Átölelem a csípőjénél amikor hozzám simul, úgy nézünk ki, mint valami andalgó párocska.
~ Mint Nora-val.... ~
A gondolattól végifut a hátamon a hideg, megborzongok.
~ Gyűlölöm azt a nőt. Gyűlölöm, mert a gyarlóságáért Margaretnek kellett meglakolnia... ~
- Négyszer fogunk hoppanálni, tényleg nagyon messze van Roxmortstól. - A hangom nyugodt, nem hallatszik ki belőle a belső feszültségem. Uralkodom magamon. Még, pedig a hoppanálás sem vonja el a figyelmemet eléggé, hogy elüljenek a kedélyem viharfellegei.
~ ... Pedig mennyire szerettem. Pont azért tudom ennyire gyűlölni. Megbocsátottam neki, hogy átvert. Mert én is hibás voltam, elhanyagoltam a saját feleségemet a karrierem miatt.... ~
Újabb hoppanálás és bár még mindig úgy nézünk ki mint valami szerelmespár, a fellegek csak gyűlnek.
~ ... De Margaret nem volt hibás. Őt nem volt joga cserbenhagyni... Ahogy nekem sem volt.... ~ S pontosan ez az, amiért dühös vagyok.  ~ Ha csak Nora lett volna a hibás Margaret halálában, akkor az ő megölése elégtételt jelentett volna. De nem csak ő volt a hibás benne... ~
A harmadik hoppanálás után elég szeles időben lyukadunk ki. A kabátom még a kezemben, de most fűt a harag. Szabadulni akarok ebből a szituációból, ebből az ölelésből, ebből a nyálas árulásból. De a gyerekkorom óta építgetett könyörtelen önfegyelem nem hagyja. Szinte már remegek, de kitartok.
~ Pedig most én vagyok Nora. Én vagyok a hazug csaló, akinek gyarlóságáért ez a fiatal lány fog meglakolni. ~
Rajta fogom kitölteni a haragomat amit magam iránt érzek. Mert ezért vagyok bérgyilkos. Ölni akarok. Büntetni magamat, másokat, a világot és most ezt a nőt..
Az utolsó hoppanálás után egy erdőben találjuk magunkat, évszázados tölgyfák között. Negyvennyolc hektár háborítatlan természet egy nyolcszáz méter hosszú és hatszáz méter széles földdarabon, ami teljes egészében magánterület. Innen még nem látszik a ház, andalognunk kell hozzá nagyjából százötven métert a szemerkélő esőben. De alighanem kibírom. Ha már eddig nem menekültem ki ebből a mocskos színjátékból, akkor nem most fogok. Itt már ismét terepen vagyok és a gondolataim már a következő lépéseken járnak.

Hideg keze a derekamhoz ér, majd lecsúszik a csípőmre. Erős keze van. Dögös. Mintha biztonsági övet tett volna rám a hopponáláshoz, úgy szorított. Értem én, hogy vigyázol rám, szépfiú, de csak egy random csaj vagyok, nem életed szerelme. És nem először hopponálok. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy emlékeztetem valakire. Végig a tekintetét figyelem, amíg utazunk. Gondolkodik. Biztosan emlékek pörögnek le előtte. Lehet, hogy csak felejteni akar velem. Hm, erre alkalmas típus vagyok.
A második hopponálástól kezdve erősödik szorítása. Mi forog a fejedben? Tippelhetek? Elhagyott a feleséged vagy a szerelmed. Vagy rosszabb: meghalt. Megölték. Vagy valaki, akit nagyon szerettél. Most leiszod magad, az ágyadba dobsz, és holnap elvégzed azt a munkát, amit bosszúnak hívnak. De az is lehet, hogy egy hidegvérű bérgyilkos vagy, és mindez csupán csak álca. Lehet, hogy nem is hat rád az alkohol. Lehet, hogy nem is te vagy te. És az is lehet, hogy csak a végtelenül élénk fantáziám próbál köréd egy romantikusan ferde felhőt csavarni csak azért, hogy ne legyél halál unalmas. Beteg, mi? Imádom!
A negyedik hopponálással utunk véget érni látszik egy hatalmas tölgyfaerdőben. Erősen fúj a szél, az avart átitatta a havaseső. Pirkadat van, még nincs teljesen világos, de még nem látni ki a fák közül.
- Ház is lesz, vagy csak idecsaltál, hogy mindentől távol, titokban megölhess? – fordulok felé mosolyogva, némileg viccnek szánva a dolgot, és hangomból is csak ez szűrhető le. És valójában tényleg csak vicceltem. De azért valahol mélyen akár az is jól esne, ha egy forró éjszaka helyett ténylegesen megpróbálna megölni, hogy itt az erdő közepén, minden civilizációtól távol porig égethessem. Természetesen önvédelemből.
- Meg fogsz fázni – súgom oda halkan, amikor felfigyelek rá, hogy kissé remeg. Vajon a hidegtől vagy a fantáziámtól?

Erre a kérdésre most nem készültem fel lekileg. Nem számítottam rá. Talán megúsznám annyival, hogy egy pillanatra átfut az arcomon valami meglepett félelem, a rajtakapott bűnös belső félelmeinek árnyéka. Csak egy pillanatra, egészen halványan. De nem most. Most még nem teljesedett ki rajtam a közöny vasálarca, még az emlékeim utóhatása alatt vagyok érzelmileg. Hiába járt már teljesen máshol az eszem, még nem lényegültem át kizökkenthetetlen bérgyilkossá. Most nem úszom meg a tekintetem villanásnyi elsötétülésével, nem csak megfoghatatlan, megfejthetetlen, halvány érzelemkavalkád suhan át az arcomon. Megtorpanok és egyenesen a nőre szegezem a tekintetem. Az uralkodó érzelmem a harag és ezt nem is titkolom. A harag Nora iránt, amiért elárulta a gyermekünket. A harag amit már majdnem sikerült visszazárnom elmém mélyére, hogy nyugodtan öszpontosíthassak a feladatra. A düh amit magam iránt érzek, mert ugyan olyan hibás vagyok Margaret halálában mint Nora. A düh amit pusztítással tudok csak csillapítani, a düh ami miatt bérgyilkos vagyok.  De most megkettőzve van jelen, mert most én magam játszom el Nora-t. Az álnok, hazug szeretőt. S végül a gyűlölet. Gyűlölöm ezt a szituációt, ezt az andalgást, a tőrbe csalást....
~ Mi a franc ez a melodráma....? ~
Az elemző gondolkodás egyetlen pillanat alatt térít észre és tudatosítja bennem, hogy én alapvetően nem vagyok hajlamos effélére. Az arcom a pár másodpercnyi feszültség után kisimul és tudom, hogy ezt most meg kell magyaráznom valahogy, ha nem itt helyben akarok harcolni a nővel.
- Ez érzékeny téma. Kerüld el légy szíves. - A kezem nem veszem le a csípőjéről.
Közben egyfolytában azon rágódom, hogyan kerülhettem ilyen helyzetbe. Mi tudott engem így felzaklatni, hogy szinte elveszítem a kontrollt. Azonnal meg is van a válasz. Nora és Margaret. Ez a nő egyszerre emlékeztet mindkettejükre és ettől egyik hangulatból a másikba zuhanok Nora-tól Margaretig és vissza. S ez az állandó ingadozás a gyűlölet és a szeretet között a célszeméllyel kapcsolatban, nem tesz jót a közöny vasálarcának.
~ Ez a nő nem Nora és nem Margaret. Ez a nő.... ~
- Hogy hívnak?

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a férfi tele van érzelmekkel ebben a pillanatban. És tudjátok, honnan tudom? Onnan, hogy szöges ellentéte annak, ami bennem van. Kivéve azt az egy érzelmet, ami viszont bennem is erősödik, ez pedig az izgatottság és a kíváncsiság. Mindkettőnek ritka ez a foka, ahova már most elért, de olyan sejtésem van, hogy még ez is fokozódni fog. Hát sármos idegen, azt hiszem, kiváltottál belőlem valamit, amit nem sok embernek sikerült eddig.
Amikor felteszem kérdésemet, elviccelve a szituációt, megtorpan és fagyott arccal rám néz. A mosolyom lassan alábbhagy. Na ne! Ez a férfi tényleg meg akar ölni? Aztamindenit, de beletrafáltam! Most már ha tagadná sem lenne semmi esélye eltántorítani a gondolattól. Ez egyre izgibb. Azért csaltál el ide, mert meg akarsz ölni, de miért? Csak nézünk egymás szemébe, hangtalanul. Fájdalmaid vannak. Nem fizikaiak. Tele vagy fájdalommal, gyötrődsz. Pont azt érzed, amire én már valószínűleg sosem leszek képes. Sem szenvedni, sem örülni, sem félni. Egész éeltemben azt mondogattam magamnak, hogy ezzel én járok jobban, ha semmit sem fogok érezni. De legalább életben maradok. Ha tényleg meg akarsz ölni, szépfiú, akkor itt a tűzpróbája az érzelmeknek. Lássuk, melyikünk éli túl.
- Miért? – kérdezem halkan, de határozottan, amikor rám szól, hogy ne firtassam a témát. Természetesen Dawn a szöges ellentétét teszi annak, amit a józan ész diktálna, de hát különben mi „örömöm” lenne ebben az életben? De amikor nem engedi el a csípőm, és láthatóan zavarban van, megbizonyosodom róla, hogy nem itt és most akart megölni. Már próbálkozna, ha így lenne. Tudod, mit, szépfiú? Kíváncsivá tett, hogy mit akarsz velem tenni. Éppen ezért eszem ágában sincs most végezni veled. Kiderítem, hogy mit akarsz, ehhez pedig tovább kell játszanom a szerepemet. Sosem voltam óvatos, nem most fogom elkezdeni. De a veszélynek ez az erős szaga annyira izgató, mint egy drogfüggő számára sok színes kis tabletta.
Megkérdezte a nevem. Megkérdezte. A nevem. Most már tényleg kezd összekuszálódni a dolog. Ha meg akarsz ölni, nem teljesen mindegy, hogy hívnak? Mit akarsz tőlem?
- Jane – hazudom magabiztosan. – És te ki vagy, szépfiú? – mosolyodom el újra, mintha az elmúlt néhány perc meg sem történt volna. Kivárom, amíg megtámad. Sokkal izgalmasabb lesz akkor végezni vele, amikor ellenállás is van. Így túl egyszerű és túl átlagos lenne. Ráadásul ki sem derülne, miért vagyunk itt.

~ Ez a nő Dawn. Nem Nora és Nem Margaret.~ Ismétlem magamban, miközben a nő tulajdonképp elereszti az egész közjátékunkat a tudata mellett. Már rajtam van a közöny álarca, már uralkodom a vonásaimon. De nem tudok napirendre térni az ő közönye felett.
- Mert engem felzaklatsz vele.
~ Ez provokál. ~ Jut el a tudatomig a megdöbbentő felismerés a rezzenéstelen vonásaim mögött. ~ Ez akarja, hogy megtámadjam. ~
Azt nem tudom, hogy lebuktam e előtte vagy sem, de nem nehéz kiszúrnom az izgatottságát. Harci láznak tűnik. Ráadásul hazudik is, ami meglep. Vele ellentétben én ezen a téren legalább őszinte vagyok.
- Thomas.
Pedig nekem is hazudnom kellene, de megint úgy mosolyog mint Margaret. S nem akarok hazudni a mosolyának. Annak ellenére sem, hogy olyan rezzenéstelenül hazudott a szemembe, hogy ha nem tudnám Edwardtól az eredeti nevét, akkor szó nélkül elhittem volna. Kedvem lenne az orra alá dörgölni, hogy nem szép dolog álnevet használni, de azért elég röhelyes lenne, ha egy bérgyilkos oktatná ki a célpontját etikából.
~ Vajon ő akart velem harcolni kezdettől fogva, vagy rájött, hogy miért hoztam ide? ~
- Mit vársz tőlem?
Tulajdonképp már régen meg kellett volna ölnöm. Anyám sem látta a rönkházat. De ez a nő pyromágus és nem akarom, hogy az erdőnek baja essen. Nem mintha a rönkház nem éghetne porig, de az csak egy ház, azt könnyen helyre tudom hozni. Legalább is könnyebben mint a fákat. Ez tulajdonképp egy érv, hogy elinduljak vele ismét a ház felé, ha hajlandó velem jönni. Andalgunk csendesen, de legalább már tudom, hogy ő sem őszinte. Már nem vádolom magam amiért én vagyok az ő Nora-ja.
~ Talán a mosolya is hazugság, mint a neve. ~
Ez a gondolat talán elég erőt ad majd hozzá, hogy már ne rángatózzam érzelmileg egykori szeretteim emlékképei között.

Mert felzaklatom? Bevallaná? Mert úgy tűnik. Már csak arra lennék kíváncsi, hogy miért. Miért?
- Pedig nem lenne itt nehéz dolgod – húzom tovább a húrt, miközben tovább sétálunk az egyre ritkább erdőben. – Nem lát és nem hall senki. Nem tud megmenteni senki és téged sem tud megakadályozni senki. Engem pedig nem fognak keresni – fejezem be halkan a helyzet beható elemzését és az arcára nézek. Kíváncsi vagyok a mozdulataira, a rezdüléseire, izgat a tekintete. Mi jár a fejedben most? Vajon előugrik a nyúl a bokorból? Meg akarsz ölni vagy magadat öleted meg? Melyikönk fog innen élve távozni? Mert kőbe véshető, hogy csak az egyikünk.
- Örvendek, Thomas – mosolygok, de ezúttal nem nézek rá. Talán csak ő néz rám. Hazudtál, szépfiú?
A következő kérdésén viszont én lepődöm meg. Illetve nem mondanám kimondottan meglepetésnek, inkább csak az váratlan, hogy talán nyílt lapokkal akar játszani. Én nem fogok, de elhitethetem vele, hogy igen.
- Egy kellemes éjszakát – jelentsen ez bármit. – Azt, hogy beviszel a házadba, megkínálsz egy pohár itallal, leveszed a kabátomat – sorolom halkan és ismét elmosolyodom. – Aztán bevezetsz a hálószobádba, lefektetsz az ágyadba, simogatsz egy ideig, aztán...megcsókolsz – senki és semmi nem tudná megállapítani, hogy teljes mértékben hazudok. Mert nem úgy hazudok, ahogy a hétköznapi emberek szoktak. Tulajdonképpen nem is hazudok. Akár ez is lehetne egy forgatókönyv. Hiába tudjuk mindketten, hogy nem ez lesz. De én nem érzem hazugságnak, az én életemben nincsenek valódi hazugságok. Az igazi hazugságok mögött érzelmek vannak.
- Jól esne egy kis nyugalom és csend, kemény műszak volt. És talán neked is jó lenn – fordulok felé kedvesen. – Te magad mondtad, nemcsak megdöngetnél – kacsintok rá játékosan, miközben odaérünk egy nem túl nagy, de nem is kicsi rönkházhoz. Látom magam előtt, ahogy a hamudarabok megtöltik a levegőt, és csendben, tele titkokkal megtelepszenek a fák még fentmaradt levelein.

- Nem, tényleg nem lenne nehéz dolgom. - Mosolyodom el ismét őszintén, mert egyre biztosabb vagyok benne, hogy könnyű sem és ez ironikus. - Végül is csak több hektárnyi erdő van körülöttünk, ami aligha kedvez egy pyromágusnak. Ráadásul még a házam is fából van.
Játszom vele. Nem, nem úgy mint valami eldobható tárggyal. Ez egyszerre ártalmatlan játék és nagyon komoly szellemi párbaj. Hallgatom a kérdésemre adott hosszú, kanyargós választ, miközben elénk tárul a házikó. Nagynak tűnik és az is. Méteres átmérőjű rönkökből álló falai masszívak, ám sok helyet foglalnak. Így hiába nagy a ház, a  helyiségek szinte már kicsik. Szélességük egyformán három-három méter, hosszuk változó.
- Bármit is gondolsz, ezt tényleg őszintén mondtam. - Reagálom le az utolsó mondatát.
Közben felsétálunk a teraszra, ami tulajdonképp csak egy szűk negyven négyzetméteres, kéménytéglával burkolt térrész, tölgyfakorláttal körülvéve. Igazából az egész ház tölgyfából van. Tölgyfa rönkök a falak, tölgyfából van a parketta, tölgydeszkából van a lépcső, tölgydeszkák vannak felszegezve a födémgerendákra, amik szintén tölgyfa rönkökból vannak. A ház föld feletti részén tulajdonképp csak a duplaszárnyú, hófehér vasajtó az ami nem fából van, meg az ablaküvegek és az egy méter magas kéménytégla lábazat. Utóbbi csak a házon kívülről látszik, mert a padló kicsit magasabban van mint a lábazat teteje. Az épület földszintes, a ház kellős közepén lévő lépcső csak egy padlásra visz.
- Azt is őszintén mondtam, hogy szép vagy.
Toldom meg a mondandómat, miközben belépünk a hosszú előtérbe. Ebben  nem sok bútor van. Egy asztal meg két szék és egy szekrény, amiben mindenféle kacatok vannak. Balra egy ajtó a konyhába, ahol nemrég még a százfűlé főzet főtt egy üstben, meg mellette a tegnapi vacsorám. Egyiknek sincs nyoma mostanra. Jobbra is nyílik egy ajtó, mögötte egy hálószobával amiből a fürdőszoba nyílik. Az ágy vetetlen, itt nem vagyok olyan pedáns mint otthon, láttszon, hogy laknak itt. Azért a rönkházban is tisztaság van, a karcmentes bútorzat nem drága, de jobb módot sugall mint az öltözetem. Ruhásszekrények, könyves szekrények, egy szék és egy nagy asztal alkotja még a háló berendezését. Mögötte az apró fürdőben egy kád, zuhanytelepes csappal, egy falitükör és egy kisszekrény a sarokban, tetején egy odadobott törölközővel.  Az előtér, vagy inkább nappali a leghosszabb helyiség és egyben a legkeskenyebb, mert ennek jobb oldali falán indul a lépcső a padlásra. A végéből egy kis leszaparált rész a toalet, azzal szemben van a kályha ajtaja ami akkora, mint egy külön helyiség. Be is fűti az egész házat, mikor használom.
- Érezd magad otthon. - Mutatok körbe miközben automatikusan a kályhához megyek. - Piroinito.
Az odakészített fa a pálcám intésére meggyullad. Természetesen a tüzelő is tölgy. Növények nincsenek a házban, ahogy képek sem lógnak a falakon.
- Együnk előtte valamit?
Igazából már csak húzom az időt. Már az erdőben meg kellett volna ölnöm. Itt a házban meg tényleg nincs már semmi mentségem rá, hogy miért él még a célszemély. De nem akarom megtörni a játékot. Nem mintha különösebben élvezném, ez is csak egy színjáték ahol hazudozunk egymásnak míg el nem végzem a munkát. De még is húzom az időt ostobán, értelmetlenül.

Kár érted. Esélyed sincs megölni. Én foglak. Csak ezt még nem tudod, és nem is fogod tudni az utolsó pillanatig. Ha ölök, nem azért teszem, hogy az áldozataim szenvedjenek. Nem akarom nézni a haldoklásukat, ha nem tettek ellenem semmit. És az, hogy megpróbál majd megölni, hát...van ilyen. Biztos vagyok benne, hogy nem érzelmi motivációból fogja tenni, hiszen már most sem tudja eldönteni, hogy mit kezdjen velem, ez egyértelmű.
- Nem szoktam csak úgy erdőket felgyújtani – halkan felnevetek, megtehetem, én nem vagyok olyan feszült, mint te, Thomas.
Sétánk végre kilyukad egy faházikóhoz. Kívülről nagynak tűnik, de nem hinném, hogy villát építtetett ide rönkökből. Kiderül, ha bemegyünk. Gyönyörűen fog égni. Bevezet a házba. Valóban nem túl tágas, de annál otthonosabb. Nekem annak tűnik. Még ha nincs is benne sok bútor. Nekem a melegséget árasztja, képzeljétek csak magatok elé, ahogy lángol az egész, repked a fehér hamu, serceg, ropog, suhog az egész. Alaposan körülnézek a nappaliban a lehetőségeimet kémlelve. Nem szeretném, ha meglepne, és azt sem, ha túl gyorsan vége lenne. Ha tényleg meg akar ölni, akkor reménykedem benne, hogy harcolhatunk egy kicsit, és nem fogom tudni egy csettintéssel elintézni. Csalódást okozna.  
Egy bűbájjal (amit mondanom sem kell, soha nem használtam) begyújtja a kandallót. Zene füleimnek. Miután körbeforgok és megcsodálom a falak hatalmas rönkjeit, feltűnik, hogy azokon kívül semmi sincs ebben a házban. Pedig emlékszem még gyerekkoromból, hogy néz ki egy lakás. Azóta pedig rengeteg agglegény és nős férfi lakásán jártam. Nem így szoktak kinézni és nem a semmi közepén. Újra tippelnék. A férfi gyászol, és ez a hely csakis erre van. Ide hoz nőket, hogy ne abban a házban legyen, ahol a feleségével volt. De ha ez nem így van, akkor ez a ház csak azért van, hogy itt mindentől távol gyilkolhasson. Akkor viszont egy sorozatgyilkossal van dolgom. Lehet annyira hülye, hogy egy gyakorlott sárkánykórost akar kicsinálni egy rönkházban? Hacsak... Hacsak van valamije ellenem. Na erre kíváncsi leszek...
Szavára hallgatva kényelmesen leveszem kabátomat és az egyik szék támlájára terítem. Így már csak a kis fekete ruha marad rajtam meg a csizma. Kérdésére odalépek elé, átkarolom a nyakát és finoman, lassan, érzékien megcsókolom.
- Majd utána – suttogom, és tekintetét figyelem. Vajon számítottál erre, Thomas? Mit fogsz lépni? Ki vagyok én neked? Ki vagy te?

~ Tudja, hogy meg akarom ölni. ~
Hamarabb is rájöhettem volna, csak nem hittem a jeleknek. Pedig a harci láz abban a pillanatban gyulladt fel benne, mikor a kérdésére nem adtam azonnal tagadó választ. Igazából nem is ez lep meg, hanem egy másik felismerés, miközben felméri a terepet.
~ Nem először vív élethalálharcot. Bőven nem először. Talán ő is bérgyilkos? ~
Elnevetném magam a helyzet abszurditásán, ha nem uralkodnék a vonásaimon.
~ Magabiztos és gyakorlott. Sosem győzték még le eddig. Talán nagyobb fába vágtam a fejszémet mint gondoltam. ~
De nekem sem ő az első pyromágus ellenfelem. A balonkabátja nélkül kicsit újra pultoscsajnak néz ki, mert alatta ugyan úgy semmi nincs kb, mint a kocsmában. De én már látom a nőt a cicababa mögött. Ezzel a pultoscsaj kinézettel csak rádob egy lapáttal arra a szép nőre, akit a balonkabátjában felfedeztem benne. Ahogy átkarol, két tenyeremet a derekára teszem, mintha táncolni vinném.
~ Kiélvezi a helyzetet. ~
Mosolyodom el belül,  de én magam sajnos ezt nem tehetem meg. Mert lehet most még van kedve húzni az időt, de bármikor gondolhat egyet és akkor belőlem hamu sem marad. Még hagyom, hogy megcsókoljon....
~ Ez nem Nora. ~
Teljesen másképp csókol. Most ebben a pillanatban meg nem tudnám mondani a különbséget, de nem csodálom, egy pillanatig még a nevemben sem vagyok bizonyos. De az önfegyelem az önfegyelem, ki kell tépnem magam abból a mámorból amibe igazából bele sem feledkezhettem volna, még erre röpke csókra sem. Kicsit hátra húzom a fejem, de az arcom még így is csak centikre van az övétől.
- Szóval ez a taktikád? - Mosolyogok.
Eredetileg nem akartam ezt. Nem akartam ennyire közel kerülni hozzá.
~ Hiba volt hagyni, hogy átöleljen és megcsókoljon.... Vajon hanyadik hibám ez ma? ~
Ha bíznék benne, ha tudnám, hogy neki sem sürgős végeznie velem, akkor elég messzire mennék vele. Egészen holnap reggelig is akár. De ekkorát azért már nem hibázhatok.
- Magadhoz édesgeted a férfiakat és aztán elégeted őket? S most én is csapdában vagyok.
Még mindig mosolygok, őszintén, a kezeimet sem mozdítom el a derekáról. Afféle tisztelet jele ez a mosoly, mert tulajdonképpen legyőzött. Ha most megtámadna, alighanem semmit sem tudnék tenni ellene.
~ Pedig nem ő az első aki megpróbált elcsábítani....  De ő az első akinek hagytam magam.... Mekkora barom vagyok. ~
Őszintén szólva nem bánom. Régen nem félek már a haláltól, nincs senki és semmi, amiért életben akarnék maradni. De azért zavar, hogy így odadobtam magam elé. Zavarja az önbecsülésemet, hogy ilyen könnyedén legyőztek és ezen nem változtat az sem, ha végül majd én ölöm meg őt.

Miközben hosszú percekig nézünk egymás szemébe, olyan, mintha egy egész történetet lejátszanánk egymással hang nélkül. Én tudom, hogy ő miért hozott ide, ő tudja, hogy mire vagyok képes, legalábbis azt hiszi, hogy tudja. Mindketten húzzuk az időt, csak az oka különbözik: ő azért, mert szenved, én pedig azért, mert élvezem. Elképesztően csodálatos! Ég és föld, vagy mondhatnám: tűz és víz. Valóban kár, hogy egy rönkházban vagyunk, és nem egy tóparton. De tudom, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Nem fogom csak így megölni. De vajon melyikünk bírja tovább?
Amikor odalépek hozzá, átkarolom és megcsókolom, viszonozza, ahogy számítottam is rá. Sőt olyan gyengéden fogja meg a derekamat, hogy azt is mondhatnám: „csalódtam benned, Thomas!”, de nem jutok el idáig, mert elhúzódik. Reakciójára elmosolyodom. Helyes. Vedd csak észre, hogy csak az egyikünk lehet macska, a másikunk mindig egér lesz.
- Nagyjából – válaszolok a kérdésére. Esküszöm, szórakoztatóbb neki igazat mondani, mint hazudni. Hogy lehet valakit úgy maniuplálni, hogy igazat mondasz? Ez nekem új, de annál izgalmasabb! – Általában minden pasi bedől nekem. Azt teszik, amit éppen csak kívánok – szinte már búgva beszélek, végig a tekintetét fürkészve. – Ha tetszik, amit csinálnak, szexelünk, aztán hazamegyek. Ha másképp alakul, akkor porig égnek – suttogom, majd elmosolyodom. Ha normális ember ezt hallja, annyira abszurdnak találja, hogy eszébe nem jutna arra gondolni, igazat mondok. Soha, de soha nem fedem fel magam tűz nélkül. De ő más, mint a többiek. Nem tudom, hogy mit akar tőlem, és rettentően izgat a gondolat. Ha meg akar ölni, miért várt mostanáig? Érdekel a hálószoba gondolata is vele, hiszen bármikor megölhet és én is őt. De sokkal kíváncsibb vagyok arra, hogy ki ő.
- Megvársz a hálóban? Beugranék a mosdóba – mosolygok, és teljesen hátat fordítva neki, ám védekezésre készen állva elindulok a mellékhelyiség ajtaja felé.

Mintha egymás élettörténetében akarnánk elmerülni, úgy nézünk egymás szemébe. Az övében őszinteséget látok.  S ilyen közelről alkotva véleményt, valahogy biztosabb vagyok az ítélőképességemben. Ráadásul kinézem belőle. El tudom hinni róla, hogy öl, vagy kényeztet, esetleg is-is, csak fordított sorrendben. Már régen nem érdekel, hogy túlélem e ezt a napot. Nora is elhalványult már, ő sokkal félénkebb volt.
~ Dawn viszont maga tűz. A pyromágia csak a személyisége kivetülése. ~
De a mosolya még mindig Margaret-é. Még a buja mosolyában is látom Margaret huncutságát. Margaret is szinte bármit el tudott érni a mosolyával és ő ezt ki is használta. Ezzel a  mosollyal Dawn is lefegyverez. Nem mint ha nem tudnám mondjuk lefejelni, így hátra húzódva pont telibe találnám. De húzom az időt, még mindig húzom az időt.
- Kéjes végzet.... Jobban illik rád mint a Jane. - Őszinte a mosolyom.
~ Miért nem ölöm már meg? ~
Itt van szó szerint a kezemben. Csak fel kellene csúsztatnom a tenyerem, szépen lassan, kéjesen, aztán összeroppanatni a gégéjét. De már hiába az elemző gondolkodás, már nem tép ki ebből az andalgásól. Nem akarom, hogy kitépjen.
- Menj csak, itt foglak várni.
Engedem el. Gyönyörködöm benne, miközben nekem háttal távolodik.
~ Nem akarom megölni. Sosem akartam, ezért húzom az időt... Ezért adtam fel, ezért halmozok hibát hibára, mert valahol mélyen inkább meghalnék, mint hogy meg kelljen ölnöm. De miért? Mi van benne ami a többiekben em volt? ~
Ám még mindig bérgyilkos vagyok. Még mindig azért vagyok itt, hogy elvégezzem a munkámat, noha valami ismeretlen okból minden zsigerem tiltakozik ellene.
~ Mi lenne ha tényleg futni hagynám? ~
Ám a magamba nevelt fegyelem és kötelességtudat lehurrogja a gondolatot. Na meg van még egy érvem ez ellen.
~ Nem futna el. ~
Ám ki kell találnom valamit. Soha, egyetlen boncolásnál, egyetlen gyilkosságnál sem vonakodtam egy szemernyit sem. Mentem, elvégeztem, jöttem. De most annyira idegenkedem még a gondolattól is, hogy meg kell kérdőjeleznem képes lennék e rá egyáltalán.
~ Csak egyetlen módon derülhet ki. ~
Előhúzom a pálcám, és még mindig a már csukott bejárati ajtónál állva, jobb kezembe fogom, majd leengedem lazán magam mellé. Balonkabátom a felém lévő székre dobom. Akkor sem szegezem Dawnra a pálcám, mikor kijön a mosdóból.
- Alighanem megöltél valaki olyat is akit nem kellett volna. - Eltűnt már belőlem a feszültség, harc előtt mindig tökéletesen nyugodt vagyok. Ez legalább nem változott. - Ezért állítottak rád egy bérgyilkost.

Látom a szemében a vonzalmat, amit irántam érez. És az a legfurcsább, hogy én is ezt érzem. Amióta találkoztunk, valószínűleg most először találkozik így a tekintetünk, ugyanazokkal a hullámokkal. Nemcsak izgalmat érzek már, hanem azt hiszem, vonzalmat is. És ez azért lehet, mert annyira imádom ezt a feszültséget a levegőben, amit együtt építettünk, és ennek ő is a része. Egyszerre égetném le ezt az egész kócerájt és kényeztetném a halálig. Azt hiszem, amióta leégett az egyik nevelőcsaládom háza, azóta nem éreztem ennyi mindent egyszerre és ilyen intenzíven. Imádom, egyszerűen átjár a gyönyör attól, hogy bármikor megtámadhat, és közben megadta magát nekem.

Már reagálnék válaszára, amikor világossá válik számomra, hogy tudja, ki vagyok. Legalábbis azt tudja, hogy a nevem hazugság. Ezt vagy kikalkulálta, vagy szándékosan engem keresett, és konkrétan engem akar eltenni láb alól. Felvillant előttem az igen friss emlék, amikor leégettem annak a férfinek a lakását vele együtt. Ahova küldtek. Azóta nem jött utánam senki. De azt hittem, már nem is fog, mégiscsak elintéztek volna már másnap, nem? Csak egy mosollyal válaszolok minden szavára, aztán elindulok a mosdó fele. Miért nem támad már meg? Nem akarom úgy megölni, hogy nem tesz semmit az életbenmaradásért. Annak semmi értelme nem lenne, semmi!

Beérek a mosdóba anélkül, hogy bármi történne a hátam mögött. Az ajtót becsukva háttal nekitámaszkodok, és becsukom a szemem. Tenyereimet felfelé fordítva magam mellé tartom karjaimat, és hagyom, hogy testemet átjárja a forróság. Tulajdonképpen nem is kellene megölnöm, ha ő nem azért hozott volna ide, hogy ezt tegye. Ennek semmi értelme... Ha küldték, akkor miért nem ölt meg eddig? Nem lehet annyira meggondolatlan és ostoba, hogy nem tesz semmit annak a reményében, hogy nem fogom megtámadni... Ha küldték, akkor tudja, hogy mire vagyok képes. Tudja, hogy nincs sok esélye ellenem, ha tudom, hogy mire készül. Mi a francot akarsz tőlem, Thomas?

Felkészülve az azonnali tüzelésre szükség esetén, kinyitom az ajtót és kilépek a nappaliba. A férfi ott áll velem szemben, pálcával a kezében, és eljön az a pillanat, amikor felfedi magát. Megbizonyosodtam arról, hogy a két banda közül az egyik küldhette. Ha nem mind a kettő. Lehet, hogy a mostanáig tartó semmittevés részükről is csak annak köszönhető, hogy befogtam a szám. Azt sem tudták, hogy életben maradtam-e. És most itt áll előttem a bérgyilkos, támadásra készen. Gyerünk, Dawn!
- Rosszul tetted, hogy a pálcát nem szegezted rám – csak ennyit mondok neki, és elmosolyodok, miközben a háta mögött lévő fal rönkjeiből hirtelen hatalmas lángok csapnak fel, amik elérhetik a hátát is. Egy pillanatra kizökken, így van időm visszamenni a mosdóba, ám az ajtót nem csukom be magam után, csak fedezéknek használom a mosdó falát. Mosolyom kiszélesedik, aztán hangot kiadva nevetek fel. Azt hiszem, tűz előtt éreztem magam ilyen jól. Atyaég, jól érzem magam! Mit csináltál velem, kis bérgyilkos?
Bármivel is támadna most, fel vagyok készülve lángpajzsot emelni magam elé, és kitartani, ameddig erőm engedi. És ha elfogy az erőm, azt hiszem, nevetve fogom hagyni, hogy azt tegyen velem, amit akar.

Felkészültem rá, hogy rám támad. De nem rám támadt, a lángok a hátam mögül csapnak fel. Erre nem számítottam, azt hittem közvetlenül én leszek a célpontja. Oldalra ugrok, de nem veszem le a szemem a célszemélyről. A pálcát azonban nem szegezem rá, hagyom visszavonulni. Egyébként se nagyon van lehetőségem visszatámadni, mert ég a házam.
- Aqua Eructo.
Csak addig nézek a tűzre, míg kimondom a varázslatot, aztán már csak tartom a pálcát és a belőle fakadó vízforrással oltom a tüzet. Közben szemmel tartom a mosdó bejáratát.
~ Elszaladt. Nem hittem volna.  ~
A tűz a gondolattal együtt tűnik tova, kormos, füstszagú foltot hagyva a falon.
~ Még jó, hogy nincsenek képek. ~
- Azt akartam, hogy te  támadj előbb.
Visszaállok ugyan arra pontra ahol az előbb álltam.
- Geminio.
Célzok a kacatos szekrényre, ami ettől megduplázódik. Az eredeti a helyén marad, a másolat pedig teljesen elzárja a kis benyíló bejáratát. Nem mint ha egy szekrénytől várnék győzelmet. Csak incselkedek  Dawn-nal.

Elég furcsa reakciója van a figyelemelterelésemre. Hát ez nagyon jó! Egy szekrény? Hangosan felnevetek ismét. Szépfiú, mit csinálsz? Ne félj, nem foglak halálra kínozni. Nem akarlak megkínozni. Sosem vonzott a halálrakínzás. Nem szeretem nézni, ahogy szenvednek olyanok, akik nem érdemelték meg. És az én szememben te nem érdelemted meg, sőt... Hosszú ideje te vagy az első méltó ellenfél. Igazából kár is megölnöm téged, de nem tehetek mást, hiszen ha nem én öllek meg, akkor te fogsz engem.
A tűz hangját már nem hallom, az övét annál inkább. Miért akartad, hogy én támadjalak meg? A lelkiismeret? A bűntudat? Félsz attól, hogy olyat teszel, amit nem akarsz? Te nem akarsz megölni. Meg kell ölnöd, de nem akarsz. Nem végzed jól a munkád, Thomas...
- Miért nem öltél meg idejében? – kiáltom ki vigyorogva. Karjaim ujjbegytől vállig lángolnak, egész testem forró, a szemem színe egyre vörösesebb. Válasza után megállok a szekrénnyel szemben, és kihúzom a pálcám a csizmám szárából. Akkor induljon a csata.
- Obstructo! – a szekrény erepül az útból és a falhoz csapódik. Azzal a lendülettel kijövök a férfival szembe, és újra elsül a pálcám. – Confringo! – egy pillanat alatt lángfalat emelek kettőnk közé. Ezen csak akkor jön át varázslat, ha elfáradok, vagy ha eddig még általam nem ismert módon kifog rajtam. De az nem valószínű, másnak sem sikerült. Még néhány lánggömböt dobok felé, aztán elkezdek a tűzfal felé sétálni, hozzá közeledve.

A szekrény mögül kihallatszó nevetésre én is elmosolyodom. Nem feltétlenül azért, mert ez a nevetés is olyan mint Margareté, ahhoz már hozzászoktam. Egyszerűen csak örülök neki, hogy jókedvre derítettem Dawnt. Ám a kérdésére lehervad a mosolyom.
~ Mert minden sejtem tiltakozik ellene, hogy bántsalak. Azért nem öltelek meg idejében. ~
Némileg bosszús vagyok, mert nem vagyok ura teljesen saját magamnak és ebből fakadóan a helyzetnek sem. De ezt még elrejti a közöny vasálca.
~ Miért tiltakozik ez ellen minden sejtem? ~
- Fogalmam sincs. - Válaszolom végül egyszerre magamnak és neki is, teljesen őszintén.
A szekrény elrepülése ismét meglep egy hangyányit. Arra számítottam, hogy elégeti majd és a lángok közül hirtelen kitörve támad. Ehhez képest egyszerű dolgom van. Egy oldallépéssel térek ki az átka útjából és azt a néhány tűzgömböt is hasonlóképp engedem el magam mellett. Mögöttem a fal nem hálás ezért. A kormos foltból kirobban egy darab, de szerencsére a méter vastag gerenda nem lyukad át teljesen. A bejárati vasajtók előtt állok meg, mert a tűzgömbök hatására majdnem az egész fal lángra kap mögöttem. Ha az iménti támadásától nem kormozódott össze az egész hátam, akkor most bizonyosan megtörtént.
- Depulso.
Pontosan tudom, hogy a tűzfalon varázslat nem hatol át. A felőlem lévő székre célzok, a tűzfalon innen, rajta a balonkabátommal.
~ Úgy is meg kell semmisítenem. ~
A szék a padlón csúszva negy sebességgel indul el a felém közeledő Dawn irányába, de nem nézem tétlenül ahogy a célpont kivédi a hatást, más módon is megtámadom közben.
- Aqua Eructo.
Ezzel már egyenesen Dawnra célzok. Mivel ez tulajdonképp csak sima víz, miután elhagyja a pálcám, simán át kellene hatolnia a tűzfalon. Ha célbatalál, a most megidézett erős vízsugár teljesen biztosan ledönti a lábáról a nőt.

Rossz válasz, Thomas. Régen rossz, ha fogalmad sincs, miért nem teljesíted a feladatod. Nem vagy jó katona, s főleg nem jó zsoldos.
- Feláldoznád azt a zsáknyi lóvét, amit értem kapsz, és fogalmad sincs, hogy miért? Mert gyanítom leperkáltak néhány szatyornyi galleont, hogy valaki elém merje tolni a képét – vigyorgok még mindig a fal mögött. Aztán jön a szekrény...
Az átkom elől persze kitér, nem számítottam arra, hogy itt előttem felrobban, bár ha jobban belegondolok, imponált volna a látvány. Azt hiszem, a tüzes golyókat sem indítottam pontos célzással, inkább csak olyan motivációval, mint ahogy egy ártatlan kislány a puszikat dobja. Csupám csak annyi történik, hogy ideális háttér festődik fel a férfi mögött. Mondhatni megadja a környezetet, amiben tökéletesen érzem magam.
Egy székkel akar fellökni? Jaj, haver... De egy hangyányit tévedtem. Csak azt veszem észre, hogy a földre esek, és csupa víz vagyok.
- Végre egy szép lövés – kiáltok át neki a tűzfalon, de nem tétlenkedek sokáig. Újra lábraállok, és miközben a korábbinál határozottabban elindulok felé, mindkét karomat elkezdi beborítani a fénylő láng, egészen a vállamig.  Most már elég a játékból, kezd uncsi lenni.
- Stupor! – szórom rá az első átkot, aztán a következőt. – Expulso! – szegezem rá pálcám ismét, majd a tűzfalon vakmerően átlépve, egy újabb tűzgolyót dobok felé. Ismét kitér előle, de ezúttal nem maradéktalanul. Úgy látom, ott hagytam a jelem az arcán. Elégedetten elvigyorodom, és a pillanat töredékére átfut a fejemen, hogy mégsem kéne megölnöm. Ő lehetne a tökéletes játékszer. Azt leszámítva, hogy valószínűleg betörhetetlen, de hát épp ettől tökéletes. Mindig meg tudna lepni valami furfangossággal. Sosem lehetnék biztos abban, hogy nem követ el semmit ellenem. Talán végre találnék valami olyat, ami nem csak néhány percre vagy órára tölt meg izgalommal. Ő lehetne a megváltásom...

Ritkán kifizetődő két tűz közé kerülni. Hiába van meg a terv mindkét tűz eloltására és hiába sikerül az ellenfelemet padlóra küldenem. Mire ő feláll, nekem már a lépcsőn kellene felfelé szaladnom. Ehhez képest nagyjából Dawnnal együtt kerülök a földre egy a hátam mögül érkező lángnyelv miatt, ami az egész hátam, megégeti.
-ANYÁDAT!!
Tör fel belőlem estemben a meglepettség és a fájdalom.
~ Ez nem Dawn volt, ő épp nem látott. Balszerencse. ~
Konstatálom magamban, miközben a fájdalommal viaskodva talpra vergődöm.
- Ha megérem, akkor lesz még. - Nevetek fel jókedvűen. Talán pont életem első vesztes párbaját vívom, az egész hátam egy merő fájdalom az égési sebem miatt, lassan fejemre omlik a házam, és nekem jókedvem van, mert Dawn vidám...
~ Te nem vagy normális ~
Válaszol erre a fegyelmezettebbik énem és igaza van. Ám  nem érdekel. Azért még az átkok elől kitérek. Pajzsbűbájt kellene használnom, de nem lenne rá időm, és így fájós háttal  eléggé meggondolandó, hogy mikor  hová célzok a pálcával. Pedig sietnem kellene, mert a tűz terjed. Lassan araszol felém a parkettán át, elindul a két oldalfalon, hogy átöleljen és közben a mennyezeten kúszva, Damocles kardjaként függ felettem.
~ Átjött a falon. Védtelen. ~
Mégsem támadok, mert nem ugrálok még olyan ügyesen mint egy égési sebbel ezelőtt, ráadásul épp felém tart egy újabb tűzgolyó. Már elrugaszkodáskor látom, hogy késő és a tűzgolyó el fog kapni. A kezemet rántanám magam elé, de az utolsó pillanatban megállítom a mozdulatot, mert abban van a pálca. Csak a fejem fordtom el már röptömben, egyebet nem tehetek. Erre a fájdalomra számítottam ugyan, de így is felszisszenek tőle. Közben a röppályám végére érve, félig vakon landolok és miközben a térdem befelé hajlik, hogy semlegesítse a talajtérés lendületét,  jobb kezemben már mozdul a pálca.
- Defodio
Nem Dawnra célzok, rajta hiába akarnék lyukat ásni még úgy is, hogy a falon innen van. A lába elé célzok az ásóvarázslattal. A varázslat lyukat ás egy adott pontban, ám a lyuk alakját és méretét már én befolyásolom. Fél méter mélységet sem akarok, viszont annál nagyobb átmérőre törekszem. A ház kétharmada alápincézett, én pedig most gyakorlatilag épp a pince mennyezetének egy részét tüntetem el Dawn lába alól. Talán elugrik előlem, látva a pálcám mozgását, de aligha tud helyből akkorát ugrani, hogy elérje a varázslat után megmaradt födémet. Egy ovális lyuk keletkezik gyakorlatilag az egész helyiségben, amit aligha szakít meg a tűzfal, hisz az nem a padlóban van, hanem felette.
~ Remélhetőleg. ~
- Protego.
Annyira estemben tüntettem el a padlót, hogy tulajdonképp semmiféle ellenreakcióra nem vagyok felkészülve, mert még nem nyertem vissza az egyensúlyomat. Ezért a pajzsbűbáj, ha a meglepetés ereje esetleg még sem lett volna elég és Dawnnak módjában áll visszatámadni. Ráadásul körülöttem sem sok talaj marad, ha megtámadna, annyi helyem sem lenne, hogy elugorjak.

Felnevetek, amikor felordít, mert megpergeli a hátát a rönkfalon táncoló lánghalmaz. A kisebb-nagyobb csóvák szinte kétségbeesetten próbálnak szabadulni a rönköktől, de oda vannak láncolva. Nem érhetnek messzebb. Nem engedem. Nem ölhetik meg. Csak én ölhetem meg.

Én nevetek, de te miért nevetsz, Thomas? Nem, nem lehetsz olyan, mint én. Biztosan nem vagy olyan, mint én. Ha kicsit is olyan lennél, eszed ágában sem lett volna habozni. Kísért a múltad, árnyékot vet rád, nem tudsz anélkül cselekedni, hogy ne gondolnál rájuk. Legyenek bárkik is, akik miatt képtelen vagy koncentrálni a túlélésre. De nem vagy gyáva. Nem olyan vagy, mint mindenki más. Bár bénán küzdesz, de nem félsz a haláltól. Hány embert ölhettél meg? Ki volt az első áldozatod? Remélem, egyszer meg fogom tudni tőled. Ha nem ezen a világon, akkor egy másikban, mert innen csak egyikünk fog élve távozni, ha rajtam múlik.

Már túlléptem a tűzfalon, megtámadhatna, de nem tesz semmit. Rám sem szegezi a pálcáját. Ne, ne, ne add fel, Tom! Támadj! A másodperc töredéke alatt emeli a pálcáját, én lángoló kezemet, de még mielőtt újabb tűzgolyót dobhatnék felé, hirtelen egész testem megmozdul. Zuhanok. A lángok eltűnnek a szemem elől, és hideg feketeség vesz körbe. Térdre esek a földre.
- Bassza meg! – mondom összeszorított fogsorral, miután megpróbálok felállni egy hangos szisszenés kíséretében. – Kurva életbe! – kiáltok fel, mikor rájövök, hogy az előző hangos reccsenés a bokám volt. Kiugrott, de talán el is tört. Hangos, dühös nyögéssel a falhoz vágok egy hatalmas tűzgolyót, amely robbanással landol a pince oldalán. Ekkor veszem észre, hogy a pálcám is a fal tövében van, és mire rávenném magam, hogy elmásszak érte, már repül is, ki a lyukon, fel a földszintre. P!csába!

Iszonyúan fáj a bokám, nem tudok felálln. Elönt a düh. Akkor volt hasonló érzésem, amikor utoljára ért fizikai bántalmazás. Amikor a nevelőapám véresre verte a hátamat a nadrágszíjjal, aztán megöltem. Akkor nem tudtam idejében védekezni, és úgy tűnik, most sem. Számat összeszorítva kúszok el a lyuktól a pince faláig, és felhúzok magam elé egy tűzfalat. Ha bejön utánam, ez megvéd az átkoktól. A bokám egyre csak dagad, kékül, és egyre jobban fáj. Semmit sem tudok tenni. Szép volt, Tom...

Mire visszanyerem az egyensúlyom, Dawn fölébe is kerekedek. Elég nagy lyuk van a padlón, hogy lássam hová esik ő, hová esik a pálcája, hogyan csapódik be az asztal és a megmaradt szék mellette a pince padlójába, amik alól ugyancsak eltűnt a padló. Bárhogy is berzenkedem ellene, valahol mélyen magnyugtat a tudat, hogy a bútorok legalább nem tettek kárt benne. Szinte érzem a haragját, ugyan úgy perzsel mint a lángok a mellettem lévő falon. Hátrébb is lépek tőlük kicsit, aztán lefelé célzok.
- Invito pálca.
Tévedés ne essék, még mindig pokolian fáj a hátam, sajog az arcom és a körülöttem tomboló tűzben ugyancsak melegem van. De nem hagyhatok kihasználatlanul akkora szerencsét, ami igazából meg sem fordult a fejemben a padló eltüntetésekor. Nem gondoltam volna, hogy ellenfelem zuhanás közben elejti a pálcáját. Ráadásul ugyancsak sántítva vonul vissza, komolyan megsérülhetett a bokája. Hagyom visszavonulni, úgy is pontosan ott van ahol lennie kell. A pincében, ahol nincsenek nyílászárók.
- Evapores.
Semmi kedvem a lángoló fal mellett elaraszolni az ajtóig, inkább eltüntetek magam előtt egy darab falat és végre kijutok a szabadba és jó pár lépést távolodom a háztól. A hajnali derengés már átadta helyét egy újabb tündöklő reggelnek, amit csak a rönkházból felszálló, gomolygó füstoszlop árnyékol be. Nem sokáig. Pálcám intésére feltárul a lassan fehéren izzó kétszárnyú vasajtó.
- Aguamenti.
Amire mutatok, az ettől megteliik vízzel és én most az egész házra mutatok, pincétől a padlásig. Még a kémény is színig lesz vízzel a másodperc tört részére. Ám van egy lyuk a falon, az ajtó tárva-nyitva és az ablakokat sem víztartályhoz tervezték. Kitörnek, így az épület, gyakorlatilag orrán-száján át okádja a vizet magából ami rövid idő alatt le is apad egészen a vasajtók köszöbéig. Visszamenve a lyukhoz amit a falon csináltam, pontosan az a látvány tárul a szemem elé amire számítottam. A tűz elaludt, ám a méteres átmérjű rönkök még több helyen parázslanak, az előszobában és bizonyára a többi helyiségben is, négy centi víz áll, ilyen magas a bejárat küszöbe.
~ A parkettának annyi. ~
Igazából nem csak annak, az egész ház siralmasan néz ki a kiégett előszobájával, az összeolvadt vasajtókkal, a törött ablakaival meg a kellős közepén tátongó óriási lyukkal. De nem foglalkozom vele, egyetlen másodperc alatt konstatálom, hogy helyrehoztatatlan kár nem keletkezett benne és szemmemel már Dawnt keresem. Tulajdonképp kizárom, hogy ennyi idő alatt, sérült bokával ki tudott jutni, még a létrán sem, hisz a csapóajtó zárva van és a pince agyig van vízzel így elégetni sem tudja.  De ha még is sikerült neki, a tűz még újra fellángolhat. Ezért pálcával a kezemben, védekezésre készen kutatok szemmel  a lány után, elsősorban a pincében.
~ Csak a hátam ne fájna. Meg a képem ne égne. ~

Rohadtul sajog a lábam. Alig néhány perc alatt kétszeresére dagadt, sötétvörös a bevérzéstől. Nem tudom helyrerakni... Mérhetetlenül dühít, hogy tehetetlen vagyok. Nem tudok elmozdulni, nincs pálcám, a tűzzel meg mit kezdjek... Amikor rájöttem, hogy Tom meg akar ölni, nem sejtettem, hogy tényleg le fog gyűrni. Nem jellemző rám, hogy feladom, sőt soha nem adtam fel. És most sem adom fel, nem lehet. Dolgom van még. Visszafojtott, mégis hangos nyögéssel, háttal a falnak támaszkodva megpróbálok lábra állni. Pedig nem látok kiutat, teljesen felesleges kínoznom magam. Ha a tűz nem állítja meg, védtelen vagyok. Ha pedig megállítja, hát nem ülhetünk így az idők végezetéig, ő fent, én a pincében. Akkora fájdalmaim vannak, hogy kivert a víz, pedig én pont nem az vagyok, aki bármitől is izzad.

Sikerül feltápászkodni, bár egész testem szinte nyílt lángokkal ég, hangosan lihegek, nyöszörgök, de megcsinálom. Felállok. És akkor hirtelen hatalmas adag víz zúdul le a lyukon. Azonnal eloltja a lángoló falakat és eltakar szinte minden fényt, ami eddig beszűrődött. Abban a pillanatban biztossá válik, hogy vége van. A víz ellen nem tudok harcolni. Néhány másodperc alatt telik meg a pince, de mintha órák lennének. Figyelem, ahogy emelkedik a fal mentén, ahogy zúdul befele. Mikor mellkasomig felér, megemeli a testemet, és elmúlik a fájdalom. Megnyugszom. Vége van, Dawn. Végre pihenhetsz. Most már biztonságban vagy. A víz teljesen ellepi a testem, szintje felér a padlóig, aztán még tovább. Teljesen elengedem a testem, aztán szépen lassan elsötétül minden. Győztél, Tom.

Bármennyire is zavar, kénytelen vagyok együttélni a tudattal, hogy aggódom érte. Aggódom érte, miközben a vizet fürkészem pedig elégedettséget kellene éreznem. A csapóajtó sértetlen, az ablakokon kizúduló vízzel nem juthatott ki, addigra ember nem képes felúszni a pincéből, pláne nem abban az állapotban. Várom hogy felbukkanjon, hogy köhögve, prüszkölve rám nézzen és dühödten vegye tudomásul, hogy most nem ő nyert. Hogy a képembe röhögjön amiért pálcával a kezemben állok felette és egyre csak habozok bántani őt. Az idő múlásával az aggodalmam félelemmé, a félelem rettegéssé fokozódik.
~ Gyere fel. Gyere már fel. ~
Kővé dermedve állok a lyuk peremén, lábamat nyaldossa a pár centis víz és már egyáltalán nem érdekel sem a hátam, sem az arcom, sem a házam se semmi. Margaret miatt soha, egyetlen áldozatomat sem fojtottam meg. Nem bírtam volna elviselni azt a szenvedést, amit akkor látok az arcukon. Ám tudom, hogy Dawn ott van és haldoklik. Ahogy a mosolya hasonlított Margaretére, alighanem pontosan ugyan úgy fog megfulladni is, bármit is jelentsen ez.
~ Azt jelenti, hogy te megint nem vagy ott, hogy kimentsd. Őt is cserben hagyod. ~
Itt szakad el a cérna. Miközben ugrok, pontosan tudatában vagyok, hogy Dawn nem a lányom, hanem a tizenkilencedik célszemély akit Edward kiadott nekem. Úszás közben sem felejtem el, hogy igazából meg kellene ölnöm. De olyannyira irtózom Dawn halálának még a gondolatától is, hogy már a józan eszem, a racionális logikám sem tiltakozik, feladta a harcot mindaz ellen amit Dawn jelent nekem.
Pontosan ugyan az a szörnyű érzés lesz urrá rajtam a magatehetetlenül lebegő testének látványától, mint mikor Margaret holttestét megláttam. Annyira gyűlölöm magamat, az aljas csebenhagyót és a világot, ami ebbe az egészbe belesodort, hogy sírhatnékom van tőle. Margaret látványától kiszállt az erő a tagjaimból, szédültem és hányingerem volt,  tehetetlenségemben ordítani tudtam volna de az önfegyelmem még azt is elvette tőlem, mint a megkönnyebbülést hozó könnyeket. Ám most a tehetlenség nem szívta el minden erőmet, hiszen még talán nem késő. Az adrenalin olyan erővel önt el amit még soha nem tapasztaltam magamon. Elemi erővel tépem ki Dawnt a víz szorításából. Végigfektetem hanyatt a lyuk peremén, a négy centi víz már nem árt neki. Kimászom a vízből én is és már közben ellenőrzöm az életjeleket.
~ Nem lélegzik, keringés nincs. ~
Már nyelvemen van a következő varázsige, de nincs nálam a pálcám. Tudomásul veszem a hiányt, egyetlen gondolatot sem pazarlok most a hollétének kitalálására, de még csak csodálkozásra sem a hiányon.
~ Az övét kellene használnom. ~
Érzem, a zsebemben van, ám más pálcáját használni elég kétséges eredményekkel járhat időnként és nem most fogok kockáztatni. Marad a mugli módszer. Állát kiemelni, száját zárni, két befúvás, légutak szabadok. Innentől csak a mellkaskomperssziók és az orron át történő befúvások léteznek egy kínzó örökkévalóságon át. Medimágusként cselekszem? Vagy apaként? Bekattant bérgyilkosként? Még csak el sem gondolkodom ezen. Mindössze a számok léteznek. Egy, kettő, három .... huszonkilenc, harminc mellkaskompersszió. Egy, kettő befúvás. Egy, kettő három... csak ez létezik. Meg valahol az agyam legmélyén, egy mellékes zugban egy halványan pislákoló gondolatfoszlány.
~ Lélegezz ~
Az örökkévalóság is véget ér egyszer, végre lélegzik. Prüszkölve, köhögve köpködi ki a vizet, alighanem fogalma sincs még hogy hol van és mi történt, én meg leülök mellé és megkönnyebbülten mosolygok. Aztán nevetek és nevetve nézek a szemeibe miközben a megkönnyebbülés cseppet sem udvariasan távozik a szervezetemből.
- Az Ég b@sszon meg téged.
És már röhögök. Alighanem az adrenalin távozik ilyen módon a szervezetemből, de már ez sem érdekel. Nem érdekel, hogy Edward mit fog ehhez szólni. Nem érdekel, hogy a röhögéstől hanyattdőlve védtelen vagyok és Dawn akkor éget el amikor csak akar. Nem érdekel hol a pálcám, talán törötten hever itt valahol. Nem érdekel, hogy teljesen bizonyosan bekattantam és nem érdekel mi lesz ezután. Csak röhögök, mert Dawn él, mert végre legalább őt nem hagytam cserben, mert talán megint pont úgy csodálkozik rám, mint Margaret annak idején és mert fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből, de egyáltalán nem is érdekel.

Henry bevágja a szobám ajtaját. Tajtékzik, szinte már habzik a szája a dühtől. Én az ágyamban ülök és egy varázsigés könyvet olvasok. Hatalmas lábaival két lépéssel előttem van, és úgy arcon vág, hogy másodpercekig nem látok.
- Te mocsok kis féreg! – üvölt torkaszakadtából az arcomba. Még cseng a fülem a pofontól. – Megint nem vetted be a kurva gyógyszered!
- Esküszöm, hogy bevettem, esküszöm! – kiabálok vissza sírva, miközben letörlöm az ajkamból kibuggyanó vért. Akkor még nem tudtam úgy hazudni, mint most.
Újabb pofon. Bevérzik a szemem alatt is. Felpattanok az ágyról, és a lábai közt kiszaladok a folyosóra, le a lépcsőn. A konyhában bebújok az egyik szekrénybe. Hallom, ahogy dübörög lefele, majd egyszer csak kitépi a szekrényajtót a helyéről. Felvisítok. Megragadja a karom, kiránt a padlóra.
- Ne bánts, kérlek, bevettem az összes tablettát, esküszöm! – kiabálom zokogva. Próbátok elkúszni előle, de hatalmas lábát a hátamra teszi, és leny a padlóra. Alig voltam 10 éves.
- Most megtanulod, mit jelent szót fogadni, te szörnyeteg! - kihúzza nadrágjából a szíjat, és már suhint is. Én üvöltve sírok fel, érzem, ahogy hátamon csorog le a vér. Aztán suhint még egyet és még egyet és...

Köhögök. A tüdőm tele van vízzel. Görcsösen köhögök, hogy kiürüljön. Oldalra fordulok, hátha segít, de nem igazán akar javulni rögtön. Éles fájdalom nyilall a lábamba. Kicsordul a könnyem. Az egész hátam sajog. Hátranyúlok, de a ruhám egészben van, és a hátamon semmi sérülés. Legalábbis semmi friss. Felnyögök, ahogy remegés közben a mozgó lábam úgy sajog, mintha épp le akarnák vágni. Nem tudom érzékelni a világot körülöttem, nem tudom, mi történik, csak azt tudom, hogy a karjaim szikráznak, és újra meg akarom ölni Henry-t.

A vízben hanyattfekve legalább az égési sebek már nem kínozzák annyira a hátamat. Az önkívületi állapotban átélt röhögőgörcsnek viszont megvan az a hátránya, hogy nem tesz jót az ugyancsak égési sebbel tarkított arcomnak. Egyre jobban fáj és minél jobban fáj, annál viccesebb, fájjon ha egyszer megégettem a franc essen bele. Valami még is zavar. Valami ismerős érzés, ami egyre erősödik, ami a röhögőgörcs hátterében beindítja az elemző gondolkodásomat. S már egyre kevésbé röhögök, egyre inkább ezt az ismerős érzést akarom beazonosítani, már az elemző gondolkodásra összpontosítok és a röhögőgörcs a háttér, aztán már csak gondolkodom amíg fel nem ismerem mi zavar.
~ Elmúlt a százűlé főzet hatása. ~
Ennek ereményeképp legalább az égési seb is eltűnt az arcomról, már ismét a régi önmagam vagyok minden értelemben és felmérem mit is csináltam. Dawt nézem. Ő pedig engem néz.
~ Engem néz? ~
Engem néz. De nem engem lát.
~ Vagy igen?~
Ölni akar, ez teljesen bizonyos.
~ Most mentettem meg az életét. ~
Csodálkozom. Csalódott vagyok.
~ Én mindent eldobtam volna érted. ~
A nőt mellettem közben teljesen elborítja a láng, komolyan gondolja. Nem vagyok szomorú. Átverve érzem magamat és erre különösen Nora óra sosem szomorúsággal reagálok. Dühvel. Pláne olyankor, mikor ennyire érzékeny ponton érint. Mert már nagyon jól tudom, hogy a vonzalom mellett mi a másik ok, ami miatt Dawn halálának még a gondolatát is gyűlölöm. Margaret. Talán semmi közös nincs bennük, még is Dawn annyi mindent csinál úgy, ahogy Margaret csinálná. Ámbár mindközül csak a mosolyuk maradt meg.
~ Meg a haláluk. Ugyan úgy halnának meg. ~ Szúrja közbe az elemző gondolkodásom,  már ez is ellenem fordul.
~ Dögölj meg! ~
Felállok, mert érzem ahogy nő bennem a feszültség és a mozgás talán segít legyűrni. Ha csak a Dawn iránti vonzalmam létezne, nem lett volna gond, az még csak le sem lassított volna a munkámban. Ha csak Margaret emlékképe élne Dawnban, az sem állított volna meg végül. De a kettő egyszerre volt jelen, egyszerre törtek rám és most egyszerre akarnak megölni, holott én megadtam magam nekik.
~ Elárultak. Dawn is elárult, ugyan úgy mint Nora. ~
Mikor Nora elárult, szörnyű gyűlöletet éreztem iránta, ami az idő múlásával egyre csak nőtt. Uralkodtam rajta, elzártam elmém legmélyére és mindig kiengedtem belőle egy kicsit a gyilkosságokkal. De most, hogy Margaret emlékét is ellenem fordították, valami eltört bennem. Az emberek általában szépen lassan őrülnek meg. Csak süllyednek egyre lejjebb és lejjebb a lejtőn, míg végül már nem is látják honnan indultak. Én azonban mióta Dawnt megismertem, egy szakadék szélén járkáltam fel-alá, élveztem a kilátást, vágyódtam az ismeretlen messzeségbe és teljesen világosan látom, hogy ebben a pillanatban lezuhantam. Megrepedt a gát ami a mélyben tartotta a gyűlöletemet. Szivárog, elönt és megint ölnöm kell. Pusztítanom, büntetnem és eltörölni ezt a világot. Benne pedig elsősorban Dawnt, aki elárult, aki a második Nora-m lett, aki még ezerszer rosszabb, mert ellenem fordította Margaretet, lerombolta gondosan felépítgetett nyugalmam, aki meggyalázta Margaret emlékét, megtaposta az évek óta mélyen szunnyadó és most gyanútlanul előbújó gyengéd érzelmeimet és akit gyűlölök, gyűlölök, gyűlölök....
Úgy rúgom oldalba, hogy belebucskázik a pincéből lett medencébe, de ez nem elég. Utána ugrok, mert nem menekülhet el, ahogy Nora sem menekülhetett. A hajánál fogva rángatom magam után, miközben a kitört ablakokon át a víztömeg aljára beszüremlett halvány derengésben a pálcám után kutatok. Ellököm magamtól, le a pince padlójára mikor megtalálom a pálcám. Már nem érdekel, hogy meg fug fulladni, mert nem fog, mert nálam a pálcám, mert egyenesen rá szegezem és mert én ölöm meg. Megölöm és nem éredekel ha ebbe én is belepusztulok, mert nem akarok így élni tovább, szabadulni akarok vagy így, vagy úgy.

Mire képes vagyok kinyitni a szemeimet, már lángolnak a karjaim. Kába vagyok, a testem átjárja a fájdalom, ahogy újra megtelik a forrósággal. Aztán elkedem érezni a törött bokám is. Hanyatt fordulok, de felállni még nem bírok. A másodperc töredékéig meglep, hogy nem Henry-t látom magam előtt, hogy vizet köhögök, de ez hagyján. Lassan képes vagyok felfogni, hogy mi történt az elmúlt néhány órában. De ez sem stimmel! Mi a fasz?!
- Ki a franc vagy? – hörgöm halkan, talán nem is hallotta. Nem az a férfi áll fölöttem, aki idehozott. Nem Tom az. Hacsak... Százfűlé. Baszki. Dawn, mi van veled? Ilyeneket nem szoktál elcseszni... Már forrósodnak a lángok, amelyek ellepik mindkét karomat. Várj! Nem ölt meg! Miért nem ölt meg? Vagy megölt, de...de visszahozott. Mi? De miért? Baszki, Thomas... Ki a franc vagy?

Hezitálok. Soha nem hezitálok. Soha! És most nem tudom, hogy meg kell-e ölnöm vagy sem. Nem érzem a helyzetet, nem is értem, túl sok a kérdés. Régen volt utoljára ekkora zavar a fejemben. És ez hiba! De még csak nem is az érzelmeim hibásodtak meg, hiszen azok szinte egyáltalán nincsenek. Ez mind az ő műve és az én tudatom rövidzárlata. Meg kellett volna halnom. Nem élhetnék. Megölt, aztán...aztán megmentette az életem? Ez így nem... Ennek nem így kellett volna történnie, nem...nem fér a fejembe. Nem...

És újra merülök. És ismét belém nyilall a fájdalom, de most nem a lábamban, hanem az oldalamban. Bordáim törhettek, mert az egész felsőtestem sajog. A vízben nem kapok levegőt. Ez lenne az én szeméyles kis poklom? Pedig úgy reméltem, hogy tűz lesz, rengeteg láng, végtelen forróság, és gyújtogathatnék az örökkévalóságig. De nem ez történik. Csak újra meg újra elönt a fájdalom. A nadrágszíj nyomai a hátamon forróbban égetnek, mint valaha. És az agyam jobban meghasadt, mint valaha.

Az égő fájdalmon kívül csak annyit észlelek a történtekből, hogy a padlón fekszem ismét, a hamutól feketére festett vízben, csak most a pince padlóján. Próbálom a szám kinyitása nélkül tűrni a megpróbáltatásokat, de ahogy fogy a levegőm, az oldalam egyre jobban sajog. Megint 4 éves vagyok, és 6, és 9, és 10...

A férfi fölöttem van a vízben, és rám szegezi a pálcáját. Megpróbálok hátrább úszni, de ha bírnék se tudnék, mert a falhoz értünk. Innen már nincs menekvés. Pedig menekülnék. Most menekülnék. Magam elől és az életem elől. Se láng, se forróság. Érzem, hogy le vagyok gyengülve, érzem, hogy az élet és a halál közti oly vékony vonalon lebegek. Percek kérdése és vagy megfulladok, vagy teljesen lehűl a testem, hisz már a végletekig el vagyok fáradva. Mindenhogy. Nemcsak a testem, de azt hiszem, az is, ami bennem van, legyen az bármi is. Már nem mozdulok, csak nézek rá, és...sírni kezdek. De ezt nem láthatja, hiszen víz alatt vagyunk. Azért sírok, mert nem ilyen életet akartam, amikor először kikerültem az árvaházból. Én nem ilyen életet akartam...

~ Gyűlöllek. ~
Állok rászegezett pálcával és csak gyűlölet van bennem. Átszakadt, megsemmisült már a gát ami fogva tartotta, kitöltött. A testem csak egy vékony héj a sötétség körül. Amint megreped, az a valami kiszabadul belőlem és akkor soha többé nem leszek normális. Ámokfutó leszek, akit levadásznak majd az aurorok. Ha élve maradok, az Azakabanban majd a dementorok segítenek rajtam, kiszívják majd belőlem ezt a valamit, vagy legalább megyengítik, hogy visszazárhassam oda, ahol eddig is volt.
Állok Dawn felett és érzem, hogy lassan megint úrrá lesz felettem ugyan az a gyengeség, ami Margaret teteme láttán, tehetetlenségemben elárasztott. Elszáll lassan az erő a tagjaimból, szédülök és kegyetlenül szorít a mellkasom.
~ Oxigénhiány. ~
Köpi a választ azonnal az orvosi tanulmányamim lexikális tudástárából az elemző gondolkodás és ebben a pillanatban eszmélek rá, hogy fulladásközelben vagyok. Csodálatos dolog az önfentartási ösztön, még a gyűlöletet is képes elodázni. Előbb menjek fel, aztán ott lesz időm eldönteni a továbbiakat. Automatikusan ragadom meg Dawn egyik karját és húzom fel őt is magammal együtt. Most nem őt mentem, hanem magamat. Bárhogy is meg akarom ölni, soha nem dogoznám fel, ha őt is ugyan úgy cserbenhagynám, mint Margarettel tettem. Az más kérdés, ha már idefent én végzek vele. De nem hagyom ott. Felhúzom magam a padlóra és aztán felhúzom Dawnt is. S már ismét felette állok, rá szegezett pálcával. A gyűlölet már alábbhagyott, de még mindig meg tudnám ölni. De előtte azt akarom, hogy tudja miért teszem. Nora tudta, pontosan tudta. Dawnról nem tudom mit gondol, de azt akarom, hogy tudja.
- Csak utólag fizetnek. - Térek vissza a párbaj előtt megkezdett beszélgetésünkhöz szikrázó tekintettel. - De én eldobtam érted a zsáknyi galleont. Senki nem lett volna képes annyit fizetni, hogy bántsalak. De te.... - villan egyet a tekintetem - visszaéltél ezzel. Sokkal többet dobtam el érted, mint a pénz. Szembementem volna az egyetlen emberrel aki igazán ismer, levadásztam volna az üldözőidet és az sem érdekelt volna, ha végül az azkabanban végzem. Azt akartam, hogy élj, hogy legalább te élj, legalább téged ne hagyjalak megfulladni. - Üvölteni tudnék. Törni-zúzni, mészárolni, de nem engedem meg magamnak ezt a luxust. Megint csak egy burok vagyok, ami bármikor összetörhet, hogy szabadjára eressze a gyűlöletemet. Szinte már suttogva beszélek, minden álarcot levéve magamról, ám alighanem csak a dühöm látszik. Egy elárult ember dühe. - Ezért húztalak ki. Ezért élesztettelek újra, ezért húztam az időt, ezért halmoztam hibát hibára, mert minden egyes sejtem tiltakozott ellene, hogy bántsalak. Te pedig amint ismét lélegeztél, már lángba borultál, hogy végezz velem. Nem érdekel mi motivált. Elárultál és még ezerszer aljasabbul mint az aki ezt utoljára megtette velem.