I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Mardekár Hogyha agyafúrt s ravasz vagy ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : | » » Vas. 23 Szept. - 4:39 | | | Fortuna Vesta Zabini Are you real?
Well, if you can't tell, does it matter?  Becenév: VestaKor: Mint az ikremSzármazás: Tiszta vérbőlLojalitás: A természethezKépesség: AlakváltásCsoport: MágiahasználókRank: MinisztériumPlay by: Bella HadidKarakter típus: Mindenből egy kicsiZabiniék vacsoráján igyekezne úgy tálalni, hogy előbb mások érdemére essék figyelem, más ízek kössék le a szemlélődőt, desszertet pedig amúgy sem óhajt mindenki: hogy faszom, olyan lágyan hangzik csak el, hogy nem is hihető, tényleg megtörtént. Az apja ül először asztalhoz, felé bólint előbb, aztán anyja felé, és nem üli meg a gyomrát úgy a gyűlölet, mint mikor mások a kenyérkosárral kezdenek, nem habzsol és nem is pusztít, mert végtére is az étkezés gyilkosság és telítkezés, ő nem udvariatlan, bort tölt, az ikertestvérét kínálja, lassan kanalaz majd, apró falatokat helyez a szájába.
Ismerős a menü, kevés meglepetést tartalmaz a főúri asztal bája, és ő éveket töltött azzal, kilesse a titkait, megtanulja értékeli aromáit annak is, amit százszor játszanak el, és sokan mégis lázadnak ellene - ő is lázad, természetesen illik is kicsit, de nem szürcsöléssel, a kanál dobálásával és hörpöléssel, hogy ne jusson hely az ízeknek, hanem csak lassan, óvatosan, egyik lélegzet a másik után: apának egy bűntudatkeltő szirén arcával, anyának olykor felbukkanó gyermekkori barátnőjével, aki elülteti a kétséget benne beszélgetéseik útján, Shane pedig a legjobb falatot kapja, az igazi irgalmat, ha már ő nem az saját magához. Vesta ismeri az ételeiket, meg is mérgezhetné azokat, de nem kedveli az udvariatlan csapongást, mint az apja, mint az anyja, mint a bátyja, mint egyetlen Zabini sem.
könnyed és kreatív, cinikusan napsugaras kávékülönlegesség levendulával és cukor nélkül: rugalmas, megengedő, béketűrő, álmodozó - egy lágy kéz porhintése tengeri sóval a karamellre, a cseresznyevirág ámuló zamata, felcsillanó nagymama baracklekvár fahéjjal sok észrevétele - szűnni nem akaró hit és motiváció, inspiráció legsötétebb napokra, akár zsebben talált kedvenc csokoládé... mélyen legbelül azonban csupa acél és hideg fém, rajtuk piruló kakukkfüves hús, füstös ízű mártásban fortyogó ambíció, önállóság, tervek aprólékos megtervezése és végrehajtása, miközben arca csak pillecukor, csak némi gyömbéres nyalóka - alatta hihetetlen hálózatok halmaza, mindig kiszámított lépések, előretolt bábuk és végtelen diadalmas kuncogás: mint a rózsaszín, rideg pezsgő a nap végén, mint Isten az ételben.
És látszólag fekete tea bőséges tejjel mérve, a chia zsenge keserűsége, amely az első indulatra, az első negatív szóra szétpereg nyomtalanul, elhalkul, mint a tavaszi első szélvihar, ha ajtót csuknak előtte bizonytalan, mint a chai forró, érdes semlegessége, szirmait magába húzó, tekintetét lesütő tányérra egyensúlyozott hársvirág, éretlen sárkánygyümölcs, ha erővel találkozik, meghajol előtte és íze elvész a sokak között... mélyen legbelül azonban őrzi a régmúltat, mint a pálinkával töltött bonbon, csupa chili és freccsenő alkohol, magas minőségű ében csokoládé, pont olyan elemző és számító, lassan méri magát, keserű narancs és mandula az összes intrikus szándéka, az üvöltő devianciája nem beszél másról, mint medvecukorban ringatott áfonya, frissen északi vízből fogott kagyló nyers valósága - nem illő ízek ilyen tálcán, nem illő érzések és gondolatok ilyen fejben.
Mint Isten az ételben.
 Reggeli az ikerrel: egy válogatott fürt szőlő, gyöngyözően hűvös narancslé egy szelet citrommal, roppanó rozskenyér, melynek megbújó magvai csiklandozzák a nyelvet - rajta lazackrém, krémes és leheletnyit sós, idézi az emberi kezeket, melyek kifogták: desszertnek mogyoróvajas polentamuffin, az ezüstkésen szinte párolgó kecskesajt a frissen forró tészta morzsáin...
Szeret belenyalni időnként az ízekbe, mitöbb, azokat tartja a legizgalmasabb érzékszerv ajándékának: önfeledten áll a pult mögött, egyik ujja az ajkai között, félig lehunyt szeme alatt pihen tűvé sűrűsödött szembogara, és halványan elmosolyodik. Különleges rendelés voltak ők, és ezt az első percektől igyekeztek meg is erősíteni bennük, ha esetleg elfordulna a figyelmük valami csacskaság után: hol van még az éjszaka merlot-bíborsága, füstös helyiségek csillárfényében érlelt kíméletlen játszmázás, ők csak ajándék, de annak kiváló, és nem is sejti, hogy mi lesz belőle egyszer. Egyébként is, ez inkább egy reggeli a fiúval - de ő az, aki igazán értékelni tudja azt.
Tízórai a munkatársakkal: jéghideg ásványvíz, szemlélhető, számlálható buborékok, egy gondosan eltervezett szendvics háromszögben, benne zöldségpép a paprika krémességével és az egy szelet sonka reszelősségével - egymás mellé teszi őket, végigjárja ujja a precíz celofánt, elképzeli, milyen lehet beleharapni, szétmorzsázni az ölében, megtudni, pontosan milyen érzés, ha elrontja a gyomrát, vagy ha az étel kőként húzza a gyomrát a kötelessége teljesítésének idején.. Figyelte az embereket és végezte a dolgát: de sosem értette, miért nem úgy használják az idejüket, ahogy a legértelmesebb lenne. Miért alszanak, miért ülnek és néznek maguk elé, mint ő? De hiszen ő megtehette, ez volt az információ elraktározásának ideje, még ha közben azon is merengett, vajon a hal aromája attól lesz-e olyan különös, idegen, északi, hogy ott halt meg? Mindig pont ugyanúgy ült, térdei szorosan egymás mellett, tekintete a semmiben gurulva, de a keze a helyzet kellemetlenségének ellenére mindig az ölében nyugodott, mintha szerető lenne, és várna valakit.. De ugyan kit is várhatna? Remek eszköze a tudománynak, isten egy olyan teremtménye, amelyet tovább alakíthatnak azok, akiknek külön erek vannak fenntartva a testében a kávé számára, és akiknek egy szép felfedezés csak újabbat szül. A faszt - gondolja ő, isten egyik alakítható teremtménye, étkezési céllal a szátokba, azt. Teremteni nem így kell, de ez a tízórai ideje, nem több.
Ebéd az anyával: bébisaláta, bazsalikom, csupa csípős szigorúság, semmi bohém életöröm, amit az étel színe sejteni engedne - lime, tengeri érdes só, minden eufória és érzelem nélkül, hatalmas márványtálban, vörösagyag tányéron, lopva és bűntudattal, nehogy feltűnjön a test körvonalain. Desszert nincs, csak egyetlen harapásnyi bűnös étcsokoládé a józan ész megőrzésére.
A gondolatait megtartotta magának, főleg amikor magasabb polcra került, először a felnőttek mellé igazán, és hallhatta a titkaikat, lehetett volna éppen egy is közülük - segített megtartani a látszatot, és az ő keze nem fáradt úgy el benne, kifejezetten élvezte a szárnypróbálgatást, futást az idővel és szokásokkal. Hálás gyermek volt, hálásabb a másiknál a történetek alapján, és ahogy szép lassan elfoglalta azt a pozíciót, már nem tekintgetett maga mögé, nem pedzegette származását vagy funkcióját: ez az ő élete lett, az ő korlátai, az ő elképzelései egy ember szándékába zárva. De neki volt hozzá kulcsa. Pohár mimosája is éppen, látszólag nem fáj az sem, ha ütnek, ha nyúznak, ha égetnek és széttépnek, kortyol egyet, sérti nyelvét a narancs és a pezsgő, de akárhányszor átélhető a halál, az ő teste számára ez nem olyan kihívás, mint az anyjának, akiért óhatatlanul eljön az idő, elketyeg mellettük hatalmas számlapja, és ő majd fiatalon hal meg, anélkül, hogy valóban megismerték, hogy igazán bánthatták volna.
Tea az szövetségesekkel és barátokkal: válogatott csészék végeláthatatlan sora, illatozó fű messzeringató csókjai a levegőben, fekete és vörös, fehér és zöld, cukrokból emelt piramis, citromkarikák fokozatos sora meglapulva, állatok és növények teje, apró parány, cigaretta keserű füstje, a kényesebbjének frissen főzött kávé, fekete és kemény, mint az élet mások számára, akiknek nem jut ilyen finomság.
Hogy mikor kezdett magára ugyanúgy gondolni, mint rájuk, nem tudná megmondani: hol van már a tanulgató, botladozó kis metamorf a nagyvadak erdejében? Ő a teremtő, sőt, több az embernél, nem fáradt el, nem mérgezi magát, nem befolyásolják igazán azok a szentimentális örökségek, amelyek helyet parancsolnak a könnyek között, a nevetésben, a vérségben, a vágyban.. Nem kevesebb, mint az ember, pont annyi és még több: szilárd állhatatosság, elemző üzlettárs, aki most a megértésre vágyók, leendő üzlettársak kedvence, eltéveszthetetlen imádottja - ahogy tárgyal, ahogy mozdul, ahogy adatokat sorol, ahogy aztán teát tölt, az mind-mind apró győzelem, és ő szeret nyerni, mindketten szeretnek nyerni - az apja azt hiszi, hogy neki győznek, de ő magának győz. Mi lehetne nagyobb győzelem, minthogy levegőt sem kell már vennie a víz alatt, hogy a teste hajlékonyabb a képzeletnél, olykor mások szabályainál, hogy ellent tudna állni tűzvésznek és hurrikánnak, de főleg abban a győzelem, hogy bárki lehet, akárki, sok mindenki egyszerre, Isten ő, a teremtés értelemben legalábbis, minden másban hagyják békén, mert faszom, unalmas a tökéletesség, nem azért, mert örökké tart, hanem mert meghatározott.
Vacsora az apával: konyak, ropogó jégkockák, a bőr mindenben felismerhető íze a fogak alatt, a nyelven súrlódva - egy tál eper, pezsgő háttérnek, az ő matt, fertőtlenítő-aromája az ajkain, azon nyomot hagyó égvörös, lázadó bor, benne a szőlő izmai, melyeken felemeli a dicsőséget, melyekkel koronázza őket.
Nem gyűlölet az alapja, végül is megtette, ami tőle telhetett, nem ütött többször, mint illik, tisztességgel felnevelte őket, aztán beletaposott mindabba, amit megalkotott, és kiderült, izgalmas módon pont egy vacsora közepén, fél úton a kenyér és a leves között, hogy mennyire nem ért mégsem az emberekhez, és azt hiszi, csak a törvényei elvehetik a fiú szerelmét és az ő rokonszenvét. A sorscsapások ideje a vacsora, mindig a leves és a kenyér között, hogy maradjon idő megemészteni a sok szénhidrátot, ő pedig bort kért, nem szólt, nem is nézett az ikrére, nem szólt a levél érkezésekor sem, ahogy nem szólt akkor, mikor megtalálta a módját, hogy öltsön olyan arcot, ami majd bosszút állhat, forrót és ropogóst. Addig odabent vár.. vár, hogy ő állhasson fel az asztaltól utoljára.
...és Isten beletörli majd a száját a bukásuk olcsó damasztjába.
Faszom.
|
|
Kezdőlap
