Ez az este határozottan túl lassan telt; hiába változtattam helyet már a harmadik alkalommal, nem tudtam kényelmes helyet találni az olvasáshoz, pedig ültem már a széken, az asztalon, de még a földön is. Pedig a könyv tényleg érdekes volt - csupán saját magammal nem tudtam mit kezdeni idebent, és néhányszor már meg is bántam, hogy épp az igazak macskaálmát aludtam, amikor Argus elindult az esti folyosójárására. Bár ennek a jó oldalát tekintve legalább volt egy kis időm arra, hogy haladjak a könyvnek az olvasásával, amit pár napja néztem ki magamnak a polcán.
Még egészen újnak titulálható,ritkán olvasott könyv volt; legalábbis csak erre tudtam ítélni a hajtásvonalak hiányából, amik általában olvasás közben keletkeznek, és a szinte érintetlen porcsíkról a könyv gerincén. Nagyrészt ez keltette fel az érdeklődésem... Aztán a könyv címe, és nagyjából hetvenkilenc oldallal később már teljes biztossággal mindhattam, hogy a könyv magával ragadott.
Jelenleg épp a padlón fekve, lábaim az ágy szélére támasztva merültem bele az olvasmányba, hagyva, hogy kiengedett hajam szabadon terüljön szét a padló kövén; a történet főhősének monológja eléggé lekötött ahhoz, hogy ne érezzem a bőrömbe maró hideget, sem azt, hogy igazából bántja a hátam az egyik kiálló szegély. A történet egyik kulminációs pontja teljesen magával ragadta a figyelmem; és nehéz volt megértenem, miért nem volt ez a könyv egyszer sem érintve, hiszen a története annyire magával ragadó, a két főhős pedig annyira szerethető, hogy szívem szerint egy ülésben, szünetek nélkül falnám fel az egész olvasmányt. De hát ki látott már olyat, hogy egy macska mindenhiva magával cipeljen egy könyvet és olvasson?
Lapozok egyet; a történet végre olyan ponthoz érkezik, amit az írónak sikerült kifejezetten szívszorítóra írnia, így úgy döntök, ideje tartanom egy rövid szünetet. A könyvet a padlóra helyezem magam mellett, mielőtt szemeim lehunyva hagynám magam elveszni a saját gondolataimban; vajon nekem is kijár majd valamikor egy efféle történetből, mint amiről olvasok? A viharos szerelemből, lopott találkákból és elsuttogott szavakból?
Gondolataim annyira lefoglalnak, hogy nem hallok meg sem a kilincs halk nyikordulását, sem az ajtó nyílását; a gondolataim mélyén egy virégokkal teli mezőn sétálok, kéz a kézben az én történetem főhősével, egészen addig, míg a huzat hidege végig nem söpör a gerincem mentén, csontig marva belém. Valami nincs rendben, mintha valaki kinyitotta volna az ajtót, és...
...óh.
Sietősen, meglehetősen ügyetlenül igyekszem felülni és egy viszonylag emberibb pozícióba küszködni magam, mielőtt az ajtó felé mernék pillantani; lelki szemeim előtt látom, mennyire szánalmasan nézhetek ki a rémült őzikeszemeimmel és szétzilált hajammal, de már késő lenne mindezt eltussolni a macskabundám alatt.
Azt hiszem, ez az a szituáció, amiben azt mondaná mindenki más, hogy "bassza meg", ugye? Minden esetre nekem a torkomon akad minden, amit mondhatnék; ebből hogy magyarázom ki magam?

Argus && Cordelia

Tele van ez a kastély semmirekellő gazemberekkel. Már össze sem tudom számolni, hányszor láttam lándzsán lógó gyerekeket, festményeket riogatókat vagy esetleg a folyosót trágyagránáttal elárasztó huligán bandát! Az összes akasztanivaló söpredék, és semmire sem jók azon kívül, hogy takarítsanak. Házimanók... Komolyan kis lényeket fognak be takarításra, mikor ők maguk is képesek lennének erre a felettébb alantas munkára? És még rendesen fel sem öltöztetik őket. Így kellene velük is bánni. Olyannak kellene lenniük, mint a rabszolgáknak, hisz csak a szájuk jár, sosem csinálnak semmit. Meg kellene őket leckéztetni végre valahára, de rajtam kívül mindenki csak a hátsójukat nyalja. Csak mert befolyásosak a szüleik, vagy épp megfenyegetik őket néhány év börtönnel. Beszari bagázs itt mindenki, főként a tanárok. Fel kell lógatni az ilyen gyereket, a kislábujjánál fogva, én már sokszor megmondtam. Dumbledore mégsem engedi. Pedig én kinevelném a tiszteletlenséget ezekből a mihasznákból. Egy életre!
- Eredjenek, mára végeztek! - küldök el morogva két bizonyára elsős vagy másodikos gyereket, akik szavaimra vigyorogva összenéznek, és egyszerre kelnek fel, hogy aztán egyszerre léphessenek ki az a trófeaterem ajtaján. Igazából még egy fél órával tovább tartott a büntetésük, de már elegem van az emberek társaságából. Túl sokkal kerültem a mai nap során interakcióba, és ez az idegállapotomat nagyban veszélyeztette, és olyan szinten tönkre is tette, hogy már csak egy nagy bögre teára, egy könyv társaságára és természetesen Mrs. Norris társaságára vágyom. Nem kell más, tényleg. Megvagyok vacsora nélkül is, csak egy kevéske nyugalmat igénylek. Azt pedig meg fogom kapni, bármi történjék ma este.
Kinyitom szobám ajtaját, és belépve azon megtorpanok. Hát ez meg...? Hogy kerül ide? Hogy jutott be a kastélyba? Ki ez egyáltalán? Mert a nevét azóta a nyár óta nem tudom. Nem mondta el, én nem kérdeztem, és azt hittem, ez így teljesen rendben van. De úgy tűnik, nincs. Ő tud rólam, és a fenébe is, úgy tűnik, hogy egy boszorkány...
- Mit keresel itt? - becsukom magam mögött az ajtót, és csak állok előtte. Állok, és nem hiszek a szemeimnek. Még mindig próbálom magammal elhitetni, hogy csak képzelődöm, de ahogy rémülten felém néz, kezdek megbizonyosodni abban, hogy ez tényleg ő. - Hol van a macskám? - igen, ez sokkal fontosabb jelen pillanatban. Ha megfoghatnám, néhány simítást tehetnék a bundáját, a feje búbján, vagy a pocakján, nyilvánvalóan hamarabb megnyugodnék, de így... Így esélyem sincs a nyugalomra.

A könyv halk koppanással landol a földön, ahogy kiejtem azt a kezemből; abszurd a félelem, amit érzek, meg maga a szituáció is, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha is be fog következni. Tervben sem volt, hogy valaha is felfedjem előtte az igazi kilétem, vagy ha mégis, akkor valamivel jobb körülmények között, semmi esetre sem ennyire... véletlenszerűen.
A másodpercek csak atelnek; próbálom megtalálni a hangom, de csak egy rendkívül elesett torokköszörülésre meg egy ruhaigazgatásra telik tőlem, ahogy végül ülő helyzetbe küszködöm magam, valahol az ágy végénél összekucorodva.
- Meg tudom magyarázni... - nem ezek a legjobb szavak, amiket kimondhatnék, és talán ha több időm lenne a gondolkodásra, találnék sokkal jobbakat is, de már kezdett bántani a kínos csend. Mennyivel másabb volt a mostani helyzet annál, mint amikor négy lábon, bundásan, macskaként vártam...! És ez a különség fájt, még ha egyébként teljesen érthető is volt. Akármit akartam mondani, semmi sem volt elég jó, megmérgeztek a szavak.
- A macskád... - Mély levegő, Cordelia. Remegő ujjaim a blúzom ajlára marnak és idegesen gyűrik meg az anyagot, aztán elfordítom a tekintetem; képtelen vagyok az arcába hazudni. - ...nak nincs semmi baja. Itt van... valahol.
Ó, te szerencsétlen! Ennél rosszabb szavakat már keresve se találhattam volna. Hova tűnt az a bátos és magabiztos nő, aki hetekkel, ha nem hónapokkal korábban meg merte őt szólítani a Temze partján? A jelen pillanatban kifejezetten hiányoltam, pedig ő is én voltam, csupán... más körülmények között.
- De nem csináltam vele semmit! - A kelleténél jóval hevesebben tiltakozom, pánikba esve; bár talán célszerűbb lenne a helyemen maradnom, ülve, meghúzódva, de szinte kényszerszerűen pattanok fel a földről, csak hogy testsúlyom az egyik lábamról a másikra helyezve adjam a tudatára a zavarom és kétségbeesésem, mert hát... hogy mondhatnám el, hogy én vagyok a macska, akit keres?
- Én... Ez... Tudom, hogy nem néz ki a legjobban, de tényleg meg tudom magyarázni! - Pánikolok; és hogy több, fölösleges szót már ne mondjak ki, inkább beharapom az alsó ajkam, sietősen, durván, aztán újra csak elfordítom a tekintetem róla és inkább a falat kezdem el bámulni. Biztosan most járatom le magam előtte...

Argus && Cordelia

Csodálatos volt az a nyári nap, mikor először és utoljára találkoztunk. A mai napig sem felejtem el, ahogy ott ültünk, és beszélgettünk a padon. Néztük a Temze sebes folyását, és eltelt rajtunk az idő, ahogy ezt tettük. Időtlenek voltunk, újra fiatalnak éreztem magam, és mintha boldognak is, de erre nem mernék megesküdni. Utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor Alice még élt, és azóta soha. Már nem is hiszem, hogy valaha az leszek.
- Hát persze! Mindjárt gondoltam... - mintha egy diákomat hallanám, annyira szánalmasak a szavai. Miért van itt egyáltalán? Ugyan, mi a jó büdös francokat keres itt, és miért pont utánam kémkedik? És ugyan kinek kellenének pont rólam információk? A kurva életbe is, lemészárolták a családomat a szemem láttára, állatok dögöltek meg karjaim közt, és mégis rám akar valaki szállni! Ilyen tetű világban élünk, és mit sem tehetünk ellene. - Megölted, mi? - már biztos nem él. Ha be tudott jutni a falak közé, akkor bármire képes lehet. Bármelyik pillanatban nekem is eshet akár, szóval talán óvatosabbnak és felkészültebbnek kellene lennem, hisz jártam... sehova. Soha nem mentem sehova, csak oda, ahova Alice is. Nekem az elég volt mindig.
- Tényleg? Azta! Én nem így fogalmaznék a helyedben, a kurva életbe is! Neked éppen halál rosszul áll a csinos kis fürtöcskéid összessége, a szemeidet sem látom rendesen, mellette meg össze vagy gabalyodva a földön. Szerintem te épp kifejezetten szarul nézel ki! - és ennek a vége abszolút hazugság, mert bár tény, hogy a napsütötte rakparton gyönyörű volt és elvarázsolt, erre most is képes, csak kicsit másképpen. Illetve nagyon másképp.
Kihúzom neki az egyik párnázatlan széket, és felé intek, hogy üljön csak le, aztán rakok elé egy bögre teát, hogy legalább kihallgatás-hangulata ne legyen ennek a beszélgetésnek, holott ez kibaszottul az. Mindegy, nem kell, hogy annak érezze, és ha egy kicsit megnyugszok, és Mrs. Norris is visszatér valahonnan, akkor majd ő is látni fogja, hogy nem vagyok akkora katasztrófatúra, mint amekkorának jelenleg hisz. Bár nem tudom, miért akarom, hogy jobb embernek lásson, mint amilyen valójában vagyok. Mindegy, nem fontos, inkább csak leülök vele szembe, és várom a válaszokat.