Magam sem tudom, hogy mostanában miért találkozom ennyit vele, ha már a lassan fél éve tartó találkákat lehet "mostanában"-nak hívni. Felüdülés vele beszélgetni az otthoni viharos, komor és végtelenül fojtogató légkör után, sőt. Szinte bármelyik idegen kedvesebb számomra, mint a családom. Árulás, ármánykodás, harag, gyűlölet, bosszú és még sorolhatnám a negatívumokat, melyek jellemeznek minket, minket Karkarovokat. Magam is bűnös vagyok, egykoron táplált szerelem fiatalabb húgom irányába megváltozott, már csak megvetés és gyűlölet, melyek kivált belőlem, míg jegyesem lassan több szeretővel rendelkezik, mint kéne. Egyedül apám merészsége és hagyományoknak ellentmondó cselekedete tud örömöt okozni, mely azt jelenti, hogy nem kell elvennem a húgomat, végre megszabadulhatok tőlük. Szabadulni szeretnék, szabadulni az emlékektől és a bilincsektől, melyek hozzájuk kötnek. Éppen ezért költöztem el, nekem nem volt szükségem a hatalmas kastélyra, melyet egykoron együtt választottunk ki.
Sajnálom, hogy ott kellett hagynom Igort, talán ő volt az egyetlen akivel jó kapcsolatom volt, őt még talán szerettem is, de hát. A szabadságom és lelki békém érdekében jobb ötlet volt lelépni onnan. Meg hát... Mindenkinek jobb lesz így. Miért pont Vesta az, akivel ennyit találkozom? Miért rajta akadt meg a szemem? Nem tudom, ezen kérdésekre még jó magam is keresem a választ.
Kint a minisztérium bejáratánál várok rá, cigivel a számban. A falnak dőlök, szívok egy mélyet, létüdőzöm, bent tartom pár másodpercig, majd a füstöt az orromon át fújom ki. Nem kellett volna rászoknom, magam is jól tudom, mégis képes megnyugtatni és ameddig szívom, legalább nem gondolkodom semmin, kicsit kikapcsol az agyam és magam elé meredek. Az órámra pillantva nyugtázom, hogy még öt perc, míg végez, öt perc alatt még simán elszívhatok egy második szál cigit. Kiveszem a dobozból, számba rakom, majd meggyújtom és azt is szívni kezdem, mikor pedig csak eldobom a csikket és eltaposom.
Az ajtóra pillantva éppen kinyílik az és ő lép ki rajta. Egy halvány mosoly jelenik meg az ajkamon és automatikusan indulok el az irányába, bár nem volt előre megtervezve és elég hirtelen jött az ötlet, mégis reménykedem benne, hogy nem egy nemleges választ hallva kullogok majd el innen szomorúan. Majd mikor elé érek megállok és a szemeibe pillantok. - Szép estét Miss Zabini. - üdvözlöm őt és tudom, hogy akcentusom van... legalábbis nagyon oroszosan beszélem az angolt, de hát... Mindenkinek kell, hogy legyen valami hibája. - Azon töprengtem, míg itt kint vártam, hogy lenne e kedve velem vacsorázni? - teszem fel végül a nagy kérdést.

Dana, my dear

Azt hittem nehezebb lesz majd a költözés, hogy sokkal jobban fog fájni a közös fészek elhagyása, amit mi építettünk ki, de sokkal könnyebben ment, mint az én hittem. Nem akartam látni egyik húgomat sem, hiszen az arcuk mindig az árulásukra emlékeztetett és félő volt, hogy szánt szándékkal átkozom meg őket. Tetteimet biztosan csak a düh, csalódás és elkeseredés irányította volna, de hagytam volna, hagytam volna hogy a démonaim eluralkodjanak felettem. Sofia egy kurva volt a szememben, apám megtanította nekünk, hogy nem lehet szeretőnk, nekem nem is volt a másik húgomon kívül, de neki... Talán kevés lenne tíz ember két keze is, hogy összeszámolhassuk hány ember botlott meg, nem is azt, hogy hányszor. De ez már a múlt, ha leragadok a múltban, akkor nem fogok tudni fejlődni és elveszem az új lehetőségektől az esélyt. Lassan házasodnom kéne, el kéne vennem a húgomat, de egy biztos... Apám fellépése az íratlan szabályok ellen felbátorított, hogy kövessem az ő példáját. Úgy teszek, mint ő.
Igazából öröm számomra, mikor megpillantom Miss Zabinit és végre kiürül a fejem, legalábbis az ilyen jelentéktelen dolog, mint a Karkarov család a háttérbe szorul. Érdekes hatással volt rám a kisasszony, elég hamar megragadta a figyelmemet és rabul ejtette a gondolataimat is. Biztos vagyok benne, hogy ha nem lenne ilyen pörgős családi életem, akkor biztosan csak rá tudnék gondolni, de hát nem vagyok kiváltságos, nem a legegyszerűbb családból származom. Persze nevemnek meg van a maga hatalma.
- Öröm ezen szavakat az ön szájából hallani. - mosolygok rá, hosszú ideje az egyetlen igazi és őszinte mosoly, amit megengedek magamnak. A vele eltöltött idő mindig feltölt engem és erőt ad ahhoz, hogy tovább haladjak a saját magam által kijelölt úton. Bár még korai lenne feltenni a kérdést, hogy lenne kedve e velem összekötni az életét, meg kell előznie egy másik kérdésnek is. - A politika nem éppen a legmegfelelőbb téma a vacsorához, amit önnel kívánok elfogyasztani. - felelem a felvetésére. Kit érdekel a politika? Kit érdekel az a hazugság, amit ránk erőltetnek és amit velünk csináltatnak, bábok vagyunk egy hatalmas bábszínházba. Egyszerű és könnyen eldobható fegyverek, melyek elvesztése nem is tölti el az embereket.
Igazából egy perc sétára van innen egy elegáns étterem, mondhatni a legdrágább étterem a városban és szerintem éppen ez lenne a legmegfelelőbb hely. Mikor beérünk az étterembe segítek levenni a kabátját, kihúzom neki a széket és megvárom, hogy leüljön, majd én magam is helyet foglalok. Kicsit lazítok a nyakkendőmön. - Nyugodtan kérjen, amit csak megkíván. Az sem zavar, ha képes felfalni az étlap összes fogását, báján és szépségén mit sem rontana. - mondom neki és mikor a pincér a kezünkbe nyomja az étlapot olvasni kezdem. - A ház legfinomabb borából kérek két üveggel. - rendelem is meg az este legfontosabb itókáját, hiszen milyen felnőtt vacsora zajlik le bor nélkül?

Dana, my dear

Ha őt szépnek nevezném, úgy érzem megsérteném, mert szépsége... Olyan nagy, hogy földi szóval nem tudnám kifejezni. Ellopta a szívemet és már nem csak azt birtokolja, már-már minden gondolatom körülötte forog, bár még nem döntöttem el, hogy ez vajon rossz vagy rossz e. De nem akarok ezen gondolkodni, ahogy azon sem, hogy mit gondolnak majd a többiek erről, talán ezért is költöztem el. Nem akartam, hogy tovább mérgezzék elmémet és szívemet a hagyományokkal és kötelességekkel. Egyik húgomat sem kívántam elvenni, hiszen Nadia egy szajhának minősül szememben, míg Sofia egy elbaszott és kiéhezett örömlánynak. Mindkettő csak hülyére vett, mindketten csak kiakartak használni, de Vesta más. Talán ő is irányít engem és majd megpróbál felém kerekedni, de... ő érezteti velem, hogy számára igenis vagyok valaki. Mellette egy férfinak érzem magam, egy olyan férfinak, akiben felgyullad az ösztön, hogy megvédje szíve választottját.
- Én is tartogatok még meglepetések szépséges hölgyem. - mondom neki, miközben egyre szélesebb lesz a mosoly az arcomon. Vele más, vele minden sokkal jobb és sokkal szebb. Idővel lehet, hogy ő is jobb emberré fog tenni engem, mégis ott van a kétely, hogy nem látok a sorok mögé, hogy számára mindez nem több, mint puszta barátság. Fájna ezzel szembesülni és nem csak egyszerűen fájna, hanem meg is semmisítene engem.
- Ma ünneplünk, remélhetőleg ünnepelni fogunk. - felelem, miközben várom, hogy a pincér elhagyja asztalunkat. Mélyen a szemeibe pillantok és mosolygok tovább töretlenül. Van benne valami, valami oly különleges, mely megfogalmazhatatlan, ami első alkalommal azonnal rabul ejtett. Szívesen leszek rab, ha ő lesz az őr. Magam is férfi vagyok és testének domborúsága egészen vágykeltő, szívesen bújtatnám ki a szövetekből és tapasztalnám meg, hogy milyen is lehet az íze, de e vágyakat el kell nyomnom... mégis milyen fényt vetne rám?
- Csak az estének szól, nem vagyok az ivászat híve. - hiszen nem iszok én minden adandó alkalommal. Fontos családi beszélgetéseket általában egy pohár lángnyelvvel kezdjük, de az is csak a megszokás. Végül pedig megint csak rápillantok, majd megfogom a kezét gyengéden, miközben mélyen a csodálatos szempárba pillantok. - Feltehetnék egy igazán fontos kérdést?

Dana, my dear