ha rám néznének, röhej mennyire félnek az őrültektől. Nálunk fel sem tűnik, minden második varázsló defektes. Tényleg idejön, leül, pedig nem engedtem meg neki és idegesítő módon dolgokat firtat. - Nem a befejezésről van szó Piszkálom meg a jegyzetét összeszorult gyomorral. Éreznem kellene valamit, csak mert biológiailag tőle származom? - Mióta tanít itt, miért? Unalmas előadásokat tart, olyasmit mond el, ami egyértelmű, mit lehet ebben élvezni? Provokatív tekintetemmel felfalom, ha Damoclest teszteltem, ő vajon mit kapna? Mit kellene tennie azért egy muglinak, hogy az apám lehessen?
Megmosolygom amit az utánzásról mond, mert sajnos igaz, nem hiába mondják minél nagyobb a tömeg, annél kisebb az IQ... -Nem a szülőtől kell óvni a gyereket, legalább is jó esetben, persze. Én azt mondtam a szülők óvják a gyermekeik a világgal szemben. De a lényeg a féltésen van, mondhatjuk. - Végül is, valahol...-Azért mondom, hogy sok szempontot kell mérlegelni, sok nézőpontot, nem elég csak Luciferét jelen esetben. - Úgy hiszem egyetértünk, csak másképp fejezzük ki magunkat. Hátradől, de nem tetszik neki semmi, világfájdalom. Ha hosszabb lenne a haja lehet ráfognám a nemrégiben oly' népszerű emok sorait gazdagítja. Hiába érdekel minden gondolata, még a bánata is amiből a dühe fakadhat, muszáj leadnom előbb az anyagot a diákjaimnak. -Ami azt illeti de, a leglehetetlenebb helyzetekben, főleg akkor akarnak kimenni. Na de folytassuk fiatalok! - Intek a kezemmel, hogy figyeljenek, el vannak szokva, hogy valaki ennyire vehemens legyen egy előadáson, megértem őket, bár nekem ez tetszik. Szeretek szenvedélyesen diskurálni, csak kevesekkel lehet, aki nem kolléga. A fiatalok nem mernek az idősebbekkel, persze ahogy a mellékelt ábra mutatja, akad kivétel. Magamra emlékeztet, bár az régen volt már. Nem akarok arra gondolni, megöregedtem... -Valaki nagyon harapós... - Csóválom a fejem mosolyogva, hogy ugratja a nagyobbakat, míg azok távoznak mellőle. -Nem? Akkor miért vagy szomorú? Mi nem tetszik? - Tudom, hogy megkapom nem is szomorú, hanem dühös, de általában az emberek elkeseredésükben dühöngenek, nem azért, mert hirtelen felkapják a vizet, az gyorsan elpárolog. Közben helyet is foglaltam mellette, nem zavartatom magam. Aztán felnevetek, érdekes kölyök. -Hát... nem tartom számon. Most lesz hét éve azt hiszem. Azért érzed unalmasnak, mert jó a fejed, gyorsan vág az eszed, ezért lesz számodra egyértelmű. Az átlag felfogóképesség a Te korodban messze nem ilyen fejlett. Vagy csak egy kis stréber vagy aki mindent elolvas, lexikálisan megjegyez és előadja, hogy maga jött rá. - Hajolok közelebb, de somolygok, nem hiszem, érezni ha valakinek megvan a magához való esze, de nem bírtam kihagyni. -Pont azt lehet élvezni fiam, hogy utat mutatsz azoknak, akiknek ezek a dolgok nem egyértelműek. Kezdő lökést, táptalajt nyújtasz. Mindenkinek fellelheted, miben erősebb, miben gyengébb. Számomra ez élvezetes. De miért kérdezed? A szüleid azt akarják, hogy tanár légy, mint mondjuk Ők? - Csak tippelgetek, mert mi másért érdekelné hogy lehet ezt szeretni. Egyáltalán miért akarná szeretni? Az fel sem merül bennem, hogy igazából miattam kérdezi, miért is tenné? De érezheti engem nem feszélyez ez a tesztelgetés, faggatás, vizslatás, csak mosolygok tovább, szórakoztat a stílusa.
A fullasztó, zárt érzés hallucináció lenne? Sima frusztrációnak hívott elmebaj? Ida-oda lesek az ablakokra, zártak, félig nyíltak, miközben az apám magyaráz, félre hív, tanárnak érzi magát. Ellenségesen fixírozom a pad kopott felületét és sok megfogalmazhatatlan katyvasz kavarog nem is az elmémben. Ez a legriasztóbb, érzésekben. Gyűlölnöm kéne? Utálni, hogy nem tud rólam? Ide-oda kapkodom, ezt is érzem, azt is, megint maga alá temet minden. Arról süketel, szülők óvnak gyerekeket, irtó ironikus pillantást kap az a pad. Szám résnyire préselem, próbálok nem varázsolni akaratlan, inkább lehunyom lázas szemeim. Amint elhalad mellettem vetek rá egy kérdő-lenéző pillantást, komolyan gondolja a harapóst? Fészkelődni kezdek a székben, már nem őt nézem és a pad sem kivétel, egyszerűen csak a földet. - Elég bonyolult… Itt ülnénk reggelig, ha élettörténeti előadást vár, még akkor is összetett, ha csak az ő személyét emelem ki az egész komédiából. Automatikusan hátradőlök, ahogy közelebb hajol és valami furcsa reflextől vezérelve megmarkolom székem két peremét. - Még csak 16 vagyok, de zseni, ami azt jelenti igazából talán egy undorító stréber, azt leszámítva, hogy nem nyalok a tanároknak. De mit gondol maga srtébernek? Aki folyton tanul és nincs élete? Mert akkor talált, süllyedt, azzal a különbséggel, hogy egyesek az élet elől menekülnek Darálom mielőtt megbánom, hiába vonatkoztatok el, amilyen szemtelen és ráadásul nem olyan hülye, mint első látásra tűnt, ki fogja találni. Értem már anyám mit evett rajta és most nem pont az adonisz külsőre gondolok, az zavar. Őket láva teljesen selejtnek, vagy legalábbis átlagosnak érzem magam, pedig mindig legyintettem a külsőmre, elmegy. Talán anyám vérfertőző oldala tehet róla, hogy nem lettem én is isten. Megfogalmazásmód tudom, mégis úgy meredek rá a „fiamnál” mintha fejemre borítana egy zsák szart. - Végülis minden normális foglalkozás segítő egy kicsit, ami valahol szörnyű. Ha csak a legmenőbbeket vesszük, mint az orvos, ügyvéd. Kényszeresen karmolok karomba ingem alatt és kezdem el vadul dörzsölni mintegy szörnyű szokásból, mint mostanában, amikor a forró kását kerülgetik. - Tanárok, de a helyzet kicsit bonyolult, ugyanis egyikőjüknek sincs joga beleszólni Érzem, hogy hangom megremeg és gyorsul vakarási tempóm. Mélyen a szemébe nézek és hadarom, hogy könnyebb legyen. - Apám nem tud rólam, anyám…eldobott, de rossz helyre. Maga szerint ez megbocsátható? Maga szerint lenne bármiféle joguk? Ügyes, róla kezdtünk el beszélni, de máris kikötöttünk nálam. Össze kell szednem magam és visszakanyarodnom. - Csinálna ilyet a gyerekével? Például ha összeállna egy fekete nővel, miközben a családja undorító, rasszista eszméket vall. Eldobná? Más, mégis le kell képeznem. Tagadni fogja és nem is tudom akarom-e hallani.
Fogalmam és sejtelmem sincs, hogy mi zajlik ebben a kölyökben belül igazából. Honnan is lenne? Elvettek tőlem minden emléket, nem mondtak el mindent. Az órát még megtartom persze, csak azután telepszem mellé teljes lelki nyugalommal. -A dolgokat mi tesszük bonyolulttá vagy egyszerűvé. A dolgok alapjáraton csak vannak, mi adunk rájuk címkét. Kényelmes dolog. De van időm, felfejthetjük, miért is a bonyolult címkével láttad el a jelen helyzetet. - Teszem a fejére a kezem, puhán én kedvesen, aztán elveszem, mert idegen gyerek, de attól még éreztetni akarom, érdekel a piciny lelkivilága. Cukkolom is aztán, de hirtelen dől hátra, nem tudom nem észrevenni, hogy megkapaszkodik. Megijedt volna? Lehet, mert túl sok mindent hadovál össze. Visszadőlök, nem akarom feszélyezni. -Nyugalom. Én nem bántalak. Semmilyen értelemben. Figyelj, az önmagában nem baj, ha nagy a tudásszomjad és szívesen elveszel a könyvekben. De látni hogy van életed, könnyedén beültél ide, véleményt formáltál, kimozdultál. Nincs Veled semmi baj, csak szerintem kevés olyan embert találtál eddig, aki le bírt volna kötni. A magas intelligencia miatt kevesen értenek szót Veled gondolom de nem a Te hibád. Az emberek hibája, hogy megelégszenek a kevesebbel. Mmm? - Mosolygok rá, szóval kis zseni és stréber is, nehéz lehet a szüleinek, hogy kellőképp lekössék a figyelmét és ne unatkozzon. Ironikusan nevetnék fel ha tudnám pont a szülein gondolkozik Ő maga is, részben rólam, no meg a külsőmön. Sosem mentem sokra a külsőmmel, ami azt illeti. Aztán megint nagyon furcsán néz rám, de betudom annak 7 éve vagyok itt és nem annak a számomra egyszerű megszólításnak: "fiam". -Jó esetben igen. De egy sima felszolgáló is, nekem sokszor feldobja a reggelem az egyik kishölgy, hogy mosolyogva adja reggel a kávém. Feldobja a napom vele. De ez miért szörnyű? - Nem értem miért lenne az, hiszen segíteni jó érzés. -Persze hogy nincs joguk, a Te életed, az leszel ami lenni akarsz, Ők is belátják majd. Az én szüleim is belátták, hogy nem leszek sportoló. A szüleid csak jót akarnak Neked, gondolom látják, hogy okos vagy és szeretnék, ha kamatoztatnád. Ennyi. - Nem ismerem a szüleit, de ha az én fiam lenne én ezért ajánlanám Neki, legyen tanár, professzor. Kutasson, fedezzen fel. -Elég lesz... fájni fog. - Fogom meg gyöngéden a kezét, ami már szinte véresre kezdi dörzsölni a karját, nem kell idegeskedni. Úgy fest túl nagy rajta a nyomás, az elvárás. Az kicsit sem jó, jó gyereknek tűnik, kár lenne érte, hogy magába roskad ilyen dolgok miatt. Aztán kiböki, hogy hánytatott a sorsa, együttérzőn nézek rá, tényleg nem szerencsés a helyzete. -16 éves vagy. Szinte felnőtt férfi. Senki sem kényszeríthet Rád semmit, de szerintem nem is akarják, ha tényleg így van ahogy mondod. Anyádnak bizonyosan jó oka volt örökbe adni, egy anya, bármilyen... nem anyának való, akkor is ragaszkodik a gyermekeihez. - Jut eszembe a volt feleségem, szerintem nem jó anya, de ragaszkodik a gyerekeihez. - Apád ha nem tud rólad, lehet fel kéne keresned. Nagy eséllyel a korodat elnézve már lett másik családja, de nem biztos, hogy nem akar Téged. Meg egy beszélgetésbe senki sem hal bele és szerintem jót tenne Neked. Magányosnak tűnsz. - Fürkészem a szemeit, elvégre velem, egy idegen tanárral osztja meg a bajait, nem a barátaival, a mostohacsaládjával vagy bárki mással. A kérdése meglep, ez látszik. Kell pár másodperc, hogy értelmezzem a kérdést. -Ha én együtt vagyok egy nővel akkor a nő érdekel, nem a családja. Én senkit sem dobnék el, de az én vagyok. Fiam, az én életem sem tökéletes, sok rossz döntést hoztam, amivel együtt kell éljek. Sokszor a gyerekek sínylik meg, nem tagadom. De pont ezért légy Te okosabb. Szerintem szánt szándékkal senki sem dobná el a gyerekét, kivéve ha félti és úgy hiszi, jobb élete lenne így. Sosem derül ki igazából, az egy jó vagy rossz döntés volt. Az csak egy döntés volt, sajnos. Gyere ide. - Mutatom hogy dőljön ide, nyugodjon meg, meg akarom ölelni. Azt hiszem szüksége lenne rá, nagyon el van veszve, össze van zavarodva. Ilyenkor mindig úgy bánom, hogy nem harcoltam jobban Annáért és Abelért... ha eléggé sokat pereskedem lehet megkaptam volna a felügyeleti jogot, talán. Sosem derül már ki...
Mérleghintán egyensúlyozom. Egyik pillanatban megütném mert mugli, jön a kliséivel, képébe üvölteném mekkora baromság, mert nálam bukik minden törvény, én vagyok a részecskékre hulló Mátrix. Aztán a másikban elmondanám, gonosz boszorka áldozata lett, bár valószínűleg olyan perceket loptak tőle, amiket nem sajnálna. Talán megbabonázta, felvágósdizott milyen könnyen manipulálhatók a vakok. - Néhány héttel ezelőtt egyetértettem volna Önnel, ám a dolgok változnak és néha kívül esnek rajtunk. Tapasztalta csak nem emlékszik, mert a tudattalan mély. Szűkítem össze szemeim, de majd csak azt hiszi hadoválok, ahogy egy jelentéktelen kölyöknek tart és mit művel? Ijedten hőkölök hátra el ne érjen, talán röviden kiáltok és rögtön fejem elé kapom mindkét kezem. Észre sem veszem hirtelen jövő reszketésem, min egy roham, hullámokban ráz. - Téved, életem sosem volt. Gyorsan vetek nagy szemeket az asztal lapjára, ahogy érzem elszorul torkom. Mugliként kezel, derűs, mégis értehetetlenül gondoskodó távolságtartással az apám. Mint egy tanár, azt mondja semmi baj velem a gyilkossal, mizantróp, életunt mártírral, aki ujjal mutogat Brysenre. Persze, ha igazi zseni volnék, okos csillogó szemekkel kopogattam volna Dumbledore irodájának kétszárnyú ajtaján, megjegyezve mennyire főnixes, tollat is loptam volna tőle. De ez mellékes. Megköszörültem volna alig használt gyerektorkom, kihúztam volna magam: A nevelőapám molesztál, tessék bedugni egy árvaházba! Cáfolni öngyilkosság volna, melyben kiadom magam úgy, hogy azért jöttem ide, Őt elemezzem. Ennyire gyenge lettem, vagy mugli létére forgatja ilyen jól a lapjait? Csendidő, nyelésszámok, egyetlen látványosságom a kopott pad magányos felszíne. - Az ember egoista lény…és ironikus, pont önmagán nem tud segíteni Jegyzem meg csendesen, máris azt érzem vesztettem. Nem Róla beszélünk és mélyről húzom fel nehézkes válaszaim, miközben ő játszi könnyedséggel elemezget, kedves lenézéssel, mint problémás kölyköt. Biztosan rutinból… - Nem, nincsenek…szüleim. Anyám megszabadult tőlem rögtön a születésem után, a nevelőm egy szadista állat volt, de meghalt. Képes vagyok töményen és zokogás nélkül elhadarni ezt a pár mondatot, de kezem erősebben vakarom és a világ keringőzik. Mindig utáltam táncolni… - Ne…ne fogdosson! Hátrarúgom a széket, ülve maradok, de távolabb, ha megint hozzám ér… Elsápadok ilyenkor, főleg mert ő az, vagy férfi? Az apafogalmak máris összekeveredtek a fejemben, hogy ez rosszabb? Miért nem tud rólam??? Miért nem tudom most, azonnal a képébe üvölteni, hogy ő is tehet róla, mert nem volt elég erős? Mert olyan volt, mint én és hogy merte? Merészelt kiszolgáltatott lenni. Felnőtt létére védtelen, mint egy pelenkába szaró csecsemő! - Jó oka? Egy jó ok miatt baszta el az egész lényem? Nem, nem csak az életem… Nagy eséllyel nem, de amnéziás, nem tök mindegy? Aha…és? Ez sosem volt baj, az akartam lenni A szép korszaknak vége, most már gyűlölöm magam érte, hogy senkit sem szeretek. Azt sem tudom mi az és irritál, hogy annak a mozgató erőnek vagyok híján, ami másokat életben tart. Egész lényem szörnyből volna? Olyan vagyok, mint ő? Sokkal jobban hasonlítok, igaz? Brysennek sikerült…Voldemorttá nevelnie. Ismét sokkol, megint ezzel a fiammal, hogy védi Erint tudat alatt és gyűlölöm, gyűlölöm ezt a szar kifogást, féltett, jót akart, elintézve egy sajnossal. Ennyi, megtörtént, jelentéktelen vállrándítás, mert az élet, végül is törékeny. Hová, hová menjek? Ölelésbe, én a fia? Nem is tudja, hogy… Gonosz könnyek lepik el szemem, nevetnek rajtam. Azt hiszem szó szerint belehalnék, ha megölelne, nem…bírnám ki, pedig sok, kis apró szemcsére hullottam. - Vissza kell… Vissza kell mennem, akarom mondani és érzem, hogy nem bírok mozdulni, mint Avery profnál. Tudok zsubszkulcsot csinálni, alap esetben, de most? Vissza, vissza tudnám hozni az emlékeit? Nem, Merlin sem én vagyok. Annyi minden nem vagyok, hogy ha eltűnnék észre sem vennék. Vagy örülnének. Talán csak azért ne haltam még meg, nehogy másnak örömet okozzak.
-Igen, kívül, de ettől még nem változik a minőségük, maximum a mi hozzáállásunk. Hát, öregszem, nem emlékezhetem mindenre valóban, fiatalon egészen másképp láttam a világot, ez tény. - Mosolygok rá, hát ebben igaza van, rég volt már, bár nem sejtem nem is erre gondolt. Aztán nagyon meglep a reakciójával, meg is állok a mozdulatban, ennyire félne? Verték volna? Minden bizonnyal, különben nem ijedt volna meg. -Nyugalom fiam, csak a fejed akartam megsimogatni... - Azt hiszem jobb ha közlöm mit akartam, a világért nem ütném meg, gyereket és nőt soha. Nem is tettem soha. -Hogy ne lett volna, ne butáskodj. Mindenkinek van, akkor is ha azt hisszük nincs. - Nagyon furcsa gyerek, de pont emiatt a szívemhez is kezd nőni a különcségével, hogy segítségre szorul. Nem értem miért engem talált meg, de most örülök ennek. Hagyom megnyugodni, bár nem húzódom el, talán megszokja a közelségem és rájön tényleg nem bántom, nem minden felnőtt (férfi) bántja. -Mert nem tud elvonatkoztatni, objektíven szemlélni a saját dolgait. Ezért jól jön, ha valakinek hagyod, segítsen. Nem kell sokat, de egy keveset, amiből tudsz építkezni. - Jó lenne ha hagyná valakinek hogy segítsen, nem hiszem hogy ennyi beszélgetés elég lenne hogy nekem engedje, de nem zárkózom el, akarom érezze, tudja. -Szóval a nevelőd miatt vagy ilyen. Idősebb férfi volt gondolom... hasonlóan hozzám. Anyád és apád attól még van, vannak szüleid. Ki a gyámod most? - Mert kellene neki, ha nincsenek meg a vérszerinti szülei. Aztán próbálnám leállítani ne bántsa magát, de elhátrál, túlzottan fél, felemelem megadólag a kezeim. -Semmi baj... semmi baj... nem érek hozzád, ha nem akarod. Van akinek segít az érintés megnyugodni, de ha felzaklat, nem csinálom, ígérem, csak ha engeded. - Mondom Neki komolyan, nyomatékkal, hogy nem bántom, ne féljen. Erre tényleg oda kell figyelnem, nekem ez sokszor fel sem tűnik, ösztönös mozdulatok. -Nem direkt fiam... Szerintem ha tudja mi vár Rád vállalta volna a nyomort is. Apád amnéziás? Ha nem ismert ahogy cseperedtél akkor végül is lényegtelen az-e... a lényeg, hogy megismerjen. Nem tudhatod akar-e. Van egy felnőtt fia, szerintem akarná tudni... - Nézek rá meglepődve, szerencsétlennek nagyon szörnyű háttere van. Aztán együttérzően szemlélem, úgy szólalok meg. -Fiam... senki sem akar magányos lenni. Ha annak érzed magad az rossz, ha szeretnél egymagad lenni, akkor azt mondtad volna nem vagy magányos csak szereted az egyedüllétet. Érzed a különbséget? - Tehát nagyon magányos, de meg sem lepődöm. Nem hiába próbálom megölelni, hogy ki lett mondva a szörnyű igazság: vannak dolgok amiken már változtatni nem lehet, mert elmúltak. De a jelenen még lehet, látom könnyes lett a szeme, vajon kapott szeretetet ez a fiú? -Tudom, menned kell, de előtte gyere még ide. Ne szégyelld magad, nincs miért. Gyere... - Invitálom tovább nem érve hozzá, mert tudom megijedne, azt nem akarom. Persze lehet taszítja, ki tudja mit műveltek vele, de mélyen belül tudom hogy megnyugtatná, ha valaki gondoskodón zárná a karjaiba. Gyerek még, olyan fiatal, hiába mondom Neki, hogy felnőtt, füllentek csupán.
Végtelenül fáj, hogy nem tudja miről beszélek. Ez ráadásul új, fogalmam sem volt, hogy érezni fogom a sajgó űrt, hogy szavaim elvesznek az éterben, egy mosolyban, ami lehet, hogy nem lenne igazi, ha tudná. A kínáló ölelésében, amit azonnal visszavonna, ha ismerne. Boldog szemeiben kihunyna az öröm és lassan eluralná a rettegés. Abel más, csak középszerű és tanonc, az én erőm azonban, mint tudjuk, ijesztő tud lenni egy muglinak. De hogy az üresség érezhetővé váljon? Legyen a helyén fájdalom, neki is el akarjam árulni? Csak felmértem, hasonló szándékkal, mint Damocles-nál, érdemes-e egyáltalán a genetikai állományom egy részét képeznie, de Damo-nál én voltam más, erős, rettenthetetlen és ambiciózus, míg most árnyéka vagyok csupán az öntudatos Sylvesternek. Hiszen, amikor kiderült Abellel közös az apánk, még meg sem fordult a fejemben, hogy felkeressem. - A hozzáállásunk határozza meg világunk egészét. Ebben rejlik az ember nyomora és a pszichológia fontossága. A világ egyszerű, de az emberek összezavarják és elrontják maguknak. Ettől függetlenül konstans egyszerű, csupán a mi felfogásunkban lehet szörnyű és mégis képtelenek vagyunk csapdánkból szabadulni. Igaz, hogy van, akadnak dolgok, amikről kifejezetten nem tehetünk, mert más emberek is befolyással vannak a világra. Magyarázom neki, igazából sokat kell még tanulnia. De mugli, nem hibáztatom, mindenki tudja, hogy ők gyengébb képességűek. A fiammal kikészít, nagyon felkavar. Csak egy buta szóhasználat és csak még jobban fáj tőle ez az egész. Hangosan lélegzem, hogy leküzdjem, összehúzódom, sejtelmem sincs mennyire sápadt lehetek, de nem vagyok jól. - Nem szeretném… Suttogom lehajtott fejjel, nem bírnék most ránézni. - Keveset tud… Csóválom a fejem, fogalma sincs milyen nem élni. - Miből gondolja, hogy rólam van szó? Ez nem ilyen egyszerű! Fogalma sincs mennyire nem. Elhallgatok, kell szünet a lélegzéshez, létezéshez. Most kellene elmennem. Olyan tisztán látom, szép ívben a menekülési útvonalat. Volt képem felhozni Tiberiust olyan kontextusban, amilyenben, gyámokkal jön, amikor az előbb férfinek nevezett és halvány fogalma sincs semmiről. Megöltem, felzaklat, értetlen, a Roxfortban ilyesmi nem kell, ha egy év választ el valakit a tizenhéttől, az anyám mégis úgy csinál, mintha törődni akarna velem. - Hagyjuk őt. Maga mondta és igaza volt, felnőtt vagyok. Miért kéne gyám? Folyton nyúlkálna, fiamoz, megőrülök tőle! Biztos minden mugli ilyen okvetetlenkedő és miért csinálja egy idegen gyerekkel, nem mindegy neki, akár ha a tulajdon szemem kaparom ki? Van elég kölyke, ha ismerne…plekniből letagadna, állok zihálva meredek rá, visszaszívnám az egész idejövetelt, nézek rá mély felháborodással, mintha megpróbált volna benyúlni a nadrágomba. Ha visszaemlékszek nyilvánvaló, Brysen korábban is megpróbálta, csak lassan közeledett, vagy a combom simogatta, egész kicsiként, bőven a Roxfort előtt, aztán megfagyasztott, belenyúlt, de érezte, hogy az nem jó, később más eszközökkel élt. Jól emlékszem a kotyvalékra, amitől elernyedtek bizonyos izmaim, bénulásra. Csak az agyam nem bántotta, jövőt látott benne, sőt nagyra becsülte. - Hagyja abba… Könyörgöm remegő hangon, esküszöm felfordulok, ha még egyszer kimondja, hogy fiam. - Nem akarná…nem szeretné, de elég ha én tudom miért, most még…nem értené, de az apám… túl sok mindent nem tud. Képzelje úgy, mintha lenne egy világ, amit nem ismer, amihez képest ő csak egy alig kommunikatív, alsóbbrendű lény. Túl sok elítélendő dolog is van, higgye el, ha azt mondom nem lehet Fakadok ki indulatosan és sajnos fájdalommal. Belém döf, ahogy azt mondja „fiam” Ráadásul szépen átlátja. Lehet, hogy nem minden mugli fogyatékos? Bámulok magam elé remegő ajakkal, ez a fiam már sok volt, utolsó csepp és a magány súlyos, valami, amit nem bírok többé elviselni. Túlcsordulnak a csúfolódó könnyek, legurguláznak arcomon, megint ölelne, tudja, hogy mennem kell és ezúttal örökre, mert ezt már tényleg nem bírnám ki ép ésszel. Ha most beleomlanék, mintha megbomlana a téridő kontinuum is. Szakadás. Sűrűn hullnak a könnyek, sírok bassza meg, de még van erőm megfordulni, mint valami utolsó, rohadt kis életösztön, aminek semmi értelme. Azzal találom meg a kijáratot.
-Szerintem nem feltétlen a hozzáállás határoz meg minket, hanem a reakcióink a világra. A döntések és cselekedetek kusza hálója, amit nem lehet teljesen nyomon követni, annyi apró dolog is hatással van rá. De nem minden ember rontja el és zavarja össze magát, hidd el. Ezért mondjuk kiegyensúlyozottnak és boldognak őket. Most össze vagy zavarodva, de ez letisztul majd. Adj időt a dolgoknak. - Mert szerintem szigorú magával, azért látja ennyire sötéten a dolgokat, ez nem egészséges. -Ha nem szeretnéd nem csinálom. - Nem lesz egyszerű, nekem ez olyan mint a légzés, csak jön, megsimogatnám vigasztalón mert látom maga alatt van. -Eleget tudok arról, milyen értelmetlennek érezni a lélegzést. De pont emiatt tudom, hogy az élet minden formájában élet, amit becsülni kell. - Neki is a sajátját, még ha nem is érzi elég értékesnek egy másikhoz viszonyítva is esetleg. -Eléggé magad alatt vagy, így úgy hiszem ha nem rólad van szó egy hozzád nagyon közeli személyről, de ez érint akkor Téged is, tehát rólad is. - Húzom el a szám, hogy ugyan, ne most próbálja erre ráhúzni hogy csak a barátjáról beszél. A gyámra sem nagyon tér ki, lehet árvaházba került? Az valóban nyomasztó lehet egy ilyen korban, mintha nem kellene senkinek, pedig ez bizonyosan butaság. -Mert törvényileg nem vagy felnőtt, mennyi lehetsz? 15, 16? Esetleg 17. Hivatalosan kell gyám melléd, akkor is ha fenn tudsz tartani egy háztartást és magad is. - Komolyan magyarázzam? Pontosan tud Ő mindent, tudom én. De az már egyértelmű hogy bántalmazva volt egy hozzám hasonló korú férfi által, sosem értettem az ilyen embereket, magam törtem volna kezük-lábuk, bűntudat nélkül. Mélyet sóhajtok, de én csak azért hogy ne mondjam ami eszembe villan, hogy segítség kell neki, egy biztos pont az életébe, sok-sok beszélgetés... olyan lenne mintha betámadnám, ráadásul annyira betegesen néz most ki, árnyéka előbbi önmagának csupán. -Nem tudhatod. Sosem tudhatod, ismered egyáltalán? Beszéltél már erről vele valaha is? Az emberek többsége ezért marad le az élete feléről, mert feltételezésekben él, nem tényekben. Ne vesd ezt a lehetőséget, ha felkészülsz egy találkozásra vele, szerintem keresd meg, ne legyek benned kérdőjelek. - aztán forgatom a szemem. -Attól, hogy nem tőle örökölted az eszed még nem fog emiatt ferdén nézni Rád. Lehet nem ért meg mindent majd, amit mond, de nem is kell feltétlen. Az meg hogy vannak hibáid, ugyan, kinek nincs? Mindenkinek van, mindenkit meg lehetne kövezni. Lehet nem is látná hibának azt amit Te igen! - Én hiszek az emberekben annyira, hogy ne lökje el vakon, csak mert nem érti. Milyen apa lenne az? Valamint csak örökölnie kellett dolgokat, miért ne lehetnének közös pontok? Annyira elsírja magát hogy a fenébe az egész nem akarja dologgal, csak fél, de ezzel nincs semmi baj. Ahogy megfordul és botorkálna ki a sorok között egy hosszú lépéssel könnyen utolérem és szorosan átkarolom hátulról, de ebben nincs semmilyen alantas felhang, csupán ölelés a vigaszért. -Semmi baj... semmi baj... Nem a Te hibád, érted? Bármi is nyomja a lelked, nem a Te hibád... - Szorongatom, de csak annyira, hogy ne szabaduljon, de véletlen se fájjon. Tudom hogy magányos és vágyik valakire, aki nem löki el, ennyit igazán megadhatok, okos kölyök, szimpatikus. Nem hinném hogy színészkedne, hogy valami vicc lenne. Nem tudom miért engem szúrt ki lehet valamelyik diák mesélt rólam, hogy sok gyerekem van, lehet az egyik gyerekem mesélt rólam pont, nem tudhatom, de nem is fontos. Simogatom a haját el az arcából, finoman ringok vele, remélve ha már eltört a mécses akkor kiengedi a benn rekedt érzelmeket és megnyugszik ettől valamelyest. Azért hajtogatom még, hogy "semmi baj", mert tényleg nincs baj, neki is el kellene hinnie.
Lehet, hogy a kötözködést tőle örököltem? Furcsa, de felkavaró számba venni mi mindenem származhat tőle. Sokkal nagyobb nyomást gyakorol rám, mint először hittem, amikor könnyelműen beállítottam az órájára (mert nyilván ostoba, hisz mugli)hogy kötözködjek. Megfordította a dolgok állását és egyre elveszettebben kaparom magam egységes halommá. - A legfontosabbak nyilván a tettek, de a hozzáállás is számít, éppen ezért nevezhető ez bonyolultnak. A cselekvések hátterében meggyőződések állnak. Jó, ez nem általános. Maga az? Boldog? Rögvest rám vonatkoztat, de így tudatlan ködbe burkolózva könnyű okosnak lenni. Én is magabiztosan osztottam az észt, amíg nem rólam volt szó, de kívülről szemlélni így nagyon nehéz. Folyton kiakaszt, már nem bírok ránézni, csak a földre, a kissé elmosódóra, reszketőre. Biccentek, ne csinálja, közben kapaszkodom valamennyire a karfába. Talán rosszabb, mint egy idegentől, széttépnek a kétségek. Egyrészt rettegek tőlük, viszolygom, mint az összes fizikai kontaktustól, másrészt hiába tagadom, lényem egy része valakinek a fia akar lenni. Milyen szánalmasan emberi…hogy vívódom valami miatt, amit sosem viseltem el, azzal hitegetem magam más lenne. Szeretném… Ki akarom bírni, megérteni, összetörni, elmondani neki, hogy ez azért, mert most van először apám életemben, hogy Brysen ezt mennyire megcsúfolta, hogy rettegett, beteg fogalommá tenne. Megkérni, gyógyítson meg, hagy higgyem el, hogy lehet másképp. Ha valahová tartoznék…állítsa meg a lejtőt, mindjárt beomlik alattam a föld, de öt évesen hittem el utoljára, hogy az apák hősök. Mit tud ő róla, ha elvették az emlékeit? Most csak meredek a földre, hallom, amit mond, de nem érzem át. Kár, hogy nem tudom becsapni. Vállat vonok, erőtlen, mintha gyenge lennék tagadni, hogy magamról beszéltem. - 16, de nemsokára nagykorú leszek, csak pár hónap kéne… Vacogom, ebben az álla1potban teljesen megfeledkezve róla, hogy náluk kicsit csúsznak a dolgok. Egy 17 éves mugli sokkal éretlenebb, mint mi abban a korban. - Tudom, nem érek feltételezésekben, de ez összetett. Ezek nem olyan hibák, de hiába próbálja megérteni, nem fogja. Annyira szeretném, ha tudná, de nem lehet Nézek rá kétségbeesetten, azt hiszem bebörtönöznének, ha kiskorúként pálcát rántanék egy muglira, pedig fel tudnám törni az exmemoriam-ot Mindennek vége ezzel, úgy érzem, elszakadnak a cérnahuzalok, ahogy újabb megtagadásba botlom. Pedig vele is ordítanék, őt is vádolnám, lehet hogy megengedném, hogy megöleljen, beleharapnék, ez így fáj, bármi lenne fájna, megmondtam, hogy ne csinálja. Túl sok harag-magány-bánat, felrobbanok! Gyorsan ér a hátbatámadás, hirtelen és rengeteg, hangosan ordítok fel, mintha behajítana a tisztítótűzbe. Csúnyán égnek a bűnösök tudatlan apák ölelésében. Mintha nyúznának, üvöltök, pálcám után tapogatózom, régi, buta reflex. A fiának nevezett, azt mondja, amit hallani akartam, miért fáj ennyire, ha az ember megkapja, amit valójában akart? Sokszor pattant már el valami, ez ilyen, hangos, velőtrázó ordítás után a feladás. Összecsuklom, mint egy néma zsák és remegő kezemből kiesik a varázspálca.
Érzem én hogy csak annyit akar, övé legyen az utolsó szó, én is ilyen vagyok, nehéz ebből leadni... ah nem is megy! -Ahogy mondod. A meggyőződések illékonyak, ritkán kőbe vésettek, ezért mondtam a tett számít főleg. De egyetértünk, végső soron, úgy hiszem, hm? - Döntetlen? -Nem az a fontos én boldog vagyok-e fiam, hanem az, hogy Te látszólag nagyon nem. - És ezen a lényeg, nem máson. Bár tény, én sem érzem magam annyira boldognak mint lehetnék, ami nonszensz, elég jó sorom van, leszámítva hogy a gyerekeimmel nem olyan szoros a viszonyom mint szeretném... egyikkel sem. -17 évesen még nem leszel nagykorú. Te is tudod. Amúgy sem a korodon a hangsúly. A család fontos dolog. - Tartozni valahova, valakihez. Nem mondanám kapcsolatfüggőnek magam, de sosem laktam egyedül. Azaz de, pár hónapig, de mivel nagyjából aludni jártam csak haza nem nevezném egyedül élésnek. Ennek a fiúnak is csak egy támasz kéne, egy család, ami befogadja. Elfogja. -Ugyan miért ne lehetne? Mondd csak el, maximum csupán meghallgatlak, ha nem vagyok kompetens a dologban. - Ki tudja mi az, lehet tényleg hozzá se tudok majd szagolni, de ha már elmondja valakinek, beszél róla, már az is haladás. Aztán menekülne, botorkál, de nem hagyom, úgy döntök sutba vágom a szabályait és előveszem az ösztöneim. Hiába ordít, nem eresztem, remélem nem járnak most erre mert azt hiszik ölöm a fiút, pedig csak ölelem... cifra helyzet, de meg kell nyugodnia! Kiordítja magát, valamit elejt, valami bot, lehet valami talizmán. Leguggolok, majd térdelek mellé és ölelem tovább, szorosabban, valaki benyit, de intek neki a kezemmel, ne most, menjen ki, úgy is látják hogy sír és rosszul van, szóval jobb híján hagynak minket. Majd magyarázkodom egy sort, nem zavar, a fontos, hogy jobban legyen. A botot félretolom, nem messze, csak hogy ne legyen útban és ölelem még, simogatom a fejét és a haját míg ölelem, állam a fejére teszem és ringok vele kicsit. Annyira kis szerencsétlen így, pedig bizton tudom, érzem, hogy nem ezt érdemelné. Jó gyerek. -Semmi baj... már nem lesz semmi baj. Nem vagy már egyedül. - Ölelem még szorosan, határozottan, remélve kiadta minden fájdalmát és végre ellazul. Megvárom, nem sietünk, ez fontosabb.
Végtelen kötözködésbe bocsátkoznék, ha nem lennék magam alatt, fáradt legyintéssel elintézettnek tekintem az ügyet. Hideg borzongás fut rajtam végig a folytonos „fiamozástól” minden újabb friss sebeket ejt. Ez már a sokadik, a pohár betelik majd kiürül. Nehéz így az igazitól hallani valami gyűlölt fogalmat, ebben a felállásban: ő sosem fogja tudni. Túl jól mondja, jogosan nevez annak, de ettől csak rosszabb, sokkal rosszabb. -Érezne valamit, ha tudná nem boldog a fia? Lehet, hogy reménykedett, voltak jó napjai, de idegen számára a fogalom? Próbálom jegesen, érzelemmentesen közölni, de hangom megremeg, szemeim ellepik a könnyek, ahogy érzem mennyire nincs ez jól, mintha részeket haraptak volna ki a lényemből. Eltulajdonították, megszentségtelenítették, semmissé tették. Mit takar ez a fogalom rendesen? Próbáltam elfutni előle mindig, bár sokszor gondolkodtak róla a könyvekben. Azt hittem vár még rám, mindent megtapasztalok, ha tizenhét évesen kiszabadulok, megtudom a titkot, amint vége. De nem így, hogy azelőtt ért véget mielőtt elkezdődhetett volna bármi. Úgy beszélek Markkal, a semmibe, hogy nem ért semmit és talán pont ezért érzek heves vágyat mindenről beszámolni neki. Mert kívülálló, idegen. Hogy magyarázzak így, hogy nem érti? A 17 nagykorúság és felégették a „családot” mielőtt megszületett volna. -Nem értetheted… Ez túl speciális, de nincs család, csak árulók Feleslegesen tépem a pofám. Pont egy mugli kér erre? Kezdhetnénk az alapoknál, ki az a Voldemort? Vagy le tudnám fordítani hétköznapi nyelvre? Elbizonytalanodom… Talán nem élném át annyira, ha ilyen, világtól elvonatkoztatva mondanám el. -Tálaljak ki neked? Látszik, hogy habozok, végül…bevallottan sosem voltam annyira bátor, a megfutamodást választom, választanám… Szorul a hurok, alig kapok levegőt, miközben elviselhetetlenül fáj, éget. Torkom szakadtából üvöltök, hangosabban sírok – azt hiszem, mint amikor Renee Coleman kirántott a Merengőből. Több fájdalommal, fizikai és lelki kegyetlen diszharmóniájában. Eltűnnek a határok, ki hallja? mit gondolnak? Csak a fájdalomüvöltés van, hangos, velőtrázó sikolyok. Könyörgöm, hogy fáj, hagyja abba, artikulálatlanul és azt hiszem minden szavam elveszik az üvöltésben. Elveszik a pálcám, egy percig azt hiszem megfulladok, nincs semmi, amibe kapaszkodhatnék, aztán megtalálom magam az ölelésében és hirtelen, életemben először érzem, hogy egy apa szorít, ahogy a nehéz időkben kellett volna mindig, amiben elveszhetek és gyerek lehetek, fáj, de pillanatokra megnyugtat és hosszú sóhajokba torkollik az agyzsibbasztó zokogás. Nem áll el, de csillapodik, remegős, elkínzott, sima sírássá apám karjaiban. Még éget és fáj, de el tud csitulni annyira, hogy újra hatalmam legyen felette és vissza tudjam fogni szánalmas szipogássá, nagy, rohamszerű levegővételekké. Nehezen térek csak észhez, de fokozatosan visszajövök, szorítom még, görcsösen, de képes vagyok nyelni, ruhám ujjával letörölni taknyot, nyálat és végre megszólalni. Reszkető, betegen, sírva, de mégis beszélni. -A pálcám… Jut eszembe rögtön és kezdek utána tapogatózni. Aztán, ha hagyja megragadom, rászorítok és elrakom vörös fejjel. -Megerőszakolt Adok magyarázatot legalább egyvalamire, mint egy férfi érintése. Nem teljes kép ugyan, de talán érti miért kértem, hogy ne nyúljon hozzám. Talán elégedett lesz, megijed és elenged. Elfelejti, hogy elgurult egy varázspálca és most sem végeznek ki.
-Minden nap érzem... Nem én nevelem a fiamat, sosem lehetek elég biztos benne valóban boldog. Ritkán láthatom. Szóval igen, éreznék. Érzem. - Persze én itt Abelre gondolok, nem az előttem lévőre, de nem is tudom hogy Ő is a fiam. De Abel miatt rendszeresen aggódok, az anyja, a suli, a többi dolog miatt ami érheti. Fogalmam sincs valóban boldog-e ez az igazság. Aztán hallgatom, elhúzom a szám. -Anyád lehet lemondott rólad de tudod a körülményeket? Lehet túl fiatal volt felnevelni. Apád meg nem is tud rólad. Nekem inkább áldozatoknak tűnnek mint Te nem pedig árulóknak. Lehet testvéred is lett azóta. - Semmi sem zárja ki, nekem nem volt testvérem de akartam volna, nem hiába örültem a körülmények ellenében is Abelnek, Anna kapott egy fivért. -Miért ne? - Mondjon el mindent, legalább kiadja magából nem? Sejtelmem sincs arról hogy nekem is közöm van bármihez is, így könnyen beszélek. Amire nem számítok, hogy mikor menekülne üvölteni fog, de ha belül fáj, ki kell adni... van olyan pont mikor egyszerűen szavakkal nem megy, egyszerűen csak üvölteni lehet, de azt hangosan, sokáig, míg csak van levegő a tüdőben. Aki tartott már el nem hallgató csecsemőt a karjában megedződik ha üvöltést hall, én mondom, ezért sem eresztem, de szép lassan kifogy a szusszból, elcsendesedik, sőt, hagyja magát ölelni. -Mm? Oh, ez... - Közelebb húzom a botot, érdekes, hogy pálcának hívja, inkább mondanám vesszőnek, de közelebb húzom, hagyom, hogy eltegye. Aztán egyetlen szót mond, de az bőven sok. Remélem csak fogdosták, nézték, ilyesmi, de sajnos a legrosszabb... közelebb húzom a fejét a mellkasomra, ilyen miatt nem engedem el. -Már nem bánthat... hallod? Már nem. - A tehetetlen harag érzem elburjánzik bennem, hiszen hogy lehet valakiben ilyenre hajlam? Hogyan kívánhat meg egy ilyen fiatal fiút és teheti tönkre? Miért nem bünteti a törvény jobban az ilyeneket? Nem kell meghalnia, de csináljanak belőle eunuchot, a börtönben meg a többi rab úgy is kezét lábát töri, minden értelmes ember gyűlöli a pedofilokat. Őszintén szólva nem tudom erre mit lehetne mondani, ami kicsit is segít... ennyi tellett, mert vagy börtönbe került vagy nem él már, hiszen azt mondja most nincs gyámja, egyedül van. Tehát már nem bánthatja, ebben talán nem tévedek. Ide sajnos pszichológus fog kelleni, én kevés leszek, de nem eresztem, jelenleg ennyit tehetek, ne érezze azt hogy Ő más, hogy emiatt megpecsételték. Nehezen találok szavakat a szituációra, talán nincsenek is, inkább megvárom míg teljesen elcsitul, előkotrok a zsebemből pár papír-zsebkendőt és odaadom Neki, szedje rendbe magát inkább azzal, jobb mint a ruhája...
- Hát tényleg nem… Eszemben sincs Abelre gondolni, minden tökéletesen illik a fiára, akit nem nevelt és hogy mit érez boldog lelki szegényként irányomba? Semmit, csak vérlázító kifogásokat. Vörösre gyúl arcom és harag tomboló árja önti el agyam. Üvöltök. - Inkább áldozatok voltak mint én? Végülis tényleg nem lehet összehasonlítani, hogy valaki szégyenből, vagy bármilyen indíttatásból letegyen egy szadista pedofil küszöbére, tényleg! Sajnálni fogom őket az én kibaszott kínzásomért, szegény kurva anyám, végülis tényleg ő az áldozat, hisz engem csak kínoztak, beteggé neveltek, rohadj meg! Dugtak volna meg inkább téged és őt! Áruló fasz! Tudnom kellett volna, hogy hasonlóan nyilatkozik egy ilyen gyengeelméjű, halvérű kis senki, elvégre mugliról beszélünk, miért, hogy várhattam volna el tőle bármit is? Abel most rohadtul nem érdekel, gyűlölöm, hogy nem kellett átélnie azt, amit nekem és van élő teremtmény, aki képes rosszul érezni magát miatta. Brysen mikor nem nyúlt magához, ha én szenvedtem? Nem, most már nem beszélek, még bólogatni sem képes mennyire szar ember és tisztességesen szidni magát első szám harmadik személyben! Üvöltök, igen, mert hozzám ér, hiába egy köcsög állat, mint gondoltam, csak annyit tesz, egyetlen különbséggel, hogy a szenvedés katarzisában másképp ér hozzám, mint Brysen. Néhány hamis másodpercig az apámnak érzem, bevallom mit tett a másik, olyasmiket képzelek olyasmikbe, amik nyilvánvaló illúziók. És azok után nyíljak meg neki, hogy áldozatnak nevezi magát? Amint elrakom a pálcám, lököm el, nem hagyom, hogy megtévesszenek a hazugságai. - Nem és erről is én gondoskodtam, nem az apám. Megöltem Közlöm kegyetlen, könnyben ázó szemmel, gyűlölettel, igazival. - Szegény, áldozat szüleim gyilkost csináltak belőlem. Úgyhogy elmehetnek a vérveretes, kurva Merlinbe! Nem csalódtam…te is olyan vagy. Melléjük áll, jó hogy nem kezdte el isteníteni Brysent, de már úgyis mindegy. Hívni fogja a rendőrséget, ahogy a muglik neveznek aurorokat, ostoba, szánalmas próbálkozás lesz, sosem kapnak majd el. Most már megyek és nem érdekel, ha kell pálcát rántok rá és kockáztatom…a csókot igazából. Valahol vágyom rá, felszabadító lenne megszűnni, odaadni lelkem a halálnak, melyből született. És ez a pillanat, amikor feltör bennem a gonosz keserűség és legmélyebb viaszkozásom ellenére engedni akarok Brysennek, olyannak lenni, mint Ő, hatalomra törni, mindenkit eltiporni, sikolyokban tobzódni, halálfalónak lenni percekre, órákra, a hatalomért, bosszúért és hogy beteljesedjen, amit mindig annyira akartak tőlem.
-Ismered a fiam? - Ez sok dolgot megmagyarázna, de váratlanul ér a kijelentése, főleg mert mi van ha igaz és Abel boldogtalan mint gondoltam? Aztán üvöltve közli mondandóját, de csak csóválom a fejem. -Szerinted direkt csinálta? Egy anya direkt szán ilyen sorsot a gyermekének, akit nem régen szült meg? - Olyat hallottam hogy letette az árvaház küszöbére, sőt, betegebb dolgokat is, de ott nem lehetett beszámítani őket. Aki megfontolt célzattal adja a fiát egy pedofilnak az teljességgel kizárt az én szememben. -Ismered a szüleid? Nem. Akkor nem tudod mi az igazság. Lehet keresnek Téged, gondolnak Rád. Jogosan sajnáltatod magad, mert ami veled történt annak nem szabadott volna megtörténnie, de mint látod nem lettél beteggé nevelve, hanem erős maradtál. Szidhatod a szüleid, a nevelőd, az Istent, de Neked nem erre van szükséged, a haragod ki kell adni, de nem így. - Mert ennek semmi értelme, lássa be, azért mond ilyeneket, mert meggyalázták, sokkal értelmesebb annál, mintsem ne fogja fel. Szerintem szeretet és figyelem kell neki, de túl makacs, az ölelésből is ellöki magát, pedig azt hittem rájött ez nyugtatná meg háborgó lelkét. Aztán közli megölte az apját, de erősen kétlem. Túl fiatal hozzá, meg amúgy is... -Nem a szüleid tették ezt veled hanem a nevelőd. Állj meg fiatalember! - Ragadom meg a karjánál, de csak annyira szorítok rá, hogy ne tudjon elmenni, a pálcának nevezett tárgyra rá sem hederítek, miért is tenném? -Nem tudom miért belém vetetted a bizalmad, de mint olyan... most már itt maradsz. Kezdjük ott, hogy nem egy embert öltél meg, ha valóban Te tetted hanem egy mocskos férget, aki gyereket molesztál... De erről ne beszéljünk, inkább arról mit vársz tőlem? A neved sem tudom fiam... De annyi bizonyos hogy kéne nekünk egy erős vodka vagy brandy. Én Mark vagyok. Most pedig szót fogsz fogadni, leülsz ide és elmondod mi ez az egész. Valamint halkabban üvölts ilyeneket, mert ha nem akarsz társaságot, akkor jobb ha csak én hallom. Nem tudok segíteni, ha nem hagyod. Vagy ha akarod elmegyünk valami olyan helyre, ahol van alkohol de vannak emberek is. Tudom, tudom, nem vagy még 21 de, én fiatalabb voltam mikor ittam először, nem lesz bajod tőle, ellenben lenyugszol. Ha most kisétálsz azon az ajtón ennek az egésznek semmi értelme nem volt... azon kívül hogy összezavartál mindkettőnket. Ennél Te okosabb vagy, nem? Kérdés bízol-e bennem. - Ez a kulcsa az egésznek, ha nem teszi, akkor hiába erőlködöm, nem fogok tudni segíteni mert nem fogja hagyni. Ha lenyugszik akkor kitalálunk valamit. Igaz, nem tudom mit, de még csak egy gyerek, bántalmazott gyerek, segítség kell neki, ezt tudom és ehhez mérten is cselekszem, akkor is ha esetleg nem túl törvényes. Saját kódexem van, amihez ragaszkodom.
Ki gondolta volna, mielőtt beléptem, hogy itt kötök ki, zokogva, mégha tudtam is milyen rosszul vagyok álmomban sem hittem, ennyire megborít. -Egy suliba járunk Hát nem szánalmas, hogy a törvényes gyereke kapcsán sincs képben? Miért? Abelnek sosem szúrt szemet, hogy az apja, aki feltehetően táplál iránta emberi érzelmeket nem tudja, hogy varázsló? Kár logikát keresni ebben a katyvaszban, beteg leszek ennyi kérdéstől és értetlen hülyétől. Valentine tudatlanul is védi egykori nőjét, miközben én villogó, könnyes szemmel nézek rá, mintha nem lenne benne együttérzés, a kívülállók nyugalmával papol, Merlin legyen tanúm mennyire gyűlölöm ebben a pillanatban. -Nem tudom Valentine, nem ismerem az anya fogalmát. Honnan a halálból tudjam mit tenne, nem tenne egy anya, csak fintorgom megvetően és vádlón, mintha undorodnék minden gesztusától, amivel nem a bocsánatomért esedezik. -Nem sajnáltatom maga idióta! Eleve nem kellett volna belemennem ebbe az értelmetlen diskurzusba Masszírozom meg homlokom sziszegve, hogy valaki ennyire lefárasszon…és felesleges minden szócséplés, csak a fejem fájdul meg tőle, mintha egy fadarabnak magyaráznám a relativitás elméletet, csak hogy mugli hasonlatoknál maradjunk… -Maga nem tudja hogy lettem nevelve, fogalma sincs miféle eszméket ültetett ide, a fizikai megpróbáltatás nem volt semmi, az igazi károkat itt okozta Böködöm mutatóujjammal a homlokon, közben remeg hangom a haragtól és türelmetlen tehetetlenségtől mennyire meddő ez az egész! Ráadásul kínoz és azt sem fogja fel milyen nehéz most ez, mennyire fáj, hogy hozzám ér, itt buzizik az ölelgetéssel, még a pálcám is elejtem, Titokvédelmi Alaptörvény, a pálcám, miért nem ereszt, próbálom kirángatni a karom, apáskodik felettem, pedig nem is tudja, nem tudja… -Semmit, tévedés volt, eresszen el. Mindegy, felejtsen el minden, abban úgyis olyan profi! Komolyan leitatna egy kiskorút? Nem számít, úgyis csak mug… Megrázom a fejem, kitépem magam szorításából, mert nincs mese, fel kell vennem a pálcám és eltenni, kicsit beragadok az időbe, furcsa deja vum van, talán az ismétlődik újra és újra, hogy fogdos és visszatart. Karommal törlöm az arcomat, hüppögök, csak el akarok pályázni innen, minél gyorsabban, hamarabb. Ugyanakkor életemben először le akarom inni magam az öntudatlanságig. -Tudom, semmi értelme nem volt…nem akartam felhozni… A leghülyébb dolgokat okos emberek követik el és tetteiknek általában következményeik vannak. Azt hittem… Felnézek rá mégis mit vártam tőle, ettől a találkozástól? -Tudja mit? Kérdezze Abelt, majd ő mindent megmagyaráz Vetem oda gúnyosan ráhárítva mindent, makogja végre el miféle. Mindig vannak kiskapuk, bárcsak látnám értelmét feloldani agyában a blokkot, de anyám és apám nem hibás, csak a muglik istenét hibáztatom szánalmasan. Egyen zabot! Még egyszer, utoljára megpróbálok elpályázni tőle. Egész az ajtóig jutok, aztán a küszöbön megtorpanok. -Leitathat, ha megígéri, hogy nem erről fogunk beszélni
-Értem... - Nem, semmit sem értek, mivel akkor Abel mesélt volna neki rólam? Abel, aki alig lát és mégis valahogy bizalmat keltett ebben a fiúban? Vagy csupán azt hitte engem joggal büntet, elhagytam a saját fiam, ahogy Őt is elhagyta az anyja. Rejtély... De attól még az nem rejtély, hogy anya nem adja szándékosan egy perverz embernek tulajdon gyermekét. Felfoghatatlan lenne. A vezetéknevemen szólít, de nem zavar, lelke rajta, igaz, én még mindig nem tudom az Ő nevét... -Amit nem ismersz arról felelőtlenség nyilatkozni. - Nem csak Ő makacs és vádló, nem szeretem ha valaki úgy nyilvánít szilárd véleményt, hogy nincs tisztában a részletekkel. Mint a heves állatvédők, akik bárkit lelőnének ha megütnek egy kutyát de két pofára zabálják a steaket, ami ráadásul állatok leöléséből van... mi a különbség? Haszonállat mindkettő, tudtommal. -De igen, mert Te is rájöttél ami veled történt arról beszélni kell és amit nem fojthatsz el! Legbelül tudod, de félsz a következményektől és attól, valaki visszaél ezzel... - Egyértelmű, túl értelmes, de sajnos én ekképp is kezelem, azon túl hogy próbálnám az érzelmeit is gyöngéd testi atyai kontaktussal csillapítani, amiből kitört, amit megvet, holott szüksége lenne egészséges érintkezésre is. -Nem okozott akkora kárt, ide látom. Ahogy beszélsz, ahogy felismered hazugságokkal traktált, ahogy kívülről is bírod látni a dolgokat. Nem tört meg Téged, mert most is ellenállsz neki. Nem látod? Még mindig Te vagy az erősebb. - Komolyan gondolom, egy beteg ember gyógyulása a felismerésben kezdődik, Ő pedig pontosan tudja, hogy amiket mondtak rossz dolgok, amiket tettek rosszak, tehát az erkölcsi értékrendje nem sérült. -Inkább magam, de egy pohártól nem leszel részeg, ahogy én sem, ellenben ellazítana. Mug? Na abból mit akartál kihozni, igazán érdekel fiacskám... - Nagyon makacskodik, lehet nem én voltam a jó választás de valamiért én lettem, hát akkor oldjuk meg. Én legalább is így vagyok vele. -Értelme volt, annak nincs értelme hogy most homokba dugnád a fejed. Bátor dolgot tettél, ugye tudod? - Elmondta, beszélt róla, igaz eléggé kifordult magából, de ez érthető. Én nem kezeltem jól Őt és a helyzetet, de mentségemre legyen mondva, irodalomtanár vagyok nem pszichológus. -A fiamnak is elmondtad ezt? nem hiszem... Abel kisebb nálad. De megkérdem Őt is majd. - Ha már iskolatársak... Mit csináljak vagy mondjak neki, azon gondolkodom míg az ajtónak tart, szerencsére megáll, elmosolyodom és követem, megkocogtatom finoman a feje tetejét. -Nem leitatni akarlak nagy okos, hanem inni veled egyet! Rendben, most nem beszélünk róla, emészt meg. Majd a következő alkalommal visszatérünk rá, meg azt követő alkalommal. Hogy hívnak? - Azt még mindig nem árulta el. Megveregetem a vállát, és terelem jöjjön velem. Beszólok az irodába, hogy sajnos családi ügy miatt el kell halasztanom a következő órám, megírom majd az anyagot holnap reggel. Igazából Abel barátja, így valahol családi ügy, bátran hivatkozom erre, főleg mert nem mondhatom egy idegen fiúnak segítek, az emberek nem megértőek, sajnos. -Na gyere. Mesélj magadról. Szerinted mit mondanának rólad reflexből mások, míg Te magadról mit mondanál legdominánsabb tulajdonságodnak már a makacsságodon és a hevességeden túl? - Mert abból most kaptam rendesen de nem bánom. Öt saroknyira van egy pub, arra felé veszem az irányt, van sör, tömény, de üdítők és némi étel is. Az most tökéletes lesz. Szemmel tartom azért, de remélem elfutni már nem akar, nincs miért.
Ezek az undorító kliséi. Mintha csak azt mondaná, a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. A muglik közmondásokban és sablonokban gondolnak, próbálnak rohadtul polkorrektek lenni, miközben fogalmuk sincs semmiről. Szaggatott levegőt veszek, ahogy érzem, van további mondandójában némi igazság, máskülönben nem bukott volna ki belőlem, ugyanakkor ostobaság lenne attól tartani Valentine visszaél ezzel. Mégis mit csinálhat velem a mugli rendőrség? Persze közvetve, ha végigzongorázom ezen a gondolatszálon, eljuttathatnak az Azkabanba, ha rajtam ütnének, varázsolnék, titokvédelmi alaptörvényt szegnék gondot okozva a varázsbaj-elhárításnak. Szaggatott sóhajt küldök a padló felé. Nem, oda nem nézek, ahol ő van. Gyűlölöm, ha olyan igazságok másznak a képembe, melyeket tagadok. - Talán…valóban nem annyira Mr Valentine, de azért meglehetős selejtet csinált belőlem. Maga el sem tudja képzelni miféle kínzások léteznek Nyögöm viszolyogva és két marokkal törölgetve könnyeim, azt kívánva, a legalantasabb dolgot, bárcsak mugli lennék. Mivel náluk minden egyszerűbb, a villanykörtét puszta kézzel csavarják be, aztán ha kiég csak vesznek egy másikat. - Semmit, csak egy csúnya káromkodás. Csak akkor megyek, ha erős lesz az a valami, be akarok rúgni Nézek rá kérlelhetetlenül, ha így kikészített, ha az apám, de nem tud róla, legalább egy italra hívjon meg! Elvből taszítottam minden alkoholt, lázadásra fogtam, mert Ő ivott. Könnyű volt távol maradni tőle, de mindenki iszik, ha felejteni akar és ideje új dolgokat kipróbálnom, mugli módra, elvégre van egy ilyen részem. - El se tudja képzelni mennyire bátor dolgot Nézek rá lassan, szemeimben szemrehányó csillogással. Az apámat kerestem meg. Ezért minimum Griffendél Godric kardja hullhatna az ölembe. - Igen és elég rosszul nevelték, meglehetősen nyámnyila Fintorgok rá, mert nehogy azt higgye, odavagyok Abelért. Nyúlnék a kilincsért, de összerezzenek és elhúzódom. Megbántott arccal fordulok felé és erről pont Abel jut eszembe. - Amikor először találkoztam Abellel finoman megcsíptem az arcát. Úgy óbégatott, mint egy kismalac, hogy ne bántsam, de ő a fia, ugye? Akkor öntsön erőt belé legközelebb és azután Bár nem értheti miért nyögöm ezt megbántottan, fogcsikorgatva és erőlködve. - Sylvester és nincs vezetéknevem. Hisz a Brysent nem tartom már annak. Amikor ismét hozzámér feszülten megkérem, hagyja abba, aztán amíg beszél a feletteseivel és én hallom, próbálok eltüntetni arcomról minden könnyt, bár azok még utoljára előszemtelenkednének a család említésekor. Komolyan ismerkedős játékot akar játszani? - Teljesen mást. Az emberek bizonyára azt, hogy egoista, vagy zseni, általában irigylik a lexikális és gyakorlati tudásom. Én magamról talán, hogy ellenálló. Ez volt az egyetlen, amit magamból, ha létezik olyan, hogy magam, megőriztem. De próbálok elkanyarodni, nem szívesen térnék vissza a bőgéshez. Addigis slattyogó léptekkel veszem az irányt egy mugli lebuj felé, az az igazság, sosem jártam még ilyenben. - Mi akart lenni gyerekként először és legjobban? Biztos jobb leszek ebben miután a pohár fenekére nézek.
-Meglehet, de felismerem ha valaki erős szellem. Selejtnek semmiképpen sem hívnálak, vagy akkor nem ismered a fogalmat. - Még hogy ez a gyerek selejt?! Kitartóbb mint én valaha lehetnék van egy olyan érzésem. Emiatt próbálok példát venni róla és kitartani én is, de én amellett, hogy ha engem választott akkor próbáljak kezdeni valamit a helyzettel és olyan személy gondjaira bízni majd, aki valóban tud rajta érdemben is segíteni, mert én nem vagyok több egy ragtapasznál a lelkét mélyen és hosszan átszelő seben. -Hát.. ne is valami gyengét igyunk, bár eszünk is majd, ha teljesen elázunk nem jutunk haza. - Attól még felölthetünk a garatra csak ki is kell majd a végére némileg józanodni. Csináltam már ilyet, nem lesz gond. Arra is csak bólogatok, hogy bátrabb mint gondolnám, ki tudja mit művelt vele a nevelőapja? Nem is tudom tudni akarom-e... nem vagyok egy erőszakos személy, de az igazságtalanságtól mindig forr a vérem és meggondolatlanságokat tudok tenni.... ah. -Csak kerüli a konfliktust. A legjobb amit tehet ismerve az anyját... - Sóhajtom, noha érezni ezt nem fogom kifejteni, mert nem fogom ócsárolni a volt feleségem, hiába gondolom úgy nem neveli jól a gyermekeim. Lehet én sem vagyok a legjobb apa de én odafigyelek legalább a gyerekeimre! Arra amit mesél elmosolyodom, megcsípte az arcát? Ez a gyerek, aki kerüli a testi kontaktust? Jó gyerek. -Abel a fiam igen. Anna pedig a lányom, bár Ő már egyetemista. Oh, lehet megijesztetted, van egy erőteljes karizmád fiam, Abel nagyon csendes fiú... - Somolygok, de bólintok, jól van, majd tanítok neki pár dolgot, hogy meg tudja védeni magát, elég nagy már hozzá végül is... ebben igaza lehet a mellettem állónak. Sylvesternek, akinek nincs vezetékneve. -Örülök Sylvester! Nos, hamarosan magadnak is választhatsz egyet, elég nagy leszel hozzá. - Addig ha gondolja, ne használja, noha úgy sem teheti meg sajnos. Sóhajtok csak arra hogy megint arra kér ne nyúlkáljak, hát elég nehéz lesz, annyit felelek csupán hogy megpróbálom. Aztán amíg átsétálunk szeretném jobban megismerni. -Persze hogy van olyan hogy Te. Az emberek pedig általában irigylik azt aki okosabb, csak a hasonlóan okosak nem teszik, mert ők belátják tudnak tanulni és méltó emberükre akadtak. Ehhez sajnos hozzá kell szoknod. - Nem letörni akarom, hanem így gondolom, az emberek túl kicsinyesek, főleg ha a másik ember intelligensebb. -A lényeg az, hogy keress olyan embereket, akik hasonlóan okosak mint Te, Ők meg fognak érteni, sőt, inspirálhatnak! - Kár hogy hirtelen a korosztályából egyet sem ismerek... hm. -Hmm... Lovag. Aztán rájöttem nincsenek is sárkányok amiket leölhetek szép szűz leányokért. Írni is akartam de arról is letettem. De nem bánom hogy tanítok, szeretem a hivatásom. Meg gondolom nem hiszel a tündérmesékben. Miket szeretsz olvasni? - Mosolygok, míg beterelem a kellemes félhomályba, ahol elterelem valami sarokba, hogy leüljünk. Mikor jön a pincér és hozza az ital és étlapokat közlöm vele, hogy én whiskyt fogok kérni és kólát, meg mellé egy hamburgert. Ő is rendeljen ám bátran!
Csak a muglik tudatlanságának tulajdonítom, hogy fogalomtévesztéssel vádol. Vagy a szerencsétlen gyereket akarja vigasztalni, aki orbitális kínokat él át, ha hozzáérnek. Mindenesetre gyanús, összehúzott szemmel jelzem. - Felőlem Vonok vállat, ha enni akar közben, nekem az ivás maga lesz újdonság. Kezem eltüntetem zsebemben, slamposnak érzem most magam. Abel könnyebbség, amolyan semleges téma a nagy káoszban. - Gyáva, Griffendéles létére. Úgy értem… Torpanok meg, haragosan ráncolom szemöldököm a földnek. Abel olyan apával élhetett, aki nem bántotta, az ember elvárná, hogy tökéletes legyen, még ha az anyja flúgos is. Csak egy ember lett volna, akire Brysenen kívül támaszkodhatok … Szembe kell néznem vele, a torkomat mardosó harag, féltékenység. Az a kis csíra mugli, de normális apát kapott, Mark öntudatosan nevezi fiamnak, nem úgy, mint engem. Erősen elrúgok egy utamba kerülő kavicsot, amolyan buta, mugli reakcióval. - Úgy értem Abel a bátrak osztályába került, lehetne benne több spiritusz, nem hinném, hogy maga kínozta volna. Abelnek semmi joga nyámnyilának lenni! - Tudja a dolgok nem olyan egyszerűek, mint hiszi. Fogom magam és vezetéknevet lopok a Gringottsból? Valentine biztosan nem leszek, óriási kicseszés lenne két ünnep nevével élni. - Persze, azt tudom. Van egy gyökér szobatársam, mindegy… Mit gondol az ellenállásról? Hogy csak a saját következtetéseimben bízok? Kamaszos lázadásnak tűnik, valójában remek túlélési stratégia volt. Mert valljuk be, vannak érdemeim. Azt hiszem máshogy nem sikerült volna, vagy másképp alakul, mégis sokat gondolkodtam már, ha olyan lennék, mint Abel és nyöszörögve odamegyek elsőben Dumbledorehoz, molesztál a nevelőm minden teljesen másképp alakul. Ebből a szempontból is tehetetlenül gyűlölöm. Egyedül Georget ismerem, aki hasonlóan intelligens, de…arcom lángra gyúl, fejem megrázom és elhessegetem a szörnyű jelenet rémképét. A lovagon megütődöm, aztán kissé elmosolyodom. Mugli létére egész kreatív. - Léteznek! Jelentem ki elhamarkodottan, feszülten sóhajtok, hogy ismét korrigálnom kell. - Mármint átvitt értelemben. Ha a tündérmesék igazak nem kell hinnem bennük, a meggyőződés erősebb. Miért nem ír? Klasszikusokat. Olyan, mintha nem létező világokba vágyna, de a begyöpösödött elméje gátat szabna a varázslatoknak… Veszek mély lélegzetet és milyen szerencse, hogy otthon vagyok a mugli világirodalomban. - Camutól a Közöny, 1984, Dorian Gray, Bűn és bűnhődés, Moby Dick, Mester és Margarita a kedvenceim, meg a Faust, Isteni színjáték, sok van Legyintek a végére, amikor rájövök csak a lista elején tartok és másnapig itt ülnénk, ha sorolnám. Figyelmem különben eltereli a rendelés, fogalmam sincs mit vesz magának Abel apja – könnyebb így gondolni rá, de a whiskyt megértem, rendelek mindenből ugyanolyat és majd próbálok nem meglepődni.
-Griffendél? Az a csapata neve ahol játszik? - Ennyit azért tudok, kiszedtem az infókat az anyjából is. Igaz csak annyit tudok valami labdajáték, de nem tudom pontosan milyen, de a sporthoz kell némi bátorság ez általános tény. A megtorpanását annak tudom be, hogy gyávának nevezte a fiam. Ha az is lenne nem zavarna, noha nem tartom annak, csak óvatosnak. -Sylvester, a bátorság nem egy olyan tulajdonság, ami állandóan mutatkozik az emberen. Nem olyan mint a szemszín, hogy ránézel az illetőre és közlöd, igen, kék a szeme. A bátorság sokszor akkor mutatkozik amikor igazán kell, nem pedig apró-cseprő dolgokban. És ennek a kínzáshoz nincs köze. A kínzás csak haragot és fájdalmat szül. Te is haragot érzel, nem de? Jogosan, mert igazságtalan ami veled történt. De az erőszakra ne erőszakkal felelj fiam, hanem mutasd meg, Te nem süllyedsz odáig. - Ez a legfontosabb. A legtöbben ha törés éri az életüket akkor a szakadás menti sötét verembe csúsznak és lelkük felemésztődik benne. Ennek a gyerek nem kívánom, noha senkinek igazából. -A dolgok sosem olyan egyszerűek mint hisszük, végtére is csak saját környezetünk érzékeljük. Az pedig kevés. - Vonok vállat, hogy nem mondott újat, de Ő se higgye, hogy ennyivel el lehet intézni mindent. -Hmm... csalóka dolog csak a saját következtetésedre adni, bár tény, mire támaszkodjon az ember ha nem arra? A fontos az hogy mindig hallgass meg másokat és fogadj be minél több külső információt, hogy minél több dolgot tudj mérlegelni. Mások indítékait kikövetkeztetni a legnehezebb, főleg ha nem ismerjük őket. De néha még akkor is ha ismerjük... - Gondolok a volt feleségemre. Hiába ismertem mintha mégsem ismertem volna sosem. Nagyon megváltozott. Inkább elterelem mindkettőnk figyelmét és álmokról beszélgetek, az enyém az volt lovag legyek, csíptem volna a fényes páncélt, kardot és a rettenthetetlen erőt, amivel egy sárkányt is térdre kényszerítek. Arra hogy rávágja sárkányok jólesően nevetek, félreértem és azt hiszem a fantáziám nem akarja kigúnyolni. Mondom én hogy rendes kölyök. -Az élet sajnos nem így működik. Írhatnék, de nem tudom miről, mikor, kinek... Szívem szerint fantáziavilágokat építenék, de az menekülés lenne. Elhatároztam hogy próbálom az életem rendbe tenni, nem kompromisszumokat kötni. Erre akarok fókuszálni. - Mosolygok rá, majd érdeklődve hallgatom mik a kedvenc olvasmányai. Elég sötét olvasmányok, egynémely depresszív is, noha talán nem kéne meglepődnöm. -Értem... olvasol olyat is, ami pozitívabb kicsengéssel bír? - Pusztán érdeklődöm, mert lehet azok nem kötik le, de ha mégis jót tenne neki, hogy ne lássa ennyire sötéten a világot. A rendelésnél kérek, ugyan azt kéri, de a whiskyt gondolom nem írta fel a pincér így mondom neki hozzon két pohár whiskyt, rám fér. Noha Sylvester miatt szúrósabban néz, hogy nem a gyerek előtt kéne de nem tisztje megmondani milyen példát mutassak így biccent komoran és pár perc múlva már hozza is. Amikor elment a pincér és nem néz ide, akkor az egyik poharat a fiú elé tolom és hozzákoccintom a poharam az övéhez. -Csirió... - Le is húzom ha fogadta a köszöntést és erősen kifújom tüdőmből a levegőt, remélve hűsítőleg hat alkohol karcolta torkomra. Persze ha mégsem issza meg én ugyan nem noszogatom, az evésre viszont annál inkább. -Nem a legegészségesebb kaja, de az alkohol mellé ez való. - Mosolygok rá, elveszek egy szál sültkrumplit ami a hamburger mellé jár és megeszem. -Na és Te mihez akarsz kezdeni ha kijárod az iskolát? - Kérdezem érdeklődve.
Mielőtt nyelvemre harapnék már korrigál, tömören biccentek erre az egyszerű megfogalmazásra "csapat, ahol játszik" Ironikus, hogy ő, a tudatlan és életben inkompetens, amilyennek a muglikat tartom, oktat ki alapfogalmakról, mint bátorság. Mit ért ő a bátorságból? Felvonom egyik szemöldököm, mivel az érzelmeim nagy valószínűséggel diszfunkcionáltak, sosem voltam magam hajlandó teljes fogyatékosként kezelni, pedig rám aztán szó szerint értendő az érzelmi analfabéta, sőt nem lenne logikus, ha etekintetben egészséges lennék. - Jól tudom, hogy a psziché hullámzó, a minőségek váltakoznak, ugyanakkor egyes tulajdonságok erősebben vannak meg bennünk, mint mások, ez lehet a bátorság is, gondoljon a forrófejű emberekre, vakmerőekre, hősi lelkűekre... De haragot...Ne hívjon így, fiamnak Hányszor mondtam már és még mennyiszer kell kiakadnom miatta? Ráadásul ez a gyenge érv, süllyedést jelent erőszakkal felelni? Tipikusan olyan klisé, mint amilyeneket a muglik puffogtatnak, hamarosan majd elhangzik a Te több vagy ennél? Kicsit elkésett a tanáccsal, véres bosszút álltam. De mit tudhat ő, boldog, együgyű ember a hasadásról, törésről, ha túlcsordul, amikor már átléped az őrület határmezsgyéjét, odáig jutsz a kín megszüntetésében, hogy elveszel egy életet, avagy csupán beteljesíted sorsod. - Ebben igaza van, kevés, úgyhogy a dolgok nem olyan egyszerűek, hogy ilyen pofátlanul kijelentse, nem szabad az erőszakra erőszakkal felelni, nehogy odáig süllyedjek. Az emberi természet ugyanis sokkal komplexebb ennél és nem hiszem, hogy gyököt tudna vonni szenvedés ala tűréshatárból Éreztetem, csak óvatosan nem olyan okos ő, hogy valahol szánalmas a próbálkozása, ahogy mindenre magyarázatot keres, avagy puffogtatja a klisés általánosításait. Nem, az én helyzetem specifikus, ahogy minden más emberrel történő eset is merőben más, felesleges effajta üres jó tanácsokat adni, elvégre most vallottam be egy gyilkosságot, agresszióval válaszoltam, nem? Talán baj van a hosszútávú memóriájával, vagy amiatt, hogy mugli korlátoltak a képességei? - Nem tudok tanácsokat adni, ha nem ismernek és sokszor kértem, de nem kaptam. Semmit. Elvégre Avery nem tudott erre mit mondani. George sem. Mindketten tudták, a dolog komplikáltabb és nem lehet olyasmivel eltüntetni „ne félj” vagy „megoldóik” „rá se ránts” - Pont azért nem ismerik a tanácsadók sem az én indítékaimat? Fasznak van szüksége bárkire… - Faszság. Csak kifogások ez a kinek, mikor és miről. Éppen az a menekülés, hogy nem épít fantáziavilágokat, fél a saját kreativitásától, pedig alkotni, létrehozni, teremteni a Maslow-piramis csúcsa, de maga ahelyett, hogy élné magasztosabb szükségletét megelégszik földi dolgokkal, mint szarás és zabálás. Hát gratulálok A legtöbb mugli ezt csinálja, de lássa nem tetszésemet, megvetően mordulok felé. - Mondjon olyan nagy világirodalmi alkotást ami pozitív kicsengésű Dobom vissza a labdát az irodalomprofesszornak. - Amely műben nincs sötétség hogyan legyen fény? Amelyben nincs konfliktus, vagy ármány? A legnagyobb művek sötét tettekről szólnak és vajon miért éppen ez foglalkoztatja az embereket? Kissé suttogva beszélek, bár nem remélek választ éppen tőle. Egy mugli képtelen szemellenző nélkül látni a dolgokat és bár vannak értékelhető meglátásai, nem egy két lábon járó troll, mint Angus Belby, csak tudatlan okoskodik. Hozzákoccintom üvegéhez az enyém, aztán egybe felhajtom a whiskyt. Olyan érzés, mintha hirtelen kiábrándítanának. Forró folyadék folyna rajtam keresztül, kezd zsibbadni minden végtagom, megcsap egyfajta azonnali szédültség. A kajára rá sem bírok nézni igazából, idejét sem tudom mikor ettem utoljára. Felfogok egy krumplit gyűrögetni. - Hát, többféle elképzelés van. Mivel a nevelőapám bűnöző volt, egy sötét szervezet próbál beszervezni. Igazából a kísérletezés érdekel, vegyületek, főként hatásuk az elmére, úgyhogy orvos, azt hiszem orvos leszek. Náluk így mondják a medimágust. Felszedek egy kis krumplidarabot, rohadt vicces, ahogy ernyedten fityeg a kezemben, de esküszöm a buci szerű izével nem tudok mit kezdeni. - Sosem láttam még ilyet! Ezt nem lehet megenni Böködöm röhögve a tetejét.
-Persze, de nehéz megmondani mik a legdominánsabbak ha nem elég ingerdús a környezet hogy valódi értékeink mind felszínre kerüljenek. Hmmm... miért zavar ennyire? - Kérdezek vissza, nálam ez megszokás, hogy fiamnak vagy lányomnak hívom a diákjaim, márpedig Sylvester valahol a diákom lett itt és most. -Pedig ez ennyire egyszerű. Ha egyszer engedsz neki, egyre több mindent engedsz magadnak. Minden függés így kezdődik, az erőszak is egy függés. Én nem teszek különbséget káros szenvedélyek között. A tűréshatár pedig mindenkinél egyedi. Valaki azt sem bírja elviselni ha közlik csúnya vagy buta, másokról minden lepereg mint az esernyőről a vízcseppek. Mert Te is, szerintem utóbbi vagy, bár ha azt vesszük megölellek vagy azt mondom fiam, elgyöngülsz. Kinek mi az Achilles-sarka. - Vonok vállat, egyszerű bölcseletek ezek, de én nem csak mondom, átérzem. Az intellektusom más jellegű mint az övé, intelligenciája magasabb jóval az enyémnél, de az érzelmi intelligencia csatáját egyelőre én nyerném úgy hiszem. Persze egy kis törődés és foglalkozás vele és abban is lekörözne, érzem benne hogy jó gyerek. -Lehet csak nem mertek. A felelősségvállalás sokaknak teher, ne feledd, és noha a tanács csak tanács, nem utasítás mégis mögötte lapul az elvárás is. Ha pedig nem beszélgetsz senkivel persze hogy nem ismerik az indítékaidat. - Aztán csak elmosolyodom gyermeteg kifakadásán. -Fiatal vagy még Sylvester. Lehet Maslow így látta, mivel létrehozni kiváltság, de a családi kötelék, a cselekvés a valóságban, a saját életünk kézbevétele és formálása fontosabb, mint egy kitalált világ részletes kidolgozása, ami elveszi az időt, energiát arról hogy a jelenben legyünk. Ha helyretettem a kapcsolataim, ha elmondhatom elégedett vagyok és ezen szükségleteim kielégültek majd akkor írok. De mivel ez nem csak rajtam múlik, hanem a gyerekeimen és a feleségemen hogy elfogadjanak, nem tudom megmondani mikor lesz az. - Nem szégyellem előtte ezt, Abellel ha beszélt úgy is tudja nem tart jó apának. Igaz, hangom átitatja az elhatározás de a bánat is. Annyi év ment kárba, mert nem mertem cselekedni, féltettem a gyerekeket, de igazából csak rosszabb lett minden. Még egyszer nem csinálom ezt. Ők az én gyerekeim is, az én családom, akkor pedig szeretném ha velem lehetnének amikor csak akarnak. A kérdés persze az lesz akarnak-e majd. Aztán csak úgy nézek rá, hogy "ugyan kérlek". -Mintha Te magadtól nem tudnál! A Daphnis és Chloé, A drámaírók vígjátékai, de ha mélyebbet szeretnél, akkor kortársnak számít Eric Knight Sam Small csodálatos élete is, Thomas Mann Királyi fensége... vannak azért, ez csak pár olyan amit élvezettel olvastam. - Ha mást nem Thomas Mannal csak meggyőzöm, bár a többi is ismertebb olvasottabbaknak, ha minden igaz. -Nem azt mondtam ne legyen benne sötétség, hanem azt, nem depresszív a vége, hanem úgy teszed le a könyvet, hogy a jó győzedelmeskedett, vagy legalább is a rossz elnyerte jutalmát és marad olyan ember, aki ennek tud még örülni. - Intem meg finoman, hogy elbeszél mellettem. Aztán koccintunk, jót vigyorgok a képen, akkor is ha én magam sem vagyok iszákos akinek meg sem kottyan a tömény szesz. Ahogy megitta kitolom az asztal szélére a két poharat és elébe tolom az ételt. -Hm, az orvos kiváló terület, legyél kutató orvos, ha szeretsz kísérletezni. A bűnöző létet hagyd meg azoknak akiknek nincs annyi eszük mint Neked és beérik eszetlen rombolással. - Nem vagyok jó véleménnyel a bűnözőkről és egyre kevésbé sajnálom a nevelőapját, akkor is ha úgy gondolom nem csupán baleset miatt halt meg fia keze által. Az élet utat tör magának, főleg ha tisztességre vágyik és noha ölni bűn, jobb nem így gondolni erre a tisztán önvédelemként tekinthető reakcióra az egész életét felkarolva. De látom beütött nála a szesz, annyi baj legyen. -Mivel etetett Téged a nevelőd, kenyérrel és vízzel? Hamburger, fogd meg és egyed, nézd! - Emelem a számhoz, majd harapok egy nagyot, lássa, nem szépen kell ezt enni csak szimplán enni kell és kész. Noszogatom is kövesse a példám, egyen-egyen!
Kezdőlap
